Dunántúli Napló, 1966. június (23. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-12 / 138. szám
Baráth Lajos: Az utca sarkán állt a lány. Egyszerűségét az tette különössé, hogy sírt. Sírhatott volna másvalaki is a tízezrekből, akik ott sétáltak vagy siettek gyalogosan, villamoson és autókon a város esti neon-zuhatagában. A férfi viszont, aki észrevette a sarkon vesztegelő pityergőt, csak ezt az egy embert látta sírni, ezért szólította meg. A lány — bár a sírás elöregítette arcát — ránézésre nem lehetett több tizennyolc évesnél. Egyszerű, barna lódenkabátot viselt, feltúrt hajtókával, féllábra ereszkedve, vékony divatos kendőcskéje alól kibukó fekete hajfonattal. Szépnek és tetszetősnek tűnt. Kékesen világító fekete hajától merészen eltérő sápadtsága, finom metszésű, keleties szempárja (mely kivételesen dióbarna színben játszott, de ezt a naonfényben nem lehetett megfigyelni) és ajka, melyről talán pár órája, hogy letörölte a könny a makacsságot és most engedelmesen meggörbült. Mindezek eléggé vonzóvá és meghatóvá tették a lányt. — Szülei? — kérdezte a férfi, miután megtudta, hogy a lány állás nélkül maradt, sőt pénze sincs. — Messze laknak — és megnevezte a kisvárost is, ahol apja, anyja dolgozik. A férfit zsibongó bátorság kerítette hatalmába. Érezte, felelős ezért az emberért, segítséget kell nyújtani ahhoz, hogy visszataláljon oda, ahonnan elindult, boldogságot keresni. Harmincöt éve alatt megtanulta, hogy a nők soha sem elégszenek meg a boldogulás tervével, különösen ha szépek és fiatalok még. — Evett ma? — kérdezte. A lány intett, hogy nem, s kopott lóden- kabát hajtókájából kivillant hosszú fehér nyaka. — Szívesen meghívom ... Ma kaptam otthonról csomagot... A lány a másik lábára ereszkedett. Induló mozdulatnak is vélhette ezt a férfi, aki úgy találta, minden vigasztaló szó közül, amit eddig elmondott a lánynak, az utóbbi volt a leghatásosabb. — Nyugodtan feljöhet a lakásomra ... Teljesen átfázott, majd főzünk feketét. — Szeretnék hazautazni — mondta a lány és elindult a férfi mellett. — Segítek magán. Amikor a meleg szobában levetették kabátjukat, úgy érezték, már nagyon régi ismerősök. Sima zöld szövetruha volt a lányon, mely szinte észrevétlenül simult testéhez, amikor ledobta tűsarkú cipőjét és feltelepedett az egyik fotelba. A ZRÍNYI KATONA! KIADÓ LEGÜJABB KIADVÁNY Af Szovjet szerzői munkaközösség: A hadügy forradalma A cikkgyűjtemény bemutatja, hogy a technika rohamos fejlődése következtében milyen forradalmi változások mentek végbe a hadügy területén. Foglalkozik a fegyveres harc új eszközeivel, a szovjet hadművészet fő elveivel és a szocialista világ- rendszer országai fegyveres erőinek fejlődési távlataival. Többek között olyan írásokat tartalmaz, mint: „A honvédelmi propaganda”, „A technikai fejlődés hatása a hadügyre”, „Az új fegyverek és a haderő tevékenysége”, „A hadművészet fejlődése napjainkban”, „Háború és hátország”. A könyv a legszélesebb olvasótábor érdeklődésére számot tarthat. Roman Kim: Elolvasás után elégetendő Az előkelő utasszállító hajón vidám társaság tart Japánból Amerika felé: szép r.ök, unatkozó milliomosok, diplomaták. Velük utazik két zárkózott japán is, — közülük mindig csak az egyik látható a fedélzeten, a másik a kabint őrzi. Jó okuk van rá, hogy egy pillanatra se hagyják üresen szobájukat: poggyászukban a japán felderítés új rejti"!ző gépét őrzik. Ha a készüléknek bármi baja történik, számukra nincs más út, mint a harakiri. Hozván kerül mégis e fontos titok a haióúton az amerikai felderítők kezébe, hpgvan használják azt fel — erre ad feleletet Roman Kim rendkívül izgalmas, érdekfeszítő regénye, amely az amerikai- japán háború kitörésének előzményeit kémek és kémei hó rítok harcán keresztül tárja az olvasó elé. Mesielenik a „Reflektor” sorozat első köteteként. TÖLG-MOLNÁR ZOLTÁN: FÉRFI ÉS NO — Megfürödhet. .. ha aüar — ajauioua a férfi s melegen nézett a lány szemébe. — Mert átfázott... — levetett« kabátját, leakasztotta a izék karjára; úgy érezte, most valóban otthoni a hangulat Behozta a hazait. — Egyen — kínálta a lányt — Én addig letussolok... S ahogy csobogott a melegvíz, arra gondolt a férfi, valóban segít ennek a lánynak. „Százasból futja.” Két napja kapott fizetést, pénze bőven volt A lány evett. Jóízűen ropogtatta a sós uborkát s óvatos kortyokkal bort ivott a húsra. — Még ma este elutazik? — kérdezte a férfi s a százast letette az asztalra. Felírta a címét egy noteszlapra. — Ha megérkezik, majd megküldi. A lány eltette a pénzt. Megtörölte száját« ivott. — Elutazom. Még ma el akarok innen utazni! — Igaza van — mondta a férfi miközben megtöltötte a kávéfőzőt és töltött a poharakba. — En már vacsoráztam — nézett bocsánat- kérőén a lányra. — De maga csak egyen nyugodtan ... Mint otthon ... csupán nyolc óra múlt, és a legközelebbi vonatja fél egykor indul. A lány Jókedvűen mosolygott — Nagyon kedves. Hogy’ köszönjem meg? — Nincs mit köszönnie. A pénz kölcsön adtam; a hazait meg szívesen. Míg a feketére vártak, hallgatták a rádió tánczenéjét. — Ilyenkor sugározzák a legjobb tánczenét — kedveskedett a férfi. — Nem szokta hallgatni? — Nem! Nincs rádióm. — Otthon sincs? — Kicsi. És már nagyon régi Az egyszerű, erős szövetruha is a lány szegénységéről vallott — Otthon talál magának munkát? — kérdezte kis hallgatás után a férfi. Már döntött magában: segít a lánynak és semmi mást nem akar. A tiszta és átható tekintete miatt. Ügy érezte, megzavarná, foltot ejtene ezen a tekinteten, és ezt néha újra látná, mely bizonyára elrontaná jókedvét — Nyáron mindig van munka mifelénk. Ha máshol nem, hát a gyárban. Ott biztosan találok. A férfi arra gondolt, kevés lesz az a pénz t. lánynak. Lehet, hogy sok testvére van, a szülei meg keveset keresnek s nem számítanak rá. Tudta, hogy milyen értéke van a pénznek ott, ahol keveset látnak belőle. Kivette kabátja belső zsebéből a pénzes borítékot. Mindig itt tartotta a pénzt, így nehezebben veszítheti eL Vékonynak találta a kék borítékot. Kivette pénzét, megszámolta. Ezernégyszázhúsz... lehetetlen, — gondolta, hiszen pontosan tudta, hogy ezemyolcszázhúsz forintja van. Pénzét mindig számon tartotta. Visszapergette a napját. Semmit sem vásárolt. A lakbérrel még adós, reggel majd kifizeti. Talán a hivatalában? De hisz az előbb, amikor kivette a százast... Igen, akkor még nem érezte, hogy a borítékból hiányzik. Feltétlenül meg kellett volna éreznie már az előbb is. A lány ott kuporgott a fotel ölében. íves lábát felhúzva, állát a térdére támasztotta. Tiszta, átható a tekintete, mint amikor elhatározta a férfi: nem akar semmi mást, csak segíteni a lánynak, hogy visszajusson szüleihez. „Lehetetlen, hogy éppen ő vegye el” — gondolta a férfi. — Ezernégyszázhúsz — számolta ismét. — Érdekes... Magának adtam száz forintot... Ezernyolcszázhúsz volt. Hiányzik háromszáz ... Egyszerűen nem tudom, hová tűnt... A lány zavartalanul nézett a férfi szemébe. Mint aki kérdezné: „Hát én honnan tudjam?” Csak a szemével kérdezett Különben hallgatott. A férfi tovább morfondírozott magában. , Hiszen majd mindig bent voltam a szobában. Amíg az ételt behoztam? Az nagyon kis idő. S a lány nem is tudta, hol tartom a pénzem. Előbb bizonyára a tárcában kereste volna... Többre meg nem akadt ideje.” Nem értett valamit. Egyszerűen azt, hogy ő elhagyhat, vagy hogy tőle valaki elvegyen pénzt. Élete tisztességben telt el. Nem vett el senkitől semmit, s nem is talált, mint ahogy ez- idáig nem is veszített el. „Éppen most?” — remlett fel benne. S hitetlenkedett. — Nem értem — hajtogatta. — Nem értem. — Valahol kirántotta a zsebéből — vigasztalta a lány. — Megesik az... Egyszer én is hagytam el így pénzt. — Mért épp háromszázat. .. Mért mind a három százas volt. ha már ki is rántottam? — Ilyen a véletlen — sóhajtott együttérzően a lány. Ahá! — jutott eszébe a férfinak. — Amikor tussoltam. Az legkevesebb öt percig tartott. S mert hirtelen haragot is érzett („Még hogy én kirántok három darab százast a zsebemből?”), a szemébe mondta: — Valaki kivette a zsebemből... Itt. . Márpedig itt csak maga volt. .. Senki nálam nem járt ma, csak maga! — Ezek szerint...? Rám gondolt? — s mint akibe tűt szúrtak, úgy pattant talpra a lány. — Én semmit nem gondolok! Csak következtetek. — Azért, mert elfogadtam a segítségét. mert ilyen helyzetben vagyok? Akkor már lopok is? — kiabált nekivörösödve a lány. — Miért kiabál? — mordult fel a férfi. — Nekem lenne hozzá jogom, otthon is vagyok, meg a pénzem... — Motozzon meg! — sírta el magát a másik. — Itt van! — s kopott kis retiküljét az asztalra borította. Kiforgatta kabátja zsebeit is. — Tessék, nézze meg... Nem hiszi? — kibontotta blúzát — Nézzen végig! Ahol akarja. — A blúzból kibukott a lány melle. Megoldotta szoknyáját is. — Nézzen végig! — sírt a lány s ott állt a férfi előtt csaknem meztelenül. — Nem! Nem így gondoltam... — mentegetőzött a férfi. — Igazán nem... — Látni akart...? — nézett rá könnyeken át a lány. — Tessék, keresse a pénzét! A férfi undort érzett a torkában. Szégyellte magát nagyon. És sajnált valamit. Nem a pénzét. Azt, hogy ez az este, mely olyan szépnek és jóságosnak ígérkezett, ilyen közönséges lett. S ezért csak magát vádolhatja, meg a pénzt, azt az átkozott háromszáz forintot — Öltözzön fel — szólt rá a lányra. — Gyorsan, kérem! A lány felöltözött. Minden egyes ruhadarabot kifordított, majd meglengetett. — Visszaadom... — mondta halkan — a százasát. Nem fogadhatom el magától F.zek után. — Szüksége van rá — mondta a férfi S amikor a lány az ajtó előtt állt már, megfogta a két karját, óvatosan, csak a kábái ia ujját — Ne haragudjon, kérem — s ahogy jó erősen megszorította a lány karját, érezte, hogy a felhajtott kabátujjban papír zizeg A lány most is tisztán s áttetszőén nézett a szemébe. Hirtelen elválasztódott benne az undor és a sajnálat és olyan gyengének érezte magat, mint még soha. — Tévedtem — mondta. Tévedtem. Maga sem tudta, hogy mire érti ezt a tévedést. Gyorsan lefeküdt, • úgy érezte, nagyon fázik. A siklósi jobbágylázadás A jobbágyosztály a feudalizmus korában jogilag sehol Európában nem volt egységes. Azt különböző jogú csoportok, rétegek alkották. Magyarországon ekkor két fő régből állott: az örökös jobbágyokból és a szabad- költözésű jobbágyokból. Az örökös jobbágyok szabadon nem költözködhettek, földesurukat el nem hagyhatták. A földesuraknak járó szolgáltatásaikat esetleg írás, az ún. urbárium foglalta összes Az esetek többségében azonban ilyen nem készült, helyzetüket csupán a szokás szabályozta, arm bizony nem jelentett védelmet a földesúr önkényével szemben. A szabadköltözködésű jobbágyok — mint nevük is mutatja “» szolgáltatásuk teljesítése utón földesuraikat elhagyhatták. De e jogukkal még egyéb kedvezmények is jártak. Ezeket a jobbágyokat a földesurak hívták, telepítették birtokaikra. Jövetelük, letelepedésük érdekében a szabadköltözésen kívül azt az engedményt is megadták nekik, hogy tőlük kevés termény- és munkaadót kértek. Szolgáltatásuk főleg pénzadó, latinul taksa, árenda volt. Ezért taksás vagy árendás jobbágy néven emlegették őket. Helyzetüket urbárium vagy írásos szerződés szabályozta. Nagyon gyakran azonban ezek a szerződések csak szóbeliek voltak. A szerződéses állapotuk miatt szerződéses jobbágyoknak is nevezték őket. Akár szabadköltözködésű, akár telepes, akár taksás, vagy pedig szerződéses jobbágyok névvel jelölték meg őket, helyzetük mindenképpen felette állt az örökös jobbágyokénak, mert kevesebb terhet viseltek, és mert a földesúr nem alakíthatta szabadon sorsukat, az örökös jobbágyoknál függetlenebbek voltak. A töröktől felszabadított Kelet-Dunántúlon az örökös jobbágyok sorába tartoztak azok a magyar jobbágyok, akik a török uralmat itt vészelték át, vagy annak kiűzése után maguk vándoroltak be az elpusztult területre. A szabadköltözködé- sűek helyzetébe kerültek mindazok a magyar, horvát, szerb és német parasztok, -kiket a föld"surak hívtak be uradalmaikba. * Amint a falvak épültek, a szántók, rétek és szőlők elől hátrált a bozót és az erdő, ahogy az állatállomány sokasodott. a földesurak kezdtek fordítani a kormánykeréken. Eleinte még az örökös jobbágyaiktól is keveset kívántak, csak meg ne szökjenek. Később, amikor már nem kellett ettől tartaniuk, még a szabadköltőzködésűe- ket is rövid gyeplőre fogták. Ezért az 1750-es években már hol a Dunántúl nyugati, hol a Dunántúl keleti felében mozdultak meg a jobbágyok a földesúri önkény ellen. Mégpedig a szerződéses és az örökös jobbágyok együtt A dunántúli Jobbágyoknak a nehéz napokban, amikor vala- mennyiőjüket az örökös jobbágyság felé szorították, a külpolitikai események jötték segítségül. Már ria Terézia 1748-ban fejezte be az örökösödési háborút és 1756-ban már újabba keveredett. A háborúhoz pénz kellett. Igen ám, de a bécsi udvar azt látta, hogy Magyarországból több adót nem remélhet, mert a földesurak jobbágyaikat úgy megterhelik, hogy azok több állami adót fizetni nem tudnak. Ha tehát az állami adót emelni akarja, útját kell állni annak, hogy a földesurak növeljék a maguk érdekében a jobbágyok terheit. Az udvarnak bele kell avatkozni a földesúr—jobbágy viszonyába. Bécsben úgy vélték, hogy erre a legalkalmasabb kiinduló pont az, ha a jobbágyok a királynő elé terjesztik földesuraik elleni panaszaikat. A parasztok, amikor erről értesültek, nem öntötték, de árasztották a kérvényeket a királynő élé. Elsősorban a robotnak az utolsó évtizedben történt nagymérvű fokozása ellen keseregtek. De nemcsak keseregtek, hanem abban a téves hiszemben, hogy az uralkodó teljesen igazuk mellett áll, egyenesen követelték, hogy 12 napnál több robotot ne kelljen teljesíteniük. Kezdetben ugyanis még az örökös jobbágyok robotja sem haladta meg ezt a mértéket, nemhogy a szabadköltözésűeké. De a jobbágyok nem álltak meg ennél a követelésnél, hanem a terménykilencedet is megtagadták. Kilencedet elsősorban az örökös jobbágyok adóztak, a szabadköl- tözésűek ritkán. A szabad- költözésű és az örökös jobbágyok ügye e ponton tehát összekapcsolódott. Ennek folyamányaként Baranyában a bólyi uradalom telepes németjei az örökös iobháeyokkal egvütt megtagadták a kilencedet. Amikor a földesúri tisztek 1766 tavaszán megyei hajdúk fedezete mellett akarták ezt tólük behajtani, Bólyban és Nyomján elkergették őket Aztán Kiskaasán gyűlést tartottak és újból kimondták: kilencedet pedig nem adnak. A megye alispánja vezetőiket elfogatta és Pécsett tömlőébe vetette. U gyanezért a másik Batthyány uradalomnak, a siklósinak a népe is forrongott Itt meg Harkányban tartottak a Jobbágyok titkos gyűléseket Amikor látták, hogy követeléseiket elutasítják, elkeseredésükben harcra készülve egymásnak hűséget fogadtak: „Mi itten, a tiszta ég alatt, a hol mindenütt azonnal az Istennek hatalma ég dörgésben, villámlásban, eső és hóban, szél és jég esőben uralkodik, esküszünk.. , hogy mink utolsó csöpp vérünknek ki- ontásáig, sem könyörgés, sem szó, sem fenyegetés- tül meg nem tántoríttat- ván, attul, amellyet magunl közt szólottunk és végeztünk, el nem állunk, senki: az kezdők közül M nem nyilatkoztatunk, magunk közt is megkárosítani, s legkisebben megbántani nem engedünk, sőt egyenlő szívvel szemlélvén, inkább minyájan egy akarattal, mint igaz kuruezok romlani és halni készek lészünk Hogy pedig ezen esküvésün- ket valaki csak gondolat tál is megszegi, azon az Isten Fiának drága vére örö- kössen elvesszen, mintha : Christus is érette nem szenvedett volna, poklossá • kórság, maszakadás, hő más kigondolható nyaval;’ és fájdalmak tellyesség megszállván, gyermeki, é gyermekének gyermekei s! tál örökkén átkoztassél dombok, hegyek és kőszik Iák borítsák el, elméje r esze megkábulván, utá! tos, káromlott és minden tül átkozott légyen, sobp mennyei Jeruzsálemet lássa a lelke, egész pok túl kínoztassék, kitöröl! számkivesse, és semmi- tegye ötét a Menynek, Föl nek Irgalmassága Amen." _ A parasztok megmozc lása behálózta az egész r gyét, összeszövődött Sonv és Tolna megyék parajainak megmozdulásán Vezére Járó Péter har'-i nyi jobbágy volt. Járó ős már a török kiűzése u< í e földön éltek, örökös iob bágyok voltak. Járó an-- Péternek hívták. A sikló' római katolikus plébán'
