Dunántúli Napló, 1966. november (23. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-20 / 274. szám
A közízlés és a kritikus gondjai C sak látszatra, no m«g az előítéletek felszínességében tűnik egyszerűnek a közönség, művész és a kritikus hármas viszonya. Itt elemi iskolás bölcsességgel jelentkezik ez a kapcsolat: író ír, kritikus kritizál, olvasó olvas. Ez a primitív alany-állítmány szerkezet azonban éppen a tényleges összefüggéseket, a tolmácsszerepek kapcsolatát zárja ki: azt tudniillik, hogy a művészi közéletben mindenki mindenkinek tolmácsa. A művész a valóság és a publikum között áll, — az élet mozgását szűri át, teremti újjá és adja át olvasójának — a kritikus meg a mű és az olvasó-néző között teljesíti tolmács-hivatását; nem csak mérlegelő író, hanem felfedező, rávezető, sőt nemegyszer közelhozó-magyarázó szerepre is hivatott. (Végül pedig a közönség maga is formálója a műveknek, jegyvételével szavaz a darabok színvonaláról, tetszésnyilvánításával ily módon beleszól az előadás formálásába stb.) Egészséges esetben tehát igen bonyolult az a dialógus, mely a publikum, művész és kritikus között kialakul. Ma viszont ez a sokrétű kapcsolat legtöbbször csupán akkor ötlik szemünkbe, ha a bírálat felesel a közönség szavazataival, vagy ha a mű tényleges értékeit a kritikus alá- vagy fölébecsülte. De máskor miért nem érezhető a dialógus, a tolmács-szerepek egymásbafonódása? Az utóbbi néhány évben tapasztalható volt bizonyos belterjes kritikai atmoszféra. Azt is mondhatnám, hogy amint a regényírásban divat lett a belső monológ, úgy alakult ki a kritikában a belső dialógus: a művész és kritikus rövidrezárt párbeszéde. melyből eleve kikapcsolódik a publikum. A kritikus legtöbbször csak a mű írójának, a film rendezőjének panaszkodott, vagy ítélkezett és tartózkodott attól, hogy értékek, művészi módszerek tágabb hatósugarú ismertetésére is vállalkozzék. Mintha ügy vélekedett volna: elég, ha a közönség jó művel találkozik, az alkotás önmagában is hatást gyakorol majd. Ez a magatartás egy önmagában rendkívül pozitív alapelv ellentmondásos következménye lett: a kritikus a „felnőtt közönséggel” szá- ' moh azzal a publikummal, mely tisztában van már az értékekkel, esztétikai kategó- . riákkal, mely megszabadult már a hamis ízlésbeli előítéletektől és tudja mi a különbség mondjuk Sárrtha Ferenc, Németh László, vagy Vická Baum között. Mármost ez az alapelv valóban nagy lépés volt előre a dogmatiz- mus szájbarágó kritikai sematizmusa után, noha a bíráló akkor sem igyekezett kö zelebb hozni az esztétikai alapfogalmakat a közönséghez. A baj csak ott van, hogy ez a felvilágosult szemlélet- mód összetéveszti a műértést és műélvezetet, és a felnőttség kritériumát csupán a műértésben sejti. A valóságban viszont egy olyan közönség körében hatnak vagy maradnak némák az alkotások, mély publikum sej titudja, hogy például Semprun regénye, vagy éppen a Szegénylegények e. film értékes alkotások, de azért inkább beül egy szentimentális filmhez. Az élvezet képessége elmaradt a tudatos ítélettől, s ezzel nem számol kellőképpen ez a kritikus: pedig ebben a fáziskérdésben a közízlés elmaradottságának egyik fontos oka rejlik. Elfeledkezett arról, hogy az egyik legnehezebb és legfelelősség- teljesebb küldetése a műélvezet kialakítása és állandó „továbbképzése”: annak a készségnek formálása, hogy a néző élvezettél és esztétikai örömmel izgulja végig a jelentős alkotásokat. Ne csak a műértő, az értékeket messziről tisztelő magatartás vezesse, ne csak „távolról köszönjön” Csuhrajnak, vagy Illyésnek, hanem ráérezzen a művészi öröm ízére is és az esztétikai élvezetben sajátítsa el korunk nagy művészi vívmányait, gondolati világnézeti értékeket hordozó alkotásait Fáziskésésnek neveztem azt a magatartást mely a közönség érettségére való hivatkozással le akar mondani a művek értékeket feltáró, élménnyé közelhozó elemzéséről, mely ki akar lép ni abból a közvetítő, „tol- mács”-szerepből, mely a filmeket, színdarabokat a közönség élményei számára is hozzáférhetővé teszi, s mely ily módon részt tud venni a közönségigény, azaz közízlés formálásában is. A Húsz óra, vagy a Szegénylegények — mint ahogy a Nehéz emberek is — olyan filmek voltak, melyek filmművészetünket hosszú évek átlagosabb nívója után világszintre emelték, nemcsak díjakban fejeződött ki ez a nívóemelkedés, hanem a nemzetközi érdeklődés hirtelen felcsillanásában is. De ez a színvonal beli változás egyet jelentett egy áj stílus megjelenésével is, melyet a nézőnek meg kellett tanulnia —, hogy egyáltalán élvezni tudja ezeket az alkotásokat. Rá kellett jönnie az új közlésmód, a korábban megszokott konvenciókkal feleselő formanyelv ízére, szépségére, élvezhető- ségére. így pl. a Húsz órában a jelen és múlt szövedékének összefonódását az idősíkpk állandó változása fejezi ki, a néző hol a múltban, hol a jelenben találja magát és a kettő feleselése adná számára a mű sajátos szépségét — adná. ha a kritika kellőképpen felkészítette volna erre az új élményre. Nagyobb siker lett volna, ha a kritikus segítségére sietett volna a nézőnek; Ugyanez vonatkozik a Szegénylegények sajátos elbeszélő hangjára, mely megint- csak szakított a hagyományos filmsztori szokásaival. A néző ugyanis megszokta már, hogy mindig többet tudjon, mint a vásznon szereplők. Itt viszont arra van kárhoztatva, hogy gyakran még annyit se tudjon, mint a részvevők: miért viszik el azt a bőrig ázott fiút, a film elején, vajon Rózsa Sándor bent van-e a sáncban vagy nincs, kinek van igaza a szembesítésnél, apának vagy fiának stb.? A kérdésekre nincsenek válaszok — csak a történet végén, és a film élvezetének feltétele, hogy a néző ezt a formai újítást felfedezze és érzelmeivel is elfogadja. Ha ez megtörtént, akkor már érzi a mű „ízét”, és akkor már hatni is tud e művek gondolati tartalma. Ilyen esetekben tehát többet kellene adnia a kritikának, hiszen a közízlés a művészet révén is formálható közeg. Csak éppen a jó művek és az esztétikai felismertetés, az örömre való rávezetés gesztusainak egysége tudja csupán formálni: a művész és műbíráló, valamint a valóban érett publikum együtt. A kritikus azonban olykor egy kicsit félkézzel veszi az új értékek élvezhetőségének felcsillanását. Fedig mindenkor hálás feladatnak bizonyult egy-egy remekmű ilyen jellegű elemzése: akár a rádió „miért szép” rovatára, akár az egyre látogatottabb esztétikai előadássorozatokra gondolunk. A közönség felnőttségét tehát nem az jelzi, hogy ma már minden esetben tudatos műélvezőként fogadja az új alkotásokat, és elveti a gics- cses, vagy laposan szentimentális műveket, hanem abban, hogy megszületett a magasabbrendű műélvezet ke resésének az igénye is, mely persze még együtt él a kispolgári ízléskultúra korlátai- val. De az igény már dolgozik, és a kritikának ezt kézenfogva, segítve kellene a művészi öröm elsajátításának előiskolájává válnia A kritika gondja tehát ott fogja el a bírálót — magamat is —, hogy miként lehetne elszakadni attól az előítélettől, melyben a maradi, kispolgári közízlés pusztán „ellenséges”, művészettől idegen, tehát lenézendő, legfeljebb gúnyt és támadást érdemlő közeg. Valójában inkább fehér folt, meghódításra váró terület. Hiszen annak a közönségnek reakcióit jelzi, mely maga is szeretné élvezettel végigülni a Nemzetiben a Marat halálát, vagy végigizgulni Az álmodozások kora c. filmet, vagy élvezettel olvasgatni Benjámin, Vá- czi verseit — csak ehhez az kell. hogy a kritika mégin- kább felcsillantsa ezeknek a műveknek izgalmát, élvezettel teli forrását, vagyis rávezessen ezeknek az alkotásoknak ízére, gazdagító mondanivalójára, élményszerűségére. Arra, hogy „miként lehet örülni’ egy-egy ilyen mű hatáskörében. Mert ha nincs ilyen jellegű, ízlést formáló, régit leépítő, tapintattal és hozzáértéssel „továbbképző” kritika, akkor marad a korábbi ízlés valóságos konzerválódása. Miért érezi például méltatlannak egyik kritikus kollégám, az esztétikai öröm „elemi" szintű forrásainak oktatását, azt a szerepet, melyet ha odaadással és hozzáértéssel művelünk, akkor a legmagasabb művészi értékek számára egyre nagyobb közönséget tud teremteni, s meg tudja fordítani a közízlés ma még eléggé lehorgonyzóit érdeklődési irányát? Bizonyára sznob előítéletből. A sznobizmus pedig maga is kispolgári ízlés-norma, és legtöbbször méltatlannak érzi az igazán Becs városa szubvencionálja az új Johann Stranss-kiadást Háromszázezer schillinggel szubvencionálja Bécs városa a Zenebarátok Társaságának munkásságát, ezen bélül a Johann Strauss Társaság 100 000 schillinget kap az ifjabb Johann Strauss műveinek tudományos kiadásához. Az első kötet 1967-ben jelenik meg. Könyv- és lapkiadás Lengyelországban Mint a Zycrie Gospodarcze című lengyel hetilap írja idei 44. számában, Lengyelországban a könyvkiadás jelenleg háromszorosa a háború előttinek. A lapok egyszeri példányszáma az 1960. évi 5,5 millióról 1965-ben 6,5 millióra, a folyóiratok egyszeri pélalapos, bár elemi szintű kérdéseket és válaszokat Befolyása ellen küzdenünk kell, hogy el tudjunk érkezni a szocialista kultúra minőségi elmélyítéséhez, a ma feladatához. Hogy ne csak számszerűen, növekvő statisztikai adatokban jelentkezzen a változás. hanem a fejekben élő esztétikai élmény minősége is átformálódjon. Hogy megvívhassuk a közízlés forradalmát dányszáma megfelelően 16,1 millióról 18,2 millióra emelkedett. Leonard Bernstein nem dirigál többé Az 1968—69. zenei évad befejeztével Leonard Bernstein lemond a New York-i Filharmonikusok főzeneigazgatói tisztségéről és azontúl kizárólag zeneszerzői munkásságának szenteli magát. Wartburg emlékbélyeg Az NDK postaügyi minisztériuma a legősibb német vár, a Wartburg 900 éves fenn állása alkalmából 1966. november 23-án különbélyeget ad ki a történelmi nevezetességű műemlék részleteinek képével. ALMASI MIKLÓS Kulturális mozaik PÉLDA Már reggel óta figyelem a legyet az ablaküvegen A táblán kőrbe-körbejár kicsit elszáll majd visszaszáll Zlzzen koppan sohase pihen a légy az ablaküvegen — Kint aranyősz gyöngécske nap dajkálja a tört virágokat Es kék kék kék határtalan a harsnak is kék árnya van Odamenne a légy hajózni igen a kék ég tág kékségeiben Ereje fogy de vágya nem csak zizereg znppan szüntelen és írja a példát írja nekem a légy az ablaküvegen. fis ű ri) a Qij űző versei NEHÉZ Rágják a szavak szám, felhős a világ, köd fekszi be szívem, dideregnek a fák. Beszélni szeretnék, kimondani, ó, oldódjon a fojtó oldódnivaló. Hát persze a felhők! Túl rajtuk a nap, túl rajtuk a kék ég szikrázva ragyog. Elmennek a felhők, kék mindig az ég. Hát persze a bölcsnek e vigasz elég. ÁPRILIS Búsongani, zúgni, nevetni nagyot én csak, ha okom van, bírok s akarok. Ha — mint a pohárban kicsordul a víz - belőlem az ének csordul maga is. Majd győz a tavasz. Jó. Még ő van alul Országos eső hull, csattog konokul, Rágják a szavak szám, üdvömbe kerít! kimondani ezt s most ha nem sikerül. KÜSZÖB A szervek, baj, romolni kezdenek, s a működésük botlik egyre-másra! Kudarcaim majd megdermesztenek? Vagy most bomlik ki lelkem látomása? 8 a szétzilált rend örvénye fölé hibátlanul, tarkán, ifjú derűvel — káprázatos virág az ég felé — sárból, bűzből szivárvány boltja ível? — Nem ő engem, én őt veszítsem el, én őt: a testet, s úgy, hogy el ne vesszék: induljon új utakra nélkülem, fogja tevékenységre más szövetség. En meg mint szellem és szív és szavak tovább dobogva és tovább • bogva keressek föíáövj^ré társakat, emelni arcukat a csillagokba. t » BODÓCZK7 ISTVÁN RAJZA
