Dunántúli Napló, 1966. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)

1966-09-04 / 209. szám

Thiery Árpád:

UTÓVÍZ

Az utolsó nap se volt szörnyű, csak éppen más. Hiányzott belőle a kezdet falánksága. Nem aikartam már mindenfélét kitalálni, és eszembe se jutott, hogy az első nap úgy rendezkedtem be, mintha az életem végéig itt akartam volna maradni. Bevágtam néhány darab hideg húst, meg egy jó márkájú francia halkonzervet, hozzá uborkát, paprikát, paradicsomot bőséggel, közben egy kis pálinkát, a legvégén pedig két üveg sört, azután bemásztam a víkendház alá, mint déltájban mindig, és elkezdtem nézelődni. Maradt még fél üveg cseresznye pálinka, továbbá megmaradt egy cédula, amit az első reggel ragtapasszal ragasztottam föl az ajtómra; a strandon vagyok, itt lent egy fa alatt, ne ijedezz, kevés fa van. Megmaradt egy keszegfejű öreg, sokáig integetett utánam a zöld műanyag tetőzet alól, míg csak el nem tűntem a vasúti aluljáró mögött, pedig egész idő alatt szidtam a borát, és azt is megmondtam neki, hogy mit csináljon vele. S megmaradt végül egy nagy katonai gumicsónak, állítólag a háború után egy angol tengeri hajóról szerezték, a hatalmas fekete jószág az utolsó percben is ott feküdt messze bent a vízen mozdulatlanul, széles gumivállán éppen lányok napoztak;

A cédulát az utolsó nap szedtem le az ajtóról. Bevittem magammal a víkendház alá, mintha egy igazi levél lett volna amit a campingporta ablakába szoktak kitenni. Együtt néztük, amikor a camping strandjáról egymásután jöttek föl színes takarókba burkolózva a pecsenye színű németek, a meleggel gyerek módjára betelni nem képes lengyelek, a zárkózott csehek, hallgatag, biztos mosollyal arcukon az angolok, mintha állandóan az egyesült királysági zászlóra gondoltak volna, mely ott lógott fáradtan, kissé szakadtán a camping bejárata fölött a Balaton felőli részen, a tizedik árbocon az amerikai, német, francia és más kollégák társaságában, mint maga a megtestesült birodalom, A cédulával együtt hallgattuk a spirituszfőzők figyelmeztető sípolását, a kerítésen túlról az óbudai úttörőket, akik a camping miatt naponta négyszer jó nagyot kerülve jötték, mentek. Táborhelyük, kiöregedett katonai sátraival s a vastag szúnyogfelhőkkel nem túl nagy bizalmat árasztva bújt meg egy akácos homokjában. Naponta négyszer trappoltak el a kis fickók a drótkerítés mögött, közben mindenféle dalokat énekeltek hamisan és rendetlenüL Csak néztük a fiatal füzeket és nyárfákat, annyira fiatalok voltak, hogy maguknak is árnyékra lett volna szükségük, nem hogy árnyékot adtak. Néztük dús nádszegélyével az elhanyagolt kis tavat, mely tízezer évvel ezelőtt biztos a Balatonhoz tartozott még, partján a figyelmeztető táblát napköziben viccesen körül szokták ülni a békák. Néztük a nap és a fű színeiben pompázó szulejmános sátorkompozíciókat, ott velünk szemben beterítették az egész homokpartot, s mintha nem tudtunk volna betelni a látvánnyal. Az elegáns fehér, összkomfortos lakókocsik, az Opelek, Mercédeszek, Wartburgok és Fiatok között szégyenlősen ácsorgott egy öreg szürke P 70-es, első kerékkel közvetlenül az út szélére kapva, mintha csak egy percre állt volna meg itt kifújni magát. A gazdája terep- I színű sátorlapot teh'tett rá, mint egy megbecsült igáslóra, | és ez mindent megmagyarázott. Kellene neked egy ilyen kis autó, súgta a cédula, s ravaszul libbent is egyet hozzá. Én csak annyit mondtam; szavamra, egy év se telik bele; és néztük tovább az autókat meg a nőket, amint jöttek fel a strandról, és titkainkba időnként nagylelkűen beavattuk a pálinkát is.

Az öreg keszegfejűvel is déltájban ismerkedtem meg. Nyomasztó volt a meleg, szél nem mozdult. A hőség nagy fölénnyel terült szét a homokos háromszögben, amit egy élelmes Duna menti termelőszövetkezet szabadtéri talponállója és kifőzdéje, az ABC-áruház és a vasúti töltés határolt. A strandnál egymás hegyén-hátán álltak az autók az úton. A gyümölcsös ládákat behordták az ABC-be, a kiszolgálólányok fürdőruhára vetkőztek és kiakasztották

Bárdosi Németh János:

Cfjtktér

Mikor a tavasz nyárbatért

és égzengés közt megjelent síppal, dobbal, galagonya-holdd ezer harsány pipacs ragyogta, a patak ezüst szikrái zengték, hogy ez a füiledt-fojtó kábul ez az ájulásos dallam, ez már a nyár kaszálóiról száll, kószáló árva-madár-lelkem teli volt akkor ijedelemmel, hogy milyen pillét látok elősző

Üjjongtam, hogyha pirosat, piros a szerelem hozója, a fekete gyászt jelentett, a sárga szín betegséget, életet, sorsot, világot így ítéltem meg, ilyen véletlenből: még ma is riadtan révedek arra a pillanatra, mikor fehér pille röppent felém, mely a halálomat jelenti.

Oly vészesen szállt át

a táblát: déli szünet. A melegtől éppen összeesni látszott a táj, amikor a vasúti aluljáróból egy vászonruhás apa bukkant föl, maga után vonszolva nagyhajú fiát, akit ' valószínűleg a strandon csípett fel, és közben zsebkendő- ■ jével sűrűn törülgette kopasz fejét. A fiú kétségbeeset- ! ten vinnyogott, és tisztán hallottam, amikor azt mondta: le fognak hányni a fiúk, hát nem érted? Az apa aajtha- tatlanul szelíd volt, s cipelte fiát a mozgóborbély cirkuszos kocsija felé. Ezt megnézem magamnak, gondoltam Az öreg is kidugta keszeg fejét a söntés alól. a zöld műanyag tető, amivel az egész csárdaszerűséget befedték, homályos, víz alatti fényeket szórt az arcára. Almát rágcsált és várta, hogy a fiú ki tudja-e majd szabadítani magát az apja kezei közül.

— A haját akarják levágatni annak a gyereknek, ugye? — kérdezte.

— Azt. Az apja biztos irigyli tőle — mondtam.

Az öreg egyszerű parasztarca elmosolyodott, az alma- csutkát kivágta a homokba.

— Tölthetek? — kérdezte.

— Melyiket ajánlja?

— A kadar kedvesebb — mondta az öreg s hátrament egy deszkafal mögé; délben nem lehet pálinkát inni, kiáltotta onnan, én meg visszakiáltottam, hogy bizony, könnyen agyonvágja az embert, aztán hozott az öreg a jégszekrényből egy literes üveget és töltött.

— Hol szedték ezt a szörnyűséget? — kérdeztem, miután belekóstoltam a csípős, levélízű lőrébe.

Az öreg hallgatott, komoly volt.

— Én még nem ittam rossz bort — mondta később.

Így ismerkedtünk meg. Másnap, miután egyedül maradtunk egy percre, röstelkedve azt mondta: ha úgy jön, amikor nem én vagyok szolgálatban, az isten szerelmére, ne igyék a vegyesből, össze szoktam öntögetni, amit meghagynak a vendégek, de nem adok belőle mindenkinek. Nem ittam többé ezekből a borokból, de gyakran gondoltam a túlsó partra, mely tele van pompás zamatú szőlőkkel s egy lélekvesztővel se tart tovább át az út, mint egy óra. Mindennap elmentem az öreghez. Mindennap kérdezett valamit a világ dolgairól, ő meg a faluját mesélte el s a háborút, melyből csodával határos módon menekült meg. Ügy tűnt, elmondott mindent, amit tudott. Az utolsó előtti este odaüzent egy takarítónővel a víkendházhoz: okvetlenül menjek föl hozzá, mondani akar valamit. Kimászott a zöld műanyag tető alól, meleg diószeme izgatottan csillogott.

— Tud tolmácsolni? — kérdezte.

— Attól függ, hogy milyen nyelven.

— Csehül;

— Csehül nem tudok.

— Hát hogyan tud?

— Németül talán?

— Az is jó lesz — mondta az öreg és behúzott a söntésbe — Van itt egy jó, valagos cseh nő, a zuhanyozó mögött lakik egy csíkos sátorban. Elfogadta a meghívásomat vacsorára.

A deszkafal mögött szépen meg volt terítve az asztal három személyre; olyan halászlét főzök, fogadkozott az öreg, azután benyúlt a jégszekrénybe, volt bent vagy hét üveg finom palackozott bor, kivett egyet, éppen szent- györgyhegyi volt, és elkezdtük várni a cseh nőt.

A gumicsónak élete a nappalok és az éjszakák szerint váltakozott. Este kieveztek vele a partra, éjszakáit egy gótikus szabad kápolna mögött töltötte, a vörösfenyők törzséhez kötötték, és ha viharos éjszaka ígérkezett, néhány kamrájából kieresztették a levegőt. Az öreg pap minden reggel ötkor kelt, első dolga volt, hogy felébresztette a fiúkat, és mire háromnegyed hatkor kezdte felvenni magára a miseruhát, a gumicsónak messze bent járt már a vizen, és egész nap a mélytáblán túl tanyázott, ahol már cápák is lehették volna, ha tenger lett volna a Balaton. A viz áramlása időnként a csónakot kisodorta a strand széléig, a fiúk ilyenkor beleugráltak a vízbe, és szegélykötelét markolva ismét beúsztak vele jó messzire.

Kitűnően kezdődött az a nap, zaj se, idegesség se zavarta a reggelt. A sekély partvízben rostockiak ugráltak, magas, jó izomzatú legények. Előző délután érkeztek a nagykanizsai személlyel, az állomástól a két kilométeres úton maguk cipelték be nehéz csomagjaikat. A közelben egy csontos, hivatalnok formájú ember magyarázgatta a fiának, hogyan kell úszni, szavaiból s mozdulatai után ítélve azonban ő maga sem úszhatott valami fényesen, és a gyerek is ’ félhetett a víztől, meglátszott ez görcsös

pille

a rét zöld tengerén, kitéptem volna szárnyát hogy elhessegessem, messze űzzem.

Babona, babona, balgaság na már tudom; sínektől szebb a föld. öldebb a zöld, iékebb az ég • ék

sngere,

lem ijeszt meg a szín, arcizmaim se rándulnak meg, a rettenet :sak az, iá tavasz, nyár

lem trombitál már,

;s őszt, telet sem lelek öbbé,

az a volt-nincs lepke öl örökké.

SZABADOS ÁRPÁD RAJZA

arcvonásain. Később kezdtek felszállni a tej színű párák, és a víz líraian szép tükrén ott feküdt a fekete gumicsónak, mint egy titok, és nézte a partot, melynek homokját zölden s fáradhatatlanul fogták közre a nádak.

A küzdelem váratlanul és nagy erővel tört ki.

A rostockiak észrevették a gumicsónakot; s valami feltámadhatott a lelkűkben. Talán maga a tenger egy pillanatra. Az egyik kiáltott valamit, és belevetette magát a vízbe. A többiek heten, utána gázoltak. Mintha nehéz madarak szárnyai csapkodták volna a vizet. A csónak mellig érő vízben állt, kissé kisodródva a mentők vonalába. A fiúk, talán tízen, meghökkenve nézték a feléjük gázoló rostockiakat. Elsápadtak egy kicsit, átvillant bennük, hogy ki kellene gyorsan fordulni a nyílt vízre, lehet, hogy ez volna a legokosabb, de nem tudták, hogy játék lesz-e ez, vagy valami más, amire fel se tudtak volna készülni, és ezzel még akkor se voltak tisztában, amikor egy fehérbőrű rostocki fickó ügyes ugrással megpróbált felkapaszkodni. A fiúk visszalökték. A németek körülúsz- ták a csónakot, mint a cápák és kiáltoztak közben, majd újra és újra támadtak keményen és lendületesen, egymás vállára állva akrobata ügyességgel próbáltak egy talpalatnyi helyet kiharcolni, de a fiúk, bár szervezetlenül védekeztek, egyelőre minden támadást vissza tudtak verni, A rostoekiaknak végülis valahogy sikerült a fehérbőrűt bedobni a csónakba. A súlyos, fehér test több fiút ledöntött a lábáról. Nehéz pillanat volt, a fiúk megpróbálták a rostockit kidobni, de lentről visszatolták. A küzdelem távolabbról nézve kezdett egy hajótöréshez hasonlítani. A fiúk ordítoztak, hogy aki magyar, jöjjön segíteni, a partról többen beugráltak a vízbe, odaérve körülvették a gumicsónakot, néhányan a másik oldalon felmásztunk, és megpróbáltunk segíteni valamit. Kemény, test-test elleni küzdelem folyt, és voltak pillanatok, amikor ez a küzdelem halálosan komolynak látszott. Bedobtak egy másik rostockit is. Vad dulakodás kezdődött, a testek összecsaptak. Két fiút lerántottak a csónakból, és mintha igazi tenger vett volna körül bennünket nehéz, sós ízű hullámaival, megszakítás nélkül dolgozó hajókürtökkel és rádiókkal;

Bár derekasan védekeztünk, a rostockiak lassan elfoglalták a csónak felét, teljesen beszorítva bennünket. Ügy tűnt: már csak az utolsó pillanatok vannak hátra, és valami megmagyarázhatatlan marhaság fog bekövetkezni. S akkor ebben a döbbenetben kezdtük észrevenni, hogy a rostockiak nagyokat nevetnek, ugrálnak, mint az indiánok, nem birkóznak, hanem a csontjainkat ropogtatják, és mi visszaropogtatjuk őket. Egy ideig még együtt ordítoztak velünk s a csónakot dicsérték; a tengeren is nagy kincs egy ilyen, mondták, majd barátságos mozdulattal egymás után kiugráltak a csónakból, a partra úsztak és lefeküdtek a homokba. Nem mondhattuk, hogy visszavertük őket.

Feküdtünk tehát az utolsó nap a víkendház alatt hárman: a cédula, a pálinka meg én. Az első nap még mindenféle felizgatott: az időjárás, a fények, a hajósok kedve, a homok, ha a camping útjain felkapta a szél. és ha egyedül voltam, azt hittem, hogy mondani kellene valamit. Most megértettük már, hogy mindenre nem vagyunk képesek, és nem sok értelme volt a cédulát kiragasztani, mert aki jöhetett volna, az nem jött, aki pedig jött — egy kedves kivételtől eltekintve — nyugodt lélekkel otthon is maradhatott volna. Azt mondtam közben a cédulámnak: nagyszerű egy ilyen víkendház, csak éppen legalább két napra van szükség, míg az ember tisztába jön a méretekkel, felébredni Is elég rossz benne, különösen, ha keleti fekvésű az ablak, de ha egyszer majd valakinek eszébe jut, hogy a vízre építse a faházakat, háromszor annyit fognak érni. A cédula bólintott, ekkor zsebrevágtam, mert egy ilyen okos kis cédulára jövő nyáron is szükségem lesz.

A pálinkát is utólérte a végzet. Elfogyott, csak egy egész kevés maradt az üveg alján. Az utolsó délután egy percre megálltam még a parton a nyárfa alatt, ahol he- verészni szoktam. Néztem a víz olajos csendjét, és azt gondoltam nagylelkűen: lehet, hogy ez is meginna olykor egy kis jófajta pálinkát, és az üvegemet, mely régóta az enyém volt már, nem haraggal, nem is szomorúan: bevágtam a vízbe.

4