Dunántúli Napló, 1966. augusztus (23. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-07 / 186. szám

V-. —

I Szentiványi Kálmán:

8 Duna-parti

S történet

Fénylő 'reggel lebegett a Dunán, szél " siklott, szitakötők, lepkék szárnyá villant a ragyogásban. Kikötött a kis szigeten a hajó.-" * •;

— Még" meggondolhatod* — súgta DoI

mányné.

Domány igazgató mérgesen készülődött a leszálláshoz,' úgy volt családja is a horI

gásztanyéra jön. Kirándulás? Remek lesz! Dományné maga is vegyészeti üzemben dolgozik. Ahogyan közeledett a vasárnap,

I egyre sóhajtozott az asszony, szegény gyerekek, mit kezdhetnek a horgászokkal? Felesége a korlátnál állt és integetett.

I Gyerekeit nem látta, vagy húsz pár ingott a fedélzet sarkában, s a hajógépek doho- gásától a parton nem lehetett a zenét halI

lani. A hajó elment, a hullámzás partra lendült, magas a víz, sárgászöld színű és sok hordalékot sodor.

I

A gyár tanyája, betonlábas, hosszú épület. Domány elhárította a gondnok sirámait, lerakta a sportszatyrot, s ment a sziget

I másik oldalára a gyalogúton, magas fűben. A lóduló szél vitte a gyermekláncfű fehér bóbitáit. Valahol szólt egy táskarádió. A | következő állomásnak jelzett a hajó*

A gyári horgászok buzgón bólogattak az

igazgatónak. Csiszár a sziget csúcsán, egy kikötött rozoga csónakban kuporgott

— Szervusz, öreg!

Erre odébb húzódott a pádon. Jó hatvanas ember, barna arcát beszőtte az idő, tüskés haja, bozontos szemöldöke szürke, munkaruhában üldögél.

Domány a csónakba lépett. Jólszabott szürke öltönyben, fehér ingben, ránctalan széles arcával, kopaszságával — csak közelről látszik fiatalabbnak az öregnél, pedig Csiszár annak idején mestere volt egy másik gyár műhelyében.

— Láttam a feleségedet a hajón — mondta halkan Csiszár.

— Dolguk van.

— Mint néked;.: velem? Látod, elhúzódtak a szakik.

Domány jó ideig hallgatott, nézte, hogyan siklik a fény a fodrozó vízen, s alacsonyra csapódnak a fecskék, öreg füzek árnyékában. Csiszár némán felajánlotta egyik horognyelet.

— Azért nem kellett volna kidobnod a személyzetist.

Csiszár furcsán mosolygott.

— Éppen veszekedtem az emberekkel, ö meg közbeszól, hogy a te utasításod... elvonókúrára megyek, vagy nyugdíjaztok. Amúgy is nehéz nap volt.

— Az emberek előtt mondta?

— No, amit kapott..; nem teszi el emlékbe.

— Engem is megtiszteltél, mi?

— Már nem emlékszem.

— Pedig, ami a lényeget illeti. ■. a személyzetisnek igaza van.

— Ezért jöttél, fiam?

— Ezért;

— Odabent is megmondhattad volna.

— Nem akartam, hogy engem is kiutasíts.

— Mindenki úr... a maga kuckójában.

Nem néztek egymásra. Az igazgató folytatta:

— Jelentették, hányszor voltál ittas ... Mostanában odabent is látszik rajtad. Go- rombáskodsz, nem hajtod végre az utasításokat. Tudják, milyen viszonyban vagyunk, azt hiszik, fedezlek ...

— Azért jöttél, hogy megmond .. vége a barátságnak?

— Nem arról van szó. De felelős vagyok ... te tanítottál...

— Arra nem, hogy anyád jó félórányira él a gyártól... a házban, ahol te is születtél ... s tájára se mész. Nem voltál nála három éve.

— Gondoskodom róla... és . i s

— Tudom, pénzt küldesz, az utalvány hátlapján meg mentegetőzöl, látogatást ígérsz. Mint nekem a fiam, dehát az... messze él. De a lányom Pestről sem talál ki hozzám. Múltkor láttam, az unokáimmal együtt, éppen innen ..; Kiránduló hajón voltak. Azért telepedtem megint ide ..:

Félbeszakadt a beszélgetés. Az öreg fogott egy félkilós mámát.

— Nem ezért jöttem. Nem volt kedvem máshová menni.

— Elhiszem. Múltkor olvastam, mennyi öreg él a szeretetotthonokban.;; Hát én nem megyek nyugdíjba, nem jutok ilyen sorsra. — Kivett az ülés alól egy tele üveget. — Iszol?

Domány elfogadta. Amint az árnyék elhúzódott, levette az ingét, de az öreg visszaparancsolta rá, hamis a szél.

— A te anyád nem panaszkodik. A közelben lakom, néha találkozunk.;. Azt hazudja, havonta kétszer is meglátogatjátok, az unokái írnak... A feleséged meg hozzátok csalja, könyörög neki. lakhatna nálatok... De ő nem megy el semmiért.

Az igazgató hallgatott. Megitták az üveg bort. Közelebb jöttek az öreg barátai. Egy görbelábú elvitte a zsákmányt, tüzet rakott a kondér alatt térdelve, köhögve fújta. Evezős csónakok húztak a vizen. A nők nevetése úgy cikkant, mint felvetődő halakon a játékos fény.

Domány latolgatta, nem lett volna jobb mégis a családdal hajózni?

Aztán adott borra ő is, valaki elment csónakkal.

Kitűnő volt a halászlé, meg a roston sült keszeg. Szálkástól meg - lehetett enni, kicsit füst íze volt.

Lassan besötétedett.

Mikor a hajó kikötött a szigeten, Do- mányné idegesen bámult a partra, a fák alatt sűrűbb volt a sötétség. Bánta már. hogy nem maradt a férjével, a gyerekek amúgy is egész úton nélküle ugrabugráltak. A matróz tessékelte le a hídról, indult a hajó tovább. Az asszony majdnem elsírta magát, a hajón maradt.

Domány hallotta a hajókürtöt, de nem bánta, itt alszik az öregekkel, hajnalban is el lehet menni.

Majd megbeszéli az üzemi orvossal, öreg Csiszárt vizsgálatra küldik el, ne úgy beszéljék a gyárban, hogy elvonókúrára ment. Nem kell megszégyeníteni. Ilyen művezető nincs még egy.

!

J

l

I

!

J

1

J

1

1

I

]

t

A szerző megírja cikkét, gondosan átnézi, átfésüli mondatait, nehogy valamiféle értelmetlenség, nyakatekert- ség, nyelvhelyességi vagy helyesírási hiba csússzon bele, majd óvatosan borítékba rakja a cikket, és elküldi a szerkesztőség címére. A főszerkesztő vagy helyettese a cikket átnézi, és ha a tartalma megfelelő, átadja az illetékes rovatvezetőnek, aki újból „átrágja’’ a cikk mindenegyes mondatát, megszámolja a „flekkek” sorait, s megállapítja, hogy még belefér a .keret”-be. Csák akkor van baj, ha a közlésre leadott cikk jóval hosszabb, mint kellene, Ilyenkor az olvasószerkesztővel együtt nekilátnak és Prokrusztész- módszerrel „belenyímak” az anyagba, s máris befér a cikk a megadott helyre, legfeljebb a Toliseprűk csattanója marad el néha.

A nyomdában a szerző szerencsétlenségei: a szedők és a hivatásos korrektorok (magyarul: szedéshiba-javí- tók). Még eldöntetlen, melyik a nagyobb közülük. De hadd szolgáljunk néhány, a szerző akaratán kívüli sajtóhibával!

Az egyik újságban olvastuk: „Erre semmiféle emberevő nem lett volna képes..." A szerzőnek eszébe sem jutottak a kannibálok, mert embererőről írt. „A jókedvű társaság hajnalig szórakozott’ helyett — némi igazsággal — ez a szöveg jelent meg: „A lókedvű társaság...”

Ezek véletlenül elkövetett hfbák, amelyekkel a sajtó munkásainak számolniuk kell. Néha azonban a szak- kifejezések nemértéséból eredhetnek hibák. Régebben az egyik pécsi jogAmíg egy cikk eljut odáig...

kari professzorral történt meg a következő eset. Tankönyvének kéziratában szerepelt ez a szó: monarcha (= egyeduralkodó), A szedő ehelyett a monarchia (= egyeduralom) szót látta megfelelőbbnek. A szerző a kefe- levonatot kijavította, de a betördelt szövegben a szedő mégis ragaszkodott eredeti álláspontjához. Nem javított. A szerző viszont újra javított, majd a nagyobb biztonság kedvéért nemcsak betűt javított, hanem a lapszélre írta: Figyelem! Nem monarchia, hanem monarcha! Végre a szedő engedett merev álláspontjából. A professzor legnagyobb bosszúságára kinyomatott tankönyvében mégis a monarchia szóval találkozott. Amikor dühösen bement a nyomdába, s kikérte magának, hogy az „imprimatur!” után a szedésen változtassanak, egy kedves kislányt vezettek eléje, aki ekként „védekezett”:

— Professzor úr! Az utolsó pillanatban én vettem észre a szövegben a hibát, és sikerült a gépben levő szedésen a javítást keresztülvinni, hogy mindenki helyesen olvashassa a szöveget.

A professzori dicséret ezúttal elmaradt.

Egy irodalomesztéta kéziratában pedig az „imprimatur” után valamelyik „jóakarója” az utolsó pillanatban a cikkben szereplő caesura szót cenzúrára. javította ki, s ezzel tönkretette a mondat értelmét. Barátai ekként vigasztalták a panaszkodót: — örülj, hogy nem ceruzára javították!

Ezekhez hasonló eset történt a hét héttel ezelőtt megjelent Vasárnapi Naplónak a Szigetvári emlékkönyvei ismertető cikkében is. A kritikus kifogásolta, hogy valamilyen okból az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent, különben rendkívül ízléses kiállítású emlékkönyv első cikkének első mondatába — bizonyára nem a szerző vagy a szerkesztő elnézéséből — értelemzavaró hiba csúszott be. A méltán kifogásolható mondat így szól: „A magyar történelemből nem sokan emelkedtek világhírnévre, Zrínyi Miklós azonban közöttük is az elsők közt van”. A szöveg szerint tehát a világhírnévre nem emelkedettek között is az első a szigeti hős. Hogy az a szerencsétlen, értelemzavaró nem szócska hogyan került a szövegbe, utólag nehéz lenne megállapítani. Aminthogy azt sem lehet már kikutatni, hogy a Vasárnapi Naplóban közölt kritikából miért maradt ki a szerző akarata ellenére a baljós nem szócska. Az történt ugyanis, hogy a kritikus szóvá tette ezt a toll- vagy sajtóhibát, de a szedő vagy a javító bizonyára sértőnek találta ezt a Zrínyihez méltatlan „epi- theton omans”-t, és a szövegre való ügyelés nélkül — bizonyára jóindulatból — kihagyta a mondatban szereplő nem tagadószót. Ezzel viszont lelőtte, és értelmetlenné tette a műről 6ZÓ1Ó kritikának egyik kifogását. Ne vegye hát rossz néven az ismeretlen illetékes ezt a kirohanást, de bizonyára Zrínyi Miklós is megtette volna hasonló körülmények között.

TOLLSEPRŰ

A szénnek el kell égnie

atszáz forint nyugdijat kap a Csáder Józsi bácsi. Ha a nála tíz évvel fiatalabb Balogh Jánossal találkozik, akkor mindig sopánkodik magában: kevés. Ez a Jani 1200-at kap. Nincs neki annyi éve a bányában, dehát új nyugdíjas. Azok, akik az új rendelkezések után mennek nyugdíjba, igazán nem panaszkodhatnak. Nem is tud olyant közülük, aki ezernél kevesebbet kap. Szóval, ha ilyen embereket lát, akkor eszébe jut, hogy az övé kevesebb. Magában dörmög egy kicsit: A kutyafáját neki. Ha otthon az asszony, aki még most is szereti a pénzmagot, előhozza a nyugdíjat, ráripakodik: — Hallgass mán! Neked a Dárius kincse se volna elég. — Vén bolond — szól ilyenkor Kati néni és kicsoszog a konyhába. Csoszog, mert bizony nehezen húzza a lábait — 64 éves már. ö ugyan nem járt a bányában, de a hat gyerekkel meg az emberrel volt elég munka, s bizony jobban fájnak a lábai, mint két évvel idősebb férjének.

Míg az idős asszony a konyhában zsörtölődik, Józsi bácsi előveszi a pipát. Rágyújt, pöfékel. Megnézi az újságot. Aztán félredobja a lapot és elindul kifelé.

— Hová mész megint? — szól neki felesége.

— Sétálok egyet — veti oda, de már kilépett az ajtón, s megy a meddőhányó felé. Itt tölti napjainak nagyobb részét. Egy hónapból hat napot dolgozik. Ennyit engedélyez a bánya vezetősége a nyugdíjasnak. Ilyenkor tol- dozgatja a síneket, feltölti a vágányok közét. Nem kell mondani, mit csináljon. Tudja 6 magától. Mikor az öreg van szolgálatban a külszíni felvigyázó nem néz a meddőhányó felé. Ha letelik a hat nap, egy nap otthon üldögél, nem tetszik neki semmi. Se az ebéd, se a vacsora. Még a pipáját is szidja, pedig az már régóta kíséri. Másnap korán kel. Alig kapja be a reggelit, indul hazulról: Hová mész ilyen korán? — próbálja bent tartani az asszony.

— Gombát szedni.

— Engem akarsz becsapni? A gombdszacskó ott van a kamraablakban. — Visszajön, leül a tornácon, nézi a járókelőket. Bemegy az asszony, már el is tűnik. Néhány perc múlva a meddőhányó szélén állítják meg.

— Józsi bácsi csak nem akarja ma is kezdeni?

— Nem — feleli. — Egy kis epret viszek az öreglánynak.

— Epret? De hiszen már ősz lesz — mondják neki.

Megrántja a vállát — hát akkor hecsedlit szedek.

Már tovább is áll. A hányó szélénél leül egy félig korhadt bányafára. Ráfüstöl a pipára és néz a völgybe.

Elüldögél egy darabig, majd összeszedi magát, s hazaindul. Megeszi az ebédet, összesepri az udvart, s aprogat egy kis fát. Este lesz, mire lefekszik. Hajnalban ébred, hat órakor, mikor a váltás van a bányában, már ott sétál az akna előtt. Megállítják:

— Munkába jött Józsi bácsi?

— Elbírnám még, de engem már csak a meddőhányókra engednek. Mindig a bányában dolgoztam pedig ...

Sóhajt egy nagyot. Aki megállította búcsúzkodik:

— Menni keU már Józsi bátyám. — Menj fiam.

A beszélő elindul, ő is veszi útját tovább. Megint a meddőhányóra tér, s nézi ugyanazt, amit tegnap. így megy ez napról napra. Az idősebbek meg-megkiabálják.

— Jónapot, hogy szolgál az egészsége? Mikor jön haza a Jani? — Legnagyobb fia, mérnök Borsodban.

Akad olyan is, aki kicsúfolja, gúnyolódik vele. — Látja Józsi bácsi itt ez a sok meddő. Ilyenek leszünk, ha megöregszünk.

Nem szól ilyenkor semmit, csak nézi, amint ürítik a meddőt, s a föld között csillognak a széndarabok.

gy ilyen széndarabka 6 is. A szénhegyből maradt, me yet elhordott és amely kazánoleat működtetett, lakásokat fűtött, életet, meleget adott, megfogyatkozott, de nem vált meddővé, salakká. Nem, mert a szén értékes része lánggá, meleggé változik.

*

Két év múlva, mikor az öreget temették, füstölni kezdett a meddőhányó. Az ott lévő szén gyulladt meg. Nem ijedi meg senki. Tudták, hogy a szénnek el kell égni. így mondta ezt a Józsi bácsi. BÁNYAI BÉLA

Tüskés Tibor:

Legkisebb az osztályban

Ki látta

pécsi utcán a Babits Misit, sötétedő pécsi utcán, a nagy rajztáblával, öt után, mert énekóra is volt? Szegény kisfiú — legkisebb az osztályban — ment szédülve haza, fáradtan s izgatottan; nézte a lámpagyújtó botját, s még fülében az énekóra foszlányai: „Este van már, késő este — Pásztortüzek égnek messze ...”

Így emlékezik vissza a felnőtt költő gyermekéveire. S mi most vele kérdezzük: Ki látta pécsi utcán a Babits Misit? Hol vannak az emberek és a házak, az utcák és terek, az iskola és a diákszoba, az egykori osztálytársak és a hajdani tanárok, akik látták Pécsett Babits Mihályt? A költő negyedszázada halott, s a kutató emlékezet több mint hét évtizedet botorkál vissza a múltba, hogy Babits Mihály pécsi nyomaira bukkanjon.

A Dunántúl legnagyobb ipari központjává fejlődő, modern lakótelepek és gyárak gyűrűjével körülvett városban ma már csak néhány régi utca, műemlék értékű ódon ház őrzi a századvég hangulatát. Idős emberek fakuló emlékezetét kell megbolygatni, a levéltár polcain pihenő, megsárgult újságlapokat kell szétteregetni, hogy fölidézzük e múlt képeit. S persze őrzik a századvégi Pécs emlékét Babits Mihály írói munkái, regények és versek, melyeket át meg átszőnek az emlékezés szálai, a hajdani város színei és hangulatai. Életének egy teljes évtizedét, a legfogékonyabb gyermekéveket tölti e falak között.

Milyen volt a hajdani város, a századvégi Pécs, mely a diák Babits Mihályt látta? Fünfkirchen csak nemrég

* ZS ive, 15U. augusztus 3-én halt meg Babits Mihály.

magyarosodott meg, polgárai a magyar szót még mindig gyakran váltják németre. A perecesfiú reggelenként bezörget a lakások ablakán: Ropogós süteményt tessék! Este lámpagyújtó hosszú bottal jár az utcán, felnyúl a házak falából kikönyöklő vaskampóhoz és pisla gázlángot gyújt a homályos üvegbúra alatt. Az utcákat macskafejes kövek borítják, nagy esőzések idején a két járda között folyóvá duzzad a Mecsekről lezúduló víz. Fehérreverendás paptanárok suhannak az utcán, s a fal mellé lapuló diák hangos „laudétur”-ral köszön. A gimnáziumot még boltív köti össze a török dzsámiból visszaalakított belvárosi templommal, alatta északi szél fütyül, a diáknyelv sóhajok hídjának nevezi a fedett erkélyt. A századvégi nagyarányú építkezésekből valami ide is eljutott: átalakítják a Nádor szállót, a bíróság kétemeletes palotát kap a Széchenyi téren, a Nemzeti Színház neoklasszicista falait felhúzzák. A világkörüli hangversenyútját járó kiváló cseh muzsikusnak, Jan Kubeliknek már megéri, hogy Pécsre is ellátogasson hegedűjével.

A polgárok kedélyét erkölcsbotrányok és panamák híre, borzolja. Amikor kipattan a nagyarányú borhamisítás ügye. a líceum pincéjében őrzött hordókat csapra ütik s a hamisított bort az utcára folyatják. Aznap az emberek a járdára térdelve isszák a köveken esővízként csörgő, ajándékba . kapott italt. A városszéli laktanyák és gyárak közé szorult * uszodában ez a felirat szabja meg a fürdés rendjét: Délelőtt 8-tól 11-ig nőknek, 11-től 12-ig férfiaknak. A püspökvár még tartja hatalmát a város fölött, ebéd után klerikális ügyvédek együtt kártyáznak a ciszter papokkal, de a szomszédos bányák és gyárak nemcsak port és pernyét küldenek a városra, hanem a sztrájkok, a munkásmozgalom hírei is bejutnak a falak közé.

Milyennek látta a várost a diákévek színhelyére emlékező Babits Mihály? 1909-ben kelt útinaplójában írja:

Most egy gyönyörű országúton állok, ahol szembe velem két sor gyönyörű szál jegenye ballag, mint magas zöld- csuhás zarándokok a régi vár és búcsújáróhely felé. De én az ellenkező irányba nézek, s előttem a szénváros. Mert ott szénpor úszkál a levegőben, s lerakódott szénpor feketíti a meszes talajt. Sziklás hegyek védik fölül a szénvárost, ahol örökké hallatszik a kőtörők kalapálása, ahol pompás szerpentinek arany kavicsokkal kígyóznak a fehér szirtek közt s nagy kőkeresztek kandikálnak a változatos mélységekbe. Magas kőszáltrónján a Havi Boldogasszony méltósá- gosan néz farkaszemet a sík város ó-kupolás mecseteivel, melyek most a keresztet csillogtatják erkélyes tornyukon. Az Árpádkori dóm négy román tornyával, erős vár gyanánt

<

*