Dunántúli Napló, 1966. október (23. évfolyam, 232-257. szám)

1966-10-23 / 251. szám

A tanítvány

m

o

c

'Ö

o

<1>

>

Ö

Egy tanítóval beszélgettem, s mikor megkérdeztem, ki volt a legkedvesebb tanítványa, elkomolyodott és így válaszolt:

— Az anyám. Csodálkozik? Igen. Az anyám.

Lehajtott fejjél, mozdulatlanul ült. Fiatalon megkopaszodott koponyája nem árulta

el, hogy ő beszél:

— Tudja, elvtárs, a mi tanyánk olyan messze esett a várostól, mint a mese a valóságtól. A felszabadulás után, amikor tanító lettem, egy vakációban hazautaztam. Anyám büszkén fogadta tanító fiát. Dolgozni akartam, segíteni neki a nyári munkában, de 6 nem hagyta. Majdnem harag lett ebből. Végül mégis én győztem. Korán keltem, egész nap a mezőn dolgoztam, későn tértünk nyugovóra. Kitűnően éreztem magam az állandó fáradtság ellenére is. Csak az újságok hiányoztak, meg a cimborák, a vitapartnerek. A postás ritkán járt félénk. Egy napon — emelte rám fáradt szemeit a tanító — valami adóívet hozott. Az átvételt alá kellett írni. Anyám engem küldött. Azt mondta, elpirulva, hogy nem találja a szemüvegét Nagyon megsajnáltam akkor az anyámat, és az villant hirtelen az eszembe, hogy nekem fontosabb dolgom is akadna itt, mint aratni. Csak azt nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá.

Egy este aztán, mikor fáradtan ültünk az udvari lócán, arra kértem anyámat meséljen a régi iskoláról, a régi tanítókról. Szegény, nem vette észre, hová akarok kilyukadni. Boldogan sóhajtott és elmondta, hogy ő csak egy iskolát járt, abból is kimaradt, mert dolgoznia kellett,

— De mégis, mire emlékszik, édesanyám? •— biztattam.

— Hát.;. hát •— tétovázott, aztán egy- szuszra elfújta: — A legelső magyar ember a király!

Elnevettük magunkat. Jóízűen, hogy anyám fejkendője csücskével törülgette szeme sarkát.

— A király? •— kérdeztem nevetve.

— Az. A király — kacagott ő is.

Hangos jókedvünkre felneszeitek a tyúkok az udvari eperfa ágain, ahová a sóiét elől bújtak és nyugtalankodni kezdtek. Anyám cinkos mozdulattal szája elé emelte mutatóujját és csendre intett.

Nevetésünk hangtalan mosolygássá szelídült. Hallgattunk. Anyám szótlanul ingatta fejét és kötényébe ejtett agyondolgozott kezeit nézegette. Mintha énekelt volna magáiban. Aztán visszafojtott hangon megszólalt:

— Meg ... palatábla volt. Arra kellett írni. De én csak az első betűig jutottam el. Azóta egyet sem írtam le. Nem ismerem őket.

Közben annyira besötétedett, hogy nem

láthattam az arcát, de éreztem, hogy most már nem mosolyog. Vártam egy kicsit és hogy megpróbáljam nevetős hangulatát visszaszólítani, ezt mondtam:

— Már hogyne ismerné őket, édesanyám! Sok betűt leírt már... azóta.

— Én? — fordította felém a fejét. — Egyet sem, ha mondom, fiam. Apád írt neked mindig a levélben, amíg a városban voltál.

— Hát a falvédők? — vetettem gyorsan közbe. — Azokat ki írta, ki varrta?

Mozdulatlanságából éreztem, hogy csodálkozik.

— Azt én varrtam — mondta lassan. — De ott vezette a kezemet a rajz, nem magamtól csináltam.

— Mégis csak írás az — bizonygattam hevesen és megfogtam mindkét kezét. — Maga írta azokat a betűket, édesanyám. Ezzel a két kezével — szorítottam meg a inbbiát. — Hátha én vezetném... — Hirtelen elhallgattam, mert féltem, hogy anyám szégyellni fogja mások-bűne-tudatlanságát. De mikor szelíden el akarta vonni kezét uiiaim közül, ismét beszélni kezdtem: — Édesanyám! Nézze csak milyen csuda dolgokat képes művelni a maga két keze. Házat emelt apámmal együtt a fejünk fölé. Kenyeret szelt és inget varrt nekünk. Hatunkat simogatott, óvott, nevelt fel a kezeivel. Mindent meg tud csinálni ezekkel a kezekkel, édesanyám. Csak Imi ne tanulna meg?

A tanftó itt elhallgatott. Csontos ujjaival végigsimította homlokát. Remegett a keze s a hangja is kissé, amikor folytatta:

— Hát így lett a tanítványom az. anyám. Nem részletezem, hogyan tanultunk együtt azon a nyáron. Nem tudnám megmondani, melyikünknek volt nehezebb: anyámnak, a tanítványnak, vagy nekem, a fiának, a tanítónak. Ezen a nyáron döbbentem rá arra, hogy milyen óriási felelősség pedagógusnak lenni.

Augusztus utolsó napjainak egyik délutánján az eperfa árnyékában hűsöltem. Anyám kenyeret dagasztott az udvaron. lezárt szemhéjaim alól is jól láttam, mikor a dagasztó teknő főié hajolva, sokáig bíbelődött valamivel. Mozdulataiból úgy láttam, hogy betűket formál a tésztába Aztán egy nagy abrosszal letakarta a teknőt. és a vályúhoz ment. hogy lemossa a kezéről a tésztát. Alig vártam, hogy bemenjen a nyárt konyhába. Zsibbadt lábakkal siettem a dagasztó teknő- höz. Mikor leemeltem az abroszt, ezt olvashattam: ..Fiam”. Ujja hegvével nyomogatta a betűket a liszttel leszórt tésztába.

A sírás elől a kertbe menekültem és — a körtefa alá heveredtem. Néztem az érett gyümölcsök körül röpködő darazsakat és távolabb, messze a felhőtlen eget. Talán elaludtam, de az is meglehet, hogy ébren álmodtam. A tészta kelt. dagadt, s vele nőttek a betűk is. Már nem fért el a tek- nöben. elöntötte az udvart, az egész falut, az egész világot és az Egyenlítő mentén egy hatalmas felírat ölelte át a Földet: „Fiam”. Anvám betűi.

Mikor idáig jutott elbeszélésében a tanító, bncsánatkérően rám nézett.

— Ne haragudjon, hogy Ilyen szentimentális vagyok. Inkább nézze meg ezt a levelet — és tárcájából kockás papírlapot húzott elő. — Anyám első és utolsó levele. Nekem írta.

Szemem elé emeltem a paoírt és néztem a fakó tintával és remegő kézzel írt betűket: „ . i. kívánom, hogy jó egészségben találjon ...

Látogatás

az ellenfél birodalmában

utícs-kiskun megyei körkép l.

Október 23-án este ismét felhangzik a Kossuth Rádióban a mór ismerős szignál, jelezve, nogy a „Tiszán innen, Dunán túl”, megyek Közti vetélkedő kereteoen újra csatasorba all Pécs és Baranya szerte minden rádióhallgató. Ellenfelünk a döntőoejutásért a szomszédos Bács-Kiskun megye lesz s ez a küzdelem sok izgalmas kérdést, nemes versenyt, jó szórakozást s végül itt is a jobbiK győzelmét ígéri.

A „NYÍLT SISAK ELVÉT" követve ellátogattunk az „elleniéi birodalmába”, hogy tájékozódjunk az előkészületekről s hazahozzunk egy kis körképet is e hatalmas szomszéd megye múltjából s jelen életéből, eredményeiből és terveiből. Termesze lesen nem lehet ez a bepillantás elegendő a nagy felkészüléshez, inkább a kölcsönös megismerés és megbecsülés gesztusának szánjuk a tanulságosnak ígérkező összecsapás előtt.

Még a bajai híd eiőtt átlépjük a megyehatárt s a hídról látszik a régi Duna-parti vá- rc*, templomtornyai mellett új kéményóriá- sok jelzik az utat. A kőművesiparáról évszázadok óta híres város építőinek ma nem kell Perzsiáig vándorolni munka utón, ahogy azt a régi írás panaszaiból ismerjük. Az ódon utcák, zárt barokk terek, a poros levelű akácokkal díszes falusias peremvárosok új házakkal fiatalodtak. A hatalmas Grassalko- vics-kastély ma a Városi Tanács székháza s bejáratát márványtábla díszíti; 1944. okt. 20. — Felszabadulásunk emlékére. Pontosan 22 év telt el e nap óta, 279 éve, 1696-ban lett mezőváros Baja.

A régi céhesipar, molnárok, halászok, hajóépítők és kereskedők, országos vásárok városa ma igazán élénk életet él. Az ipartelepítés utolsó öt esztendeje 100 millió forintot ér, a Finomposztógyár szintetikus takarói, a Ganz-villamossági művek gyáregységének porszívói, a Hajógyár új modelljei, a Férfi fehémeműgyár Ízléses darabjai, a Kismotor és Gépgyár, az iparosodó város igazi jövőjét sejtetik. Baja a környék kulturális centruma is. A régi iskolaváros hagyományai, az élénk zenei élet, a Művésztelep rangja, a Magyar Tudományos Akadémia Csillagvizsgáló Intézete egyéni színt adnak Bajának. Lépten nyomon találkozunk a történelmi emlékek tiszteletével is. Türr István, Mészáros Lázár, Tóth Kálmán, Teles Ede és Nagy István nyomdokain ma az élő bajai nagyságok is hazalátogatnak szülővárosukba vagy diákéveik színhelyére, — a város számom- tartja művészeit és tudósait.

A város körzetébe 21 község tartozik. A széles utcájú nagy falvak képe is megváltozott az utóbbi évtizedekben. Űj művelődési házak, szélesvásznú mozik, a bácsalmási új gimnázium és kórház a változó élet bizonyítékai. A bajai járás néhány országos kezdeményezéssel is dicsekedhet. A II községben, társadalmi összefogással létrehozott öregek napközi otthona a szociális gondoskodás kiemelkedő példája. A járás termelőszövetkezetednek szolgálatában áll a modem Gépkönyvelő Állomás, mely az értékkönyvelés,

Olvasólámpa

„Emberségről példát, vitézségről formát..."

Békés Sándor novellái

Az az egyetlen hónap, amíg „angyalbőrt” viseltem (valamikor az ötvenes évek legelején), aligha jogosít föl, hogy .szakszerű” véleményt mondjak arról a könyvről, amelynek novellái — ilyen vagy olyan erővel — egy mai kiskatona élményvilágából táplálkoznak. De a szerző egyik nyilatkozatában maga mondta, hogy nem akar 5 katonalró lenni (mint ahogy nincsenek vasutas vagy könyv táros íróik sem), egyszerűen és magától értetődően emberekről ír, akik életüknek egy szakaszán — vele együtt — sorozóléc alá álltak. S ha már az író is ezt vallja, megnyugtatja kritikusát is: a könyvet ugyanazzal az Igénnyel veheti kézbe, mint bármelyik más nemzedéktársának kötetét Persze ez az igény nem semlegesíti azt a kétségtelen tényt, hogy az elbeszélések hősei egyenruhát viselnek, fegyvert hordanak, vezényszavakat teljesítenek ... Láthatóan Békés Sándor emberi- írói eszmélése éppen arra az időre esett, amikor a maga katonaidejét töltötte, s a legmaradandóbb élményeket az egyenruha, a gyakorlat, a sza- badságoslevél jelentette számára, az a világ, amely a bevonulástól a leszerelésig

tart Ebben a sajátos közegben az emberi indulatok >s pőrébben lépnék a figyelő tekintet elé, s Békés Sándornak kitűnő alkalmat adhattak a katonaévek az emberi viszonylatok, gesztusok, mozdulatok és viselkedési formák megismerésére. Innen érthető, hogy amikor az írásban önmaga kifejezését s a világgal való párbeszédet kereste, ehhez az élményanyaghoz fordult.

Dicséretére legyen mondva: nem az életforma sajátos, specifikus jelenségeit választotta, nem ragadt le a kuriózumoknál, nem öntözött üvegházi tenyészetet. Az ember érdekli elsősorban, a teljes élet, az ember viselkedése különféle helyzetekben: egy igazságtalan háborúban; vakon; egy házibulin; a veszély idején ... Hősei nem más emberek, nincsenek külön törvényeik; ugyanazt az emberséget, tisztaságot és tisztességet keresi bennük is, ami a civil életben is törvény. Legfeljebb itt egy sajátos helyzetben kiélezettebb, sarkítot- tább hangsúlyt kapnak a szavak, a mozdulatok, a tetteit

Alakjai többnyire az erény és tisztesség hordozói, öntudatos emberek, a súlyosabb konfliktusokat, morális buktatókat elkerülik, i ha a tragédia lehetőségét megvillant- ja is előttük az író, többnyire a megnyugtató feloldásig vezeti útjukat, s ha sorsuk a fizikai pusztulásba torkollik is, halálukban hőssé magasztosulnak. Szép, a reménységben feloldódó történetet olvashatunk a vakon is magára találó férfiról (Fehér bottal a kézben), az érzés átalakulásáról a gyűlölettől az egymásért vállalt felelősségig (Metamorfózis), a szerelemre méltatlanná vált lánnyal szakítani tudó fiatalemberről (Cigaretta hajnalban), a házibulizó barátokat megvető fiúról (Kettétört mozdulat). A kötet leghosszabb s legkiérleltebb darabja a címadó elbeszélés, az Áradás. Egy sorkatona hősi helytállását beszéli el árvíz idején: életet ment, de ennek saját élete lesz az ára.

Balassi Bálinttal szólva: „emberségről példát, vitézségről formát” adnak ezek az írások. Arra tanítanak, hogy békeidőben is lehet hősnél« lenni, sőt nemcsak a katonának, de minden embernek „őrhelyen” kell állnia. Pozitív példákkal, optimista megoldásokkal gazdagítják az olvasót. A becsület, az emberség példáival intenek.

Egyszerű, hivalkodás nélküli, dísztelen hangon ír Békés Sándor. Jól szerkesztett, nyugodt ritmusú minden novellája. A személyes hangot az objektív előadással sikerrel vegyíti, különösen a címadó írásban. Történeteit hitelesnek érezzük, arról beszél, amit Ismer, amihez személyes köze van. Előadása korrekt, kerüli a bőbeszédűséget, mondatai célba találnak. Sőt annyira szeretne póa*

talonnak látszani, hogy ez az

egyszerűség helyenként szinte már modoros. Különösen akkor bánik fukaran eszközeivel, ha alakjai megszólalnak. Párbeszédei annyira szűkszavúak, egyhangúak, hogy csak funkciójuk van, karakterük, gondolatot hordozó szerepük homályban marad. „— Mire gondolsz? — A barátaimra. — Kedves. — Rendes srácok. — Gondolom...” — olvashatjuk. Vagy: „— Mi történt? — Semmi. — Valami történt, haliam... — A gyerekek. s. — Mi van velük? — összevesztek.. ." Vagy: „— Ez itt mi? — Egy vízfolyás — Menjünk arra. — Nehéz. — Most már mindegy..

Mit kívánhatunk a pályakezdő írónak, aki Pécsett él, s aki első könyvét tette az asztalra s vele tehetségét bizonyította? — Ügyeljen arra a kamaszosan-romantikus, — ugyanakkor őszinte és nyílt tisztességre, emberi helytállásra, aminek oly vonzó és pép példáit mutatta föl első írásaiban. Erősítse magában a szolgálat-vállalást, a hivatás felelősségét. Érvényesüljön tehetsége. Szabadítsa föl még visszafogott, tartózkodó, lefojtott hangját, ismerje meg és ábrázolja a lélek mélyebb mozdulásait, a tettek és sorsok eredőjét, változatos lehetőségeit. Növő tapasztalataival-élményei vei együtt tágu-1- jon-mélyüljön az a világ, amelynek egyszerre birtofcba- vevője és teremtője minden al kötő. Jéghegy az írás, csak egytizede látszik: az elkészült mű; kilenctizedé: a felszín alatt meghúzódó élmény és tapasztalat, ismeret és tudás, munka és szorgalom.

Tüskés Tibor

bérelszámolás és tagnyilvántartási könyvelés munkáit végzi központilag s egyben olyan üzemszervezési és közgazdasági elemzést i* nyújt, ami már a jövő gazdasági élet perspektíváit mutatja. Sorolni lehetne még az epizódokat, a mindennapi élet számtalan eredményét, a kevésbé látványos de annál többet ígérő pozitív statisztikát. Megnyugtató a látvány, szívet melegítő a szomszédoknál szerzett tapasztalat.

Az ősi kun-szék központjában Kiskunhalason sajátos módon keveredik a múlt és a jelen. A sétát érdemes a Múzeumban kezdeni. — 1075-ből kelt áz első oklevél, ami a várost említi. 1290-től a kun betelepítés centruma lett Halas, 1408-ban már városi rangra emelkedik, 1459-ben Mátyás király birtokolta. A török pusztítás itt is óriási volt. 1566-ban, amikor Szigetvár elesett. Halas is a tűz áldozata lett. 1596-ban, 370 évvel ezelőtt teljesen elpusztult a város. A 100 éves török uralom után újra a Kiskun-kerület székhelye lett. Rákóczi maid Kossuth mozgalmaiban mindig az élen állt az ellenzékiségéről híres város. Ferenc József alatt Itt állították fel az ország egyetlen kuruc szobrát s az ezeréves ünnepségeken Thorma János halasi festőművész az aradi vértanúkról készített művével jelentkezett. A múlt kötelez, szokták mondani, de Halas néhány kevésbé szép emlékkel is rendelkezett, s a rosszat nem érzi követendőnek.

Az ország 4. legnagyobb területű városa az elmaradt tanyák, a „fenyegető árnyékként lopakodó” szikes mocsarak birodalma volt. „Halas nem siet” írta Erdei Ferenc 1938-ban erről az ízes kunvárosról. — A helyzet gyökeresen megváltozott, s ezt a tények számtalan téren bizonyítják. Az utóbbi húsz esztendőben sietősebb a dolga ennek a városnak is. Megváltozott a tanyák képe. Egyre több a magános, elhagyatott, omladozó viskó a pusztán, 1960 óta 2000 ember költözött az iparosodó járási központba. De beszéljenek Itt is a számadatok: Az 1960-ban induló iparosítási program első esztendejében 264 millió forint volt a beruházások összege. 1965-ben ez a szám már 689 millióra növekedett. A 28 000 fős városban ma kb. 5000 ipari foglalkozású ember él.

A mocsarakkal is megváltozott a helyzet. Az 1882 óta oly gyakran felvetett csatorna- kérdés 1955—56-ban két év alatt megoldást nyert a példa nélkül álló társadalmi összefogás eredményeként. Ma, az egykori szikes tavak helyén új kétszintes családi házak épülnek.

A KULTURÁLIS HAGYOMÁNYOK IS KÖTELEZNEK! — A debreceni református kollégium hatáskörébe tartozó város polgárai jórészt írástudó, versfaragó emberek voltak. Még a szegényebb családoknál is legalább 1 gyermeknek magasabb fokon kellett tanulnia. A város nagyjai között említhetjük Sziláit/ Áron orientalistát, akiről a híres halasi gimnázium nevét is kapta. A Baranya megyei Nagypeterdről származó Baksav Sándor Halason tanároskodott, Szalay László író Thorma János festőművész és Dákáni Árpád rajztanár, a halasi csipke megteremtője* mind-mind sokat tettek a város szellemi életének, országos hírének öregbítéséért. Gázon t István parasztköltő verseivel ma már nyomtatásban ismerkedhetnek a halasiak. Gázon Lajos 48-as honvéd alezredes pedig a mi megyénk nagy történelmi alakjaként Is tiszteletnek örvend, hisz a halasi származású szabadságharcos Siklóson töltötte élete utolsó esztendeit. A hagyományok űj köntösben élnek tovább. Az egykori parasztköltő unokája Nagy Csirok László író és néprajztudós egész életét a Kiskunság megismerésének szenteli. Sziporkázó szellemeeségű, eredeti ízű könyvei, a „Pásztorélet a Kiskunságon” és a „Betyárélet a Kiskunságon” mindany- nyiunknak kedves tanulságos olvasmányai.

Ma már a kunsági pusztán átrobogó gyorsvonatról a szikes tavakból szétfutó csatornákat, virágzó gyümölcsösöket és veteményeseket, napfényes tanyasi iskolákat, régi kunsági anekdotákat villanyfénynél olvasó pász- tarutódokat láthatunk.

Dr. Bánd! Gábor

Történelem előtti leletek a Jordán völgyében

Francia régészek ásatásokat végeznek a í Tibériás tótól délre fekvő Munhata város j környékén. Sikerült kiásniuk több — különböző szinten elhelyezkedő — történelem | előtti települést, amelyek körülbelül az idő- (számításunk előtti hetedik évezredben virá- í goztak.

| A legrégibb település több ezer négyzet- 5 méter kiterjedésű. A tűzhelyek körül met- ( szett kovakő-szerszámokat, nyílhegyeket, sarlókat, vésőket, állati csontokat találtak.

! A „bútorzat” maradványai; kővázák, bazalt í zűzóeszközök, türkiz gyöngyök, embereket és (állatokat ábrázoló kis agyagfigurák. Ueyan- < ott a csontváztól elválasztott emberi kor>o- >. nyákat és vadkecske-szarvakat is találtak.

> A munhatai ásatást vezető Jean Perrot ! francia régész szerint a legújabb leletek ári (bizonyítják, hoffv a település és a primitív (technika kifejlődése nem egyidejű a növény- í termesztés és az állattenyésztés kezdetével.

> Munhata lakosságának nem voltak háziálla- (tai; az akkori emberek gyűjtögetésből és va« 'dászatból éltek.

i