Dunántúli Napló, 1966. október (23. évfolyam, 232-257. szám)

1966-10-30 / 257. szám

Nem9s György:

PILLÉS

TEJESKÁVÉ

Voltam én házitanító sokfelé ifjúkorom ban. Bíbelődtem fafejű osztálytársakkal, akik annyit konyítottak a középiskolai tudományokhoz, mint macska a zongorázáshoz: rá lehet tenni a billentyűre, végig is fut rajtuk, de istenments attól a hangtól, mely így keletkezik. Mit kínlódtam, nagy ég, egv valódi ezredes fiával, aki méghozzá két évvel idősebb volt nálam, már 17 éves fiatal úr; fütyült az ón oktató kenetemre, mivel hogy őtet Boriska érdekelte, egy nagv•• keblű asszony a szomszédból.

De volt rtekem, ez az igazság, eszes növendékem is. Nem is azért foglalatoskod tattak engem körülötte, mive) az ifjú na gyón rászorult, hanem csupán azért, meri sok pénzük volt, meg tudlak fizetni eg\ társalkodót, akivé én voltaképp lettem. Eg; kicsit kihallgattam, meg ő is engem, egy kicsit dncogtunk, még moziba is elküldték minket: tellett a textilüzletből. Én pedig 40 pengőt kerestem havonta, s hogy az nekem akkor mennyi volt, azt el nem tudnám mondani. Anyukán alt adtam oda, mert., no de erről most ne beszéljünk.

A Bethlen utcai tanítványomról szeret nék inkább beszélni, Kuczori Kovács kövér, csattanó pirosarcú Jani fiáról.

Hej Bethlen utca, Bethlen utca! Ott volt az nem messze a kollégiumtól. Szép egyenes utca, tele takaros, más-más színű portával. Onnan már csak egy lépés a Libakert. ahol virág is meg zöldség is, főként a nagy öntözések után. estente, olyan jószagot leheli hogy abba tizenhat éves korában az ember csaknem beleszédül.

Jó kis gazdag utca volt ez a Bethlen Utca. Végig csupa cívis lakta, tehetős nagygazda s belőlük egy egész szakajtóra való Kovács névre hallgatott. Szegről-végről egy család volt ez; keresiztül-kasul házasodtak, óvatosan ügyelve az anyagi mércére. Még a postás is, csaknem összekeverte, volna a Bethlen utcába szóló leveleket, ha a népszáj nem biggyeszt mindegyik Kovács neve mellé egy-egy szép, találó jelzőt. Nem nemesi előnév volt ez, igaz, de terjesztette mindenki, a Kovácsok meg viselték ma- gátólértetődően. egyik-másik még némi gőggel is. Az egyiket Dagadt Kovácsnak hívták; másikat Sza.lonnás Kovácsnak, a harmadikat Mézes Kovácsnak hívták; volt az előnevek között mindenféle: büszkítö éppúgy, mint csúfolkodó. Az is viselte, s még Ivadékaira is átörökítette, akit Szép Kovácsnak hívtak, mégha gyereke ocsmány volt is, mint a híres vízfejű Lajcsika. meg az is viselte, gyerekestül, akit mondjuk Bánta Kovácsnak becéztek.

Az enyém, akiről szó .van, Kuczori Kovács volt. Kovács bácsi megdőlt derékkal járt, bizony tán púp is meredt előre a zekéje alatt. De így hívták Jani fiát is, pedig az, mint mondám, egészséges, zömök, jó zsíros gyerek volt, a kucoriságnak teljességgel híján.

Szép, takaros kis verandájuk mosolygott a® udvar irányában; ott szoktunk volt üldögélni s bifláztuk a bifláznivalót.

A délután jószaga zsongította az agyunkat. A napnak nem volt nagy heve, de Jani ingujjban terpeszkedett a szalmafonatú széken; lábán csizmamadrág, alól talpaiéval, ami kikandikált a posztópapucsból.

— Oszt mér nyaggacc te engem? _ kérde

zte felelősség re vonón. — Megkapod a pízt, ez neked a fő, nem?... Inkább arról be- szájj, milyen volt az a Bánki Vilma-film Vót-e benne csók?

Szegény fejem! Janus Pannoniusról kellett volna tanulnunk, s nekem most Bánki Vilmáról kell beszélnem. Vesztemre, valóban láttam a filmet; magasnövésű gyerek voltam, beengedtek a tizenhat éven aluliaknak tiltott filmhez. Janit meg, jóllehet már

e vágyott korhatár küszöbére ért, mert kis zömök fiú volt, sose akarták beengedni; ahhoz meg nem volt szíve, hogy húsz fillért csúsztasson a jegyszedő kezébe. „Máj’ megvárom szeptembert, oszt születési bizonyítvánnyal kéredzkedek be, a fene aki megette” — ezt mondta. Nekem viszont, tetszett, nem tetszett, lecketanulás helyett mesélnem kellett.

— A csók hogy vót? — Ez különösen érdekelte. Én meg részletesen leírtam, hogy dőlt a nő a férfi karjába, hol tartotta a kezét. Még jócskán ki is színeztem, hozzátettem egyet-mást, saját álmaimat is beleszőttem. Nem is tudtam, hogy mennyi a valóság és mennyi a lódítás: különben is megfizetnek, s én úgy tanultam, hogy a gazda parancsol.

Jani elmérülten hallgatta nyilván nagyon izgalmas előadásomat. Időnként önfeledten az orrába túrt s szórakozottan kotorászott benne. Vagy kihúzta egyik lábát a papucsból, térdben meghajlítva a székre tette, és a talpát vakargatta.

Egyszer csak nyílt a veranda ajtaja, s az öreg Kuczori Kovács sietett hozzánk. Bottal járt, mert a dőlt testtartás láthatóan nehezére esett.

— No, fiú. okosodsz? — így kezdte.

Jani hirtelen letette lábát a földre, belecsúsztatta a papucsba, s szemrebbenés nélkül felelt:

— Janus Pannoniusról tanulnánk, ides- apám.

Az öreg egy pillanatra meghökkent; alkalmasint végigviharzott az agyán, hogy micsoda szédítő távlatra nyitott ő a pénzér. kapukat e fiú előtt. De nem hozzá, hanem hozzám intézte szavait:

— Osztán ecsém, csak szorgalmasan. Mer: a szorgalombul lesz a píz, a maga-félének meg erre különösen nagy szüksége van... Ha nem akar mindig kódus maradni — tette még hozzá, s megsimogatta Jani bozontos üstökét, majd elbicegett.

Nem értettem, hogy miért kezd a vér lüktetni a fejemben. Jani azonban rám se hederített, hanem csak nógatott, hogy meséljek tovább. A legérdekesebb részméi egyet füttyentett:

— Hű, ha nekem egy ilyen nőm véna! Tudod.. . odahajolt hozzám, és kezdett a fülembe súgdosni. Arcom pirosa még nem oszlott el, s most a fülem is kezdett lágyulni. — Na várj — folytatta —, máj’ te is megnízheted.

Felállt, s hátra, a konyha felé nagyot kiáltott:

— Bözsiiii... Bözsáiii...

Még többször megismételte, egyre nagyobb hangerővel. Végre megjelent a hívott, egy 17—18 év formájú, szelíd, kedvesarcú parasztlány.

— Hun a fenébe lófrál, Bözsi? Csak nem alutt, oszt épp a fülin feküdt?

— Nem aludtam. Mit akar a fiatalúr? »

— Megéheztem. A fene, aki a tanulást kitalálta, igaz-e komám? — és némi zavarban felém fordult. Nem válaszoltam, de ,azt hiszem nem is igényelte, hogy válaszoljak. — Megéheztem. Hozzon egy kis ozsonnát.

Én a könyv fölé hajoltam, nem mertem a lányra tekinteni, különösien azután, hogy Jani az imént borzalmas terveit vázolta előttem. De most, huszonöt év távlatából visszaemlékezve erre a jelenetre, meg mernék esküdni, hogy amikor Bözsi halk hangja megszólalt, Janihoz beszélt, de rám nézett.

— Mit hozzak ozsonnára? — hangzott a kedves lányhang.

— Hozzon valami harapnivalót, szalonnát meg retket. És hozzon egy bögre tejeskávét, jó hideget, fene meleg van. De jó pillés legyen, hallja, úgy szeretem.

Szemem a könyvön, próbáltam olvasni, de csak betűket láttam, értelem nélküli betűket, valami néhai jó latin költőről. Janus

maiim ■uni« I ni phi mi iiiwi mu mu n ■mu

HOÓS ELVIRA: OLVASZTÁROK

Pannonius, Janus Pannonius... tovább nem jutottam. De közben a fülem, mint a legfinomabb műszer, tökéletes készenlétben várta az újabb hangokat, hogy befogadja 3 az agyamig, nem, nem, a szívemig to- ábbítsa láthatatlan vezetéken.

— Egy bögre kávét hozzak? — Ö, milyen inam műszer a fül! Pontosan éreztem azt

a csöppnyi hangsúlyt, amely az első szót mélyebbre nyomta mint a többit. És tudtam, hogy miközben a kérdést Janihoz intézi, Bözsi megint engem néz. Szégyelltem, hogy látja már egészen bíborvörös fülemet s nyakamba nőtt hajamat, mivelhogy már hat hete nem voltam borbélynál.

Jani könnyedén válaszolt:

— Nem bánom, lehet kettőt is. De sok pillével!

Lélekzetnyi megnyugvást éreztem, mikor a lány nesztelenül eltűnt, s fel mertem vetni a fejemet. Csak Jani mély hangja riasztott fel:

— Na, mit szólsz?

— Jó... jó ... szép lány ... — dadogtam:

— Azt meghiszem! Csak morcos, a jó dó- gában.

Hamarosan visszajött Bözsi. Hozta az ennivalót és két pettyes bögrében a tejeskávét, sok sárgás-fehér pillével a tetején, majd kibuggyant a bögre peremén.

— No, komám, mesélj csak tovább — s Jani nagyot röhögött. — Tudod, a csókról — és pimaszul Bözsire nézett. Egy pillanatra, talán nem is akartam, én is ránéztem a lányra. Szép nagy barna szeme egy villanásra találkozott a tekintetemmel. Mi volt ebben a szemben? Úgy emlékszem, hogy valami végtelen szomorúság és talán, talán valami picike szánalom is.

A lány letette az asztalra a tálcát; már csak a kezét láttam, ezt a két vöröses, kissé dagadt szerszámot, amint tétován el akarta választani a két bögrét, de aztán valami belső sugallattól megriadva ott hagyta, ahogy letette.

Már el is tűnt. Próbáltam a tanulásra terelni a beszédet, de Jani hallani se akart róla. Tömte a szájába a szalonnát, a kenyeret, a retket, s közben teli pofával biztatott, hogy csak beszéljek. Aztán egy hajtásra behörpintette az egyik csésze kávét. Az édes pille kis fehér bajszot rajzolt

szájaszélére. Le se törölte; az első bögre kávé után hajította a másikat is, és csak akkor húzta végig ingujját a száján.

— No, e jó vöt, csak kevés vót — így nyugtázta Bözsi készségét

Szerencsére az imőm lejárt. Nem is tudtam volna már sokáig maradni; a gyomromban valami émelygést éreztem, mintha azt feküdte volna meg a szalonna, a retek* és a két bögre kávé.

Mikor eljöttem, egy pillanatra úgy rémlett, mintha a konyhaablakból két sötét szem követett volna. Alighanem csak képzelődtem.

De kint, a Bethlen utcán neki kellett támaszkodnom egy akácfának, mert fojtogatott a sírás. Két szomorú barna szemet láttam s két bögrét csurig teli pillés tejeskávéval.

Legyűrtem férfiasán a könnyeimet, s elindultam hazafelé. Ma sem tudom, mért kellefct volna sírnom.

Pákolitz István:

r

Úrvacsora

Mikor a bográcsban elsőt rottyau a halászlé,

hókuszpókusznélküli szertartással beleszórom a kalocsai paprikát,

k

s minden különértesítés helyett előreszaladok az időben, hol a legmesszibb messzire, a Seholsincs-be is elhallatszik profán nekrológtok:

SZEGÉNY, EZT HOGY SZERETTE -9 s míg körülleng

a rozsdás őszi csendélet-hangulat, illat, zamat, rotyogás, kóstolgatás közben vörösborral köszöntőm az eljövendő emberi tisztaságot és békességet.

Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre.

Fekete Gyula:

QíaplmnbÁL

Évről évre nemesedünk. Finomkodik a lelkünk, érlelődnek, kiforrnak, letisztulnak az érzéseink, szárnyakat kapnak, megemelkednek a gondolataink — egészben véve nemesedünk tehát, és megindító, hogy milyen erőltetett ütemben. Védjük a természetet, az állatokat, a virágokat, a fát, az erdőt, a forrást, a barlangot, a parkot, a műemléket, a városképet. Védjük továbbá az embert is, bár ezidáig azt nem annyira személy és terület szerint, mint a gemenci erdő vaddisznait; inkább csak elvileg védjük.

Szeretnék én Magyarországon kormorán lenni — azaz népiesebb néven: kárókatona. Vagy nemeskócsag. Vágy kanalasgém.

Halásznék a Kisbalatonon horgászjegy nélkül és az emberek számára tilalmas időben is zavartalanul; költenék- költenék-költögetnék zavartalanul, pihennék amennyit nagyon muszáj és dolgoznék, amennyit csak jólesik, zavartalanul, mert — mint ritka madárnak — nem csupán életem és testi épségem védené az állam, hanem háborítatlan nyugalmam is.

De hát nem lehet Magyarországon mindenki ritka madár. Az ember nem ritkaság, nem szorul tehát védelemre

Ámbár alighogy ezt leírom rögtön gyanakvásom támad: mintha a kétségtelen ritkaságot sem védenénk mi, ha már egyszer emberformája van.

A gyerekekre gondolok. Erre a hazai márkájú ritkaságra; mint azt bizonyára tudják, a gyerek hét esztendő óta világviszonylatban Magyarországon a legritkább. Ideje volna

hált erre a ritkaságra is kiterjeszteni a társadalom védelmét és gondoskodását. Ez persze bajjal jár; hatályon kívül kellene helyeznünk jónéhány magyar szabadalmat. Amilyen például a parkosított játszótér, ahol a gyerekeknek hovatovább illedelmesen, karbatett kézzel kell ülniölk, nehogy a parkot sérelem érje.

De van ilyen sajátos „találmányunk” más is. Például sokszor eltűnődtem azon, hogy a Balaton déli partja valószínűleg a világ legjobb földrajzi, éghajlati, természeti adottságokkal rendelkező, és bizonyára a legnagyobb természetes gyerekstrandja. Selymes víz, bársonyos homok, több száz méter mélyen a tóba nyúló sekély és veszélytelen partsáv. Ha kihasználnánk ezeket az adottságokat, és valahol kiépítenénk egy gonddal, szeretettel, hozzáértéssel megtervezett, méreteiben is impozáns gyerekstrandot — afféle liliputi vízi világvárost — a szükséges szállodákkal, táborhelyekkel, ellátnánk szakképzett személyzettel, s minden elképzelhető, ide alkalmas játékkal,' akár a történelem összes hajótípusainak törpe másolataival is, világhírű nemzetközi gyerek- nyaralóhellyé tehetnénk pár év alatt.

Nem mondom tovább, mit jelentene ez valutában is mos idegenforgalomban is. Mondhatnám pedig tovább, hiszen eleget tűnődtem rajta. De egyelőre hagyjuk az ábrándokat; lát tam ugyanis egy nem tudom, mennyire érvényét, távla érvét, amely a déli Balatonpart rendezésére készült. Töb száz milliós, talán milliárdos beruházást igényel, feltöltjü!- majd a tó iszapjával a déli partszegélyt és közvetlenül . part mentén — séta-autóutat építünk rajta. Szükséges-« megindokolnom, hogyan tenné tönkre a világ legnagyobb As legtermészetesebb gyerekstrandját a vizpartor végigcik vázó. zajos, poros, m r -.’é'os. gyerekekre ős autósokra egy aránt életveszélyes autóút?

Jól van. tudom, az elődeink is megtették a magukét Már ma is kevés az olyan partsáv a Balatonnál, ahol a

nagyvárosi zajból menekülő tízezrek viszonylagos nyugalmat és még kellemesnek mondható természetes környezetet találnak, ahol nem csattog-mennydörög negyedóránként a tó legértékesebb részén, közvetlenül a partján a vonat, nem ontják a széngázt a mozdonyok, nem repesztik a levegőt sűrűn egymás nyomában száguldó autók — ha nem teszünk valamit a gépcentrikus, technomániás tervek ellen, ennek a kevés, nyugalmasabb helynek az évei is meg vannak számlálva.

Bámulatos, amilyen leleményesek vagyunk abban, hogyan üldözhetjük ki minden fellelhető zugból — költséget nem kímélve — a természet közelségére, a tiszta levegőre, a csendre, a felüdülésre vágyó embert. Egy újságíró például azon kesereg, miért nincs a Balatonon annyi motorcsónak, mint a Genfi tavon? Megérdemelné, hogy hazai gyártmányú, durrogó Sirály-motorok gépágyú-zajával és benzinbűzével övezve töltsön két hetet a szabadságából.

Nincs menekvés? ... (Derűs vasárnap reggeleken százezer városi ember fölkerekedik, hogy a környező erdőkben-he- gyekben keressen egy csendes zugot. Ámde tízezer viszi a táskarádióját, s a táskarádiónak az az átka. hogy megszokottá vált napjainkban; még a modernebb vonaiú és a egkülföidibb táskarádió tulajdonosára sem figyel föl most nár senki, ha cs-ak nem a legerősebbre csavarja a gombot. Természetesen a legerősebbre csavarja, és elkeseredett hang- .arbajt folytat a magnókkal, a gitárokkal és a villamosí- ott hétvégi házak hangszóróival...)

Higgyék el. nem kérek én a magamfajtáknak több nyugalmat, több csendet, több levegőt, csak egy egy napra mnyit. amennyit a gemenci erdő vaddisznóinak egész évre iztosít, az állami védnökség. És dehogyis akarok természet- védelmi területeinkről egyetlen rossz szót is ejteni. Csupán megkockáztatom a kérdést: nem volna-e helyénvaló néhány „embervédelmi területet” is kijelölnünk?