Dunántúli Napló, 1966. június (23. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-19 / 144. szám
Szakonyi Káro'y: Falusi orvos — Sört kérek! — szólt a pincémének az orvos. — Vagy talán konyakot? Minek is kérdem? Adjon két konyakot is, Mártuska. A cserépkályha mellé ültünk, a kis presszóban. Színes falak, színes asztalok; s a világítás is egészen újmódi volt, városias. Kinn esett az eső. az ablakok bepárásodtak, hallani lehetett a víz bugybo- rékolását az ajtó előtt. Csak az orvos Moszkvicsának köszönhettük, hogy cipőnk nem ragadt a falusi utca sarába. — Sort szoktam inni ilyenkor — magyarázta az orvos, rákönyökölt az asztalkára, a gyenge tákolmány megreccsent súlya alatt. Magas barna férfi volt, kék tréningruhában. Cigarettát keresett a zsebében, a gyűrött csomagból kivett egyet, akkor kapott észbe, hogy meg se kínált. Nevetett, az arcát gyűrködte. Most is nála volt a hasas orvosi táska, mondta már, hogy annyira megszokta, mindig szükség lehet rá, soha nem hagyja otthon. — Ilyenkor, estefelé, >— magyarázta — sört iszom, egy-két üveggel. Ez a jutalmam. A magam szabta jutalom az egész napért. Nem sok ugye? A fiatal pincémé hozta az italt, koc- ei ntottuník a konyakkal. — Egyik nap a másik után — nézett rám — az éveket sem tudom számon tartani. Még az ebédeléstől is felkeltenek egy-egy injekcióért. Reggel szólt a feleségem, hogy a gyerek lázas, de nem volt időm megvizsgálni, balesethez hívtak. Utána mindjárt egy másik beteg, egy harmadik ... Mire hazaszaladtam, tele volt a rendelő. Ebéd után a szomszéd község, délután megint a falubeliek ... Most néztem meg az előbb a fiamat Mandulagyulladás .;. Szereti a sört? Ittunk a sörből is, jó hideg volt Két férfi jött a presszóba, csurom vizesen, kalapjukról csörgött az esőié. Rumot kértek. — Hohó! — kiáltott erős hangján a doktor, — hohó, Mártuska, Dániel nem ihat rumot! Az egyik férő felkapta a fejét meglátta az orvost. _ Ö, a fenébe! — szitkozódott tréfásan — nem tudtam, hogy itt vagy, doktor úr! — Figyellek — mondta az orvos — figyellek, ne félj! Rumot! Másodszorra már nem tudom megreperálni a májad.;. — Szódát adjon neki, Mártuska, vagy szörpöt. Egy-két hónapig még, legalább... A két férfi valamit susmogott a pincérnővel, a lány kacagott... — Ismerem őket — mondta a doktor. — A májukat, a vérnyomásukat, a szívüket... Mindent. Tíz éve vagyok itt. Tíz év. Elszaladt, mint a fiatalság. Munka, munka, munka... Befejeztem az egyetemet, körül se nézhettem, máris a kezemben volt a kinevezés. — Irány falura! Az elődömet cukorbaj vitte el, már öreg volt... Itt álltak orvos nélkül. Micsoda idők voltak azok! Képzelheti: szemernyi gyakorlatom sem volt, s egyenesen bele a sűrűjébe! Soha nem voltam ijedős természetű, de akkor begyulladtam, mondhatom. Különösen amikor az első komplikált esetekkel találkoztam. De meg kellett állnom a helyem, a házon kinn volt a tábla: orvos. A beteg nem kérdi, érted-e a mesterséged, jön a gyógyulásért. Tapogattam, kopogtattam a betegeket, s közben töprengtem, hogy is? Ha ezek a tünetek, akkor? ... Senkit sem kérdezhettem meg, nem szaladhattam az adjunktushoz, a professzorhoz. Magamnak kellett kiizzadnom a diagnózist, a gyógyítás módját. Szakkönyveket bújtam újra és újra. Éjszakánként. A szükség rávitt, hogy tudásomon felül produkáljak. Nem hossz iskola. Pedig hányszor akartam feladni a „meccset”! Már akkor nős voltam, a feleségem védőnő, esténként a munkától, meg az idegfeszültségtől holtfáradtan csak eltoltam a vacsorámat. „Lemondok”. „Jézusom, miket beszélsz” — ijedezett ilyenkor. „Lemondok, mást nem tehetek..: Elmegyek lapátolni inkább, de ezt abbahagyom”. Az asszonynak köszönhetem, hogy megálltam a helyem. Nem almok sokat beszélni errói, pedig egyszer elmondhatnám, mire képes egy asszony, ha szereti a férjét. Meg a férje munkáját. Éjszakákon át együtt vettük át a kóreseteket, dolgoztunk, törtük magunkat.. . Belőle is kiváló asszisztens lett ezalatt. — Olvasta biztosan maga is, hogy a frontorvosokból milyen kiváló sebészeket csinált a kényszer. Én is „med. univ”. lettem, pedig belgyógyász a szakmám. Nehogy azt higgye, hogy mindez a „szent missió” jegyében történt. Szép lenne így feltüntetni, de hát igaz. ami igaz. arról volt szó, hogy az úszni nem tudót belabaíitct- ták a mélyvízbe, vagy megfullad, vagy jó sprinter lesz belőle. .. Na, igyunk. Mártuska, hozzon még két üveg sört. — Esküszöm magának, ez az esti sörözés kell. Nem hagyhatom el magam, még beteg sem lehetek, Tíz év alatt egyszer kapott el az influenza, amikor az a nagy járvány volt, abból is olyan kavarodás lett, hogy megfogadtam, többé nem leszek beteg... Nevetett, jót húzott a sörből. — Irtózatosan levett a lábamról a láz, telefonáltam a főnökömnek, hogy adjon szabadságot. „Mi ütött beléd — azt mondja — nem ismerek rád! Tudod, hogy nincs helyettes!” — Aztán végre egy napot adott. Egyet. — Mert itt se ünnep, se vasárnap. Még éjszaka sincs. Tudja milyen volt régen a falusi nép? Orvosra, hát arra aztán vasat se! De most, hogy ingyen van, a háziasszony is hozzám jön, ha hagymavágás közben elmetszette az ujját. — Száz beteg naponta. Ennyi volt ma is. Itthon, meg a másik faluban. Helyettesíteni is kell, hol itt — hol ott. Nézze ezt a tréningruhát. Ezt hordom. Minek öltözködni? Por van, sár van, az ember mindig úton ... — Hivatás. Na, igen. Én mindig orvos akartam lenni, a véremben volt, a véremben van. Nem is csinálnék én mást, higy- gye el. De azért még sincs egészen jól. A fiatalok nem akarnak falura jönni. Pedig kevés az orvos, Nagyon kellene, hogy többen legyünk i.. Vettem ezt a kocsit, hamarabb eljutok a betegeimhez. Nyúzom a rossz utakon, 'lé- hát azért van. Gondoltuk, majd eljároga- tunk Pestre, színházba, szórakozni. Hogy szerettem én a színházat! Egyetemista koromban minden előadást megnéztem. Ha el akarok menni, magamnak kel] gondoskodni helyettesről arra az estére. Felhívom a szomszédos kollégákat, vállalják-e? Nehéz dolog, ök is dugig vannak munkával. Nem szívesen vállalják. Ha meg csak úgy elmegyek... jó, jó. néhány óra, gondolja az ember. De rendszerint akkor keresnek, akkor történik valami. — Nézze csak. Hívtak engem nagyvárosba főorvosnak. Nem mentem. Megszoktam én itt tíz év alatt, itt lettem orvos. Itt csináltam végig a nehéz éveket. Szüléseket vezettem le petróleumfénynél. Nem is akármilyen szüléseket. Vágni, varrni kellett. Visszahoztam a sírból itt néhány embert. Tudja, nincs ebben semmi érzelgősség, meg romantika. .. Csak éppen ... mindenkinek megvan a maga helye az életben, a maga kis útja, amit tíz körömmel vájt a világija. Ragaszkodik hozzá, megszokta, ennyi az egész. — Amikor a falubeliek meghallották, hogy nem megyek el. a tsz hálából adott egy hold háztájit. Jólesett. Érez valamit ilyenkor az ember, amire majd szívesen gondol vissza öregkorában. — Mosolygott, fogta a poharát. — Pedig a földet aztán visszavették, jött valami ellenőrzés, kikapott a tsz, hogy jogtalanul adományozott, engem meg száz forint bírságra ítéltek, amiért — ugyancsak jogtalanul — használtam á földet. Nem baj, A gesztus volt szép, az adományozás őszinte, baráti gesztusa ... — Igya meg a sört, hidegen jó. Van itt fridzsider, abban hűtik. Mártuska mindig készít nekem néhány üveggel. Mára talán már nincs semmi dolgom. Vacsorázom, aztán alszom egyet... Tegnap éjjel felkeltettek, ma talán nem. Valószínűségszámf- tással készülök az éjszakai pihenésre. . — Rám tekintett, széttárta a kezét. — Szeretem ezeket az embereket Itt, és ők is ragaszkodnak hozzám, azt hiszem. TECHNIKAI DOLGOK Mottó: Furcsa viszonyban vagyok a technikával. Mindent kipróbálok és szeretek. Az arányérzékem azonban hibás. Nagyon örülök sumák, hogy a Holdról képet hoz a televízió, a Vénuszra és a Marsra való leszánás óriási teljesítmény, én azonban a magam részéről jobban szeretném, ha a fonyódi vonat másfél óra alatt odaérne. AZ AUTÓ ÉS ÉN Nekem nincs és nem is lesz, de azok közé a ritka autónélküliek közé tartozom, akik szeretik. Sajnos nem tudnám eltartani. Ezért nem lesz. Nagy bajba keverednék, ha a lottón nyernék; nem lenne szívem eladni. Nem élek rosz- szul, de hogy autóm legyen, annyira jól sem. Pedig én tudom, hogy az autó mire való: innen eljutni oda. Semmi másra. Arra nem jó, hogy én több legyék, és arra sem, hogy rohanjak. Mondom, szeretem az autót, épp azért nem átkozódom az útkereszteződéseknél. Nem is vetem meg őket. Egy dühít, amikor méla fennköltséggel megkérdezik tőlem az autótulajdonosok, hogy mikor veszek autót. Ilyenkor mindig ezt mondom: — Sokat gondolkodtam, hogy autót vegyek, vagy nadrágot. Miután nadrágot most vettem, az autó egyelőre elmarad. Ebbe többnyire bele is nyugszanak. Egy nem nyugodott bele, ez konok fickó volt. A Balatonon találkoztunk, együtt nyaraltunk. Rengeteg gondja volt. Amikor mi lementünk fürödni, akkor ő mosta az autót és amikor visszajöttünk, még mindig mosta. Az egész nyaralását beosztotta: vagy az autót pucolta, vagy sírt miatta. A többiek már menekültek előle, én még tűrtem. Végül is megúnfcam és a legmélyebb sírás közepette cserét ajánlottam, Adja oda az autót, én odaadom a nyugalmamat. Többé nem állt szóba velem, félt, hogy egy óvatlan pillanatban elcseréli autóját a nyugalmamért. AZ OPALBÜRA Számomra az opálbúra a legtökéletesebb negatív tanulság. Ismerik az opálbúrát ugye? A hivatalokban mindenütt találhatunk belőle. Gömbalakú villanybúra és nem jó semmire. Diszkrét, félhomályra nem jó. mert nem diszkrét és nem félhomály. Ami nem lenne ugyan baj, de nem is világosság. Semmirekellő lámpa! Ha ezt alulról nyitva hagynák és csak oldalt lenne búra, akkor lefelé világítana. Anyag is kevesebb kellene. Ezt a lámpát valószínűleg a mohácsi vész idején találták fel. Sem az alakján, sem a célszerűségén nem változtatnák. Reménytelen lámpa. Nekünk is ez lesz. Az áramfogyasztása még egyszer any- nyiba kerül, de fogyasztani fogja az áramot. A franciák is már rég a holdra kerülnek a rakétájukkal, de ez a lámpa még lesz. Még az unokám unokája is ez alatt a búra alatt fog körmölni. Magától világító, áram nélküli hidegfény lesz már régen mindenhol, de a hivatalokban az opálbúra marad. s. o. s. SOFÖRSÉG ÉS NYELVÉSZET Megyek keresztül az útkereszteződésnél és egy autó majd fellök. Sikerült kikerülnöm. Magamban csendesen megátkoztam, ö hangosan átkozott meg, szikrázó szemmel és kimondotta^ csúnyákat mondott. Valósággal fellelkesültem. Már reggel óta nyomott hangulatban voltam és ilyenkor kimondottan öröm csúnyákat mondani. Most jöttem rá, hogy tulajdonképpen ez hiányzott. Mondtam hát én is valami cifrát, szépen körülírtam Láttam, hogy meglepődött és rögtön válaszolt is. Keresett néhány keresetlen mondatot és kíváncsi volt, hogy én mit csinálok. A magyar nyelv e részéből szókincsem nekem is meglepően gazdag. Én is körbecifráztam. Láttam, hogy meghökkent és erősen törte a fejét: talál-e újabb kifejezést. Talált. A válaszra én is rögtön kész voltam, szintén zamatos mondatok jutottak eszembe és ezzel elváltunk. Tulajdonképpen már rég nem volt harag bennünk. Mindketten rendkívül tiszteltük egymást. Én tiszteltem benne a nyelvészt, ő meg bennem a gépkocsivezetőt. Ha kardunk lett volna, elváláskor tisztelgünk. SZÖLLÖSY KALMAN Bertalan János már második hete volt a városban, nagynénje vendég- szerető házában, amikor egyik reggel — megvárván, amíg a háziak elmennek hazulról — megkereste a villanyvasalót s munkához látott. Akkor még maga sem értette pontosan, miért is kell a nadrágot kivasalnia. Egész délelőtt dolgozott, konok buzgalommal. Életében először hajolt forró vassal nedves ruhától felcsapódó gőz fölé, hiszen azelőtt mindig anyja csinálta az effajta munkát. Irma nénjét azonban nem merte megkérni erre, hiszen a drága lélek bizonyára furcsán nézett volna rá, ha azzal fordul hozzá, hogy most júliusban vasalja ki a barna szövetnadrágját. Viszont ezt a nadrágot — élete első hosszúnadrágját — ki kellett vasalni, mindenáron. Igaz: két hete függ a szekrényben, s ugyancsak kilóghatta már az utazás törődöttségét — de hát ez nem elég: az élének vágnia kell! Erzsivel négykor volt találkozója. Mindketten most végezték az első gimnáziumot, s mindkettő azt mondta a másiknak, hogy a másodikat végezte. Noha már ötödik napja ismerték egymást, találkozót csak most beszéltek meg először. János tegnapig észre sem vette Erzsit; két vékony szőke hajfonatát kislányos- nak tartotta, s tizenöt éves korában az ember valahogy túl van már a kislányokon. De tegnap délután tovább voltak együtt a társasággal, s ő hazafelé menet Erzsi mellé került. Már nem is emlékezett rá, miről beszéltek az úton hazáig. Felködlött benne, hogy talán Shakespeare-ről — a Szenüvánéji álmot tavaly látta a Szigeten —, vagy tán a Hiúság vásáráról, amit nemrégen olvasott De az ördög értette ezt: akkor, ott az utcán valahogy alig figyelt a tulajdon szavaira. Mindegyre Erzsi két varkocsa himbálódzott előtte, azokat bámulta s szinte önkéntelen folyamatossággal dőlt belőle a szó. Kicsit csodálkozott is magán, hiszen régebben valósággal megbénult a nyelve, ha lányokkal beszélt. Igaz: két-három éve még a labdán, mozin kívül más alig érdekelte, esztendeje meg a könyvek varázsa kerítette hatalmába — s csak most legutóbb. tél végén, tavasz fakadtán változott meg körülötte minden. A csitri lán3'ok, akikkel birkózva hem- pergett a porban, s akiknek var- kocsát cibálta azelőtt, most fölényes és soktudó pillantásokkal méregették, s neki egyre inkább melege lett ezektől a pillantásoktól. S azon kapta magát, hogy egyre gyakrabban fordult meg a lányok után, ha köny- nyű blúzukban, lebbenő szaknyájukban ellibbentek mellette. Nemcsak arcukra — bokájukra s derekukra is rányílt a szeme. Bárány Tamás: A férfi Később ráébredt, hogy hangja mélyül, s hogy most már minden szombaton borotválkoznia kell. Aztán jötték a vizsgák, majd ez a nyaralás. Irma néni háromhetes meghívása a szép bizonyítvány jutalmaképp. • Erzsi még nem volt ott a főportánál, amikor ő odaért. Néhányszor elsétált hát a jéikora épület előtt, s tán tíz perc múltán megpillantotta a kislányt. A tér felől jött. toék szoknyában, fehér blúzban. János nézte 9 csepp szédülést érzett „Érdekes — villant meg benne —, a lábát nem is néztem meg, csak a haját..Nem is gondolhatta tovább; a lány már ott állt előtte. — Hová menjünk? — kérdezte férfiasán. — Sétáljunk? Őszintén szólva ezt szerette volna; nem akarta, hogy az ülés tönk- retegye nadrágja vasalását De a lány hallgatott. — Vagy inkább cukrászdába szeretnél? — kérdezte aztán, mert ebből a hallgatásból valahogy azt olvasta ki, hogy szép ,szép a sétálás is, de a cukrászsütemény se utolsó. „Persze — gondolta — ilyenek a nők!” Kedvetlenül ldbbentett egyet a nadrágján, hogy Erzsi végre vegye már észre azt a hibátlan élt, aztán az mondta: — Akikor gyerünk talán cukrászdába. Megengeded hogy meghívjalak? Erzsi ezt nem engedte meg, noha magát az indítványt örömmel fogadta. Ezen kissé elvitatkoztak, aztán elindultak a cukrászda felé Útközben János Balzacról beszélt. Nemrég olvasta az Elveszett illúziókat; sokat s hevesen magyarázott. Erzsi szemlátomást érdeklődéssel hallgatta, néha szólt csak közbe, olyasmit kérdezvén, hogy a pesti lányok mostanában kétrészes fürdőruhát hordanak-e inkább vagy egybeszabottat. Az előadást ilyenkor hosszú másodpercekre meg kellett szakítania, s bizony eléggé nehéz volt aztán visszatalálni az elvesztett fonalhoz. Pedig Balzacról még mindig sokkal könnyebb volt beszélni, mint arról, hogy mennyire tetszik neki Erzsi szőkesége. Egész délután a cukrászdában ültek. Balzac után újra Shakespeare került son», aztán Gorkij, aztán Móricz Zsigmond. Erzsi annyi odaadással hallgatott, hogy Jánosnak nem volt szíve abbahagyni. Néha egymáséba tévedt a pillantásuk: olyankor gyorsan elkapta a szemét. Sötétedett s már azon tanakodtak hogy indulni illenék, amikor Jánosnak eszébe jutott, hogy egy hete nem írt már a szüleinek. Igaz, mindennap az eszében járt, hogy otthon bizonyára várják a levelét Irma nénje is megkérdezte néhányszor, mikor ír már —, de a strandolás, az új társaság valahogy mindig előbbrevaló volt. Ma reggel viszont megfogadta nénjének. hogy ír— Bocsáss meg egy pillanatra — mondta Erzsinek —, csak átszaladok ide a trafikba levelezőlapért. írnom kell a szüleimnek, hazafelé menet majd bedobom a főpostán. — Erzsi biccentett, s ő már indult is. Visszajövet gyorsan megírta a lapot. Töltőtolla ugyan dacoekodott egy ideig, de néhány erélyes rázás után megört s tisztességesen rótta a sorokat . A kislánynak feltűnt, hogy a lap felül üres; a fiú nem írt megszólítást. — így küldöd el? — kérdezte meg lepetten. János ránézett; éppen most ka- nyarította a sorok alá nevét, s őszintén szólva már várta ezt a kérdést. — így! — mondta mindjárt határozottan. — Mit írjak? Drága Anyukám és Apukám? Férfiak vagyunk, mit érzelegjünk, nem igaz? Az érzelgés asszonyok dolga. Azzal állt is fel, fizetett — Erzsiké most már engedte — s mentek. A főpostánál tétován megállóit. — No — kérdezte a leány — hát nem dobod be a lapot? Ott a láda! — De igen — felelte gyorsan. — Csakhogy express-cédulával szeretném feladni. Bocsáss meg egy pillanatra! S már lódult be a forgóajtón. Oda bent megállt, kipillantott, nem figyeli-e a leány, aztán odahúzódott egy írópulthoz, előkapta töltőtollát s ijesztő gyorsasággal odaírta a lao tetejére: „Drága Anyukám és Apukám!” Azzal zsebébe süllyesztette a lapot s nyugodt lassúsággal kilépett a kapun. — No, feladtad? — kérdezte Erzsi. — Hosszú sor áll az ablak előtt, nem érdemes várni. Végeredményben holnap így is megíkapják. Igaz? — Igaz — biccentett a leány. János ekkor kimért léptekkel oda ment 3 postaládához, a zsebébe nyúlt, majd határozott, férfias mozdulattal útját» bocsátotta a lapot
