Dunántúli Napló, 1966. december (23. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-25 / 304. szám
*■' K 25. 19t> napló-------------------------------TÍMÁR ISTVÁN: VIETNAM KASSAI FERENC: DCaráeiú fuji leo tl ^Oietnamból Tudod, Betty oly furcsák itt a fákon az egzotikus levelek, vontcsövű ágról lobog rá . a karácsony, a sűrű lombon ingó pára cseppjei mélyükben messzi tűz visszfényeivel égnek: a dzsungel-karácsonyfa díszei. S ami még furcsább: boldog vagyok, hogy nem vagy itt velem, Betty. Betty, sok csók a gyerekeknek. Gyertyát gyújtani kicsi Joenkat Betty, az istenért, ne engedd! Kubája könnyen lángra kaphat! Ó Betty, mikor szemükben nagyra nö a félelem s árnyéka önarcunkra ég, mikor gyerekek szája szegletén halál mosolyog angyal-félszegen ... Tudod, Betty, oly furcsa itt a fákon az egzotikus levelű karácsony. SZAKONYI KAROLY: BORGO Kinn ülünk a kertben, a lugas árnyékában; bort iszunk. Bogarak dongnak az érett szőlöfürtök körül, lusta őszi darazsak. Pedig hűvös az idő; a gyümölcsfák alól az ősz fanyar szaga árad. Apám kabátot terít a vállára; homlokáról már felszáradt a veríték, arcát pirosra csípte a szél. Kerti földdel besározódott, viseltes ruhában üldögél a lócán, egész nap dolgozott, s most pihen. Jonatán almák piros- lanak a kosarakban, meg egy öreg teknőben a ház falánál. Gondosan szedte, gondosan rakosgatta, jó lesz karácsonykor, Cigarettával kínálom, köhög a füsttől, soha nem volt igazi dohányos. Esténként egy-két gyenge cigaretta, ennyi volt csupán a szenvedélye mindig is. Pedig szeretem, ha dohányzik, homlokát ráncolja kissé, arca megenyhül, lassan fújja ki a füstöt... Vörösbort iszunk, kortyonként, ráérősen. Nézem a kertet, a ház máló falát, a hamvas almákat. Csend van. Jólesik üldögélni a friss levegőn, kinn a város szélén, zajoktól, telefoncsengésektől távol; jó a savanykás bor, az ősz sűrű illata. Ritkán adódó órák, hogy találkozunk, beszélgetünk, borozunk — nincs rá időnk. Havonta egy-egy óra. Mindig azt hittem — s talán ö is —, hogy majd sokat fogunk beszélgetni, mint régen, amikor még egy fedél alatt éltünk. Nem lett belőle semmi. Néha egy telefon, egy rövid találkozás. — Hogy van a család? — Hogy vagy? — Köszönöm, semmi újság. Vajon ismerem-e egészen? Vajon ismer-e egészen? Most, hogy nőnek a gyermekeim, látom; semmit sem tudok róluk. Néhány adatot, természetesen, igen. Néhány felületes apróságot. Tanulás, bizonyítvány, ruhák, betegség ... De már nem ismerem őket igazán. És nem ismerjük egymást mi sem: apám, meg én. Látom őt, tudom mi a dolga, mit végzett eddig élete utóbbi évtizedeiben. Dehát ez kevés. Reménytelen. Ülünk szemközt, koccintunk, a gyümölcsfákról beszélünk, a rokonokról, a házról. Mindig ugyanaz. Apa és fia. Kell ennél szorosabb kötelék7 Mégis két idegen világ. Hozzáférhetetlen. Pedig sokszor felismerem öt magamban: a szokásait, a hangját, a mozdulatait. De zárt világába nem tudok behatolni, s talán 6 sem találhat utakat hozzám. Szavakat mondunk, mert szeretnénk, ha szavaink felkutatnák és feltárnák az ismeretlen belső világot. — Borgo — hallom egyszeresük. Hirtelen úgy hangzik, mint a szőlőszemek körül vergődő darazsak dongása. — Talán Borgo — mondja apám —, azt hiszem ez volt a helység neve. — Rátekintek, mosolygok. — Az első világháborúról olvasok egy könyvet. Keveset alszom, éjfél után már felébredek, ott a könyv az éjjeliszekrényen, olvasgatom. Am g újra el nem nyom az álom. Nagyon érdekes könyv, sok mindent eszembe juttatott, azt a Borgo-t is. Lehet, hogy rosszul ejtem, vagy rosszul emlékezem rá, már régen volt. Kinn voltunk az olasz fronton. A tisztikonyhára vezényeltek. Meséltem már? Nem mesélte. Nem emlékszem, hogy mesélte volna. Hogy kerül ez most ide? Félévszázaddal ezelőtti dolgok ... Tizennyolc éves lehetett akkor — számítom —, vagy már tizenkilenc? Előtte, azt hiszem, a Ritz-ben volt pincér. Vagy a Hangúban? Nem akarom kérdezni, látom elmerült a múltban. Kissé előredől, nézi cigarettája parazsát. — Este mindig felpakoltunk az öszvérekre, fanyereg volt az állatokon, arra erősítettük a kondérokat. Vittük fel a hegyek közé, a vonalba, a tiszteknek a vacsorát. Sötétedés után indultunk, az olaszok miatt. Kopár hegyek voltak, sziklás ösvények, keskeny csapáson mentünk libasorban. Vigyázni kellett, mert mindenütt megindultak a kövek, az út mellett meg szakadék tátongott, jobbról is, balról is. Az öszvérek eligazodtak a sötétben. de mi minden lépést kitapogattunk. Hanem egyszer az egyik öszvér — zsupsz! megbotlott. Ismerték az állatok a járást, de az a szerencsétlen pára mégis megcsúszott valahogy, és egyenesen bele a szakadékba! Nem is láttuk, hova zuhant, csak a hangját hallottuk, a keserves nyerítését. Mondtuk a többieknek, hogy csak menjenek, mi meg a bajtársammal lemásztunk hozzá a kövek közé. — Veszélyes volt, a kövek omlottak, elég volt egy rossz lépés. Tapogatóztunk a sötétben, éles sziklák — de aztán a meleg szőrös test... ott feküdt szegény. Már nem nyihogott, gondoltuk, kiméit A bajtársam ott is akarta hagyni, de én erősködtem, hogy nézzük meg jobban. Tapogattam, sehol sem leltem sebet, gyufát gyújtottunk a feje táján, hát láttuk. él, de nem tud felállni. Talán a lába tört el? Nem, bizony a lábának sem történt baja, de valahogy rosszul esett, tehetetlen volt. Ha láttad volna a gyufa lángjánál a szemét, meg hallottad volna a segítségért könyörgő nyihogását! A gyű ■ fa ellobbant, újat gyújtottam, hogy lássuk, miként segíthetünk. Abban a pillanatban: — tratatratatra... Máris odasoroztak! Elég volt a felvillanó fényecske, bemértek. Lehasaltunk az öszvér mellé, ott vijjogtak körülöttünk a golyók... — Kockázatos vott, -s szólok közbe —, kockázatos volt egy öszvér miatt. — Hiszen élt! — mondja apám. — Nem hagyhattuk ott. Ki is húztuk a derékszíjainkkal, meg a vállunkkal, derekunkkal taszigálva. Aa olaszok megállás nélkül lőttek. De kimentettük az öszvért. Ha otthagyjuk, éhem pusztul, tehetetlenségében, vagy ki tudja... szóval éppen eleget szenvedett volnai míg el nem találja egy golyó. Néz maga elé, töprengve, átéli a régi élményt. Ki tudja, mi minden támad fel még benne, ebben a percben, veszélyek, halálfélelemül Ha ottveszett volna ... — Bizony — mondom —i egy kopott kis öszvér miatt kockáztatni... hm. Rossa rágondolni, hogy végzetes lehetett volna. Emberek ezrei vesztek ott, mit számított egy öszvér? Megdobja vállán a kabátot, bólogat. — Az emberben az volt, hogy menteni kell. Mentenit Minden életet, amit csak lehetett. Két háborút éltem át... Fogja a poharát, kortyint. Elnéz a lugas levelei között a kertre. — Éjszakánként keveset alszom, néha eszembe jutnak ezek a régi dolgok. Nem csak ez, sok minden. Olykor magam is csodálkozom, hogy itt vagyok.J élek ... amikor annyiszor volt veszélyben az ember. Nézem őt. Puha szélű szalmakalap, viseltes ruha, jonatán almák. Hetven én. Erős kezében kis borospohár. Jó lenne sokat tudnunk egymásról. FÖLDES GYÖRGY: A fiúnak, huszonnégy éves korában, kétezerháromszáz forintra emelkedett a fizetése, s úgy érezte, most már nyugodtan megkérheti Erzsiké kezét. Elvégre két éve járnak együtt, mire várjanak? Amikor a lánynak megmondta, hogy nem tud nélküle élni, elérzékenyült és nagyon meghatódott. Erzsiké is elérzékenyült és még inkább meghatódott. Ebben nincs semmi meglepő: a lány még nem töltötte be a tlzennyokadik évét, a fiú volt az első udvarlója és az első kérőié. Imre, az apránként megtakarított csekélyke pénzéből ezernyolcszáz forintot kivett az OTP-ből és Erzsikét születésnapjára meglepte egy modern arany karkötővel. — Egyre jobban szeretlek Imre — lelkendezett a lány, amikor a fiú a jobb csuklójára rákattintotta a karkötő zárját. — Álmomban sem képzeltem derekabb férjet Erzsikének — mondta a mama a papának, némileg a karkötőre célozva. — Olyan férj válik majd ebből a fiúból, aki minden áldozatot meghoz a feleségéért. — Fiatal technikus, talán még mérnök is lesz belőle — mondta a papa a mamának és a férjjelölt majdani magasabb fizetése járt az eszében. Már az esküvő időpontjáról is beszélgetett a család, amikor a fiú bemutatta a lányt a főnökének, Rendek István főmérnöknek. Elég annyit tudni róla, hogy harmincöt éves, nemrég vált el a feleségétől, jómegjelenésű, dúshajú és rámenős fiatalember, havi négyezerkétszáz forint fizetéssel, plusz prémium és itt-ott egy kis újítási pénz is. — Szép szőke haja van a menyasszonyának — jegyezte meg másnap a főmérnök. Imre szeme felcsillant és refrénként ismételte, hogy „szép szőke”. — És nagyon jó alakja — folytatta a főmérnök. — És szép kék szeme. És értelmes. És mai lány. — Mai — motyogta a fiú, nem kevés büszkeséggel. Imre elmondta otthon Erzsikének, meg a kedves szülőknek, hogy a főnöke milyen szépen nyilatkozott Erzsikéről. A szülők boldogok voltak, Erzsiké is boldog volt és Imre is boldog volt. A következő héten Rendek István főmérnök felhívta Erzsikét telefonon, hogy szeretne vele a Rózsa presszóban, munka után találkozni. — Imre úgyis túlórázik ma — biztatta a főmérnök a lányt —, hét felé találkozhatnánk. Találkoztak is. Erzsiké este levetette a fehér köpenyét az illatszerboltban. ahol dolgozott, és elment a Rózsa presszóba, ahol a főmérnök már várta. — Talán valami baj van Imrével? — kérdezte a lány némi aggodalommal. — Nem Imrével van baj, hanem velem. Beleszerettem magába — jegyezte meg nemes egyszerűséggel Rendek. — Te jóisten! — sikoltott fel Erzsiké. — Mi lesz most?! — Semmi. Saját elhatározásából hozzám jön feleségül. Imrének egyelőre ne szóljon. Ettől kezdve Imre még gyakrabban túlórázott, Erzsiké és a főmérnök még gyakrabban találkoztak. És Erzsiké egyre bús- komorabb lett Imre mellett, és egyre vidámabb a főmérnök mellett. És nem szólt egy szót sem Imrének, de elmondott mindent a szülőknek. A papa azt mondta, hogy ezt jól meg kell gondolni. A mama azt mondta, hogy ezen nincs mit meggondolni és csak Erzsiké jövőjére kell gondolni. Rendek jóképű fiú, főmérnök és havi négyezerkettőszáz, plusz prémium és olykor egy kis újítási díj. Nincsen ezen gondolkozni való! A papr végül is azt mondta, hogy ez valóban igaz. Erzsiké egy nap így szólt a vőlegényéhez: — Tévedtem Imre, nem megyek hozzád feleségül! — és ezzel lecsatolta a iobb csuklójáról a karkötőt és visszaadta Imrének. — Még tizennvolc éves sem vagyok, ráérek férjhez menni. — Megszakad a szívem — mondta a fiú mélyről iövő keserűségei —, pedig örülnöm kellene Énpen ma neveztek ki veretűnek a vállalat vidéki telepére, havi két- ezernyolcszázzal. — Gratulálok, kedves Imre —■ örvendezett a mama. — Szép karrier — jegyezte meg a papa. Imre leutazott vidékre, de Rendek István főmérnök, a központban, továbbra sem feledkezett meg róla. Egy év múlva már háromezerkétszáz forint volt a fiú fizetése, s akkor t dta meg, hogy Rendeknek köszönheti a karrierjét és a havi háromezer- kétszáza*. És Erzsikének is köszönheti. Hivatalos kiküldetésben egy kollégája kereste fel a központból. Amikor már a hivatali ügyekkel végeztek, így szólt Imréhez: — Nagy svihák a te főnököd. Udvarol- gat, udvarolgat, aztán mást vesz el... Hoppon maradt a te Erzsikéd is! A fiú elámult: — Hát Erzsikének is udvarolt? — Mit gondolsz, miért helyeztek pont téged vidékre és miért kaptál ilyen kitűnő beosztást? Kárpótlásként kaptad, kedves barátot-! Kárpótlásként! Ká-pótlás, kárpótlás — zakatolt az agyában, de t yább folytatta a beszélgetést. — És kit vesz el Rendek? — érdeklődött nagy önuralmat erőltetve — A vörös haiú Irmát, az elnök titkárságáról. Ha elveszi egyáltalán ... Azt Rendeknél sohasem lehet tudni. T-merheted. Al'-*-- y a kolléga elutazott. Imre levelet kapott Erzsikétől. Néhány sort írt csupán. „Szeretnélek antikkal meglátogatni, úgy érzprn. mégis csak te vagy az igazi." A fiú ugvanolvan -ovidon válaszolt: „De te iem vagy az igazi* én mé» huszonhat éves sem vawnk- -áé,*ev meee-ciiipj.” Egy pillanatra kísértésbe lőtt. hogy odaírja még; „Köszönöm a kárpótlást.” « J • I
