Dunántúli Napló, 1967. június (24. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-11 / 136. szám
A ״nép tábornoka” — a ״nép írója” Zalka Máté halálának 30. évfordulóján tón iskolázott, romantikus nagyvonalúság, a cseleit- ményt többnyire erős kon- túrokkal, apró nüanszokkal nemigen törődve építi, de prózairói alkatát minden- képp a művészi teremtő munka belső kidolgozottsága, a szemlélet és az emberfor- málás szilárdsága, homogén jellege jellemzi. Regényka- rakterei: Mátrai zászlós, vagy a Gavró Lajos had- testparancsnokról mintázott Gara Viktor, meg Sárközi, a tizenkilences veteránok élő- képe tőről metszett, egy da- rabból öntött realista figu- rák, élő, igaz típusok, pszi- chológiájuk ámyalatossága magasan ama szint fölé emeli őket, amelyet az író maga másutt szerényen ״nyersanyagának, ״váz- lat”-nak jellemzett. Amit az író Zalka Máténak nem adott meg az idő, azt pó- tolta nála az élmények in- tenzitása, a művészi ihlet dinamikája, és nem utolsó sorban a marxista világné- zeti szenvedély. Ennek az életműnek fém- jelét igazán sok minden megadhatja, de alighanem mindenekelőtt spanyol pol- gárháborús szereplése az, ami csúcspontja Zalka ad- digi tetteinek, s betetőzi életútját. Madrid védelme a 12. Nemzetközi Brigád élén 1936 novemberében, a jaro- mai diadal 1937 elején, a guadalajarai helytállás 1937 márciusában — ma már a nemzetközi munkásmozga- lom legszebb lapjaira tar- toznak. Ekkor érdemelte ki végképp azokat a szavakat, amellyel Luigi Longo, az olasz Kommunista Párt mai főtitkára — egykor Zalka egységének politikai bizto- sa — búcsúzott a ״nép tá- bornokától” és a ״nép író- jától": ־Xfagy hősünk előtt utol- 1יי־■ ' só tiszteletadásként minden spanyol harcos, a szabadság minden önkéntes katonája meghajtja a nagy harcokat és nagy győzelme- két látott zászlókat. De Lu- kács tábornok nevében, harcban elesett nagy hősünk nevében, azonnal fel is emeljük zászlainkat, hogy ismét harcba vigyük azokat abban a történelmi küzde- lemben, amelyet a spanyol nép, szabadsága és függet- lensége védelmében, az egész haladó emberiség jövőjének védelmében vív". F. L márt formált és újabb, de most már világnézete pa- rancsára vállalt harcokra ösztönözte őt. Ö maga így ír e lázas, érlelő időszakról, a történelem felgyorsult mene- férői: ״... előbb pacifista lettem... azután pedig ... antimilitarista. A hadifog- Ságban ismertem meg a szó- cialista eszméket... Inter- nacionalista lettem. A pol- gárháború sok győzelmét és vereségét éltem meg ezre- demmel". A hőstettek, ame- lyekről annyi legenda szüle- tett, a Scsetkin szibériai pár- tizánseregében való harcok, az uráli, ukrajnai, krími üt- közetek sora, a perekopi erőd bevétele, a diplomáciai futárszolgálatok és még any- nyi minden más részvállalás a szovjet munkás-paraszt ál- lám védelmében nem a ro- mantikus ifjonti kalandvágy terméke, hanem egy szocia- lista világnézethez eljutott, hamar öntudatra ébredt fór- radalmár logikus-szükség- szerű cselekvése volt A z ekkor szerzett él- 1 * ményeknek, megráz- kódtatásoknak zuhatagja ad- ja témáját írói műveinék, a novellák százainak — épp az idén jelent meg Az ének- lő börtön címmel összegyűj- tött kiadásuk —, a Jeruzsá- lem című allegóriának, amelyben a magyar hadi- foglyok szenvedő panaszát és lázongó keserűségét még a XIII. századi keresztes vitézek ajkára adja az író, majd az érett, nagyhatású alkotásoknak is. A frontélet, a háborús nyomorúság reá- lista színképe, a kaland és a humor színein át érzékel- tetett írói tanúságtétele szé- lesebb körben is ismert Do- berdó című regénye, melyet 1932—36 közt alkotott; a pol- gárháború kavargásának, a bolsevikek történelmet ala- kító elszántságának és a ma- gyár internacionalisták tét- teinek eposzát pedig A boly- gók visszatérnek című két kötetes, monumentális regé- nyében teremtette meg. S ezeket Zalka hol csaták köz- ti szünetekben, hol pártmun- kája, államigazgatási fel- adatai, vagy kolhozszervező tevékenysége közepette al- kotta — elsődlegesen talán nem is annyira a művészi önkifejezés szándékával, mint inkább azért, hogy el ne mulassza méltó monu- mentumát állítani a 17 utáni fegyvertényeknek. Zalka műveiben van va- lami Jókain és Walter Scotélet is: a fantázia csak azt nagyította fel, látta el népmesei színekkel, ami a való- Ságban is nagyszerű, párat- lanul szép forradalmán pél- damutatás volt. Tizenkilenc esztendős fejjel a világhá- borús forgatagba került fiú az elkövetkező két évtized- ben sok embernek való él- ményt, kivételes tapaszta- latot élt meg: a Nagy Ok- tóber vonzása, számára olyan indító energiát je- lentett, amely haláláig erőt adott új meg új, néha való- bán emberfeletti vállalko- zásaihoz. A doberdói és vol- híniai világháborús csaták, majd a szibériai, kraszno- jarszki fogság volt az a ko- hó, ami a félig gyerekfejjel otthonról elkerült önkéntes- bői kommunista forradalPécsi utcák, házak, emberek A szőlő halála állt, amely épp az idén fórdúl termőre. A csavart de- rekú manduláról és a koro- násan metszett barackfáról jegyezte meg a helyet. A fá- kát is ő ültette hajdanán. Az őszi ültetésben bízott mindig. A föld ilyenkor a legtermékenyebb a szerelem- re, az új élet befogadására. A metszőollót sem adta még más kezébe. Minden fa, min den tőke természetét ismer- te. A betonkádban kevés a víz — gondolta. Az út mel- lett a télen leomlott a kő- párkány, föl kellene rakni. Különben kosárral hordhatja vissza a kimosott földet. A nádat majd az össze! cse- réli ki a tetőn. Talán a pince oldalát is lemeszeli akkor. Számlálgatta magá- bán: hányszor kell még az idén kapálni, permetezni. Arra a napra gondolt, ami- kor a fölfésült, kontyba kö- tött tőkék majd érett für- töktől lesznek terhesek. A kádba gyűlt szemeket látta, s a fénybe emelt, első po- hár aranyló bort. A völgy felé fordult, a vá- rost nézte. Titokzatos, szűrt zajokat hozott a szél. A vá- ros lélegzete ide a hegyA z öregember a kapa nyelére támaszkodott, föltolta kalapját és kezefe- jével megtörölte izzadt hóm- lokát. Belehunyorgott a nap- ba. Két szőlősor között állt, szétvetett lábbal. A szom- széd birtokán valaki karó- kát vert a földbe. A csatto- gás visszhangosan szállt a dombok között. A szürke sziklák visszadobták az üté- seket. Kora reggel jött ki a sző- lőbe. Kinyitotta a pince aj- táját, ruhát váltott: egy ré- gi, gálicfoltos vasutaskabátot húzott magára. Megvizsgál- ta a tárgyakat, minden a helyén állt: permetező, prés, hordók, héber, sajtár rafia... A gerendáról összeaszalódott fürtök lógtak, néhány sze- met csippentett róluk. A szalmazsákot és a takarót kihordta a napra, szellőzze- nek! A házat valamikor forrás fölé építették. A hűs víz most a pince falából buzog; előbb egy cementvályúba gyűlik, aztán a víz apró ere egy nyíláson a ház előtti útra folyik. Most pihent meg először. Várt. Az öreg tőkéket már elhagyta. Annál a sornál U arminc esztendeje, hogy u Zalka Máté, az akkor már nemzetközi hírnevű hadvezér és politikus, a spa- nyol polgárháború ״Lukács tábornoka” hősi halált halt az aragóniai fronton. A hír azonban, amely órák alatt bejárta a világsajtót, a meg- döbbent emberek milliói számára inkább az interna- cionalista hadseregparancs- nők, a munkásmozgalmi ve- zető fájdalmas életáldozatát jelentette, mintsem a tehet- séges íróét, aki kényszerű emigrációjában is folytatta és őrizte a magyar irodalom legnemesebb hagyományait. Legendák övezték szinte kezdettől fogva ezt az életet, közkézen szállongó-alakuló meseszerű történetek — mert legendás volt maga az írafgt Károly: Valamit־ cserébe Pogadkoztam: makacs lessek! Kúsztam hozzájuk egyre közelebb, szívig kitakarózva, csendesen lopakodtam köreikhez lábujjbegyen. Ott surrantam a köznapok mögött megépült búvóhelyeken, ahonnan majd elérik ők Is egykoron az űrök Vadászmezőket — megszerettem oly nagyon nemzetem! Pedig de féltem, kémlelve feléjük: tolakodásom tán zavar? De ők is éppúgy társra vártak s nem szóltak rám: maga itt mit akar? Így lettünk mind szótalan szövetségesek: egyformán kötöz a való! Mert vallani némák, nekem kötelesség a szó! Nagy csöndjüket oszlatni picit, tollat kezem ezért ragad. Hűséggel, érdekükben? Ellenőrzik: vállam fölött e versbe bepillantanak. Meg kell fontolnom: mit írok s miként? Bizalmukért cserébe gyújtok-e valami fényt, ha arcom átfut, mint szél a vízen, annyira őrzött szentségeiken? Nagyon szégyellem magam, és félek is ott a lépcsőkön, álló órákig egy- folytában: — jaj, rettentő lassan bot- ladozik a nap délután a fák között annak, aki soha nem szokta a tétlen- kedést; — de ugye, az asszony dolga, hogy az emberével tartson, akármi éri, ez már így van — akkor a vén- ségére most már igazán nem hagyom... Csak hát akkor miért nem megyünk már be egyszer?!... Van-e ott olyan, amiért jöttünk, vagy nincs: — valaki biztosan megmondaná... azért leb- zselnek annyian, azért tartja őket az állam, hogy megmondják... rpudják, épp ma már igazán ott ־*• tartottam, hogy megkérdezem, odamegyek ahhoz az emberhez a há- tunk mögött.... már föl akartam áll- ni — de pontosan ugyanakkor ő is megmozdult: a kezét ráemelte a tér- demre. Megérezte volna, mit akarok? ... Lehetséges ilyesmi? — Vagy nagyon buta asszony vagyok, istenem? ... Pedig talán megkönnyítettem volna neki... talán... Ott maradtam tehát mellette, mon- dóm; — mégse álltam föl. Es már hiába is álltam volna: — csikorgóit a hátunk mögött a nagy- kapu, valaki behúzta a főbejárat ka- púját; — igen, így mondják: a főbe- járat. Elkéstem. Elmulasztottam az uolsó percet. Le- hét, hogy többé nem utazunk föl ezért... ...— Hát itt vagy?! Na, ülj le, gye- re. — Mi baj? Jaj, a bukszád! A kosa- ramban? — Ej, tényleg idedugtuk, itt van; — na, vidd hát, nehogy azt higy- gyék, hogy tán meg akartál szökni a fizetés elől!.... — — Menjen, persze, csak menjen; látják, hogy semmi baja, én igazán nem tartóztatom: igyon meg még egy üveggel, ha jólesik neki, majd ki- alussza. En mindig eldugom otthon azt a láncot — azért is, hogy ne heverjen folyton az ember útjában, a konyha közepén, meg azért is, hogy kár ne érje, a végén még fölbotlik benne va- lamelyikünk. És bizony jobb lenne, ha inkább megint újba kezdene ... talán csak kitalál egyszer még valamit... olyan rég kérem, hogy egy rózsadíszt a fiúnk katonaképe alá... — de any- nyira nehezen határozza el magát mi- előtt belefogna, pedig igazán nem kell egyezkednie senkivel... — Mondom, én elrakom az útból azt a láncot, de valahogy mindig előkerül újból, és ak- kor leül elébe a kis-zsámolyára, és nézi. ־[Elmulasztottam az utolsó pillana- tot... — Kár volt?... _ Be- húzták mögöttünk a csikorgó kaput, az utolsó pillanatban, amikor még föl- állhattam volna az én emberem mel- löl a lépcsőről. Mit mondanak? Hogy mégis csak meg kellett volna néznünk, milyen az a lánc odabent? Ha egyszer már ott van az ember... De hát minek?! — Mert nincs odabent olyan lánc, nem igaz, jól tud- ja ő!... Az utolsó pillanatban tudtam, hogy nincs odabent semmi... Külö- nősképpen nem olyan finom szigony- nyal a végén. Az biztosan nem jutott eszébe rajta kívül másnak ... Nem hiszik? — Pedig nekem bátran elhihetik, elég sokat gyötrődtem ezen: — három napig ültünk a lépcsőkön... Most már csak az a fontos, hogy hazajussunk. Aztán, hogy kitaláljon valami újat. Csak hát az nehezen megy ..; KENDE SÁNDOR: Utána két álló hétig feléje se né- zet, be se ment a konyhába, hogy ne is lássa. Rémes, csikorgó napok voltak ezek; — nem panaszkodom, látják, hi- szén neki rosszabb volt, mint nekem, elképzelhetik. Csavargóit, hajnalig ivott a pályaudvaron, vagy a jóisten tudja, hol! — köszönés és káromkodás nélkül nyomta le otthon a kilincset, azután késő délutánig aludt a vetetten díványon, széttárt karral, és fújtatott, jobban, mint ez a mozdony. Egyik este, állítólag, lecsúszott a vil- lamoslépcsőről, a mentő hozta haza; — akkor jutott eszébe a szigony. Azt: — szigonyt farag az elpattant utolsó szemből a lánc-sor végére! Rögtön nekilátott, azonmód, össze- vissza pólyáit fejjel, ahogy a mentő bekötözte — és másnap délre elké- szült a szigonnyal. Nem vitte sehová (nem olyan busz- kélkedős fajta!), hanem akit érdemes- nek tartott rá, elhívta, betessékelte a konyhába, üveg vörös bort tett az asz- talra, és megmutatta a láncot a szi- gonnyal. A kocsmárost, akinél annyit ivott azokon az éjszakákon, ugyancsak hív- ta, természetesen; — rosszul tette vol- na, ha nem hívja. TTanem az a vizeskezű, gumikötéff nyes ember azt mondta, hogy ő ugyan már látott fából készült Ián- cot; — mire ez az én öregem úgy el- kezdett kiabálni, majdnem rendőrt hívtak. Különben, hiszen látják, csőn- des ember; — azért hát el se hittem volna, ha nem mesélik másnap még a hentesnél is, hogy mekkora lármát csapott. Hanem az a csapos (majd beszélek én vele, érjünk csak haza!) tovább erősködött mégis, hogy a ligeti mű- zeumban bizony találkozik egy olyan lánc, meg lehet nézni! Rossz ember — mondom maguknak, hogy beszélek majd vele; — mert ha van, hát van abból a csudából meg egy, vagy még száz ־— mit kell annyit vitatkozni!... Csakhogy most már épp harmadszor cihelődünk föl, megnézni a múzeumot — és utazhatunk vissza ugyanúgy_ a semmivel. Ez aztán most már vég- képpen nem tudom, mire való! A vo- naton nem beszél velem, látják, át- megy oda abba a büfékocsiba — ami- kor meg lekászálódunk, nekiindul tűs- tént, mintha mellette se lennék. Gyalog kell mennünk, nem ül föl semmire, füstölög a dühtől; — leg- jobb, ha békében hagyom. Elfut a fél délelőtt, mire odaérünk. Erre azonban ott, a lépcsőkön, le- ül, háttal mindennek! Az ember röstellheti magát, győzöm kapkodni a fejem: — szégyenszemre egyszer majd fölpiszkál minket onnan a botjával valami őr-féle ember, hogy telepedjünk a téren egy padra, ha nyújtózni akarunk! Igaza is lenne: is- tenem az a rengeteg jövőmenő rendes nép!... — azt se csodálnám, ha meg- bottanának bennünk! Mert nevetni az- tán biztosan nevetnek rajtunk! ö azonban csak ül, órákig mozdu- lattanul, és bátorítja magát, hogy mégis csak meg kellene győződni róla, igaz-e a kocsmáros szava?... Hát kíváncsi, vagy nem kíváncsi rá?!... Vagy ennyire gyáva lenne?!... 1 T átják, ilyen ember ez az én öregem ... Na, nem mondhatok én rá semmi rosszat — meg amúgy is tisztességte- len dolog, ha egy asszony szidja az urát! — és aztán nem történik baja, ha megiszik odaát még egy fröccsöt. Hogy itt, a vonatban nem mérnek fröccsöt? — lehet, persze! — akkor egy kis üveggel se fog megártani ne- ki. Legföljebb annyival később jön vissza: mert nem szokta lehajtani egy- szerre, hanem bámészkodik maga elé sokáig. Igen, így mondom bámészko- dik, kezében az üveggel. Persze, inkább csak azóta, hogy nyugdíjas lett. Előtte nemigen ért rá. Ami igaz, az igaz: a faragásra nem most kapott rá, hanem rongyos-ülepű, tökmag kora óta kitanulta a faragás millió fortélyát (a faragás művésze-m tét, igen, igy mondom, mert művészet az bizony, és vak ember, aki nem látja annak, vagy gonosz és nincsen szíve), ismeri is a friss fa százféle ra- vaszságát. Faragott mindig, ami éppen eszébe jutott, vagy amire kérték. Az iskolában pennatartókat, később a le- génybarátainak koppantó gyűrűt a botjuk hegyire, kapukra jelet, fejfák- ra évszámot, otthon meg mindenféle huncutságot, engem is úgy nyert meg, egy szalvétakarikával, no, és Igen, az emlékkönyvem táblájával, az nagyon szép volt, két ölelkező szív és a nap- sütésben egy galamb; — még mindig megvan, pedig háború is volt köz- ben... De igy csak azóta csinálja, a nyug- díj óta! Így, hogy: — mindig. Es amikor iszik, akkor sem énekel, nem is beszél, csak tartja kezében maga előtt az üveget. Jól van, nem panaszkodom én, hogy így van: leg- alább nem kötekedik, mint annyi fér- fiember ilyenkor. Tfgyik nap korsó születik, máskor *-׳ virágcsokor, szép eres fából, néha feszület is a szomszédoknak, vagy gyümölcsöstál, szarvas, papírvágó kés; mindent, mindent meg tud esi- nálni fából, rengeteg holmi, a szék- rény tetején és az ágyunk alatt is he- gyén-hátán, valóságos bazár nálunk, ha meglátnák!... — elajándékozni asért egyet se merek, mert még az- nap fölfedezi, és akkor jaj nekem! Mégis az a legrosszabb, az olyan nap, amikor nem jut eszébe valami okos és nem tud belefogni semmibe! Ennél aztán meg csak azóta rósz- szabb, hogy úgy járt azzal az isten- verte lánccal!... Álló hónapig bajlódott vele — még örültem is, hogy ilyen sokáig nyugton van; — két héttel ezelőtt végzett, egyetlen ágból, fiatal, görcstelen nyár- fából. Halottak napján hozta a hu- sángot a temetőből, azóta faragta; képzeljék csak el: minden láncszemet mozdítani lehet, mégis egyetlenegy összefüggő szál az egész! Nem vénember 6, annyinak se lát- szik, ugye, amennyi, de hát nem is fiatalember a szegényem; — arról azonban nem hallott, miszerint valaki is megpróbálta volna előtte, hogy egy- befüggő láncot készítsen husángból! Kétméteres darab sikerült; — és a legutolsó szem elpattant! Első nekikeseredésében majdnem odacsapta a konyhában a kőhöz az egészet. I 1 \ 9 Line, fiel
