Dunántúli Napló, 1967. április (24. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-09 / 83. szám
SIMON ISTVÁN: Tjanaszi szó !0 óidé ken. Megálmodnám újra, milyen, ha narancsszín holdvilág van olvadozón a tengeren éjfélkor Taorminában, s ég az Etna krátere fenn. És roskadő fenyőiben a Sarkkört a havas tajgán, de szándékom meddő, hiszen a Börcehát löszös partján nem hasonlít rá semmi sem. S hol is van a trópus nesze, mikor éjszaka a dzsungel sűrűjéből az ég fele borzongatóan huhult fel a dobhanggal kevert zene?! Ó, mert sehol a nagyvilág más táján a kikeleté színében nem hasonlít rád, vidéken, ha észak felé repülnek már a vadlibák, s hegyeink zsúpfödeleit bepólyálja még a szürke, de forrósul a szívem, mint kőkorsó, amit a tűzre öcsém tart, ha bort melegít. Mocorognak már a meggyfás kaszálók és karós szőlők, s ameddig párásán ellátsz, éledezik a szülőföld, ez a partos, kicsi Hellász; ahol mégse csak vándorolnak néznek és ahol a szélnek ízét érzem, mint a bornak, s azt is tudom, miért kékebb erretájon a Sándor-nap; s hogy hang sincs ahhoz hasonló, mikor haitik már a csé-csltt, csivitol a metszőolló — apám nyírja az otelló rőt, tavalyi venyigéit... YASVÄRI ISTVÁN: RÖNAY GYÖRGY: Szo nett ég Cpér^i portré Petőfi: ״... azért a víz az űr!” A férfi szobájában ül s egy régi délelőttre gondol mikor a pályaudvaron állt a fölnőttek közt rövid nadrágban és feszengve gyúrta két hátratett kamasz-kezét, melyen a körmöknél a bőr kiszálkásodott — a vonat kerekét nézte, s hirtelen tágra meredt szemmel az ablak mozduló négyszögét, melyen a lány derékig kihajolva integetett, de nem neki, s közben oszloptól oszlopig suhanva, menthetetlenül mind kisebbre zsugorodott imádott arca — ' erre gondol s szíve váratlanül nehéz lesz, mint a kő. A tenger megkötött engem kátrányos kötelekkel, villogó, vas-szín hullám- dörgéssel, homokos, hűvös partok surrogó hab-neszével, kinyílott kagyióhéjjak gyöngy- és opál-hevével; hajókürt seb-jajával, vízmélyi, tiszta csenddel, A tenger megkötött engem örvényes, sodró széllel, — távoli eljövőknek nap-csendes szemhatárral. A tenger megkötött engem tátogó, szelíd szörnyek gyermeki jóságával s míg élek, élek, élek leszek homok alázat, mert befogadott a tenger, felemelt már a tenger, meghallgatott a tenger s szeretve elbocsátott. PAKOLITZ ISTVÁN: ^öekeres Színes posztóból összevarrt tekercs tarkállik fönt a rossz tyúkól-tetőn; kopott, molyrágta kis darabnyi múlt. hosszan megállít, Rá-emlékezőn. (Aprócska asszony fogja hirtelen s a feje fölé fürgén fölteszl; ne nyomja majd fejét a telt kosár, ha Kishegyről a szilvát cipeli.) Nem fogta, mégse dőlt le a kosár, tetszett nekem a mutatvány nagyon; — most rám nehezül minden súly, teher, míg a tekercset megsimogatom; ez koptatta le kis, aszott fején hírmondóba maradt ezüst haját; csak úgy magamnak suttogom: mama. segítenék, ne nyűje el magát. S már fejemen van az avítt tekercs. Szegény anyám, ha látná a fiát! Emlékezőn egy percig hordozom alázattal, mint szent a glóriát. A költészet napján a/ersolvasó nép lettünk, az elmúlt évtizedben. A ״ könyvkiadói jelentések, a verseskötetek, sokezres példányszámai, a gyakori második kiadások ezt éppúgy bizonyítják, mint a költői estek sikere, résztvevőinek tá- bora, nem egy poétánk szívet melengető emlékei. A köl- tőket manapság egyre inkább szokás vendégül hívni, ve- lük személyesen megismerkedni, verseiket tőlük meghall- gatni. Nem egyedülálló az olyan alkotónk, aki egy-egy verse megjelenése után a kommentáló, elismerő, vagy vi- tázó levelek sorát kapja. Mindez arra mutat, hogy a vers ma tényező lett hazánkban, s a költészet napja — me- lyet az idén negyedszer rendezünk meg, a hagyományhoz híven József Attila születése napján — ezt a kivívott tár- sadalmi szerepet ismeri el méltó formában. A költészetnek ez a hazai ünnepnapja azonban arra is kéziét bennünket, hogy elgondolkodjunk: milyen elemek hatottak közre nálunk a vers, a poézis e népszerűvé vá- lásában? Vajon a szép szó varázsának, a nyelv zenéjé- nek, a kultúrálódó ember esztétikai igényeinek és a mű- vészi öröm utáni vágyának lenne mindez köszönhető? Vagy a pihenésnek, a kikapcsolódás ösztönének, a gondok- ról megfeledkezni akaró emberi mozdulatnak, mely egy- időre elzsongítani kívánja magát egy másik világ érzelmi hullámaival? Nem tévedünk, ha a meghatározó tényezőt valami másban keressük. A költészet mai előretörése összefügg azzal, hogy ha- zánkban az utóbbi években nagymértékben megnőtt a gon- dolat respektusa. az értelem és ráció tisztelete, pontosab- bán annak a gondolatnak és intellektusnak becsülete, mely szocialista együttélésünk távlatait és jövő feltételeit hivatott megteremteni. S ma már mind több ember ismeri fel, hogy ennek az alakuló új szocialista közösségnek ősz- szetevője lesz — a gazdasági és társadalmi élet eredmé- nyein kívül — a formálódó új embertípus magasrendű érzelmi kultúrája, erkölcsének és emberségének kifino- multsága is. A költészet ma gondolkodni, eszmélni, ön- tudatra ébredni segíti napjaink emberét, magatartás és er- köles, közösség és magánélet bonyolult útvesztőiben iga- zítja el, ösztönzi az értelmes, emberhez méltó élet kiala- kítására. A mai ember ugyanis nemcsak életforma és igé- nyék terén fejlődik állandóan, de humánuma megnyilat- hozásaiban is, és érzelmi élete gazdagodásával mindinkább rászorul a vers közös emberi felismeréseket megszólal- tató bensőségére Jócskán vannak — s nyilván a jövőben is lesznek — olyan problémáink, melyeknek megválaszo- lására. tudatosítására a versélmény hőfoka, letisztultsága alkalmas leginkább. A társadalmat formáló mai embernek mindinkább szüksége van olyan költészetre, amely a művészi forma segítségével érzékletesen szólaltatja meg számára az ér- telem és emberség igazságait. A mai versolvasó ember tehát voltaképp önmagát keresi a versekben: önnön prob- lémáit. kételyeit és bizonyosságait, saját és embertársai életének értelmét, szépségét. Költészetünk ma azért nép- szerű, mert java alkotásai segítenek az embereknek meg- lelni helyüket a világban segítenek — a verslogika sok- szór villanásszerű dialektikájával — rávilágítani arra, ami követendő, példaadó. A magyar Urának ebben az eszmél- ,ető feladatvállalásában nagyszerű példája és hagyománya van: József Attila, aki először fogalmazta meg hitvallá- sül, hogy ״a líra logika, de nem tudomány”. A József At- tila-i életmű — többek közt — erre a zseniális költészet- értelmezésre épül: arra a felismerésre, hogy nemcsak ér- telmnnknek, de érzelmeinknek, magatartásunknak, egész lelki világunknak gazdag logikája van, az összefüggések- nek olyan rendszere, amelyek a versek fényében világo- sódnak meg. r. j. KALÁSZ MARTON: UCaqnati szekerek Ezüstben fürösztött hajnali földek; lucernák lilája s várakozó árpáknak éretlen aranya-zöldje — csillámlik pezsdül az egész határ. Rétek a völgyben; hatszínű, foszló párába rejtve a távoli fák. Tengeri csüngő zászlai zizegnek, matatgat, játszadoz velük a szél. Szekerek jönnek a fenti majorból; lendítik játékos-combú lovak. Bekötött kapák közt sikongó lányok s álmosan nyújtózó, telt asszonyok. Csuhé jós szatyrok a lőcsre akasztva, ruhába bugyolált csupor vizek. Lám, egy kis csitri a szekeres balján issza már kotyogó, sűrű tejét. S zötyőgnek, kocádnak lejjebb a lanka-־ farát kivillantja, táncol a ló. Onnan már láthatják túl özönölni a répaföldek sok smaragd sorát. Eltűntek. S nyerítve, szökve inainak amott az elmaradt, bundás csikók. Zsibong a major — még utánuk hallik kalapács-zengés meg gép-puffogás. SIMONYI IMRE: Megyünk ketten Megyünk ketten, megyünk égve, föl északi hóra, jégre, havat, jeget olvasztani, magunkat megfagyasztani. Megyünk ketten, megyünk fagyva, gyújtogató déli napra, sugarát megdermeszteni, magunkat felmelengetni. Megyünk ketten marakodvr egymás ellen hadakozva, egymásért megsebedve, ha ki ellenünkre kelne. Megyünk ketten egymás ellen, s egymásért, ha kettőnk ellen valami harmadik támad: akár öröm, akár bánat. Megyünk ketten, ez a sorsunk: olykor, hogy egymásra rontsunk, olykor, hogy örömmel teljünk, langyos fűbe heveredjünk. Megyünk ketten. — S aki látja, lassú fejét megcsóválja: ilyet még nem látott ember: ezek törnek egymás ellen, olykor tépik vad örömmel, olykor védik tíz körömmel, langyos fűbe heverednek, ottan Is csak verekednek, — S megyünk ketten. — S nem lesz vége se hajnalra, se estére: tépjük egymást vad örömmel, védjük egymást tíz körömmel. SEBÖK VILMA: Suiwgatás Lillafüredre mentünk, s a buszon megslmogattad egy gyerek fejét. Magadnak élő ember vagy, tudom de az a mozdulat másról beszélt. Mondd, tudtad-e, hogy szöszke gyerekhajba bújtattam el didergő szívemet? Ősznek, halálnak nincs hatalma rajta, Kezed nyomán örökké jó meleg. GALAMBOSI LASZLÖ: CSERHAT JÓZSEF: (Dárdáit szét nyitó Ha József Attila emlékénél Járdáit szétnyitotta már 1 kékingű Tavasz előtt 1 páncéltalan Tél vitéz, bongnék hánykódó dobverők \ folyók mélyén, bő zene ׳ ómból, száguldó üteme áncba hív minden ébredőt. ״.ő zene tombol. Hallod-e ’.öles-szavú? Emeld föl fejed. ן Föld körül bullámzanak tl piros-tollú reggelek, a fűzből fölcsapó világ mögött a roppant kalitkák üszkösre marva rengenek. Mulat a Tavasz, lesepri a fagy kőkemény poharát, az örök virág-kupola fényét látod-e odaát? A sasok s a rigók felett támaszd a Naphoz szép fejed, rádnyítja gyémántkapuját־ Kezdetben többet törődött velem, felállni, lépni becézve tanított: lábamra puha fonalakból picinyke mescszép papucsot kötött. Étvágyamat is tőle kaptam, traktálni sose volt lusta, se fáradt. teletűzdelte gyöngy-foggal a száma' kihívó kamasz-mosolyomba bajuszt növesztett... S azután hagyta, hogy egyre messzebb jussak a gyors napok útján, szakított velem, kurtán-furcsán magamra hagyott: kifelejti cipőmből a fűzőt, paplanomból a pelyhet, bordám alól a szívverést, s befelhőz eget, csillagot. Óajij szárszói rnéesoi rá a h oz ■V A sínpár között gyerektenyérnyi zöld mutatja, hogy elkezdtél élni, hogy odalentről — a köveken át — lelkendezel, te gyenge mécsvirág! Fejed felett már vágtat a vonat. Még csak szele ér, olyan kicsi vagy, olyan alacsony ... Te még most vagy úgy, hogy nem rémiszt, ha oda-visszazúg, ha száz mozdony jön, s percenként robog. De egyszer Ő jön. A Te mozdonyod• S akkorra már Te is a csattogó tengelyekig nőssz. A talpfa alól magasodsz oda, hol homlokodat ütés éri... És szétrobban a Nap.
