Dunántúli Napló, 1967. március (24. évfolyam, 51-76. szám)

1967-03-05 / 55. szám

GALAMBOSI LÄS LŐ

c/l (Örs' ét! tf fő óén

Fázom. A virrasztás bokrai közt állok. A törvényt tövig mosdatom.

A gyökér sziklás talajban szorul, töprengek titkot oldó oldaton.

Az ok s az okozat kövei közt pezsdül a sugár-vékony hasadás, mélyén sejlik az örök alkotó, piros pilláját nyitja a parázs.

Az ős-tűz rejtett birodalmai lényük kiáltva áthullámzanak, koponyám szűrő rostjain rezeg az időtlenséggé lengő anyag,

... s a törvény tövén bomló levelek a Létek ablakába ejtenek.

— Ellophatták a kocsit is... — nevetett. Jókedvűen és írissen.

— Felőled is. . Miért hagytad itt?

Társa megint csak nevetett.

— Kaptál benzint?

— Benzint? Azt nem kaptam.

A liú mutatta a keserűlapuval letakart barackot.

— Egyél — mondta. — Éhes lehetsz..,

— Én-e? — kacagott a másik.

— Te! Nem is én... — mosolygott.

Társa megropogtatta csontjait, nyújtózkodott.

— Ebédeltem... — közömbösen vizsgálta az autót.

— Hol ebédeltél?

— A laluban ... valahol. Levest meg húst, uborkával, meg süteményt is kaptam.

Békis füttyentett. — A mindenit! Pénzért?

— Nem... Nem pénzért.

— Ingyen?

— Nem is ingyen... Nem mondhatnám, hogy ingyen. Fizettem én azért, ha nem is pénzzel — nevetett. Visszaült az előző helyé- re és elheveredett a füvön. Mintha fáradt lenne. Már le is hunyta pilláit és nem szólt azután.

\ másik értetlenül nézte.

^ — A meleg ... az ennek az oka. Te

is meghibbantál?

A másik társ ki se nyitotta a szemét, úgy mondta. — Az ülésen van. Neked is hoztam.

Valóban. Gondosan csomagolva, két szelet kenyér közt nagy daiab hús feküdt. A fiú beleharapott. Uborka-íz szökött nyelve he- gyére. ״Ez ám a gondoskodás!” Ilyen gon- dós csak egy asszony lehet.

— Te ... Csak nerr az a ... — ment oda társához.

A másik akkor már jóízűen aludt.

győzött az út ahhoz a fához. Játékból meg- dobhatná egy barackkal, gondolta. De vissza riadt a gondolattól. ״Hátha éppen az asszo- nyéké a szőlő!” Kiabálna, hogy tolvaj, fogják meg! Szaladhatna, ha tudna hova. Az autó semmit se ér. hiszen döglötten ül az út szé- lén. közvetlenül a falu alatt.

[VT ikor az asszony tovább ment, utána nézett. Szép nő, állapította meg. S egv pillanatra vérében lüktetett az asszonv csípő- jének ringása. Evett egy kevés barackot, az- tán elindult a mezsgyén felfelé. ״Ha korai szőlőt találnék!” Csiklandozta a gondolat. ..Vagv nagyszemű ringlószilvát!” A fák közt tisztább volt a levegő s' valamivel hűsebb is. És a nagy csend olyan bársonyosan fogta át az erdő és a gyümölcsösök kis világát, mintha a bibliai Paradicsomba tévedt volna. Hirtelen kis ház állta útját. Megdöbbent. Aztán felnevetett. Lakat zárta az ajtót. A ház oldalának meszeshordó támaszkodott. Mö götte és előtte szőlőből font lugas. A fürtök kínálták magukat, ám a bogyók éretlenzöl- den vártak az őszre. Talált egy-két pirosló szemet. A savanykás ízre körtét evett Aztán a ringlót is megtalálta, amit ide képzelt. Jobbra a háztól érett szilvák csalogatták.

״Pukkadj meg,! Te lusta! — gondolt társára. — Egy szemet se viszek neki” fogadkozott. Még mit is nem — mondta félhangon. Őrnél- tósága szunyókál a napon, lusta arra is, hogy megmozduljon, és még azt a szerencsét is megadja neki a sors. hogy jóllakjon? ״Nem, döntött. — Ö a hibás abban is, hogy az út szélén kell várakoznunk, egy istenháta mö- götti faluban.”

Amikor jóllakott s olyan elégedettséget ér- z'e.tt, mint aki hosszú időre elvégezte köte- lességét, és már semmi gondja a világgal, elindult vissza az úton. Az út fölé hajló barackfánál megállt. Mégis, gondolta, pár szemet vinni kellene. Csak pár szemet. ״Még nem hinné el, hogy milyen jókat ettem.” Felkapaszkodott s szétnyitotta a lombokat, hogy oda lásson, ahol az autó áll.

Társa és az előbbi fiatalasszony az árok partján ültek.

Szedett pár szem barackot, aztán újra ki- lesett rájuk.

Felálltak és elindultak a falu irányába. Tetszett Békisnek, hogy társa megfogja az asszony vállát. Megszédítette az irigység. Az- tán mégsem. Eltávolodtak egymástól. ״A me- leg teszi ezt is — panaszkodott magának. — Mindennek a forróság az oka.”

Mikor visszaért,• leült arra a helyre, ahol társa pihent. Újra elégedett volt a világ dől- gaival. Nem kínozta az éhség s titokban arra is gondolt? hátha kerül valahonnan benzin, legalább annyi, hogy kiérjenek a főútra.

A karosszérián megtört á nap fénye. Békis térdére hajtotta fejét. A lezárt szemhéj mö- gött fények nyargalásztak. Lassan alakot öl- lőttek. Autóval rohant a város felé. Pompás, hűs utakon száguldott a kocsija. Megállt egy hatalmas épület előtt, sört ivott, majd hideg limonádét. Aztán betonúton felkocsizott a gyümölcsösbe, a lugas alá. Valaki megfogta és bele akarta tenni a meszeshordóba. Felébredt. Társa ott áll előtte.

A z asszony bólintott. Sejtette, hogy az nagy baj, ha egy autómotorból kifogy a benzin. S mert érezte, valamiben részvétét kell nyilvánítania, hát megjegyezte. — Melég van. ^ '

— Meleg — húzta el a száját Békis; ostoba nő, gondolta, azt mindenki észre veheti, hogy meleg van. Távolban, az erdőben gyümölcsöst sejtett. Elindult, keresztül a tarlón.

— Jobb lenne most fürödni — mondta az asszony, régen beszélt már idegen emberek- kel, s itt, messze a legkisebb főútvonaltól is, bizony nagyon ritkán fordul meg idegen. Ha jön is valaki, az vagy a szövetkezet irodájába, vagy a tanácsra igyekszik.

— Van itt patak vagy folyó?

— Van — intett a lapos irányába. — Csak- hogy nappal nincs sok idő... Este meg ki- lesik az embert — s szégyenkezve mosolygott.

— Csupaszon fürödnek?

— Ügy az igazi. .. Nem? — csodálkozott az asszony.

— Ügy! — hagyta rá a férfi. Megnézte a pihenő asszonyt.

Talán huszonhat-huszonnyolc éves lehetett, a kis fehér blúz eleje terhesen előre hajlott s a barna nyak folytatása sejtelmesen el- tűnt a finom puplin mögött. ״Magam is meg- lesném szívesen” — gondolta a férfi. -*־ De még mennyire ״szívesen”, s mintha apró ör- dögök csiklandoznák a talpát, felnevetett.

Az asszony elpirult. Másról kezdett beszélni.

— Az orvosnak van autója, de azok most nyaralnak... jó ember, az kisegítette volna magukat... — nehezen állta a férfi mohó tekintetét, elfordult, a falu irányába. — A boltos is kiszolgálná magukat, de az is arat... Mindenki arat ilyenkor, talán három asszony és a gyerekek vannak otthon a faluban...

— Elvinném magát, mert bizonyára messze megy ... De az átkozott benzin, épp most fogyott el...

— Kiérek én magam is — felemelte bugy- rát. — Negyed óra alatt ott vagyok.

Békis fellopakodott egv szőlő táblán; a garádicsok mögött szilva kéklett s barack sárgállott. Olyan kihalt volt a vidék, mintha elköltöztették volna innen a népeket. A domb hátáról látta a túlonnan elterül S mezőséget s az. aratókat is. Nevetségesen apró pontokat látott. Apró mozgó pontokat. A gépek sem tűntek nagyobbnak egy gvufás doboznál. A levegő felforrósodott és előtte hullámzott a megrekedt hő. ״Ilyen időben... — húzta el száját — és lehet, hogy már éhesek is”. Aztán eszébe jutott a fiatalasszony, aki ebé- det visz az aratóknak. Hirtelen irigyelte az aratókat. Orrába tódult az uborka és a búr- gonya illata, összefutott a nyál a szájában. Abban a■ pillanatban szívesen aratott volna ő maga is. Az éhség még a melegnél is el- viselhetetlenebb. Lehetséges, hogy az ember munka közben nem érzi annyira a forróságot. De az éhségét ki sem lehet aludni.

A makadámút az erdő alján kígyózott to- vább. Éppen feltelepedett az egyik barack!■ tetejére, amikor az asszony feltűnt. Egyen- letesen és nesz nélkül lépkedett. Nézte maga előtt az utat. Szeme félig le volt hunyva. Még ezt is láthatta Békis, olyan közel kiBaráth Lajos:

ÉHSÉG

/"\tt vesztegeltek a falu szélén már más- v fél órája és semmi reményük nem volt, hogy segítséget kapjanak. Tikkasztó me- leg ömlött végig a tájon s a por is csak al- kaimat várt, hogy forró szemcséivel bele- :marjon a megizzad■*• testbe. Ha néha szellő kerekedett, foguk közt megcsikordult a nyál.

A fiatalabb — Békis Ferencnek hívták — ,türelmetlenül toporgott. a domb mögé ka- nyarodó makadámot figyelte.

— Estig nem jön erre, még egy vacak mo- tor se — legszívesebben káromkodott volna. Aztán meggondolta magát, hiszen ezzel úgy sem segítene nehéz helyzetükön.

Társa egy csenevész növendék eperfa ár- nyékában húzódott meg. Az eget kémlelte, láthatóan azon tűnődött, honnan szakad ide az embert veszejtő nagy meleg, hiszen a nap alig tűnik elő a porköd mögüí. Kockás ingét egy ágra akasztotta, cipője is mellette hevert S még így is, szakadt róla az izzadság.

— No! — mordult fel bosszúsan. — Telik az időnkből.

Békis széttárta karját; olyan féle mozdu- lat volt ez. mintha valamit el ־akarna hessen- teni magától. Csak azt nem lehetett tudni, hogy mit. A meleget, vagy társa bosszantó nyugalmát.

Egy asszonyt látott jönni a távolban. Szem- lélgette egy ideig, aztán dühösen elfordult. Szerette volna megmondani társának, hogy máskor nézze meg. hogy van-e benziné, mi- előtt hosszú útra indul. De megint csak azt gondolta: olyan mindegy ez, s még rosszabb is, ha most veszekszenek.

Az asszony ebédet hozott. Négyszemélyes ételhordója kékesen villogott, aztán kis bugy- rőt is tartott kezében: olyan óvatosan és nesz- telenül haladt, hogy lépte nyomán a finom por meg se rezzent. Papucsba bújtatott lába kíváncsiskodva harangozott a könnyű karton szoknyában. Formás lábak — állapította meg a fiú, aztán belehasított egy kínzó érzés. Az éthordóból ételízek szöktek hozzá ...

— Jónapot! — köszönt falusi illemmel a fiatalasszony s' félszegen oldalt nézett.

— Jónapot! — mondta Békis.

Társa pedig így: Aggyonisten.

— Lehet valami ennivalót találni ebben a faluban? — kérdezte Békis.

— A bolt nyitva van?

— Négykor nyit — lassított az asszony. — A kocsma meg ötkor.

A fiú szitkozódott magában.

— Hová igyekszik? — kérdezte társa.

— A tanya mögé — megállt egy percre. A bugyrot letette a fűre a kék ételhordót pedig az árokszéli kerékvetőre. — Defekt? — intett a kocsira.

— Á! — legyintett a társ. — Kifogyott a benzin.

NEVETSÉGES ALAK

Hazafelé menet találkoztam

újságíró ismerősömmel. Az il- letőt kiváló férfiúnak tartom. Evek óta figyelem harcát az igazságért. Cikkei kíméletle- nek. de őszinték. Ez az én em- berem. Elmondtam neki ön- ként vállalt missziómat. ,

— Gratulálok ... remek dől- got vállalt. . . Majd írok ma- aáról egy kis... valamit... De most, ne haragudjon, dől- gom van ...

— Természetesen megértem. Nem akarom feltartani... az ön ideje ... — mondtam meg- hatottan.

—- 7gin... — felelte és el- nézett '• fejem lelett. — Ha netán látná a feleségemet, ne mondta, hogy találkozott ve- lem. Én ugyanis most vidéken vagyok... — kacsintott rám és otthagyott.

Éjjel nehezen aludtam el. Ebben annak is része volt, hogy este a feleségemmel egy kicsit összekoccantunk, amikor megmondtam neki. ő sem kis- lány már ...

— Értelek, drgám ... Töké- letesen értelek . . Bent, a hi- vatalban ugyebár bakfisok vannak ... Éppen este talál- koztam Karcaginéval. Tájékoz- látott, hogy milyen nevetséges alak vagy. Mit akarsz attól a Midtől? Nem veszed észre, hogy kopaszodsz? ...

Ez az őszinteség mellbevá- qott. Döntöttem. Holnaptól újra a régi vagyok. Tudom, hogy nehéz lesz, de bízom ab- bán. hogy következetes lódí- tásaim eredményeként egyszer visszafogadnak a tisztességes emberek...

ősz Ferenc

— Kedves Karcagi kartárs- nő, jobb lenne, ha a munká- javai törődne. Egész nap intri- kákát és pletykákat hord. Minket azért fizetnek, hogy dolgozzunk. . .

Karcaginé visszarohant a könyvelésbe. Könnyű szívvel ültem íróasztalomhoz. Milyen jó, hogy az ember nem ala- koskodik. Kellemes érzés.

Délben hivatott a főnököm. Közölte, hogy súlyos vanaszo- kát hall rólam. Nem dolgo- zom rendesen, zaklatom a kol- léganőimet, sőt. állítólag fél- reértheletlen politikai megnyi- lotkozásaim is vannak.

Igazam tudatában derűsen mosolyogtam rá:

— Butaság. Én azt tanácso- lom a főnök karlársnak, hogy információit ne Micikétől sze- rézzé be. Helyesebb lenne, ha időnként azzal is törődne, hogy mi történik a hivatal- bán.

Láttam, hogy veresedik. de

folytattam:

— Ami a munkát illeti, úgyis tudja, hogy maga he- lyett is dolgozunk, mert a fő- nők kartársat főleg a repre- zentádó érdekli.

Néztem az arcát. Eszembe jutott, hogy hányszor bízta- lőtt a merész, nyílt bírálatra Nosza, itt van.

— Maga azt hiszi, hogy al- jas támadásokkal el tudja te- relni a figyelmet piszkos kis Özeiméiről? Csakhogy engem nem téveszt meg. Láttam én már ilyen fickókat sírni — mondta és megmutatta az aj- tót.

— Bocsánat! Ez nem tréfa. Unjuk, mert maguk azért hív- nak vendéget, hogy bemutas- sák háztartásuk legújabb szer- zeményeit. Maguknál a ven- dég csak tükör, akinek álmél- kodásán lemérik az utolsó fize tés óta vásárolt holmik érté- két — mondtam és csaknem megrészegültem az őszinte- ségemtől.

Topolyáné sokáig kiabált utánam.

Nem tántorodtam meg. Ezt kell tenni, még akkor is, ha az őszinteség fájdalmas. Előbb utóbb az emberek megértik és talán követnek is.

A hivatalban Micike, a fő- nők titkárnője perdült elém:

— Sokat adok a véleményé- re! Nos, milyen vagyok? Hogy áll az új ruhám?

— Nézze Midke... Szóval... — kezdtem, de a pillanatnyi megtorpanás után, fogadat- mámhoz híven folytattam: — Ez a ruha kifejezetten rossz. Magának jobb lenne, ha nem ׳ iselne ilyen kihívó holmikat. Amíg nem járt piros haris- nyában. nem is volt feltűnő, hogy vastag és X a lába. Ez a ruha csak kihangsúlyozza, hogy kicsi és kövér.

Még folytattam volna, de Micike elrohant. Nemsokára Karcaginé hozta a hírt: a könyvelésben Micike elmesél- te, hogy ki akartdm vele kéz- ieni és félreérthetetlen célzá- sokat lettem a csípőjére. Kar- caginé izgatottan várta nyilat- kozatomat.

Tegnap reggel arra ébredtem,

hogy végre újra sütött a nap. Felhőtlen kék volt az ég és e látványtól olyan hangulatot éreztem, melyet a lírai költők ihletnek neveznek. Csakhogy én nem vagyok költő, kisem- bér vagyok, akiben ez a tér- mészeti szépség felkeltette a vágyat, hogy ettől a naptól kezdve jobb. nemesebb, emel- kedettebb lelkű legyen. Meg- fogadtam magamnak, hogy többé nem hazudok. Soha, semmi pénzért, önző érdekei- mért, vagy egyszerűen sport- bál. netalán a tartalmatlan, felületes udvariasság kedvé- ért. őszinte leszek, tiszta és átlátszó.

Az elhatározástól feflelke- sültem, vidáman, fütyürészve indultam munkába. Lépteim ruganyosak voltak, éreztem, hogy az enyhe napsugár elé- gedetten és szeretettel simo- gatja arcomat.

Ezt a kellemes, kissé önelé- gült hangulatot Topolyáné törte szét:

— De jó, hogy találkozunk — harsogta túl a kanyarodó

villamos kerekeinek sivítását —, mi van magukkal? Miért nem jönnek mostanában hoz- zánk?

Már éppen kezdeni akar- lám a szokásos mesét: — a sok munka, a feleségem gyen- gélkedik —, amikor eszembe tiltott a fogadalmam.

— Nézze. Topolyáné. meg- mondom őszintén, hogy nem

zeretünk magukhoz menni. ■.

— Dehát miért? — ájuldo- ott.

— Mert unjuk magukat!

— Hogy milyen eredetien ׳vpofa viccei vannak. Mindig kitalál valami mulatságosat. — Tréfára vette a dolgot.

HARASZTI PÁL: FestőnS Nádasdon