Dunántúli Napló, 1967. március (24. évfolyam, 51-76. szám)

1967-03-19 / 67. szám

veséknek adott hangot, a forradalmak bukása után hal évig emigrációban hányódik, de közben és előtte és utána a világ valamennyi avantgarde orgánumával merész kapcsolatot tartott, lapokat szerkeszt — miközben nagy sze- génységben él. És hazatérve megintcsak lapokat indít, új- ra mozgalmakban lángol. Közben tizenöt verseskötete jelenik meg, még több prózai kötet. — nagyobb részt ön- életrajzi anyagból, olykor rejtetten, máskor bevallottan.

Hogy ez a mennyiségében is imponáló életmű a Horthy korszakban nem kapta meg a méltán megérdemelt elis- mérést, népszerűséget sem, igen élvezett, sőt hivatalos oldalról ellenségesen, elutasítóan kezelték, az nem meg- lepő. Az már inkább, hogy az ellenzéki — igaz, hogy kényszeredetten ellenzéki — Nyugat körei is fanyalogva fogadták. Pedig hát ő hozott újra európai szólamot az ellenforradalom által kulturális poshadásba. elvidékiese- désbe kényszerített magyar irodalomba. Legjelentéke- nyebb kortársai, Kosztolányi, József Attila, sőt Babits is egy ideig hatása alatt állottak. Kassáknak az is el- évülhetetlen érdeme, művének történelmi jelentősége, hogy amikor hazánk politikailag, társadalmilag, a kultúra tekintetében is, a Horthy-korszak, Gyula deákjának, meg Pékár Gyulának vitézkötése alá süllyed, akkor — min- den kiátkozás és negligálás ellenére — nem engedte, hogy költészetünk ״kihulljon a nagy európai együttélésből.”

De helytelen lenne, ha e nagy alkotót csak ilyen fontos szerepe miatt ünnepelnénk. Sajnálatos, hogy ez az életmű a felszabadulás után is egy ideig homályban ma- radt. Aligha tévedek, ha úgy érzem: akik nem ismerik a régebbi Kassák köteteket, váratlan, emelkedett aján- dékkal lepik meg önmagukat, ha prózai munkái közül akár a méltán remeknek tartott ״Egy ember élete” mel- lett az ״Angyalföld”, a .Munkanélküliek”, vagy a kis- regényeket összefogó köteteit felkutatják. A versköte- tek pedig, ki tudná őket felsorolni? Én a ״Tisztasáság könyve”-re emlékezem legszívesebben.

Műve dacolt a múló idővel, dacolni fog továbbra is. Azt mondják, hogy az utókornak küldött üzenetek rit- kán érik el a címzettet. Az övé eléri.

És örülünk neki, csak elégtétellel tölthet el vala- mennyiünket, hogy ezt ma már saját maga is tapasztal- hatja.

NADASS JÓZSEF

KASSÁK LAJOS

Azok közé tartozom, akik egy régi, immár távoli világban együtt harcoltak, együtt lelkesedtek és együtt átkozódtak Kassákkal. Soha nem tudtam szerepét, állás- foglalását másnak elképzelni, mint ellentmondónak, ke- ménynek és megvesztegethetetlenül komolynak. Mennyi gúny, ostoba éle, a megnemértésnek, az ellenségeskedés- nek, gáncsvetésnek, a mellőzésnek és fölényes bírálga- tásnak milyen özöne zúdul e mindig új utakat kérése legényre!

Több. mint a hit, a meggyőződés tartotta benne a lelket. A meggyőződés, hogy szép, hasznosan emberi, amit csinál. És csak az a magasodást elősegítő művész veszi komolyan a belső parancsot, aki alkot.

Hosszú, eseményekkel, nagy eredményekkel felfelé ívelő pályáján Kassák soha nem nyugodott babérjain és nem a töviseken. Mindig az újai kereste, konokul. Mai napig azért kísérletezik, mert egyetlen kielégítő érzés szá- mára, belevetni magát a termelő munkába. Egyszer, ré- gén, hatvanadik születésnapján azt kérdeztem tőle, ér- demes volt-e küzdeni, érdemes-e élni? így válaszolt:

— Nem tudom. Csak az a világos előttem, hogy az egészséges, kemény egyéniségek azért születtek, hogy él- jenek és példát mutassanak. Az ilyen egyéniségek termé- szelüknél fogva soha nem fordíthatnak hátat a társada- lomnak, a közösségnek, mert sorsuk szerint belőlük fa- kadtak és értük vannak. A társadalom fejlődéséért él- nek .. ök a közösség koncentrált és differenciált tükrö- ződései. És ha így egészben nézzük életüket, működésüket, minden részletességet elhanyagolva, tudjuk, hogy életük érdemes, nem hiábavaló, tartalmas, hasznos és szép is.

Tökéletesei! illik rá ez a meghatározás. Kassák nyug- hatatlanul rendbontó, nehéz nyomorban, vándorlásban, űzöttségben oly gazdag életében. Attól az órától kezdve, hogy a világot még nem értő, de mindent felfedezni akaró ifjú vasmunkás a szlovákiai kisvárosból elindult és nekivágott a világnak, egészen a mai napig, amikor nyolcvanadik születésnapját ünnepeljük, mindig neki- vágott valaminek. Teljesen új formákkal és témákkal tört be a magyar irodalomba és helyet kapott Ady és Babits mellett, művészeti mozgalmával forradalmi törekmúlt — ... Kun Béla, kész vagyok a Cseka elé kerülni, de a vesztőhelyre is!

Mi mindannyian megrendültünk.

— Nem kell ezt tenni... — kérte szelídem Kun Béla.

— Magának adok, mert maga magyar, nagy borszakértő, ért a dolgokhoz és volt a kai- télyában annak az Észt... Észté- ...

— Eszterházynak — súgta Kun Béla.

— Az!... Az!... Eszterházy ...

Fegyka majdnem sírva hozott elő a sötét, számunkra megközelíthetetlen sarokból HA- rom üveg bort. A zöld és kék pecsétviasz- szál ellátott öblös üvegek mohával benőtt címkéjén ez állt: 1881. Az üvegeken pókháló, fürészpor is száraz főid volt.

— Íme! — mondta ünnepélyesen Gavrila Gavrilovics. — Ezt III. Sándor alatt Stengel báró nagyapja szüretelte, ötven éve, de lehet, hogy régebb óta van a dölben.

— Ha a Cseka elé kerülők is, de meg- vendégelem magukat. Fegyka! — ordította — Nyisd fel!

Aztán ittunk. Ittunk lassacskán, nem siet- tünk. Kun Bélát utánoztuk, aki ízlelgette a híres bort, hol a nyelvével, hol az ínyével, hol meg szagolgatta, vagy a fényben vizsgál- gáttá. Az ájtatos csendben méltóságos kép- kel kiürítettük mind a három üveget, aztán felmentünk.

Kun Béla az órájára nézett, s az ebédről lemondott.

— Már öt óra van, s hatkor a ״Kubany״

zovhozban kell lennünk, ahol két napot töl- iink. Jöjjenek el hozzánk holnap, s elba- szélgetünk mindenről.

.4 vigkedélyű magyarok viccelődve, nevet- gélve fogadtak engem. Életvidám, kellemes, barátságos emberek voltak. Ügy tűnt, mintha hosszú idő óta ismertük volna egymást Könnyedén és jól el lehetett velük társa- lógni.

Kun Béla előtt célzást tettem arra. hogy interjút várok tőle az újság számára.

— Ebéd után a szolgálatára állok — fei- hite.

A magyarok közül az ebéd alatt valaki tölteni kezdett poharainkba a hutoroki bor- bál, Gavrila Gavrilovics bőkezű ajándékából.

־\Tem tudtam megállni, hogji ne moso_/\ lyogjak, amikor a ״varázsló” bajuszos ember képére és Fegyka alakjára gon- doltam akik a pince mélyén gyártották ezt a ״III. Sándor korabeli” isteni nektárt.

Kun Béla elkapta tekintetem, s ő is el- mosolyodott.

— Az interú után elmondok magának egy vidám történetet — mondtam, miközben azt ügyelte, hogy a magyar hogyan ízlelgeti a bort.

— Én is — felelte Kun Béla. s a fényben vizsgálgatta a bort. — Én is mesélek maga- nak egy még vidámabbat... nagyon nevet- séges történet. És nem ebéd után. hanem azonnal. — Kiitta a korty bort és ezt mond- t a:

— Adja át üdvözletemet a huncút bor- csináló mesterünknek s mondja meg neki, hogy az 6 felmagasztalt bora nem több, mint három-négy éves. Egy magyart nehéz becsapni ilyen dologban ... Leh-he-tet-len! Nálunk Magyarországon is sok borcsináló- mester van, akik mustból százéves nektárt készítenek. De ez az öreg jópofa és kitűnő specialista.

— Szakértő szakértőre talált — jegyez- tem meg némi hallgatás után.

Oroszból fordította: HAJZER LAJOS

— Tisztelt, kedves vendégünk! — kezdte erős déli ״házó" tájszólással. — ön... — ג gyorsan előhúzta bal mandzsettáját és tisz- tán ejtette ki — Kun Béla elvtárs híres kommunista, és mi büszkék vagyunk erre. önök megnézték mezőinket, és most kérem ismerkedjesek meg bortermésünkkel.

Kóstolgatták a bort. Kun Béla egy főkós- tolóhoz illő képpel alig-alig kortyolgatott kis pohárkájából, amelybe minden borból ke- rült. Gavrila Gavrilovics mint egy kísértet hol innen, hol onnan került a pince köze- pére a hordók közül. Egyszer hirtelen Kun Bélához rohant, s teljes erőből kiabálni kezdett:

— Elvtárs! Béla... — de újra elfelejtette a magyar vendég nevét, előhúzta mandzset- táját, de sötét volt. Segítség híján körülné- zett, s alig hallhatóan fejezte be — Kus...

— Kun Béla — mondta a vendég nevetve, s megfogta Gavrila válát.

— Úgy, úgy... Ügy is mondom, Kun Béla — ejtette ki tisztán Gavrila Gavrilovics, $ a többiekhez fordulva ezt mondta:

— Elvtársak, testvérek és maguk hölgyek! Hát megkóstoltunk egy kicsit ebből a borocs- kából, de ott lent én megvendégelem ma- gukat i-i-ilyennel... — s itt Gavrila Gavri- lovics ujjait ajka előtt kinyújtotta, s meg- csókolta — ... Olyan borral, hogy maguk, elvtársak, bocsássanak meg ... — odaugrott a gyertyavéghez, s ünnepélyesen kiáltotta: — amilyet Kun Béla még álmában sem látott.

— No-nó! — mondta Kun Béla kétkedve.

— Hiszen magyar vagyok, amikor 1918-ban Eszterházy herceg kastélyát elfoglaltuk, volt ott olyan tokaji ...

— I-ismerem én azokat a grófi borokat —

szólt vontatott hangon lekicsinylőén Gavrila Gavrilovics. — Szeszesítik, no meg gyömbér- rel illatosítják. Nem, Kun Béla elvtárs ... Ha belehalok is, — kiáltott fel hirtelen Gavrila

Gavrilovics kétségbeesett elhatározottsággal.

— de maguknak, hölgyek, testvérek, elvtár- sak olyan bort adok, amilyenből a múlt évben a Kremlbe is csak öt üveggel adtam különleges megrendelésre.

M

'...............................

...

d

e az ilyen nagy elvtárs kedvéért, mint... — s Gavrila újra elfelejtette a ven- dég nevét, de gyorsan mandzsettájára báElindultunk a kolhoz megtekintésére, a magyar asszonyok pedig az iskolába és a szovhoz klubjába. A szovhoz alapvető gaz- dasági objektumainak a megtekintése körül- belül két órát vett igénybe.

Amikor az irodához visszaérkeztünk, az iskolások már a magyar vendégekkel sétál- gattak és beszélgettek. Harsogott a szovhoz fúvószenekara, a gyerekek valamit énekeltek és szavaltak, a magyar asszonyok pedig me- séltek nekik. Minden olyan lüktető volt, vi- dám és egyszerű.”

A rövid reggeli után az asszonyok a szov- hozban maradtak, s a szovhoz dolgozónői- nek életével ismerkedtek, mi pedig gépkocsin a mezőre hajtottunk.

Az aratás épphogy elkezdődött. Kombájnok járták a mezőt. A tehergépkocsik melléjük álltak, s miután megteltek gabonával, meg- indultak a raktárhoz. A bőségesen ömlő, fór- ró napsugár bearanyozta a sztyeppét.

Kun Béla nem talált szavakat, hogy ki- fejezze örömét és elragadtatását azok előtt az

emberek előtt, akik ilyen termést produkál- tak. Súlyra próbálgatta a magot, szájába rak- ta, szétnyomkodta tenyerében. Egyre csak el- ragadt.atással és gyorsan beszélt magyarul, s el is feledkezett arról, hogy mi nem értjük őt. Aztán nevetve fordította, amiközben ne- hezen kereste a szükséges szavakat.

T

etszett nekünk és tetszett a parasztok- nak is, pedig azok nem is tudták, ki ez az életvidám, barátságos ember, aki olyan mulatságosan ferdíti el az orosz sza- vakat.

Csak két óra múlva tértünk vissza ״Hu- torok”-ra.

— Ha nekünk háromszáz ilyen szovhozunk lenne, megmutatnánk Európa szkeptikusai- nak, hogy mi a szocializmus — mondta el- ragadtatással Kun Béla.

Az első. aki ״Hutorok”-on fogadott ben- nünket, a bajuszos ״borcsináló-tudós” Gav- rila Gavrilovics volt. Magyar és orosz nők vették körül. Az iskoláslányok valamit sza- valtak. A leánykórus a ״Drága föld szülő- hazámnak földjé”-t énekelte, amely éppen akkor jött divatba. A szovhoz fúvószenekara polkákat és keringőket játszott.

Gavrilft Gavrilovics Kun Béla elé rohant:

Hadzsi Murát Mugujev:

Vidám

történet

a NAPOKBAN A ״HUTOROK״ ÉS A /\ ״KUBANY” SZOVHOZBA ÉRKEZIK KUN BÉLA MAGYAR ELV- TÁRSAK KÍSÉRETÉBEN KUBANYBAN TARTÓZKODÁSUKRÓL 2—3 TUDÓSÍTÁST AVAGY EGY HOSSZABB BESZÁMOLÓT KÉRNÉK ÜDVÖZLETTEL KOLCOV.”

A táviratot az ״Ogonyok”-tói küldték, de a szöveg alapján a ״Pravdá”-nak is kell anyagot küldeni. Alekszejev lassan olvasta végig a táviratot, aztán leverten felsóhajtott:

— Fogadd őket és írj róluk... Reggel Szocsiba utazom a beteg, helyesebben: a haldokló Nyikoláj Osztrovszkijhoz.

— Mást nem lehetett tenni. Reggel Aleksze- jev elutazott én meg elmentem a szovhoz igazgatójához, Iván Nyikolájevics Borzovhoz, az öreg bolsevikhoz, és megmutattam neki a táviratot.

— Ki ismeri, ki tudja, milyen ember ez a Kun Béla — mondogatta az igazgató, miköz- ben szemöldökét dörzsölgette.

— Milyen? Hát ember, mint a többi... A Komintern kimagasló egyénisége, a magyar forradalom vezére — kezdtem, de az igaz- gató azonnal közbevágott:

— Vezér... vezér... De milyen ember? Lehet, hogy nem tetszik majd neki a mi ״Hutorok”-unk. Valami esetleg nem úgy lesz... Egy csomó gond ... S miért mindig hozzánk jönnek az ilyenek... — töprengett Borzov fejét csóválva.

— Nemcsak hozzánk jön, ״Kubány”-ba is ellátogat — próbáltam megnyugtatni.

A magyarok másnap délelőtt tíz óra ■körül érkeztek meg. Épp a szovhoz-iroda felé igye- keztem. amikor a főutcát szegélyező sűrű sárgabarackfa-sorból három kisebb gépkocsi bukkant elő. Az elsőből egy feketehajú, negyvenöt év körüli ember szállt ki. Vidám, okos tekintete, barátságos, kissé kerek .arca volt.

— Kun Béla — így mutatkozott be.

Y 7 tána a másik gépkocsiból fiatal, napU barnított ember lépett ki. Hidas Antal, az emigránsköltő volt, akit Moszkvá- bői ismertem.

Velük együtt jött hozzánk egy szép, fiatal, magyar nő, Hidas felesége, Kun Béla lánya.

Elzsibbadt lábait gyúrva Illés Béla bújt elő a kocsiból, aki abban az időben szintén Moszkvában élt. Mindössze nyolc vendég volt tehát; öt férfi és három nő. Vidám, ba- rátságos emberek, akik mindjárt megtetszet- tek nekünk. Az asszonyok, mivel nem tud- tak oroszul, azonnal a gesztusok, a mosoly és vagy húsz elferdített orosz és ukrán szó se- gítségével elegyedtek szóba velük.

A kedélyes és egyszerű Kun Béla odajött mindegyikünkhöz, akik ott álltunk az irodá- nál; ismerkedett és beszélgetett. Elég jól be- szélte az orosz nyelvet. A felajánlott réggé- lit nem fogadták el.

— Majd később. Most pedig, ha lehet mu- tassák meg nekünk a szovhozt az embereivel együtt. Járjuk be a területet: majd meglát- juk az eredményeket, fogyatékosságokat, az- tán elbeszélgetünk az emberekkel. Hiszen minket, magyarokat különösen érdekelnek a földdel és a mezőgazdasággal kapcsolatos kérdések — mondta Kun Béla.