Dunántúli Napló, 1967. május (24. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-14 / 112. szám
5 napló 1907. MÁJUS 14. Le a király fasiszta diktatúrájával! Éljen a demokrácia! • Forró a felhívásom, hogy célhoz érjen • Másolják le kézzel, géppel, sokszorosítóval! • Vigyék házról házra, városról városra! Másolják le kézzel, géppel, sokszorosítóval. Nyomják ki terjesszék el barátok között, vigyék házról házra, városról városra! Minden eszközzel ki kell juttatni külföldre. Görög vagy idegen nyelvre lefordítva juttassák el külföldi újságíróknak, távirati irodáknak, kereskedelmi kirendeltségeknek, külföldi követségeknek és diplomatáknak. Terjesztik. Mi, magyarok is tovább adjuk a harci üzenetet. Miklósvári Zoltán Egyik közülük — alacsony, törékeny legény jelenti: „Én voltam!” Leveszik a sisakot a fejéről. A szekszárdi Lovász Zsuzsa. — A harminchét között egy lány, és egyedül ő az, aki később nyitott. Bátor gyerek, annyi bizonyos, de az oktató egyáltalán nem méltányolja ezt a bátorságot. — Csak bekötött ugrást végezhet, amíg én leszek itt a parancsnok! — mondja nagyon szigorúan Rónai Mihály. — Értettem?! — Értettem! — mondja a lány szemmelláthatóan elszomorodva. Most akarta még szerezni a segédoktatói vizsgát. Nos, ez a pillanat most hirtelen távolivá vált. Zuhanó ugrást egyelőre nem végezhet. A fegyelem nagyón szigorú itt. Főként most, amikor az első ugrók előtt fegyelemből is példát kell mutat- niok az „öregeknek”. Hab Ferenc Belobbannak az ejtőernyők Az első ugrás batszáz méterről — Alapkiképzés bevonulás előtt Tíz másodperc szabadesés „emyőssel”. Csötönyi Benő, ipari tanuló, a Megyei Szerelőiipari Szolgáltató Vállalatnál dolgozik, a másik a komlói Nagyági Tibor, építőipari tanuló. — Milyen érzés volt? — Szép! Nem is igaz, hogy milyen szép! — És előtte? Ugrás előtt? — Akkor félelmetes — vallják be őszintén, de nevetve, most már megkönnyebbülve. — Hogy kerültek a szakosztályba? Csötönyi: — A bátyám is ernyősvolt, most katona, ejtőernyős. Édesanyámnak nem nagyon tetszett, hogy én is jelentkeztem, de aztán belenyugodott. Nagyági: — Én meg véletlenül kerültem ide, azt hiszem. Egyszer munka után megyek haza, vár egy papír, közölték velem, hogy felvettek a szakosztályba, és jelentkezzek orvosi vizsgára. Meglepett, mert én nem is jelentkeztem. Lehet, hogy névcsere történt. Gondoltam, ha már Így van, ejtőernyős leszek. — És most? — Nagyon jó dolog ez. Annyira megszerettem, hogy nem is tudom, miért nem jutott eszembe előbb? Négyen ugranak. Kapok egy látcsövet, az első három ernyője már bélobbant, de a negyedik még zuhan, az apró barna pont olyan hamar gyorsul, hogy látcsővel alig követhető. Egyik oktató káromkodik, a parancsnok dühös. Végre belobban a negyedik ernyő! — Meg kell fenyiteni! Tíz helyett tizenöt másodperc után nyitott! Ki lehet ez a fenegyerek? Mind a négyen valahol Pogány határában érnek földet, jó harminc perc múlva érkeznek meg izzadtan, fáradtan és jelentkeznek, hogy a feladatot végrehajtották. S a négy közül az egyik nyitott későn! Rónai Mihály előtt állanak vigyázzban. — Ki volt az? Felújítják az abaligeti volgyhidakat két parton álló hídfők víztelenítési gondjait azonban ékkor sem oldották meg. A múlt esztendőben kezdődött munkák ezt a célt szolgálják. Jelenleg a beton védőmű építése folyik. A közlekedést provizórikus tartóművek segítségével tartják fenn. A munkálatok jelenlegi szakasza a balatoni szezon beindulásáig tart, amikoris felfüggesztik néhány hónapra, hogy ne kelljen lassítani a vonatok sebességét. A pécs—dombóvári vasútvonalon utazók már a múlt esztendőben észrevették: az abaligeti völgyhidakon rendkívül óvatosan, szinte lépésben haladnak át a vonatok. A lassújel oka, hogy folyamatban van a hídfők felújítása. A két abaligeti viadukt első változata még az 1880-as évek végén épült. Ezt követően — a megnövekedett forgalom követelményeinek megfelelően —, 1912-ben korszerűsítették a völgyhidakat A Fönt belobbannak az ernyők. A lentiek örömteljes kiáltásokkal könyvelik el e szép és főleg megnyugtató látványt — Mind kinyílt! Egervári József, a magyar ejtőernyős válogatott többszörös tagja, itt most oktató, megnyugtatja a fiúkat: — Miért ne nyílna ki?! Az ernyők alatt könnyedén himbálódznák az első ugrók. Az oktatók a földről adnak utasítást — természetesen ordítva: — Lábakat zárni! — Húzd a bal hevedert! Még jobban! Meglepő, hogy a fölkiabált utasításokat milyen könnyen meghallani több száz méter magasságban. A lábakat persze nem mindegyik zárja. Első ugrásuk ... Talán a látványban gyönyörködnek, élvezik a viszonylag lassú ereszkedést és persze megfeledkeznek a lábak zárásáról. Erre pedig azért van szükség, hogy a földetérés pillanatában megoszoljék a test súlya. Különben is — szakmai berkekben az a „klassz fiú”, aki talpára esik, nem bukik orra vagy a hátára, arról nem is beszélve, hogy az ernyőt is úgy irányítja, hogy a célkeresztet megközelítse. Az előbbi néhányuk- nak sikerült is (nagy szó az első ugrásnál!), de a céltól eléggé eltávolodtak. Később kiderül, hogy Egervári oktató szándékosan úgy adott ugrásra parancsot, hogy a gyerekek a puha szántásra essenek. Már a második csoporttal köröz a gép, amikor az elsők, ölükben a nehéz ernyővel, megérkeznek a reptér sarkára. Az arcukról folyik a verejték. Meleg a ruha, meleg a páncélosoknál használt és itt is bevezetett bukósisak, de azt hiszem, inkább az örömtől van melegük: sikerült az első ugrás! Feloldódott a szorongás, a félelem és a boldogság kiül arcukra. Félnek-e fent? Egervári József oktató mondja: — Persze, hogy félnek, és ez természetes is. Míg a megfelelő magasságot eléri a gép, addig még nevetgélnek. De amikor a felkészülésre kiadom a parancsot, egyszerre elkomorodnak. Hiába a szorongás erősebb a bátorságnál. — Volt olyan, aki nem mert ugrani? — Az első csoportban volt, kissé megtorpant az ajtónál, ismét rá kellett parancsolnom: ugorj! Az utolsó előtti csoport indul. Ezek már segédoktatói vizsgára készülnek. Nem bekötött, hanem kézi nyitással ugranak. Ezer méterről. Tíz másodperc után kell meghúz- niok a nyitó-zsinórt. Amíg a gép emelkedik, beszélek két Délelőtt kedvezőtlen volt a szélerősség, az ugrásokat délutánra kellett halasztani. Délután négy óra körül megfelelő a szélerősség. Harminchat fiú és egy lány ölti fel az ejtőernyős ruhát és teherkocsival átvágnak a pécsi repülőtér délkeleti sarkára. A cél-keresztet elhelyezik a repülőtéren, s az első nyolcas csoport felemelkedik a levegőbe. Az MHS ejtőernyősei többnyire sorkötelesek, katonai szolgálat előtt álló fiatalok. Az alapkiképzést — beleértve nyolc ugrást is — most kapják meg. A múlt év őszétől kezdve eddig tornatermi és elméleti kiképzésben részesültek. Ma ugornak először gépből 600 méter magasról. — Ne felejtsétek el! Lábakat zárni és a széliránynak megfelelően húzni a hevedereket! Ezt az utolsó utasítást Rónai Mihály, az MHS országos központja, ejtőernyős szakosztályának helyettes vezetője adja. Nevére még emlékezhetünk: magas kitüntetésben részesült, amikor a Balaton fölött, a gépen fönnakadt fiatal ejtőernyőst kötéllel visszahúzta a gépbe és ezzel életet mentett. (Újra olvasták a róla szók könyveket.) Jönnek haza gyér mekeink és az első kérdésük: Mi újság, anyám? Gyermekeink mind itt születtek, de ugyanúgy él bennük Görögország, mint bennünk. (Elmenőben a lépcsőházban Sztatisz Tanaszisz kerekszemű, játszadozó fia mondja: ha apám itt is hal meg, én nem. Fiatal vagyok és visszamegyek hazámba.) — Várható volt a puccs, nem lepett meg bennünket — vázolja a görög helyzetet Kut- janudisz Mihalisz. — A görög Kommunista Párt többször foglalkozott ezzel, felhívta a figyelmet a fasiszta veszélyre. Májusban választások lettek volna, a baloldal előretörése küszöbön állt. A ■puccsisták ezt akarták megelőzni. Görögország történelme hősi és dicsőséges. Ezek az egyszerű emberék is kitűnően ismerik, minduntalan erre terelődik a szó is. Évszám szerint futunk végig az elmúlt századok történelmén. A görög nép sokat szenvedett a királyoktól. Gyűlöli a királyságot. Az ország mindig a nagyhatalmak ütköző pontja volt. Századok óta idegenek ülnek a nyakúkon. Hol dán király és cári orosz királynő, hol az angolok. Nehéz görögnek lenni Újságok kerülnek az asztalra. Micsoda tömören fogalmazza meg érzelmeit az Ország Világban Dimitrisz Had- zisz: Nehéz görögnek lenni. Bíznak népükben, s a haladó emberiség szolidaritásában, végülis győzni fog a demokrácia. Kemény harcra lehet számítani, s ahogy a helyzet kívánja, ebben a küzdelemben a Pécsett élő emigráció is résztvesz a maga módján Mutatják a börtönben sínylődő hazafi Mikisz Theodora- kisz kicsempészett levelét. A felhívás így fejeződik be: Le a király fasiszta diktatúrájával! Ki az idegen sáskákkal! Le a sintér Koljasszal! Éljen a demokrácia! Éljen a görög nép! Éljen Görögország! És az utóirat: Forró a felhívásom, hogy célhoz érjen. Hellasz a kultúra bölcsője, a demokrácia szíve. Április 21-én katonai puccsot hajtottak végre és megdöntötték a demokráciát... — De hiszen ezt az egész világ tudja, az egész világ szeme Görögországon van! A világsajtó ezzel van tele! Húsz emigráns — Ismerősök, szomszédok, munkatársak jönnek hozzánk, mégis, maguk görögök, többet tudnak. Mindenki erről beszél. Amikor Glezoszt bebörtönözték. a buszon hazafelé mindenki csak nemzeti hősünkről beszélt, mintha saját sorsukról lenne szó. Sztratisz Tanaszisz, volt ellenálló, a Magyarországon élő görög politikai menekültek központi bizottságának tagja, az Ércbányászati Vállalat dolgozója Uránváros egyik hétemeletesében lakik. Töri a magyart, de a rendkívüli szívélyes, vendégszerető házigazda Szervanisz Dimitrisz és Kutjanudisz Mihalisz segítségével, akik szintén az Uránnál dolgoznak, pillanatok alatt megérteti magát a bonyolultabb gondolatok közlésekor is. A házban még vagy húsz ajtó névtábláján hangzik idegenül a név. Húsz emigráns család talált itt otthonra. Valóságos kis Görögország. Amikor április 21-én a puccs híre jött, a görög családok bekapcsolták rádiójukat, aztán átfutottak egymáshoz.. Azóta ez így megy. Mélységes aggodalommal hallgatják a szülőhazájukból érkező híreket, hiszen mindegyik családnak kiterjedt rokontóga van odahaza, akik közül sokakat közvetlen veszély fenyeget és akiktől máig sem kaptak levelet. A kultúrfiázban tartották tiltakozó gyűlésüket. Két táviratot adtak postára, egyiket a Görög Királyság nagy- követségének, . a másikat magának Konstantin királynak. Mi újság, anyám? Szervanisz Dimitrisz felesége török kávét és pálinkát tesz az asztalra. Eddig a háttérben kötögetett, de mindenre figyelt. Az asszonyok? — Mi sírtunk, amikor a híreket hallgattuk. Glezosz... A tervező legújabb modelljei tani, ez követelmény. A kereskedelem kiválasztja a kívánt modellt, a modellőr elkészíti a sorozatmintákat. A cipő kész. Ami kész, már unom. Túl vagyok rajta. Most már az őszi kollekció érdekel. A közkedvelt, sportos, betétes formákból próbálok kihozni valamit. benyomja a színeket, kíváncsi a végeredményre. A belső szakmai zsűri bírálja el, hogy a felhasználandó anyag mennyisége és a gyártástechnológia megfelel-e az üzemadta feltételeknek. Ne csak szép legyen a cipó, de az adott üzem olcsón tudja előállí— Hobby? — kérdezem egy csomó színes prospektusra mutatva. — Az. Csodaszépek, nem? Értelmetlen időtöltésnek tartom, ha valaki pálcikákból miniatűr várost épít, vagy gyufacímkéket gyűjt. De most zavarban vagyok. Perlaki Ferenc rózsákkal foglalkozik. — Ez a Papa Meilland — mutatja —, feketével árnyalt püspöklila, óriás virágú. A világ legszebb rózsája. Megvan! 107 rózsám van, majdnem mind más, 73 fajta. Amikor nyílik, csodájára járnak. Piros, sárga, kék a legkülönbözőbb árnyalatokban. — Kék? — Kék. Három fajtám van. — mondja, és szakszerűen nevüket sorolja. Nem, ezt a hobbyt nem tudom elítélni. Rajongás a szépért. Távoli összefüggést sejtek a rózsák, a lakás színei, a saját tervezésű ülőkék, a fotózás (mert fotózik is),' az íróasztalon fekvő Picasso-prospektus és Perlaki Ferenc művészete között. — A kész modellekről nem magyarázott ilyen lelkesen, pedig megérdemelték volna, láttam őket. — Miért? — Addig érdekes egy modell, amíg csinálja az ember. Kitalálja, megtervezi, * i
