Dunántúli Napló, 1966. november (23. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-22 / 275. szám

im. NOVEMBER 22. 3 Jól szervezett szállítások A hétfői szállítási bizott­sági értekezleten a szállító vállalatok jó eredményeiről adtak számot. A MÁV Pécsi Igazgatósága az operatív ter­vével szemben 48 000 tonná­val több árut szálított el november 21-ig. A tavalyi év hasonló időszakához ké­pest ez 110 százalékos ered­ményt jelent. Téglából 3000, tengeriből 7000. cukorrépából pedig 16 000 tonnával többet szállítottak a tervezettnél. Az ÉPFU az igények gyor­sabb kielégítése érdekében októberben három vasárnap dolgozott. Különösen jó eredményt ért el ez idő alatt a „Makarenkó“ cementszál­lító brigád, amely a párt- kongresszus tiszteletére ok­tóber 29-re teljesítette éves, 49 000 tonnás cementszállítási tervét. A Szállítási Bizottság már most megkereste az érdekelt vállalatokat az előszállítások szorgalmazása érdekében. Bi­tumenből, kavics és kőfélesé­gekből, kohósalakból előre­láthatóan több mint 66 000 tonna vár elszállításra a jövő évben. Mivel a MÁV Pécsi Igazgatósága megfelelő kocsi­parkkal rendelkezik, sőt, elő­reláthatóan december vége felé még felesleges vagonok­kal is számolhatnak, szüksé­ges lenne, hogy a Kő- és Kavicsipari Tröszt szorgal­mazza a kavicsbányáknál a depóniák képzését, hogy a MÁV minél nagyobb meny- nyiséget szállíthasson a téli idő beállta előtt A Komlói Kőbánya decem­ber 16-tól január 10-ig nagy­karbantartást végez. Ez idő alatt az AKÖV-ön kívül a MÁV is segíti a kőszállítást elsősorban a Dráva-menti utak építéséhez. A komlói és nagyhars ányi bányából elő­reláthatóan körülbelül 27 000 tonna követ fognak elszállí­tani rendeltetési helyére. A termelőszövetkezetek igényeinek kielégítése érde­kében a Talajerőgazdálkodási Vállalat azzal a kéréssel fordult a MÁV Igazgatósá­gához, hogy tegye lehetővé annak a 60 vagánnyá táp­kockának elszállítását, amely olyan tsz-ekbe kerül, ahova gépjárművel a rossz útviszo­nyok miatt nem lehet eljut­ni. Mivel a tsz-eknek a táp­kockára szükségük van, az igazgatóság elvállalta a szál­lítást annak ellenére, hogy ezek a községek 50 kilomé­teren belüli távolságra fek­szenek. Mély művészi élmény volt Véget értek a bábjátékos napok Koós Lajos a rendezői, Hevesi András a zeneszerzői, Erdős Irén az egyéni alakítás díját kapta November 20-án délelőtt 9 órakor zajlott le a pécsi Vá­rosi Művelődési Házban a II. Országos Bábjátékos Napok utolsó felvonása, a záró kon­ferencia, a zsűri döntésének kihirdetése, és, a dijak át­adása. A konferencia bevezetőjéül Hollós Róbertné, a Népműve­lési intézet főelőadója szólt a megjelentekhez. Beszédében kiemelte azokat a közös gon­dolatokat, általános vonáso­kat, melyek meghatározták a produkciók jellegét, majd rész­leteiben is ismertette azokat. Foglalkozott minden együttes­sel, méltányolta a sikeres, szerencsés megoldásokat, jó előadásokat és rámutatott a hibákra, esetleges eszmei hiá­nyosságokra. Végül rátért az egyéni alakítások méltatá­sára. Ezután dr. Jan Malik, az UNIMA főtitkára mondott be­szédet. Megköszönte a rend­kívül szívélyes fogadtatást, melyben városunkban része­sült valamennyi vendég, úgy érezték magukat mindnyájan — mondta — mintha otthon lennének. Közölte a jelenle­vőkkel, hogy nemrég tekin­tette meg a békéscsabai fesz­tivált, és nagyon örül, hogy a pécsi Bábjátékos Napok produkciói már nemcsak gyer­mekeknek szólnak, hanem mély művészi élményt nyúj­tanak, jelmondatuk: a bábjá­ték. Afölötti örömét is kife­jezte, hogy együtt találta az amatőr együtteseket a hivatá­sosokkal, mert — úgymand — ilyen esetekben az amatő­rök nagyon sokat tanulhatnak a hivatásos bábművészektől. Végezetül gratulált az UNI­MA magyar szekciójának az eredményekhez. Dr. Jan Malik beszédét a zsüridöntések kihirdetése, és a díjak átadása követte. Az első csoportdijat és a vele já­ró 3000 forintot a kecskeméti Városi Művelődési Ház báb­csoportja kapta Li Hszing- Tao Krétakör című művének szín revi teléért. Produkciójuk hatásosan emelte ki a mű mondanivalóját, sajátos jelle­gét, drámaiságát. A második csoportdíjat és 2500 forintot Budapest, XIX. kerületi Ta­nács „Ifjú Gárda” Művelődési Otthonának ASTRA mario­nett-együttese nyerte el Du- cas Bűvészinas zenéjére be­mutatott marionett-pantomim játékukkal. Előadásuk művészi színvonala az UNIMA külön- diplomáját is kivívta. A har­madik csoportdíj és 2000 fo­rint az egri Megyei Művelő- lődési Ház bábcsoportjának birtokába került Weöres Sán­dor Rongyszőnyeg című vers­ciklusának verseiből készült összeállításukért. Játékuk komplex irodalmi-zenei mű­sorba illeszkedett, s adekvát- nak bizonyult Weöres szelle­méhez. A rendezői dijat és 1500 fo­rintot Koós Lajos, a pécsi Doktor Sándor Művelődési Ház Bóbita Bábegyüttesének vezetője kapta, Puskin Mese Szaltán cárról c. költeményé­nek bábfeldolgozásáért és szín- reviteléért. A képzőművészeti díjat és 1500 forintot Tóth Ilus, a debreceni Ady Endre Művelődési Ház bábegyüttese báb- és díszlettervezője kap­ta F. G. Lorca Don Cristobal című bábjátékának díszlet- és bábterveiért és kivitelezéséért. A zeneszerzői díjat és 1000 forintot Hevesi András kap­ta, a pécsi József Attila Mű­velődési Ház Fekete Színháza által bemutatott Kaméleon c. játék zenéjéért. A Kaméleon művészi megformálásáért nyerte az effyéni alakítás díját Erdős Irén, és ugyancsak egyéni díjat nyertek Várady Jenő és dr. Kövér Béla, a Szegedi bábszínház művészei H. Jánuszinska Pétiké, a kis tigris c. játékában nyújtott alakításukért. A bielsko-bialai (Lengyelország) „Banialuka“ Állami Bábszínháznak bemu­tatott vendégjátékukért emlék­lappal kedveskedtek a rende­ző szervek. A díjak kiosztása után Szi­lágyi Dezső, az UNIMA ma­gyar tagozatának elnöke kö­szönetét mondott a rendező és támogató szerveknek, ame­lyek munkája lehetővé tette a sikeres bábfesztivált és egy­ben átnyújtotta a budapesti ASTRA-együttesnek az UNI­MA különdiplomáját. — kP — Teljesüknek a kongresszusi vállalások Lelkiismeretesen teljesítik kongresz- szusi vállalásukat a Baranya megyei Építőipari Vállalat lakatosüzemének dől gozói. A II. és a III. negyedévben 393 lakás, a IV. ne­gyedévben pedig újabb 214 lakás épü letszerkezeti elemeit készítették, illetve készítik el. Ezenkí­vül jelentős meny- nyiségű vasszerkeze­tet gyártanak a vál­lalat más ipari és szociális építkezései­hez is. A szocialista üzem címért küzdő 130 dolgozó múlt évi 16.4 millió fo­rintos tervét 18.5 millióra teljesítette, idei 20 milliós ter­vét pedig az eddigi teljesítmények alap­ján, mintegy két­millió forinttal tel­jesítik túl létszám- emelés nélkül. A képen: utolsó simí­tások a pécsi épülő gépkocsi komplex­telephez készülő saválló acéltartályo­kon. Lehalászáson MEG MA IS hajlamosak va­gyunk arra, hogy romantikus hangulatot tulajdonítsunk a vadászat vagy halászat sza­vaknak, holott az a legtöbb­ször nem indokolt. A mai va­dász csak egy szigorúan kö­rülhatárolt területen hódolhat szenvedélyének, s év közben tíz-tizenötször is megnézi azt az őzet vagy szarvast, ame­lyet ősszel, az előírt vadász­idényben végre kilő. A halas­tavak halászmestere közönsé­ges termelőmunkát végez; Vagonrakó KlSZ-brigádok Az őszi csúcsforgalom kez­dete előtt a Pécsi Vasútigaz- gatóság azzal a kéréssel for­dult a szállíttató üzemekhez, vállalatokhoz, hogy a hétvé­gi rakodás szorgalmazásával segítsék elő az áruszállítást. A felhívást a vállalatok több­sége kedvezően fogadta. A megfelelő kocsiellátást az érkezett kocsik kirakásá­nak jó megszervezése tette lehetővé. Baranya megyében a legjobb kirakási eredmé­nyeket a Baranya megyei Ál­lami Építőipari Vállalat érte el. Hét végén, amikor a vál­lalat munkásai pihennek, a beérkező vagonok kirakásánál rendszeresen foglalkoztatják a diákokból szervezett KISZ- brigádokat. Szombaton a Bá­nyaipari Technikum KISZ- brigádja Németh István ve­zetésével négy kocsi kavicsot rakott ki az Építőipari Válla­lat részére. Vasárnap 26 jog­hallgató és orvostanhallgató Répási István, Seres László és Varga József vezetésével Pécsett 25 kocsi építőanyag kirakását végezte el. a Hadnagy-brigád ják ki azt a két kilométe­res folyosót, amely az egy­szer s mindenkori bánya­szellőztetés megoldásán túl az ércfeltárást is meggyor­sítja. Hát erre készülődik a bri­gád. A III-as üzem keleti tárója az „edző” helyük, ami azonban csak két vo­natkozásban nyújt lehetősé­get az „akklimatizálódásra”, k£t kilométernyi hosszúsá­gával és iszonyúan kemény kőfalával. Mert a levegője egyáltalán nem fenyegeti légszomjúsággal a brigádot. Szeli ős, hűvös a táró, s aki- nek mestersége, annak öröm ? munkája Is benne. Dehát akkor miért mond- a bányamérnök, hogy ez z edzőhelye Hadnagy Jó- keféknek? Erre már ide- ent a vájvégen kaptam i-agyarázatot. Persze, csak rözvetve, mert amikor megérkeztünk, nem nekem, mnem Honti Lajos szak- 'zetővájámak, Hadnagy zsef váltótársának muto- ntott valamiféle négyzetesí- ett céltáblához hasonló raj- sót. — Ezt így is, amúgy is 'slrálhaMák de a betörést ezúttal ezzel a módszerrel hajtsák végre, —• mutatott a rajz közepén lévő legki­sebb négyzetre. — Ez a harm? ük variá­ció, amit kipróbáltatok ve­lük, — fordult hozzám, hogy én is megértsek valamit az iménti „haditanácskozásból“. — Mire átkerülnek a me­leg munkahelyre, meg kell találnunk a legkedvezőbb fúró, robbantó módszert. A gyors és viszonylag köny- nyű előrehaladás előfeltéte­le, hogy a hagyományos be­törési módot megváltoztas­suk. Hát ezen fáradozunk most, — magyarázta. Az egyéb feltételek biz­tosításáról magam is meg­győződtem. Még laikus szemmel is megállapítottam, hogy minden gép, minden szerszám úgy van elhelyez­ve, hogy csak nyúlni kell értük és a másik mozdulat­tal már a közvetlen terme­lés szolgálatába állíthatók. Százötven, 200 méternyire a munkahelytől stabil síne­ken áll a csilleszerelvény, s előttük a vájvégig ideigle­nesen lerakott síneken be­vetésre készen a roppant erejű rakodógép. A „könnyű fegyverek” már kézben vannak. A csá- kányosok „végig kopogóz- zák a főtét“ és az oldalfa­lakat, hogy ne érje kelle­metlen meglepetés a hátuk mögött készülődő fúrókala­pácsos „osztagot”. Még né­hány perc és a fúrószárak vídiavégű hegye fülszaggató kurrogással belemar a kő­falba. S mintha csak erre a jeladásra várna a rakodó- vájár és a háta mögött so­rakozó csillések, egyszerre mozdul meg minden ember és minden gép a táró vil­lanylámpái alatt. Nincs már helye itt percre sem a tétlen bámészkodás- nak. El kell állnia az útból annak, akinek csak ideigle­nes belépője van Hadnagy Józsefék munkahelyére. Lám ő is ezt cselekszi, mert ez a kísérők sorsa. Mégsem áll­hatja meg, hogy egy-egy szakavatott mozdulattal ne segítsen ott, ahol pillanatra elakadt a munka. így hát kifelé menet lassítani kell a lépést, hogy utolérjen bennünket. De talán jó is, hogy így történt, különben utólag egy és mást fur- csállottam volna Hadnagy Józsefen, ha nem beszél ró­la is a bányamérnök. — Ne várja tőle, hogy lelkendező előadást tartson a brigádjáról és az eredmé­nyeikről. Szófukar ember. Különösen, ha előlegbe kér­deznek tőle valamit. ö többnyire csak múlt időben hajlandó nyilatkozni a maga és a brigádja dolgairól, mert előre csak ajánlani szokott. Azt is csak három szó­val: „Ugye, vállaljuk embe­rek?!...” Nekem mégis többet mon­dott ennél, amikor kérdez­gettem. j — Menni kell a 200 mé­ternek, nem virtusból aján­lottuk meg. Fegyelem, ösz- szeszokottság és gyakorlat dolga az egész. Ezt meg sa­ját szemével is láthatta, ha jól körülnézett. S mint aki kifelejtette a leglényegesebbet, annyit még hozzátett: — Az sem közömbös, hogy a valamiért kapjunk is va­lamit — mondta nyomaték- kai. — Nálunk az átlagkere­set meghaladja a négyezer forintot, hát erre is gondol az ember, amikor vállalást tesz... Jó, jó, ez idáig rendben is volna, de az imént va­lami mást is mondott Had­nagy Józsefről a bányamér­nök. Azt mondta róla, hogy olyan ember, aki .műszak után még otthon a lakásá­ban sem nyughat. Nemegy­szer megtörtént, hogy este kilenc óra után a tv mellől kelt fel és a családi kénye­lemből egyenesen a bányába ment látogatóba. Azt is hal­lattam, hogy a táróban szí­vesen fogadják és egyáltalán nem csodálkoznak a furcsa vendégeskedésen. De ennél többet senki sem mondott és a társai sem pletykálnak a látogatás céljairól. így hát ebből a dologból is csak következtetni tud az ember. Én, a magam részéről olyasmit sejdítek, hogy az a brigád, amelynek olyan nyughatatlan vezető­je van, mint Hadnagy Jó­zsef, az csak igent mondhat utána, amikor helyettük is kimondja a kérdésnek hang­zó, de kinyilatkoztatásnak is beillő három szót: — Ugye, vállaljuk embe­rek?! ráHnkág György ősszel meghatározott mennyi­ségű ivadékot helyez a tóba, év közben eteti őket, s mivel tudja, hogy négy-négy és fél kiló takarmányból lehet elő­állítani egy kilogramm hal­húst, játszi könnyedséggel ki­számítja, hogy hány mázsa hal marad a tó medrében, ha majd a vizet „lecsapolja”. A somogyapáti 180 holdas halastó „lecsapolása” novem­ber elsején kezdődött el. Ma, amikor e riportot írom, né­hány apró tavacskától elte­kintve csak egy óriási, kopár völgyteknő maradt a helyén. Keskeny iparvágány fut le az egyik tavacska széléhez, ve­rejtékező férfiak vontatják a hallal megrakott csöriős csil­lét. A halválogató asztalnál megállnak, kiöntik a csille tartalmát, aztán osztályozzák, s hatalmas vaskádakba rakják a „termést”. Rengeteg hal van már a kádakban, Időnként megnyitják az oxigénpalac­kot, s gázt engednek a tátogó pontyok közé, nehogy meg­fulladjanak. — Meglett a tervük? — kérdem az emberektől. A halászmester, egy negy­ven év körüli, fekete hajú fér­fi abbahagyja a halválogatást, s így válaszol: — Majdnem meglett. Hét vagon pontyra gondoltunk, eddig több mint hatszázhat- van mázsát szedtünk össze a tóból. — Mennyire számítanak még? — Nem sokra. Ma befejez­zük a lehalászást. SIRÁLYOK szállnak, cikáz­nak a távolban, egy másik víztükör fölött. Nagyon sokan vannak, idehallatszik a riká­csolásuk. Úgy tudom a halá­szok nem szeretik a sirályo­kat, ezért megkérdem a mes­tertől: — Miért nem zavarják el őket? — Most nagyon jó, hogy itt vannak — pillant a fehér madarak felé. — Legalább megtisztítják a tavat a sze­méthalaktól. — Sok a szeméthal? — Ahol majdnem hét va­gon a ponty, ott szeméthal is akad. Megpróbáltuk eladni őket, de nem mind sikerült. Most már ingyen sem keli az embereknek, annyira elteltek vele. Amikor idejöttem, észrevet­tem, hogy huszonöt-harminc méterre innen egy szürkés- rozsdabarna halom emelkedik. Azt ^íittem, hogy kőrakás. Most már látom, hogy nem kő, hanem szeméthal. Van itt deszkából összetákolt, heve­nyészett vityiUó is, melynek kukoricaszárral fedték be a tetejét. Valószínű melegedő lehet, mert egy füstölgő kályhacső bújik ki a kukori- caszár-tetőből. Két férfi lép ki a kunyhóból, mindkettő tsz- elnök: a vadászkalapos 'So­mogyapáti, a szikár pedig So- mogyviszló színeit képviseli. A halastó ugyanis a két tsz közös tulajdonában van. — Mennyit jövedelmez a halastó? — kérdezem a Két elnöktől, amikor hozzánk ér­nek. — Körülbelül egymillió fo­rintot — válaszol Bányász István, a somogyapáti elnök. — Ebből több mint félmillió lesz a tiszta haszon. Ez any- nyit jelent, hogy körülbelül háromezer forint nyereség Aut a tó minden holdjára. Igen szép summa ez, csak a ker­tészetből, az aprómag-termesz- tésből és egy-két üzemágból lehet ennyire szert tenni — persze ha sikerülnek. Ha azt számítom, hogy egy silány, savanyú füvű rét volt e tó helyén, nem is reális az előb­bi összehasonlítás. —- És az öntözés? — foly­tatom az érdeklődést. A szo­katlan méretű halastavat ugyanis tulajdonképpen víz­tárolónak építették. — Somogyapáti száz, Viszló pedig harminchét holdat ön­tözött az idén — veszi át a szót Saár János, a másik tsz- elnök. — Az idén azonban az öntözésnek nem volt na­gyobb jelentősége, mert elég csapadékos volt az időjárás. Egyelőre nem tudjuk az ön­tözési lehetőségeket kihasz­nálni, mert a modem, alag- csöves berendezés tizenhárom- millió forintba kerülne, ne­künk pedig ennyi pénzünk egyelőre nincs. Sokkal többet várunk a kacsáktól. Mi ötven­ötezret. a somogyapátiak oe- dig húszezret szeretnének ne­velni a jövő évben. Mi, visz- lóiak legalább egymillió forint tiszta jövedelmet akarunk nyerni a pecsenyekacsákból. A KÉT TSZ-ELNÖK el­megy, Györkös János halász­mester pedig visszatér. A lel- kemre köti: írjam meg, hogy nincs tárolóhelyük. Emiatt sokszor egészen olcsó áron kénytelenek elkótyavetyélni a halat, mint például most is. A Vízügyi Igazgatóságot meg­kérték, hogy építsen tárolóhe­lyet, az azonban egymillió-há­romszázezer forintot kérne a háromholdas létesítményért. Nagyon sokallják az összeget. — Ha végeznek a lehalá­szással, mit csinálnak? — kérdem az emberektől. — Meszet szórunk a tó medrébe, fertőtlenítjük a te­rületet — válaszol a halász­mester. — Utána ismét fel­töltjük vízzel, majd kétszáz mázsa tíz-negyven dekás te- nyészhalat helyezünk el ben­ne. Később megjavítjuk a ha­lászszerszámokat s ha beáll a fagy, időnként meglékeljük a jeget, hogy elegendő levegő­höz jussanak a halak. — S mikor tartanak téli pi­henőt? — Tulajdonképpen soha­sem. Télen kevesebbet dolgo­zunk ugyan mint nyáron, ie azért - pihenni nem pihenne- tünk A halásznak mindig van munkája. Magyar László i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents