Dunántúli Napló, 1967. február (24. évfolyam, 27-50. szám)

1967-02-19 / 43. szám

Pákolitz István i

Egy kéziratra

A vízfejű fővárosba szivárgott alanyi költő, _ Csimbiriczky Lehel, a kutyának se kell, de az istennek se tágít: szerint a művészet: szabad vadászterület,

s gyakorlása állampolgári feladat: makacsul küldözgeti portékáit; seftel az ipse,

holott a csákány, a lapát — ki mit tód —

bizisten,

úgy pászolna kezébe legalább, mint a golyóstoll!

Indítékot kapván néhány hasonszőrű kótyagostól. mindig tudja ez az elfuserált zseni, hogy ״éppen most mi kell”, és mi az,

amivel nem lehet tojást festeni...

S persze, mindig csurran-csöppen valami,

s ha éppen semmi sincs, hát meg se kottyan, szívós ez a pasi,

kit ״jobb helyen” is patronálnak.

— Aligha érem meg, hogy saját halottja legyen önmagának.

Arató Károly:

Incselkedőnk: a holnap

Gondolsz-e olykor kalandozásaid során nyugtalan híveidre, kik vágyódnak ölelésed után?

Te igézőszemű, te céda, gondolsz-e velünk néha, kik érted nagy hőségben élünk — gyötrelmünk vagy és egyetlen reményünk!

fm, a szomszéd cipész, aki aranytopánka díszével küldené lányát a bálba, egész nap foltoz, görnyed, szegecsel — ő hiszi, vallja: létezel!

Hallottál-e az ifjú házasok! '1 itt nem messze az utca vég״.,?

Egymáson átvetett nyakkal, mint a lovak, alszanak gőzölögve, békén.

Kinézel-e kárpitjaid mögül,

• ha csak egy röpke, fürge percre is, óbégató kölykeinkre s árnyékbokszoló kis kezükre?

Tüdsz-e a kézről, mely utad kiméri, a vasat szelidíti, az ércet becézi, a szerelemről, mely árnyas erkélyeken felhúzott térdekkel tűnődik fényeden?

Ö mond, távolból figyelsz-c ránk, kik mézet gyűjtünk neked szorgalmas

méhek gyanánt

és napról napra egyre várunk, szépséges Incselkedőnk, kacér Messiásunk!

El kell már végre jönnöd, nyomunkba

szegődnöd,

amiként annyi csillagos elődöd és engedelmesen, mint egy gyerek, suttogva hozzánk simulnod: ״Megérdemeltetek.”

— tt ezer dollárt

— Nem ti hiszem eL

— Ott tusa a számítás.

Az összeg nagysága lenyűgözte őket. Elállt a szavuk, úgy meredtek a Mike térdén fék- vő papírlapra.

— Szentséges ég! — kiáltott fel Bodnár. — Amikor meghallottam, hogy adnak neki valami pénzt, azt kívántam magamban, le- gyen minél több öröme belőle. Nem gondol- tam, hogy ilyen komoly a dolog. Azt hittem néhányszáz dollárról lesz szó, s az épp elég kevés ahhoz, amennyit szenvedett. De 12 ezer dollár!

— Sok pénz — ismerte el Mike.

— Valóságos vagyon. És mindez miért?

Mike a barátjára pillantott.

— Irigyled tőle?

Bodnár ismét a Mike ölében fekvő papírra tekintett, aztán gyufát sercintett, meggyúj- tóttá pipáját, s a fel-feltoluló érzelem hatá- sára csettintgetve, hangosan szívta.

— Azon gondolkodom, hogy én már akkor is itt dolgoztam a gyárban, amikor őt a börtönbe vitték és te is. s mi még most is dolgozunk... És van akármelyikünknek 12 ezer dollárja, amit felmutathatna? 12 ezer dollár? 12 ezer kutyagumi!

— De mi nem is ültünk börtönben húsz évig.

— Ördög vigyen el engem, ha nem ülnék szívesen a legszigorúbb börtönben ennyi pénzért!

— Húsz év börtönben — az hosszú idő Stefan!

—ל Húsz év ebben az istenverte gyárban — az is hosszú idő, barátocskám.

— Igaz. Ez igaz.

— S nekünk mi jut belőle? Ki áll jobban e pillanatban? Ösak nézz meg minket. — Hevesen gesztikulálva körülmutatott a mocs- kos udvaron. — Kérdezem tőled, ki áll job- bán? Tóth visszatér az óhazába, vagyonnal a zsebében, s az élete hátralévő részében azt csinál, amit akar. Mi pedig itt görnyedünk továbbra is a kohó mellett, a száraz kényé- rért.

pipáját tartva, másikkal pedig meg- támasztva a könyökét.

Mary kiszólt a lakásból.

— Mihal, elkésel!

Mike lassan, kelletlenül felkászálódott.

— Tóth csinos kis beszédet vághat ki, amikor hazaér a falujába.

Bodnár felmordult, még mindig fortyogva a dühtől. Joe felpillantott a bátyjára.

— Beszédet?

Mike bólintott és a pillantása messzire ré- vedt. A hangja szónokias színezetet öltött.

— Gondolom, hogy valami ilyesmit mond- hat azoknak, akik Összegyűlnek az üdvözlé- sere: ״Barátaim, fiatal koromban elmentem Amerikába, hogy szerencsét csináljak. Arról álmodoztam, hogy egy napon visszatérek gaz- dagon és híresen. A zsebemben pénz és talán még a képem is szerepel az újságokban. És íme, most itt vagyok. Gazdagon és híresen.”

Mike még állt egy pillanatig, és alig észre- vehető, fanyar mosolyra húzta az ajkát. .,Gazdagon és híresen" — ismételte meg hal- kan.

Aztán megrázta a fejét, mintha látott vol- na valamit, ami túlontúl sok ahhoz, hogy elviselje, és bement a lakásba, hogy össze- készülődjön a munkához.

Fordította: Zilahi Judit

— Te tudsz számolni, Mike. Mondd

mennyi az?

Mike mosolygott, büszke •ott a tudóményára.

— Ha akarjátok! — Behajolt az ajtón, beszólt a konyhába, ahol Mary készítette a va- csorát, és csomagolta az uzsonnáz tarisznyát. — Marcha! Keressél egy darab papírt és ceruzát!

Az asszony az ajtóhoz lépett. Alacsony,

fáradt nő volt, foltos ruhában, egyévesforma kisbabáját cipelve a karján. A csecsemő sza- kadatlanul rágcsálta a darabka szalonnát, mely spárgán csüngött alá a nyakából.

— Minek neked papír és ceruza? — kér- dezte. Szlovákul beszélt, épp úgy, mint a férfiak.

— Kiszámítjuk, mennyi pénzt adott a Tár- saság Andy Tothnak.

— Ah, ti jóemberek! Jobb lenne, ha inkább készülődnél munkába.

De azért hozta, amit a férje kért, egy da- rab barna csomagolópapírt és egy ceruza- csonkot. Mike kisimította a papírt a térdén, és megnyálazta a ceruza hegyét.

— Óránként 14 cent. napi 12 óra. — Le- írta a számokat és gondosan elvégezte a szorzást. — Egy dollár 68 cent.

— Ezt fejből is megmondhattam volna neked — szólt közbe Bodnár.

— Heti hét nap — újabb szünet. — Az annyi, mint 11 dollár és ”6 cent.

— Na és a nyújtott műszak? — kérdezte J°e- — Az még 12 órát jelent minden héten.

THOMAS BELL!

Szerencsét

csinált

Amerikában

Thomas Bell 1903-ban született az Egyesült Államok Braddock nevű kisvá- rosában. Szülei bevándorolt szlovák mun- kások voltak. Thomas Bell még a közép- iskolát se végezhette el, tizenöt éves ko- rában villanyszerelő inasnak állt. Később dolgozott az építőiparban, a vasútnál, volt tengerész és könyvárus. Több elbe- szélést és hat regényt írt. A közölt no- vénájában gyermekkori élményeit ele- veníti feL

— Igaz, de honnan tudod, hogy a Társaság beszámította a nyújtott műszakot is?

— Ha dolgozott volna, rá is esett volna nyújtott műszak. Márpedig a Társaság most úgy fizet, mintha dolgozott volna. Te nem így gondolod Stefan?

Bodnár azt felelte, ez elég józanul hang- zik. De aztán hozzátette, a Társaság talán másképpen vélekedik.

— Ha ennyire aprólékosan akarjátok ki- számítani, akkor nagyobb szakembert hívja- tok — szólt Mike. — No és mi van a bér- csökkentésekkel ?

— Egyszerűsítsük a dolgokat — javasolta Joe. — Vegyük az átlagos 12 órás munka- napot, hét napos hetet, bércsökkentések és átmeneti elbocsátások nélkül.

Bodnár mérgesen kérdezte:

— Szeretnék én egy olyan gyárban dolgoz- ni. Ti talán tudjátok, hol van ilyen?

— Biztos az égben! — felelte Joe.

J» odnar elfordította az arcát és köpött.

JA — Vagy a pokolban.

— Maradj már nyugton — szólt rá Mike — vagy itt ülhetünk egész nap. öt- venkétszer tizennégy dollár hetvenhat cent, az annyi, mint... — leírta a számokat, szór- zott és összeadott. — Annyi mint hatszáz- tizenegy dollár és ötvenkét cent egy évre — jelentette be.

— Ilyen sok?

— Húsz év alatt ebből csinos kis összeg lehet — jegyezte meg Joe elgondolkodva.

— Most már tudom, miért élvezik a mun- kájukat a bankosok, — szólt Mike a papírra bámuva. — Az ember leírt néhány számot, összeadja őket és egyszeriben gazdag lesz.

— Mennyi az? — kérdezte Bodnár.

— Egy pillanat! Húsz év alatt az... — Mike ceruzája szánotta a papírt 1 közben a többiek elmerülten figyelték.

— Bozse moj!

— No? No? Mondd már!

— Tizenkétezer kétszázharminc d kár és negyven cent, hajszálpontosan.

Meghökkenve bámultak rá.

— Mennyit mondtál?

Mike megismételte a számot.

— 12 ezer dollár — bólintott. — És még- hozzá egy összegben, készpénzben,

tervpályázatát, s 1895 őszén megtartották a pécsi Magyar Nemzeti Színház falai közt az első előadást.

A pályázatnak volt egy szép és érdekes

mozzanata: csak magyar építészek vehettek rajta részt. (Az új. budapesti Nemzeti Szín- ház tervpályázata kapcsán ugyancsak kézzel- lábbal védekeztek építészeink: ne nemzetközi pályázaton keressék meg a legjobb tervet.) Pécs város felhívására 7 terv érkezett. A meg- bízást a kivitelezésre Steinhardt Antal és Lang Antal kapta. Ki tudja, nem lett vol- na-e helyesebb a döntés, ha a második hely- re tett Lechner Ödönt és Pártos Gyulát ju- talmazzák az első díjjal? Akkor a város a századforduló legnagyobb magyar építészé- !lek egyik alkotásával lehetne ma gazda- gabb. a kecskeméti városháza, a pesti Ipar- művészeti Múzeum és a Nemzeti Bank bi- zonyára méltó párjával.

Az elkészült (a füsttől és portól nemrég megtisztított, újravakolt, valamint belül is felújított) épület így is a város dísze. De nem egy merészen alkotó, úttörő esetleg iskolát nyitó vállalkozás, hanem csupán fe- lület-díszítéseket alkalmazó, neoreneszáhsz sablonokat egybeillesztő, a nagvpolgári ré- teg és hivatalnokainak ízlését szolgáló épület. Színházépület, amilyenből tizenkettő megy egy tucatra. A századforduló táján — és a valamivel korábban'— emelt fővárosi és vi- déki színházi épületek modorában. Némi el- térés: a rendelkezésre álló pénz mennyiségé- tői függően. Kevesebb vagy több díszítés. Bent tágas, csillogó előcsarnok, márvány- lépcső, társalgó, kint kőfalat utánzó vakolat, antik oszlopok, timpanon, kupola: reneszánsz palota-imitáció. Fontos a tálalás. Az, ami látszik. Ami a homlokzaton van. Ahová föl lehet majd írni aranyozott betűkkel: Magyar Nemzeti Színház. (Provinciális túlzás: úgy

Pécsi utcák, házak, emberek

SZÍNHÁZ

tón, Megyeri Károly, Komlóssy ״úrnak” — olvassuk a korabeli színlapokról a neveket. Déryné naplójában szívesen emlékezik visz- sza a városban töltött napokra. ״Pécs ked- veit hely volt a magyar színészek számára, mert műértő közönsége szívesen látogatta az előadásokat.” A hajdani pécsi akadémia jegy- zőkönyvei is — a maguk módján — ezt bi- zonyítják: legsűrűbben a kávéház és a szín- ház tiltott látogatásáért kapták a büntetést a diákok. Ezért ült karcerban Pécsett Radá- kovics József, a bölcsészeti kar hallgatója is, aki később Vas Gereben néven A nemzet napszámosai című regényében éppen a ma- gvar színjátszásnak ezt a hőskorát örökíti meg.

A magyar színészeknek ekkor a Kossuth Lajos utcai Hattyú ház. meg a Jókai téri Elefántos ház adott otthont. Pécsett az első kőszínház a Déryné utca elején épült, s 1840-ben nyitotta meg kapuit. Néhány év múlva dobogójáról Liszt Ferenc adott hang- versenyt. A finom, klasszicista ízlésű épüle- tét a múlt század utolsó harmadában bon- tották le, akkor, amikor a polgárság palo- tákat emelt a belvárosban, amikor a köz- hivataloknak új, tágas termekre volt szűk- ségük.

Csak néhány évig mardt tető nélkül a pécsi színjátszás. 1890-ben írták ki a pécsi színház

Naponta megismétlődő varázslat: ahol az élők meghalnak és a halottak föltámadnak. Délelőtt vitatkozás egy keményen ejtett más- salhangzó, egy rosszul szabott ruha, egy fö- lösleges kézmozdulat miatt; este szikrázó csillárok alatt taps, tündöklő vállak, Csobo- gó nevetés. Nehéz bársonyfüggönnyel ketté- osztott világ: kigyúló arcok, boldogság, fény a nézőtéren; izzadtság, elharapott szitok, fes- tékszag, a beidegződésig gyakorolt és az ide- gekbe belemart unalmat legyőző játék a szín- pádon. Ahonnét hajdan bot és karcer tiltotta ki a diákot, s ahová ma bérlettel a zsebé- ben ülhet be a cipészlegény. Üstökösként ra- gyogó pályák első és utolsó állomása: nevek, amelyeket itt tanulnak meg milliók, és ar- cok, amelyek örökre innét búcsúznak a ״vi- lágot jelentő deszkákétól. Félhomályos pá- holyok mélyén szövődő szerelmek, öltözők- ben ébredő féltékenység és intrika. Alkalom, mely Vágyat korbácsol föl és bűnre csábít. De szomorúságot kioldó gyógyszer és homályt oszlató fény is. íisztítóhély — élőknek...

Pécsett a magyar nyelvű világi színjátszás csak a múlt század második évtizedében jelenik meg. Vándor truppok főként a fehér- vári társulat tagjai keresik föl a várost. A pécsi közönség jóformán a kor minden jeles magyar színésziének tapsolhatott: Déryné, Kantomé ״!ffjú asszonynak”, Lendvay Márv-j-áman üldögéltek a szürke, kopottas §~J bérház udvarán, s beszélgettek. Va- lamennyien szlovák származásúak, kohómunkások, szőke, keménykötésű férfiak, közel a negyvenhez. A l egidősebb. Mike Dobrejcak papucsot és hosszúujjú inget vi- telt. Talán egy órával azelőtt kelt fel, hogy hamarosan elinduljon éjjeli műszakra, a ko- hóhoz. A bátyja, Joe és legjobb barátja. Steve Bodnár simára borotválton, villogó fehér ingben ültek mellette.

Derült májusi délután volt. A három férfi érezte, ahogy a füstbeburkolt nap melege behatol a ruháik alá. A szomszédos kocsma szolgálója egy darabig elszórakoztatta őket azzal, hogy kiállt a fölöttük kanyargó vas- lépcsőre és ablakot mosott. Azután vissza- ment a belső helyiségbe, eltűnt a hajladozó deték, és a vékony boka, s a három férfi jobb híján beszélgetni kezdett arról, amiről mindenki más Braddock városában: Andy Tothró L

Sok-sok évvel azelőtt egy zord szilveszter- estén nagy csetepaté támadt a braddock-i vasgyár kapujánál. A munkások fizetett sza- badságot követeltek újév napjára, a társa- ság megtagadta, mire az emberek összegyü- Iekeztek a kapunál és feltartóztatták az éj- szakai műszakra érkező társaikat. A müve- tetők és a gyári rendőrség beavatkozott, ha- marosan szabályos kis csata kezdődött a Tizenharmadik utcában.

Amikor minden elcsendesedett, betörtfejű, töröttkarú sebesültek nyöszörögtek mindkét oldalon, és egy ember, egy ír származású művezető halott volt.

Andy Tóth olvasztárt, — aki nemrégiben jött Amerikába feleségével és két fiával, le- tartóztatták, és gyilkossággal vádolták. Tóth bevallotta, hogy részt vett a csetepatéban, de tagadta, hogy ő ütötte volna le a művezetőt. Mégis bűnösnek találták és kötéláltali halál- ra ítélték. Az ítéletet csak később változtat- ták át életfogytiglani fegyházra. Andy Tóth utolsó pillanatig hangoztatta ártatlanságát. Múltak a hónapok, s lassanként a családját — és talán a halott művezető családját — kivéve, senki sem gondolt már Andy Tothra.

De most az emberek ismét róla beszéltek, mert húsz év után kiderült, valójában ártat- lan volt. Valahol egy Steve Tóth nevű em- bér halála előtt, vallomást tett, hogy 6 és nem névrokona, Andy Tóth ölte meg a mű- vezetőt a sztrájk idején.

Andy Tóth kiszabadult. A képe megjelent az újságokban: zömök, fehérhajú. ijedt-tekin- tetű emberke. Kezében rózsafüzért tartott, s állítólag úgy nyilatkozott, hogy 6 mindig tudta: egy szép napon majd kiszabadul, mert minden éjjel imádkozott, és istenben való hite egy percig sem rendült meg. A követ- kező vasárnap az ország sok-sok templomé- bán prédikációjukba iktatták szavait a pa- pok ...

a ndy Tóth nem sokáig szívta Amerika /J levegőjét. Amilyen hamar csak tehet- te, visszatért az óhazába. Felesége, aki az 6 fogsága idején kasztosokból tartotta fenn magát, még évekkel ׳ azelőtt meghalt. Fiai amerikai állampolgárok lettek, megnő- sültek s gyerekeik már ott születtek. Andy Tóth hazatért — meghalni. Ezt a kijelenté- tét mindenki nyugtázta, de senki sem vette komolyan. S ami az egész esetben meghök- kentette az embereket, az a vállalat várat- lan megnyilvánulása volt: hirtelen támadt nagylelkűséggel, s talán lelkiismeretfurdalá- suk leküzdésére, kifizették neki azt az ősz- szeget, amelyet húsz év alatt keresett volna, ha nem kerül börtönbe.

Az itteni emberek sohasem unják meg. hogy a pénzről beszéljenek.

— Mit gondolsz, mennyit kapott? — kér- dezte Joe.

— Könnyű dolog kiszámítani — felelte Mike. — óránként 14 cent, 12 óra egy nap,

7 nap egy héten.

— Húsz éven át.

— Hűha!

— Ez komolynak látszik.

Könnyű szellő rezegtette meg a száraz le- veleket a Tizenkettedik utca fáin. Odakint egy zöldségárus tolta kordáját, énekelve ki- llálgatta a krumplit, hagymát, káposztát, és utcagyerekek gúnykórusa visszhangozta kán- tÁló szavait.