Dunántúli Napló, 1967. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-03 / 79. szám

/

THIERY ÁRPÁD:

Történet a háborúról

és az ember

hez tartozhatott volna, és aki barátilag tar- tozott volna hozzá, akitől a legnagyobb go- rombaságokat is békével eltűrte volna. Az arca kifürkészhetetlen volt, egy árnyalattal öregebbnek is látszott most, és azt gondolta: ezt a századost se tudtam igazán sajnálni* amikor elszakadtam tőle, és a kártyásra se tudok jószívvel visszagondolni, aki az utolsó citromját adta oda, amikor rosszul voltam.

— Visszamegy a bányába? — kérdezte a százados.

— Ha meggyógyul a karom.

— Irigylem magát.

— Miért?

— Mert az ember karja meg szokott gyó- gyűlni.

A százados megcsinálta a helyét, lerúg- dosta meleg szőrcsizmáit, majd ledőlt ruhás- tói. A szemén látszott, hogy sok benne a pálinka, jóval több, mint legutóbb a bún- kerban volt. Elhelyezkedett a naftalinszagú őrbundák között, inkább puha volt, mint kényelmes, és azt gondolta közben: három napja még szívesen meghaltam volna, most pedig egyetlen vágyam, hogy kipihenjem magam.

— Tudja, mire gondoltam, Piusz? — kér- dezte később.

— Nem tudhatom.

— Arra gondoltam, hogy odaát az oro- szoknál pont megfordítva volna a helyzet. Maga volna a parancsnok, én meg a köz- legény.

Piusz nem jött zavarba, mint a százados ezt várta, csak egy jó választ keresett ma- gában. A városon túlról, magasan fent, tompa ágyúzás durrogott, mintha a felhőket lőtték volna széjjel.

— Ha úgy volna, felvenném a kórház- vonatra — mondta Piusz nagysokára.

aaiom töltötte el, amiben a pannKa hatása is közrejátszott, de a legfőbb okot az jelentette, hogy megint eszébe jutottak a zászlósai, akik meghaltak fönt a dombon. A levegőbe bámult, mint a rossz színész, aki nem tud mit kezdeni helyzetének nagy sú- lyával, és azt gondolta: a háború kitűnő al- kálóm arra, hogy az ember felismerje az élet hiábavalóságát és saját sorsát. Egy hét se kellett, hogy megértsem: nekem kétszer any- nyi erőre és szerencsére van szükségem, hogy megmeneküljek, mint ennek a köz- katonának. Ezek összefognak, és föl se tű- nik az embernek. A tisztek az ilyesmivel nem sokat törődnek, mind azt hiszi, hogy pont őrá bízták a haza sorsát. Semmi- vei sincs több közöm ehhez a háború- hoz, mint ennek a Piusznak, legfeljebb elvették a kis Mercimet, ez volt az ősz- szes vagyonom, tönkretették, és még az életem sincs százszázalékos biztonságban. Hg szerencsém van, épkézláb hazaérek, és az öt jogi szemeszteremmel beléphetek ügy- nőknek egy biztosító céghez, ha lesznek még ezután ilyen cégek, vagy ha nagyon furdal a lelkiismeret, boldogíthatom a Sál- vation armyt. Állandóan arra fogok gondol- ni, hogy hány embert láttam a halálba menni, és miért mentek oda, és még csak nyomorult kis nő se lesz, a közelemben, míg egy napon jön a megváltás; sikerül halálra inni magamat szép csendben. Ez a Piusz pedig hazamegy a bányájába, és sza- lonnázás közben elmeséli a cimboráinak, hogy milyen cudar hideg volt itt, milyen marhák voltak a tisztek, és hogy a néme- tek leszedték a szánkóról a magyar sebesül- teket. Semmi köze ehhez, ami itt folyik, a cimborái egy percig sem kételkednek eb- ben, a fölöttesei nem örülnek túlságosan, de tudják, hogy nem várhatnak tőle mást. Ha én kiejtem a számon, hogy elegem volt a háborújukból, különben is világéletemben űtáltam a havat, és autóversenyző akartam lenni, akkor a tisztikar megvetéssel elfor- dúl tőlem, lefokoznak és kidobnak a hóba a Merci mellé. A Piuszok pedig egy szót se hisznek el abból, hogy igazat beszélek. Így hát nincs más választásom, mint hogy hű maradjak, mint egy ostoba csataló, ami- re egyszer felesküdtem. A százados itt bele- fáradt a gondolataiba. Nem érezte külön- bül magát, mintha egy csúfosul végződött verekedés után a tükörben nézegette volna összevert' képét. Valamit még mondani akart Piusznak, de hirtelen elnyomta az álom és a pálinka együttesen. Szép álma volt. A Mercijével álmodott, melv romjaiból életre kelt a háború után. A százados boldogságé- bán egyszer fel is riadt álmából: két kocsi- hosszal nyerte a brüsszeli Grand Prix-t.

Piusz csak nézte a százados lomha alakját, mely az őrbundában kövérnek látszott, és azt gondolta: ő az, semmi kétség.

— Keresett? —'־־kérdezte a csöndben.

— Kerestem, Piusz — bólintott a százados.

.— Én nem sokáig kerestem magát.

— Mondták az orvosok, hogy megsebesült.

— Igen, a karom.

— Hazamegyünk — mondta a százados, és Piuszra nézett.

— Az nehéz lesz.

— Semmi nehézség nincs benne.

— Én nem mehetek. Tetanuszom volt, és a karom is — mondta Piusz és fáradtan el- mosolyodott.

— Egy kórházvonathoz osztottak be. Itt állunk az állomáson, holnap indulunk haza. Magammal viszem.

— Nincsenek papírjaim.

— Majd szerzünk azt is.

jutott a Iranern pezsgő is, amit a gena ígért szilveszterre, mondani akart erről va- lamit, de a százados felállt. Nem volt öt perc, amit Piusz ágyánál eltöltött.

— Egy óra múlva visszajövök — mondta és elment.

Egy óra múlva valóban visszajött egy szakaszvezetővel. Piuszt felvitték, a hadnagy átkötötte a karját. A százados azt mondta Piusznak:

— A szakaszvezető lekíséri magát az ál- lomásra. Ott megvárnak engem, addig el- intézem a papírjait.

Kezdett sötétedni, amikor a százados meg- érkezett a papírokkal, épp jókor, mert a szerelvény két végén egyidőben felszálltak a tábori csendőrök, hogy végigrazziázzák a kocsikat. A százados vacsora után hozott egy üveg szilvapálinkát, azt bevágták gyorsan.

— Holnap szerzek magának egy rendes helyet — mondta a százados, és adott né- hány köpenyt Piusznak, mert a vonatot nem fűtötték. Piusz a fülke sarkában kuporgott, magára húzta a takarókat és a köpenyeket. Egy csöpp melege se volt, pedig megártott a pálinka neki. A háború nem érdekelte most túlságosan, legfeljebb a támadás utáni napokról mondott volna egyet és mást, de a százados láthatóan kerülte ezt a témát. Hallgattak, s érezték: lehetetlen egy szót is szólni. A lelkűk mélyén pedig szerettek volna most igazán is összetartozni, és segí- teni egymásnak, de valami az útjukba állt. Piusznak barátra lett volna szüksége, leg- alább annyira, mint a papírjaira, amit a tábori csendőrök szó nélkül adtak vissza. Egy barátra, akiért helytállhatott volna, akiis felugráltak a halálos ágyról, egyikük fel- cibált egy eszméletlen sebesültet a hátára, és a félelemtől csaknem összeroskadva ki- támolygott vele a folyosóra.

V

égül hárman maradtak fönt a terem- ben, mely gyámoltalanul reszketett a bombák tüzében. Piusz és két esfe- méletlen tüzér, szemben a középső ablak- nál. Piusz nem latolgatott, hogy sikerül-e életben maradnia vagy sem, csak feküdt os- tobán a szörnyű robajtól, és csak azt haj- togatta magában: csak el ne sírjam magam, csak el ne sírjam magam, majd kinyitotta a szemét, nyitva is hagyta, és ökölbe szőri- tóttá a kezét, mert így sokkal könnyebb volt. A túlsó oldalon kidőlt a fal, és nagy robajjal az udvarra zuhant, utána csúszott egy üres ágy is. Füst és por terítette be vastagon a termet. Ájulj el, ájulj el, hallott Piusz bentről egy türelmetlen hangot, de nem tudott elájulni. Az egyik bomba az eme- létén csapott be, a műtőnél. Annyi ideje sem maradt, hogy teleszívja a tüdejét leve- gővel, meleg fájdalmat érzett a könyöke tá- ján, a folyosóról betóduló sűrű por beborí- tóttá az arcát, és fulladozni kezdett. Az utolsó pillanatbab ép kezével megpróbált a fejvánkos alá nyúlni, ahová este a rumos üveget rejtette, de csak kihúzni tudta, több ereje már nem volt; istenem, holnapután újév lesz, gondolta bágyadtan, azután elve- szítette az eszméletét.

A támadás alatt sokan meghaltak. A se- besülteket az iskola viszonylag épségben maradt déli szárnyában és az alagsorban helyezték el. A szimulánsokat még aznap összeszedték, és erős fedezet mellett kivit- ték őket az első vonalba, mely alig néhány kilométerre húzódott a várostól.

Piusz másnap kissé könnyebben érezte magát. A pincehelyiségben gázlámpa vilá- gított; de jó volna egy kis napfény, meg egy kevés meleg is rámférne, gondolta, és komolyan nézett az orvoshadnagyra, aki odajött hozzá. Egy cseppet sem akarta ki- mutatni, hogy örül a sebesülésének. Azt gondolta: a százados nem élhette túl azt a nagy cirkuszt, legjobb esetben is fogságba esett, de én nem hagyhatom el magam, ne- kém haza kell jutnom innen, és tízig fogok számolni magamban, mielőtt válaszolok. A hadnagy megnézte a vastag kötést a karján, a könyökénél a vér halványan átütött.

— Ez vérmérgezés lesz — morogta a had- nagy, és leszedette a kötést.

Piusz sápadtan nézte a karját, mely eny- hén kezdett elszíneződni, és duzzadt volt.

— Levágják? — kérdezte.

— Nem biztos — válaszolta a hadnagy. Figyelmesen nézegette' Piusz karját, a seb környékén óvatosan megtapogatta, majd gon- dósán beköttette. Két injekciót is adott. A friss kötés alatt hevesen lüktetett Piusz karja.

— Mondja meg, mi lesz a karommal? — kérdezte.

A hadnagy bizonytalanul intett a kezével, a mozdulatban inkább nagy fáradtság volt, mint lemondás.

— Nem vagyok isten — mondta.

Egy hét múlva, nem sokkal ebéd előtt a százados állt meg az ajtóban, nehéz őr- bundát viselt. Hunyorogva nézegetett a pince sarka felé, mintha bizonyos lett volna, hogy ott fekszik Piusz, valahol a homályban. Piusz láztól fáradt szeme odaszegeződött, mondani is akart valamit, a százados akkor odament, leült az ágyára. Nem hajolt le, csak a kezét fogta meg, de azt se hosszan.

Arató Károly:

APÁM

Tél van, hideg van — nem támaszkodsz botra, dér és zúzmara szakállt ragaszt világjáró bakancsodra, gyalogolsz dombokon át, falvakon át a hólében, lucsokban pofozkodó szélben, meggypiros alkonyokban.

Tanítasz, oktatsz, nem beszélsz sokat:

simogatod az irka fölé hajló kerek kis kobakokat —

neked ennyi is elég — megbékülten nézed

a fejed fölött madárrajként lármásan szétszálló nemzedéket.

Folyton úton vagy és mióta már, mióta!

Vándorolsz a télből tavaszba, nyárból őszutóba, kísérnek villanypóznák, telkek, árkok, tüsszögő ibolyák, náthás virágok, a falu vénei elé kiállsz: meglendíted kezed s varázsolsz ajkukon rekedtes éneket: felszáll a dal s a hangok, mint fürge halak, verdesnek, fickándoznak kifakult Ingük alatt.

Hajdani családod, mint a folyók deltája, ágazott, szétszakadt s elfolyt a nagyvilágba: küszködtél, kínlódtál, kerested napszámodat: tereken kiabálva kínáltál újságokat, majd lehasaltál s remegtél halálraváltan robbanások csillárai alatt a durván ácsolt éjszakában.

Nem nyugszol még ma sem — köhögve ázol. fázol, fekete táblánál hosszasan magyarázol, jutalmat nem vársz érte — mondod:

Vannak e hazámban fontosabb dolgok!

A végtelen padsorok között föl-le járva szigorúan ügyelsz a helyesírási hibákra — így sétálsz papírral, ceruzával a zsebben hallgatag, névtelenül a történelemben.

E

gész éjjel alig aludt valamit, a bizonytalanság nagy súllyal neheze- dett a lelkére. Sokszor látta, hogy vágódnak el az emberek a légnyomástól, mintha szálfa döntötte volna le őket a Iá- búkról, az arcuk utána szürke volt, néme- lyiknek eleredt az orravére is, de alig tu- dott ennél többet a légnyomásról, az ilyen- kor fellépő látási zavarokról, a dobhártyá átszakadásokról, a hányásokról, belső vérzé- sekről, csak Sima szavai köröztek figyel- meztetően a fejében: ha kérdeznek, ne szólj s ne mozgasd a karjaidat, ez a legbiztosabb. Feküdt érzéketlenül, mint a hodályban. Mindössze kétszer nyitotta ki a szemét, csupán egy pillanatra: miközben a zubbonyt és a nadrágot szedték le róla, majd még egyszer az éjszaka folyamán, amikor ki- nyílt a tanterem ajtaja, valaki súlyos já- rással végigment az ágyak között, majd megállt. Ez csak a századosom lehet, gon- dolta Piusz egy kis izgalommal, de nem az volt.

Alvást színlelt még reggel is. A feje olyan volt, mint egy vihar utáni öböl. melyben a halászhajók összeakadt árbocokkal, egy- másra torlódva várják a napkeltét. Ha örült, hogy eszébe jutott a varrónő, aki az első szeretője volt, mindig komoly, hűséges ruhákat viselt, mint egy özvegyasszony, és a fiával küldözgette az üzeneteket, annál súlyosabb volt most a búcsúvacsorára gon- dőlni, amit a sörgyárban rendeztek. Három birkát levágtak és rengeteg ital fogyott, mint egy lakodalomban, tíz óra körül egy alezredes támolygott be hozzájuk részegen, az asztalra borult, elkezdett sírni és csak nézték meghökkenve, nem mertek hozzá- nyúlni. Sok minden eszébe jutott ■most Piusznak az ágyon, hunyt szemmel leját- szotta magában a legszebb mérkőzéseket, életre keltek a pontosan nyesett beadások, melyekhez oly nagy élvezet volt időben ér- kezni az ellenfél kapuja elé, játék közben a jó kis ötletek, amitől mindig megőrültek az ellenfelek, csak össze kellett nézni, s már értették egymást, a pénteki játékos- értekezletek, a bányafelügyelő az öltöző közepén egy széken hintázott, kihirdette a vasárnapi összeállítást, majd azt mondta: fiúk, aki meg tudja mondani, hogy hol van Málta, az kap tőlem két cigarettát, aki pedig el tudja sorolni a bányagázokat, annak öt cigarettát adok. Piusz nagy ígéret volt, de sohasem gondolt arra, hogy profijátékos le- gyen. Egyszer felkereste egy profiegyesület edzője, egész este a konyhájukban ült: má- sodik Zsengellért csinálok magából, hajtó- gáttá,, és ojyan képet vágott hozzá, mintha a család jótevője lett volna. Piusz elmé- lyülten hallgatta, azután a lábára gondolt. Napok óta salétromos vízben dolgoztak lent a bányában; ha levetném a bakancsomat és megmutatnám neki a lábomat, hogy mit csinált vele a salétrom, azt mondaná, hogy elveszett ember vagyok, gondolta. Nem tudta magát elég jól kifejezni, s azt mondta ma- gyarázat nélkül: nem mehetek, uram. S ahogy feküdt most, magára hagyva a se- bek és fagyfekélyek nehéz szagában, egyre jobban kezdték eltölteni egy emberibb élet emlékei, ahonnan hiányzott a légnyomás, hiányoztak a lefagyott lábak.

A légitámadás nem jött váratlanul, ve- szélye órák óta az idegek mélyén lap- pangott. A németek reggel felgyúj- togattak néhány raktárt, az iskola közeié- ben a paroszláv templom is égett, melyet a frontviszonyok óta gabonaraktárnak hasz- náltak. A fanyar füstszag beszűrődött a tér- mekbe, és végigkúszott a sebesülteken.

A gépek nagy kerülővel nyugati irányból < jöttek. Először a szükségrakodókat és a gu- f rítót intézték el. A robaj félelmetes volt, * mintha óriási fémlovak robogtak volna föl f s alá az állomás környékén. Szanitécek ro- hantak be a folyosóról, a hordágyakat le- f vágták az ajtónál; ne szarjanak be, minden- 1 kit leviszünk, kiáltotta egy egészségügyi י szakaszvezető sápadtan. Négy súlyos sebesül- 1 tét levittek a pincébe. Piusz csukott szem- f mel feküdt, s tudta, ha a gépek az iskolát , is beszórják, itt hal meg nyomorultul. Nagy (. volt az ordítozás. A szanitécek újabb sebe- “ sülteket hordágyaztak le az alagsorba, aki eszméleténél volt, csak éppen mozdulni alig tudott, riadt szemrehányással nézett a le- vegőbe, egyik-másik sírva is fakadt, és imád- koztak, hogy idejében rájuk kerüljön a sor.

A harmadik hullámban kaptak egy bombát, az ablakok ijedten szétpattantak, az öreg kő- , épület bizonytalanul megmozdult, majd a , hátsó szárnyon letört belőle egy darab.

Piusz sápadtan feküdt. Nem érezte még ! ilyen közel magához a halált. Az izgalom- " tói émelyegni kezdett a gyomra és szédült is. Azt gondolta: nem veszhetsz el itt húsz- éves korodban, ugorj fel azonnal és mene- külj, amerre a szemed lát! Akkor megszólalt benne mélyről egy furcsa, kemény hang; J és azt mondta: a helyeden maradsz, ezt vá- ”

1 osztottad! Ájulj el, vagy csinálj, amit akarsz, csak fel ne kelj! Ha most a többiek után rohansz, nem csak elveszel és kivisz- a nek a frontra, de jogosan fogod gyáva disz- .! nónak érezni magad! i

A negyedik hullám beterítette őket. A szanitécek lent maradtak a pincében, és magukra húzták az ajtót. A sarokban fel- ugrott az ágvárói egy katona, az este hozták be légnyomással őt is. Eddig lehunyt szem- mel feküdt, most halálsápadtan levetette magát az ágy mellett, kis idő múlva mások V

. t

i

I