Dunántúli Napló, 1966. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-11 / 215. szám
Adatok a Zrínyi-ünnepség történetéhez 1ECC szeptember elején, lUUU Szigetvár elestekor két nagy történelmi alak távozott az élők sorából: Zrínyi és Szulejmán szultán. A magyarok és horvátok közül nem sokan maradtak életben hírmondónak, ugyanakkor a törököknek is okuk volt eleinte hallgatni a nagy Szulejmán haláláról. Később azonban a győztes török berendezkedett a leigázott országrészben és városban, és hamarosan jeles épületek egész sorával emlékeznek a küzdelemre, saját hőseikre. Szulej- mánnak maradandó emléke készül: szépséges mauzóleum halála színhelyén, ahová rend szeresen elzarándokolnak a törökök, hogy megemlékezzenek nagy szultán Ükről. Ha valaki csak egy kevéssé is tanulmányozta a Szigetvár elestét követő hazai állapotokat, könnyen elfogadja, hogy a közel 150 évig tartó török hódoltság nem adott alkalmat Zrínyi érdemeinek méltatására. Hol és hogyan emlékezhettek volna itt a magyarok és a horvátok a maguk hősére, védelmezőjükre, Zrínyire és saját apáikra? —> Zrínyi sírjához nem járhattak el, mert ha ismerték is még annak helyét, a török katonai hatalom lecsapott volna azokra, akik a sírhoz emlékezni eljártak volna; A török ki- takarodásának idejére még a sír helyének emléke is feledésbe merült. Mivel magyarázható, hogy Zrínyinek és hős katonáinak emléke mégis fennmaradt, hogyan érthető, hogy emléküket nem homályosí tóttá el végleg a török hódoltság hosszú időszaka? N émeth Béla, megyénk helytörténetírásának je lessége azt mondja Zrínyi Miklós hősiességéről, hogy annak legméltóbb jutalma a hal- hatalanság. „Zrínyi nagy ellen féllel vívott harcban bukott el hőst módon, ét ez már önmagában is növeli érdemeit Mégis bizonyosra vehetjük, hogy a hősi tett önmagában nem biztosíthatta volna a szigetvári hősöknek, magának Zrínyinek sem a halhatat lanságot. Értékes alkotások, meg-meg újuló szokások, emlékezések kellettek, amelyek nemzedékről -nemzedékre őrizték, hagyományozlak a dicső helytállás, a bátor küzdelmek hírét, érdemét, Zrínyinek és katonáinak példamutató magatartását. Ezekben pedig — legalább a török által meg nem szállt területeken — nem volt hiány. Zrínyi és katonái hősi példájára eleinte nem itthon, nem magában Sziget városában emlékeztek, hanem másutt, távol ettől a földtől. És kik emlékeztek? — Szigetvár elmenekült, másutt letelepült népe, Zrínyinek családja, sok egykori katonája, jobbágya. Zrínyire és Szigetvárra röplapok, írások, rajzok, képék, népi énekek emlékeztetnek Nyugaton már a török hódoltság időszakában is, amikor itthon még nem szabad róluk megemlékezni. M inden török tilalom ellenére is híre marad azonban itthon, Szigetvárott és környékén az 1566-os nagy küzdelemnek. Aki ismeri a költő Zrínyinek művét, tudja, hogy ha nem is maga ez a mű és horvát nyelvű fordítása, hanem a népi források egész sora szól ekkor már Zrínyiről és a szigetvári hősökről. Hamarosan írók, művészek egész sora állít emléket Zrínyinek, világtörténelmi példákkal vetve egybe az 1566-os küzdelmet. Kezd kialakulni Zrínyi történelmi méltatása, irodalmi, mű-vészi ábrázolása. A hős rajzához a népköltészet és a költő Zrínyi ad legtöbbet. Az emlékezésen és hódolaton túl ezeknek a műveknek célja főként a nagy katona el- siratása. A lassan kialakuló Zrínyikultusz eléggé hosszú idő múltán módosul: a nép helyett (vagy mellett) az uralkodó körök emlékeznek Zrínyire. Az ilyen ünneplésnek a hős azonban csak mellékalakja. Ma még nem tudunk arról, hogy 1766-ban, Szigetvár hősi küzdelmének 200 éves évfordulóján emlékeztek-e már Szigetvárott Zrínyire. Szinte bizonyosra vehetjük, hogy a siklósi jobbágylázadás miatt a Zrínyire való emlékezés elsikkadt. Aligha tévedünk, ha azt mondjuk, hogy a szigetvári nagytemplomban Dorfmeister freskója sem Zrínyi és katonái ünneplésére készült, hanem a császári hadak dicső tettének akart emléket állítani. A Zrínyi hagyományok gyengülésével, üldözésével kell számolnunk abban az idő ben, amikor itt is terjedni kezdenek a francia forradalom eszméi, amelyek közül főként a szabadság benne volt a szigetvári levegőben. 1795- ben a helytartótanács egy ren delete éppen a szigetváriak szabadságvágyát korlátozza drasztikus módon. A Zrínyire való emlékezés mindinkább a vár elestének, a hősök halálának időpontjára kezd rögződni, s mintegy mel lékessé válik a másik időpont: a török kitakarodásának napja. Szigetvár elestének 250 éve, a vár felszabadulásának is több mint 150 éve múlik el, mire Szigetvárott a Zrínyikultusz szertartásossá alakul és rendszeressé válik a Zrínyire és katonáira való emlékezés a végső harc napjának évfordulóján, szeptember 7- én. A kezdetben vallásos jellegű ünnepély 1833-ban válik állandóvá. Ettől az évtől kezd ve évente szeptember 7-én istentiszteletet tartottak Zrínyi emlékére, amelyhez hazafias szónoklat is járult, s az összegyűlt vendégsereget, helyesebben : előkelőségeket a plébános megvendégelte. A hazafias szónoklat Zrínyit mindenkor a kereszténység védőjeként mutattta be, sőt nem ritkán Európa megmen- tőjének is nevezte. A z ünnepély megtartása azonban — még ilyen keretek között is — áldozatot követelt, anyagiakat, pénzt igényelt. Ezt a gondot a hagyomány kialakításának útjá- ból Juranics László, pécsi nagyprépost hárította el, aki a Zrínyi-kultusz ébrentartására és kiterjesztésére 1846. szeptember 6-án 1000 forintos alapítványt tett, amelynek kamatait a Zrínyi-ünnepség költségeinek fedezésére rendelte. Végrendeletében még 300 forintot hagyott, hogy annak kamataiból a harangozót és a templomszolgát díjazzák. Érdekes, hogy az alapítványt Juranics nagyprépost nem Zrínyi emlékére, hanem — végrendeletének 15. pontja szerint, ősei egyikének, Juranics Lászlónak, Zrínyi zászlótartójának emlékére tette. 1846-tól tehát megvan már a szigetvári Zrínyi-ünnepségek egy részének, az egyházi jellegű résznek gazdasági alapja. Erre az időre a város és a környék népében is újjáéled a hős iránti tisztelet, amely biztosítja az ünnepségek közönségsikerét. Nincs adatunk arról, hogy 1848 lelkesedésében hogyan emlékezett meg Szigetvár és környékének népe Zrínyiről, de azt tudjuk, hogy 1856-ig nincs Zrínyi-ünnep Szigetvárott. Ekkor írják onnan, hogy „szeptember hó 8—9-én, Zrínyi Miklós, a magyar Leonidas halála napján hét évi hallgatás után nagy és díszes ünnep tartatott. Az ünnep előestéjén a hős képe lámpáktól világítva a városház előtt egy oszlopra helyeztetett, hogy a tömegestől odatolakodó nép hazaszeretetre lelkesüljön egyik nagy hőse láttára. Valóban semmi sem használ any- nyira a hazaszeretet tüze élesztősére és fenntartására, mint az elhúnyt nagyok emlékezetének tiszteletben tartása, s koronkénti felelevenítése.” 1858-ban fénnyel ékesített diadalív készül az ünnepre, amelyben nemzeti színekkel ezek a sorok állnak írva: „Honfi! E nagy sírnál bámuld az ősök erényit, S példájokból a hont égve sze retni tanuld. Bámuld! és ne feledd, hogy méltányolni tanulta ősei nagy tettét századokig ctz utód!” 1860-ban kivilágítás van az ünnepélyen, a pécsi „opera- és drámatársulat” Reszler István vezetésével hangversenyt adott, fáklyásmenetet is rendeznek és a nép levett kalappal hallgatja a Szózatot és a Himnuszt, a nemzet imádságát. Nedeczky István az ünnepi lakomán föléleszti a hős részére tervezett emlékszobor eszméjét. Jókai, a „Szigetvári vértanúk” c. dráma szerzője azonban, bár várták, nem látogatott el az ünnepségre. 1861-ből már arról is van adatunk, hogy a környék faluiban, templomaiban, így pl. Lakóczán is megemlékeznek a vár elestének évfordulóján és ott is a „Hazádnak rendületlenül ...” a magyarok új imádsága. 1865-ben már , felmerül a 300 éves évforduló országos jellegűvé tételének gondolata, de ismeretlen okok. bői — mégsem lesz azzá. Az ünnepségek egyformaságából 1878-ban kiemelkedik az oroszlánszobor felavatása. A további Zrínyi-ünnepségek megrendezésükben, tartalmukban jórészt a megelőz zőket követik, színezve gyakran az ünnepi szónoklatot az éppen időszerű politikái vonatkozásokkal. Igazán méltó ünnepséget azonban sem a század végén, sem az 1916. évi 350. esztendős évfordulón nem tudtak rendezni Szigetvárott. S zigetvári hősök halálának 400 éves fordulójára Szigetvár és környéke ma új körülmények között, Zrínyi és katonái áldozatához méltó módon készülhetett föl. Ma az ünnepségek fényét nem egy személy jószándékú alapítványa, hanem megyénk népének, íróknak, művészeknek tiszte, lete, szeretete és áldozatvállalása biztosította. A dolgozó nép fiai, munkások, parasztok és értelmiségiek, megyei és országos hivatalok viselői hálával és hódolattal áldoznak Zrínyi és katonái miékének. Üj lelkesedést, összefogást tanulnak a hősök sírjánál a holnap építéséhez. Meggyőződéssel állnak be ma ezren és ezren azok sorába, akik úgy érzik, hogy a hősök áldozatvállalásának legmél- tóbh jutalma a halhatatlanság. dr, Vargha Károly Csukás Zoltán: Rajna! felé »»Vigyázz’* jelet fújt a kürt a bástya **»Tett, aztán később „Megái . . „Vissza!** — jellel a futókat újra visszahívta. A nyugati tócsák medrén nyakig sárban kúszott egy rém és a komor, felsötétlő sáncdomb felé tartva vergődött a partra. Vastag Iszap borította. Magyarul szólt, halkan, lopva, együtt zihált, fújt, suttogott a hajnali csenddel: „Én vagyok itt,... Gergely!** Zrínyi elé loholt nyomban* az fent állt a bástyaromban és hálásan feltekintett a derengő égre: „Nó lám, itt vagy végre!** „Hirőlj fiam! Beszéjj! Szólj már! Urunk őfölsége hol jár? Nyisd ki már a szádat! Mely oldalról támad?»» „Nem támad az sehonnandrul, — bajszát nyalja, mint a kandúr, —* jó szöröncsét kéván nékönk, az ü útja görbe, — arrább illant Győrbe!** „Véle vágynak külhoniak, olasz grófok, frank hadfiak, lovasurak, paszomántos úrjai sok hadnak, — százezerén vágynak.** „Parádébul gyöttek egybe, nincs egynek se harci kedve. Miksa királ Bécsöt fétti az kapuján ülve, — semmi nem tel tüle!*» a sánc legvégére ment el. Szemöldöke szőrkígyói rneg-megvonaglottak, összeakaszkodtak. l elke mélyén *>angok szóltak, hangjai a megcsúfoltnak: ,Mi vagyok én az királnak? íi kapcáját foldja? enki? Sőmmi? Szolga?** .,Es mik vagyunk nink minnyájan? Magyar hon? Vagy német állam amér halunk? Hát az királ? Ha már rajz az marka, — mér nem védi, tartja?** „Hát a pórnép? Hát a jobbágy? Söcsülettel tőgye dolgát? Vitéz lögyön, ha az királ, — itt az bizonyítvány! — . . szószögő és hitvány!?” így háborgott* erős melle zihált, mérget fújt lehelve. Most az égre meredt: „Uram: Azmlnt a sors elvött, — aggyál segödelmöt!*» Buzgó imát mondott súgva* de az ima égi útja megszakadt, — egy ostromag,' láncot köpő szája mondott áment rája. Zrínyi mellén sóhaj szakadt, hideg csömör, ordas harag, — amely néhány végső remény — bárányfelhőt vert szét — ülte meg a lelkét. Elvíjjogtak Zrínyi mellett a láncok, a széles mellett kíhántották páncéljából, szinte bőrét érték s lenyúzták a vértjét. Két bástya közt* sánc közepén most szakadt le a föld éppen, Medve Benkét, Póki Györgyöt mély gyomrába nyelte a pogányok verme. A leomlott horpadásra liangyazizegésse! mászva gomolygott fel a turbános, ádáz török csorda pajzsot, kopját hordva. Gyura Máté hadnagy negyven vitéze állt velük szemben, — mintha minden török egy-egy búzakalász volna —, karddal kaszabolva. De most Mátét öt-hat pogány körülfogta, — Ő szaporán védekezett, hanem azok dárdahegyet szegve gyűltek közelebbre. Zrínyi Miklós szablyát rántva loholt át a dúló sáncra; Maga is a vasak közé szorult, vívott, hajlott* forgott a jó bajnok. Kezében a véres penge felvillámlott sírva* csengve s mind a hatot — rongyéletük gyertyalángját oltva — sorra kaszabolta. Máté hadnagy riadt, halvány arccal téblábolt a balján. Vállonfogta: „No te legény, mi van?” — érdeklődött — »»Egybe van a bőröd?** Elbaktattak karonfogva; Az egyik egy asszony foglya szelíd, sápadt ifjú, — ennek lágy érzelmek verték béklyóba a lelkét. A másik meg kemény, büszke* vérmes férfi, — ez kiűzte szívéből az alázatot s nem fog többé holmi füttyre meghajolni. Férfi, kinek az élete bajjal volt és vérrel tele s most már egész Európa és a haza gondja dacos vállát nyomja. A i I \ i I
