Dunántúli Napló, 1967. május (24. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-07 / 106. szám
Bodó Béla: Arra van Athén... S fehér, ahogy a szép házak ragyognak a városokban, narancsszínű, mikor a narancs érik, zöld még a sovány réteken is... A hegyek tetején néha szikrázik a hó. A kunyhók persze legtöbbször füstösfeketék — már akinek van kunyhója. A Panajote mamáért még abban az időben szétlőtték. — A sírját meg kellene látogatni a hegyek aljában. Asztalt, kabinberendezést csinál a hajógyárban. Az asztalnál ülnek majd az utasok. a kabin ablakából nézik a vizet — milyen színű lehet tavasszal az Égei-tenger? Ez a pont, ahonnan elindult lőszeres kocsijaival, — látja-e még a faluját? Az olcsó térképen ez a pont a faluja, Budapestről térképméretben alig öt ujjnyi, a valóságban most: irtózatos távolságban. Sokszor nézi a térképet, mert bizonyos abban, eljön az idő, amikor csökken ez a messzeség. — Arra, mesze, van Athén, tudod-e? A gyerek nem akar görögül beszélni, csak magyarul. A görög most asztalos. A hajógyárban dolgozik. Ha egy hajó elkészül, odaképzeli magát a fedélzetre. Split, Dubrovnik, Korcula, s aztán Korfu, ez már Görögország! Aztán, a korinthoszi öblön át: Pireusz! Van egy olcsó térképe, mindennap végigjár rajta a szeme. Pireusz: — csak képen látta a nagy görög kikötőt... Pireuszban majd vonatra ül, fel, Északra, a kék hegyek közt van a faluja. Hazamenni!... A család, már aki megmaradt közülük, szétszóródott, a kunyhó sincs már, s különben sem mehet haza... Nézi faluját a térképen. A régmúltban a nagy történelem járt erre, — azóta mór olvasott róla. A térképen halványzöld színű Görögország. Valójában bizonyára: kék és arany. kosár, lőszer. Még csak tl- tennégy éves, ha felfedezik • rongyok alatt a lőszert, a helyszínen agyonlövik. Ha felnő, — így gondolja —, ha szabadok lesznek, eljut majd Athénbe, látja majd egyszer a tengert, vagy elindul a szigetekre, Paroszról beszélt a tanító, Naxoszról. Azon az estén, amikor vérbe fagyva találta Panajote mamát a szétlőtt kunyhóban, — eltemette, s hajnalban visszament a hegytetőre. Jóval később a németek letakarodtak hazája térképéről, de ők, új feladatokat kaptak, — a királyság sem kell. Megsebesült fején, kezén, lábán. Kötözőhely, aztán vöröskeresztes sebesültszállító vonat. A vonat ablakából egyszercsak megpillantja a messzi tengert. Az Egeinek a thrák részét. Milyen csalódás: nem kék — ködös sárga. Már nagy legény. Magyar- országra kerül, Budapestre. Megnősül, van egy kislánya. Esténként az ablakhoz viszi a kislányt, dél felé mutat: Van a fegyveresek között egy cvikkeres tanító, néha mesél. — Az erdőben — így kezdi — Pán fújja hétágú sípját, előtte nimfák lebegnek, tudod-e? Valahol, nagyon mesz- szire Zeusz trónol az Olimposzon, az Akropolisz csodálatos Panthenonjában maga Pállasz Athéné, a gyönyörűséges istennő. Ahol pedig a Peloponniszosz sziget mártja be ujjait a tengerbe, olyan kék a víz, mintha finom tintát oldottak volna benne. — Ki az a Zeusz? — kérdezi a kamasz. — Isten — feleli a tanító —, az istenek atyja. Leballag a hegytetőről, óvatos kerülőkkel. Holnap majd ismét elindul — két — Halt! — kiáltja az őrjárat. A kamasz hirtelen megtorpan, felszólítás nélkül szedi a rongyokat a kosár tetejéről. Ócska, piszkos rongyok. A fordulón túl nem járnak németek. A kamasz lassít, megáll, egy éles kavics felvérezte a lábát. Aztán indul. A hegytetőn — a többiek közt — van a két bátyja is. — Mama egészséges? — Egészséges. — Vigyázol rá? — Ti is vigyázzatok magatokra. Elnéznek dél felé. Arra, nagyon messze van Athén. Azt mondják, nagy város. A kamasz még nem járt ott, bátyjai sem. Csak lent, a faluban. Barna, sovány, mezítlábas kamasz. Szúrós a haja. Panajote mama már megrakta a szamarat. A szamár két oldalán egy-egy nagy kosár, a kosarakat rongyok fedik. A kunyhó mögött kezdődik az erdei ösvény, felette a valószínűtlenül kék ég, aztán a hegyek. Panajote mama elkíséri szemével a kamaszt — most fordul be az ösvényen a megterhelt szamárral. Mint mindig, Panajote mama szá- moL Kiböki fekete nagy ujját: egy óra, míg a kamasz eljut a hegytetőre. Félórát van velük, ha csend van, egy órát. Aztán hazaindul, persze kerülővel. Négy ujj: a negyedik órában hazaér. Ha hazér... A kosarak tetején rongyok, a rongyok alatt lőszer. Rabindranath Tagore: ANYASÁG — Honnan jöttem? kérdezte édesanyját a gyermek. — Hol szedtél fel engem? Az anya keblére vonta magzatát, majd könnyes mosoly- lyal szólt: — Szívemben rejtőzködtél, kedvesem, mint örök vágy. Jelen voltál játékaim babáiban és ha istenszobrot gyúrtam agyagból, téged formáltalak öntudatlan. Házunk istenségében is téged tiszteltünk. Éltél reménységeimben, és szerelmemben, sőt már az anyáin álmaiban is. Otthonunk hallhatatlan őrzőszelleme táplált emberöltők óta. Leánykoromban, amikor szirmait bontogatta lelkem, virágillatként lebegtél fölötte. Szelíd lényed úgy virágzott tagjaimban, miként felhő bíborfénye napfelkelte előtt. Ég küldötte kedvenc, hajnal ikertestvére, a földi lét nagy folyama partra vetett bennem. Arcodba nézek és megfoghatatlan érzés tölt el: Te. ki mindnyájunké vagy. enyém lettél. Félelmemben, hogy elveszítelek, magamhoz szorítlak erősen. Csodás varázslat két gyönge karomba zárva a világ legdrágább kincsét. (BOLDOG BALÁZS fordítása) — Éjnek idején? Megbolondultál? — Elkísérlek. Megmondod neiki. hogy rosszul vagy, hogy nem bírod tovább ... — De hiszen ez hazugság! — Könyörgök tedd meg! Mi lesz így veled? Értsd meg... hátha hirtelen .. .Hátha holnap ütközet lesz? — Ütközet? — Rögtön felfigyelt, szemmel láthatólag mindent megértett. — Nemi Vagy csakugyan? — Igen. Egy ideig szótlanul feküdt. Lélegzetéből, melyet olyan jól ismertem már, megéreztem felindultságát. — Hát aztán? Ütközet elől nem fut meg az ember. Meg aztán úgysem sikerülne. Előbb a bizottságnak jóvá kell hagynia, aztán hadosztályparancsba kell adni. jó néhány nap eltelik vele. Majd holnap odaállok az őrnagy elé, jó? Hallgattam, de akárhogy törtem a fejemet, nem tudtam mit válaszoljak. — Azt hiszed, olyan könnyű oda- állnom elé? — suttogta. — Inkább meghalnék. Hányszor figyelmeztetett: vigyázz magadra, ne veszítsd el a fejedet ... Én meg ... Felzokogott, elfordította a fejét, könye ujjába temette az arcát, és ráz- la, rázta a sírás hangtalanul. Erősen megöleltem, némán csókolgattam az ajkát, a homlokát, a könnyeiktől sós szemét. — Eressz, mennem kell — mondta, és elhárított magától, aztán szinte hangtalanul suttogta: — elkísérhetsz? Lefelé tartottunk a fagyos, nyirkos völgybe, ahol a zászlóalj segélyhelye volt. Átkaroltam a már kissé erősödő derekát. Két kézzel tartottam, vigyáztam minden lépésére, hogy meg le botoljon, meg ne csússzon, el ne essen. Mintha átölelhettem volna őt védelmezőén a háború elől, a hajnali ütközet elől, mely alatt ott bukdácsol majd a mezőn, el- meg elzuhan újra, és vonszolja a sebesülteket... Tizenöt év telt el azóta, mégis úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna. Mire felkelt a nap, a zászlóalj maradókával betörtem a magaslatra. Egy félóra múlva az erősen kiépített német fedezékben az ezredparancsok megölelt, kemény kézszoríttásal gratulált a győzelemhez. Éh pedig ott álltam, dermedten, mint a fa. nem láttam, nem hallottam, nem éreztem semmit. Ha visszakergethettem volna a napot a látóhatár mögé! Ha elhessegethettem volna ezt a hajnalt! Hiszen két órája még hárman voltunk. A nap azonban kérlelhetetlenül emelkedett a pályán, mind feljebb és feljebb, én pedig ott álltam némán a megvívott magaslaton, ö pedig ottmaradt mögöttünk, ahol most a sírokat ásták. VLAGYIMIR BOGOMOLOV: Első szerelem És a parancsnok durva basszushangját utánozva, lassan mondani kezdte: — Az alárendelt személyekkel folytatott szerelmi viszony csökkenti az egység harci értékét és aláássa a parancsnok tekintélyét. Akinél tudomást szerzek ilyesmiről — kiverem innét! És olyan jelentést írok róla, hogy még egy jobb fogadóba sem eresztik be vele... Majd ha megnyertük a háborút, akkor tessék szerelemesked- ni, amennyit csak tetszik! Most azonban kategorikusan megtiltom! — El- fülladt a hangja, és jókedvében hanyatt vetette magát, úgy kuncogott halkan, hogy valaki meg ne hallja. Bizony tudom, hogy alaposan megkapom a magamét. Az őrnagyunknak fenemód szigorú elvei voltak, az volt a szavajárása. hogy a háborúban nincs helye a nőnek, — a szerelemnek meg mégúgy sem. — Akikor is elmegyek hozzá! — Csitt, csitt — szorította oda az arcát az enyémhez, és egy kis szünet után nagyot sóhajtva suttogná kezdett: — Bízd csak rám, én már kitaláltam a módját. Nem te leszel az apja a kicsinek. — Nem én? — Egyszeriben elöntött a forróság. — Hogyhogy nem én? — Hát te milyen buta vágyj — csodálkozott vidáman. — Csak aztán, nehogy rád üssön a kicsi. A papírokon és a valóságban is te leszel az apja, de most mégis másra fogom. Olyan gyermekien nyíltszívű és tiszta volt ez a lány. hogy elcsodálkoztam a ravaszságán. — Ugyan, kire akarod fogná? — Valamelyik elesettre. Mondjuk Bajkovra. — Nem. Ne bántsuk a halottakat. — Akkor Kingyajevre. Kingyajev őrmester szép szál, féktelen legény volt, iszákos és enyveskezű fickó, nemrég küldték át egy büntető századba. Meghatott a kedves ravaszság, kitártam a köpenyemet és egészen magamhoz szorítottam a lányt. — Óvatosabban — mondta és Ms öklét elhárítóan feszítette a mellemnek. — Megfojtasz bennünket! — Már többesszámban beszélt magáról, úgy örült ilyenkor, mint egy gyerek. — Kis bolondosom, még szerencse, itt vagyok melletted én! Mire jutnál nélkülem? Gondtalanul, csapogva szállt a nevetése. De nekem egy csöpp kedvem sem volt kacagni. — Ide figyelj, most azonnal el kell menned az őrnagyhoz. Egymáshoz simulva feküdtünk a földöm, és cseppet sem éreztük keménynek, hidegnek, nyirkosnak — pedig valójában az volt. Hatodik hónapja tartott a barátságunk, egyetlen napot sem veszítve el, mióta csak ez a lány felbukkant az ezredünkben. Én tizenkilenc éves voltam, ő tizennyolc. Titkon találkoztunk: én, a század- parancsnok — és ő, az ápolónő. Senki sem tudott a szerelmünkről, és arról sem. hogy már hárman vagyunk. — Érzem, hogy fiú lesz. — bizonygatta suttogva, talán már századszor. — É& a megszólalásig hasonlít majd terád. — Végeredményben lehet lány is. És inkább rád hasonlít, — suttogtam, de közben máson járt az eszem. Előttünk ötszáz méternyire a bunkerekben és a lövészárkokban századom katonái aludták álmukat. Távolabb, a drótsövényen túl. a ködbe burkolódz- va csak néha-néha rajzolódott ki a német rakéták fényében a 162 -es magaslat. Hajnalban olyan feladat várt ránk, amelyben az előző héten egy büntetőszázad már kudarcot vallott: ed kellett foglalnom a magaslatot. Az egész ezredben csak az öt tiszt tudott erről, akiket az este a parancsnoki fedezékbe rendelt az őrnagyunk, az ezredparancsnok. Ismertette a parancsot, majd így szolt hozzám: — Hát akkor jegyezd meg ’ói: a ka- t'yusák veretik a terepet, aztán a zöld rakéták, és — előre! A szomszé-. daid is támadásra indulnak, de a magaslatot neked kell elfoglalnod. Most pedig ott feküdtünk egymáshoz simulva. A csókok közben sem felejtettem el a közelgő harcot. De még ennél is jobban aggasztott ennek a lánynak a sorsa, és lázasan kerestem a megoldást: mit tegyek? — Nekem most kettő helyett kell aludnom mindig — suttogta a lány dallamos tájszólással. — Tudod, éjszakánként gyakran úgy érzem: fel virrad a reggel és vele vége szakad mindennek, a rossznak. Vége lesz a lövészárkoknak, a vérnek, a halálnak. Hiszen már harmadik éve tart! Nem tarthat örökké. Gondold csak meg! Felvirrad a reggel, felkel a nap, de nem lesz háború, egy csepp háború sem lesz... — Én most azonnal elmegyek az őrnagyunkhoz — mondtam eltökélten, kihúztam a karomat a feje alól, és felálltam. — Mindent bevallók neki. mindent, küldjön haza téged Mégpedig tüstént! — Elment az eszed? — mondta felugorva. megragadva a köpenyem ujját, és teljes erejéből húzott magához. — Feküdi vissza, te bolondos. Hiszen az őrnagy megnyúzna elevenen! • • Onszuggeszció sabb. Persze, csak az igazi, erős férfiaknál ... — Szuggerálom, de nem megy ... — Nyamvadt vagy ... Különben, mennem kell. Vegyél be valamit — szói még vissza az ajtóból. Utána szeretnék szólni, hogy erős vagyok, fog rajtam az önszuggeszció, csak éppen az első jött be. és a kontra-ön- szuggeszcióhoz nem értek. De nem jön ki hang a torkomon. Fáj a fejem... de azt hiszem, ezt már mondtam... ŐSZ FERENC Fáj és fáj a fejem. Fáj az egész testem. Le kell feküdnöm ... Ledőlök a díványra. Megjelenik a lila karikák között az alsódabasi sógor. Gúnyosan integet. Jelzi, hogy vár. Kint csengetnek. Az ajtóhoz vánszor- gok. — Te nem is örülsz nekem? — tá mad Jucika, mikor a képemre néz. — De örülök — nyöszörgők, Jueikát azonban nem tudom meggyőzni. — Fáj a fejem ... — Hát szuggeráld be magadnak, hogy nem fáj. Az önszuggeszció a leghatásoVidáman és köny- nyedén léptem a kocsiba. Egy félórával előbb hazaértem, mint amikorra Jucikat vártam. Kölnit szórtam szét a lakásban, italt készítettem elő. és várakozva leültem. De nicsak! Fáj a fejem. Mintha a koponyámat belülről feszegetnék, mintha az agyamat termesz- hangyák rágnák, mintha, abroncsot húz nának a fejemre. Nem láttam az utcát, csak a karikákat. Lilát és sárgát! Borzalom. Szédülök... Végem van... Le kell győznöm a fájdalmat, Nem megy. — Mondogasd magadnak, hogy erős vagy, hogy le tudod győzni ezt a frontátvonulásból adódó kis gyengeséget! — Nem vagyok erős. Fáj mindenem! Szédülök! Lila karikák! Kék kockák! Most húzzák az abroncsot a fejemre! Végre rájött, hogy a legnagyobb érték szenved szeme láttára. Ideadta a vállalati kocsit és hazaküldött. szédülök is, és lila meg sárga karikák ugrálnak a szemem előtt. Elborzadt, és elmondta: a sógorának Alsódabason (isten nyugosztalja), ugyanilyen karikák ugráltak a szeme előtt, amiben az is szörnyű, hogy a lilához egyáltalán nem megy a sárga. Ebéd után egy kicsit összeestem, de a főnököm megint jött az önszuggeszcióval. geráld magadba, hogy nem fáj a fejed — tanácsolta és otthagyott. — De igenis fáj. Fáj és fáj. Akármit csinálok — ordítottam utána. Mindenkinek elmondtam, hogy nálunk csak beszélnek arról, hogy legnagyobb érték az ember. ügy fáj a fejem, mintha gőzkalapáccsal ütögetnék. mégsem küldenek haza. Márpedig hazamegyek. mert délután jön hozzánk Ju- cika. a világ legaranyosabb kislánya. Gépírónőnknek elmondtam, hogy már Részvéttel hallgatott és elmesélte, hogy volt neki egy sógora Alsódabason, aki hasonlót érzett a halála előtt. Elmondtam a panaszom a főnökömnek is. aki részvétlenül hallgatott. — Vegyél be valamit — mondta közönyösen. _ Már bevettem. amit lehetett — mondtam, és felsorol tani egy gyógyszer- tárra valót. — Nem használ. Olyan ez. mintha az agyamat termeszhangyák rágnák. — Akaraterő kérdése az egész. SzugDélután meg akarok lógni a hivatalból. Valami ürügy kellene. Temetés, esküvő, keresztelő. Nem jó. mert az elmúlt évben már az egész családom eltemettem, vagy férjhez adtam. illetve szociális névadásban részesítettem. Egy lehetőség van csak. Beteg leszek. Már délelőtt elkezdtem mondani a nép- írónőnknek, hogy rettenetesen fáj a fe jem. — Nem akármilyen fejfájás ez — tájékoztattam — Úgy érzem, mintha a koponyámat belülről feszegetnék.
