Dunántúli Napló, 1966. május (23. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-08 / 108. szám

I FÖLDES GYÖRGY:

\Szenvedélymentes I férj

l

i

I

I I

I I I

l

Teljes részletességgel Ismerem egy kedves, harminc éves, mosoíygós arcú, szőke fiatalasszony és egy morgásra mindig kész, kedvesnek nem mondható harmincnyolc éves busahajú férj legbelsőbb problémáit. Ismereteimet közvetlenül az említett fiatalasszonytól, Körmöcziné, Farkas Zsókától szereztem, éppen ezért hitelesnek nyilváníthatom. Ha még elmondom, hogy a derék Körmöczi házaspár egy négyéves kislányt és egy másfél esztendős kisfiút vallhat magáénak, a kis család lényegesebb ismérveit máris az olvasó tudtára adtam.

— Az én férjem mentes minden szenvedélytől — magyarázta élénk taglejtéssel Körmöcziné. — Nem iszik, mert sokba kerül; nem kártyázik, mert a kártyán lehet veszíteni; nem kuglizik, mert ha kevés fát talál, a partnereknek fizetendő sörmennyiség alaposan igénybe veszi a pénztárcáját.

Annyit már tehát tudtam az eddigiekből is, hogy Körmöczi olyan takarékos és szenvedélymentes férj, amilyenről egy jóravaló feleség legfeljebb csak álmodhat.

— És nőkre sem költ — informált büszke dicsekvéssel az asszony, amikor férjének kiváló tulajdonságait ecsetelte.

Mi a csudát panaszkodik ez a Körmöcziné? — elmélkedtem, amikor ilyen tökéletes férjjel áldotta meg az ég

— E kiváló férji tulajdonságok arra engednek követ- keztetni — jegyeztem meg — hogy Körmöczi rendkívül derék ember, amit éppen a feleségének kell a legjobban megbecsülnie.

Körmöcziné, Farkas Zsóka közbevágott: ne legyek türelmetlen, eddig csupán férje pozitív vonásait sorolta fel, mert szeretné elkerülni, hogy elfogultnak lássam férjével szemben. Egyébként: a fiatalasszony előadó egy kereskedelmi vállalatnál, tehát dolgozó nő, a férje pedig főosztályvezető egy másik nagyvállalatnál, tehát dolgozó férfi.

— A férjem időnkint kijelenti — informált a továbbiakban Körmöcziné —, hogy ő komoly agymunkát végez és szüksége van egy kis kikapcsolódásra. Ennélfogva a két gyerek ellátása, a napközibe, illetve a bölcsődébe való elvitele és hazahozatala kizárólag az én hatáskörömbe tartozik. A férjem a tökéletes kikapcsolódás érdekében a nyári víkendjeit, szombat déltől vasárnap estig a Balatonon tölti, ősszel pedig, — igaz, csak minden második héten, — felrándul a Mátrába, hogy hétfőn reggel frissen és pihenten kezdje meg hivatali munkáját.

— Illenék pedig megosztani a gyermeknevelés és háztartás gondj süt — szóltam közbe.

— Még csak a hét végéről beszéltem eddig — folytatta a fiatalasszony. — A férjem a hét többi napján is főosztályvezetői pozíciójához méltatlannak tartja, hogy a család bármiféle gondjával törődjék, és esténként is gyakran élvezi a kikapcsolódás örömeit: későn jár haza s nem törődik azzal, hogy friss vacsorával várom és azt vele együtt szeretné a család elfogyasztahi.

Miután minderről értesültem. Körmöcziné az asszonyok előttem mindmáig érthetetlen belenyugvásával közölte, hogy életének a férje által diktált rendjén már nem tudja magát izgatni, viszont anyagi körülményei kibírhatatlanok. A férje ugyanis megköveteli, hogy minden fillérről, amit elkölt, szabályos könyvelést vezessen, a saját előadói fizetésével és a nagyón szűkre szabott háztartási pénzzel, amit a férjétől kap, az utolsó fillérig számoljon el és ha netán megmarad néhány forint, a következő hónapban annyival keve'sebbet ad haza a férje.

Körmöczi minden tételt ellenőriz és rendszerint kifogásokkal él. Megszabja, hány forintot költhet a gyerekek csokoládéjára, sőt még felesége Bambi-fogyasztását is korlátozza. .,Minek kell neked két hetenként fodrászhoz járni” — kérdezte a legutóbbi kontrolinál, amitől Körmöcziné, mint már annyiszor, jnost is dührohamot kapott. A férj persze nem köteles anyagi ügyeiről számot adni és így helyreáll az egyensúly a férj-feleség elszámolás viszonyában.

Az ember azt hinné, hogy ilyen puritán gazdálkodás eredményeként Körmöczi nagyösszegű takarékbetéttel rendelkezik. Erről azonban szó sincs! Amit megtakarít a családon, azt az utolsó fillérig magára költi.

— Hétszáz forintos import-szövetből szabat magának ruhát, drága cigarettákat szív, a feketét, napjában többször is, csak konyakkal issza, de meg kell hagyni, nem mulat, nem kártyázik, nem kuglizik és semmiféle szenvedélye nincs — ismételte a fiatalasszony egy kicsit elítélően, de egy kicsit dicsekedve is.

Amikor Körmöcziné megint hozzákezdett férje pozitív vonásainak felsorolásához, ismét közbeszóltam:

— Csak éppen förtelmesen smucig a családjához, de túlságosan gavallér önmagához — mondtam a fiatal- asszonynak és megkérdeztem tőle, hogy tulajdokéopen miért keresett fel. A kedves, mosolygós arcú, szőkehajú fiatalasszony így válaszolt:

— Tudja, jól esik néha egy asszonynak, ha kiöntheti a szívét. Még akkor is jólesik, hogyha olyan igazán ritka, szenvedélymentes férje van, mint amilyen az enyém, és akiért a barátnőim irigyelnek ...

Kedvesen és barátságosan búcsúztam a kedves és barátságos fiatal asszonykától és arra gondoltam, hogy mi lenne vele, ha szeretett férjének még valami szenvedélye is volna.

I

I

I

I

1

I

I

I

i

1

I

1

I

Pákolitz István:

cAtn^ám képéve

Gálicos szőlőtőkék közt matatsz s kékfestő kötényed őrök üzenetként libeg mint a béke

A szüntelen tevés-vevés ereje-hite rajtad a bélyeg Ügy szolgáltad hogy nem is tudtad: szolgálod az emberiséget

A mozdulat

a mozdulat őriz:

lényed

titoktalan titkaiból a lényeg

Papp László:

cA n agy kúváság kiűzőkéit

A gyermekkor repülve tűnt a múltba.

Dús fürtök omlanak nagykorú homlokunkra

Most kezdjük ízlelni a munkát nem tudjuk mi az, elfáradni, még Friss robaj, szép tenniakarás dobogtatja mindnyájunk szívét.

Idegen tőlünk minden ami régi, avultság, értelmetlen álom.

Szeretnénk új ütemre lépni, változtatni a vén világon.

Jó tudni azt, hogy holnaptól szavunk csengése más, hogy felnőttek leszünk, országos gondok, jogok asztalánál apáinkkal együtt ülhetünk.

Még nem csalódtunk.

— Csalódni nem szeretnénk —

Gazdag mezők, szorgalmas üzemek nevelnek minket; modern szelek, értelmes, tiszta erdők kérges kezű munkásemberek.

Jókedvű sapkánk homlokunkba húzzuk. Zsenge vállú, bátor, új csapat, elindulunk,

kezünkben kalapáccsal. Bizakodó égboltok alatt.

Bárdosi Németh János:

(Bizahő- dó

Hol van az a zümmögés sárga kalászok közt pléh-Krisztusok szakállábán a nyár, a kölyök-kor indián sátra merre remeg?

Elfújta árnyuk a szél, de én megbabonázva hozzá emelem szívemet, mely az elszórt pipacsokat vissza idézi.

Búzapirulás 1 ünnepe, te add alám a régi lovat, sárkányok erejét, a vívni-tudás dacát korral és nyavalyákkal az elmúlás rend’e ellen, hogy megint a regi legyek erős és bizakodó, s égbedobáló kalapomban a pacsirták éneke zemgjen.

KATKÓ ISTVÁN:

Kis bóvli

A kőkút mély volt. Víz lehetett benne, mert amikor ledobtak egy kavicsot, csob- banást hallottak. A lentről érkező neszt csak úgy észlelték, ha mind a ketten a nyílás fölé hajoltak, miközben arcuk szinte súrolta egymást.

— Egy ilyen kútban sok minden van — mondta Járfás és csengett-bongott hangjától a mélység.

— Hu-u! — kiáltott az asszony s örült a visszhangnak.

A széles káva a kirándulók tenyerének érintésétől sima és zsírosfényű lett. Jártásnak a szenteltvíztartó jutott eszébe. Azoknak van ilyen peremük. Egyszerre nyirkosnak és templominak érezte a követ, már el akarta venni a tenyerét, amikor hozzáért az asszony kezéhez. Érintése végighaladt Járfás testén, mint az áramütés.

— Egy ilyen kútban sok minden van — ismételte, — Találtak már cserepeket, érmeket.

Hangja valahogy másképp csengett, mint az előbb, amikor felkapaszkodtak a szerpentinen. Valamit mondani kellene a várról — gondolta, de reménytelennek tűnt, hogy valami is eszébe jusson.

— Hány éves lehet? — tűnődött Járfás és elég közel volt az asszony arcához, hogy lássa a púderréteg alá szorított szarkalábakat.

— Talán csontváz is van benne? — kérdezte most megborzongva a nő.

Járfás sietve válaszolt, elmozdíthatta végre a tenyerét, s mutogathatott lefelé.

— Minden bizonnyal került ebbé holttest is az évszázadok során. Janicsárok, kurucok, vagy ...

Az asszony szeme így nagyon közelről a víz kékségével játszott.

Kút volt ez is.

— Vagy? — kérdezte várakozva.

A fiatalember elszánta magát, hogy befejezze a mondatot:

— Vagy egy szerencsétlen szolgálólány, aki szégyenében vetette alá magát.

Szabadulni igyekezett a feszélyezett pillanattól, s beszélni kezdett, akár egy idegenvezető:

— A kút egy kicsit szimbólum is. Tessék csak elgondolni, vajon hány korszak ülepedett le a kút iszapjában. Egv-egy véletlenül leejtett tárgy üzenetté vált. ötőlük kaptunk üzenetet, akiket nem ismerhettünk.

Az asszony most lassan felegyenesedett, a haját igazgatta, majd fürkészte.

— Csak véletlenül? Ügy hiszi, hogy ide nem lehet semmit bedobni.

Támadó volt a hangja, s ő kellemetlenül kezdte érezni magát.

— Lehet szándékosan is.

A nő közelebb lépett hozzá, s furcsán mosolygott.

— Ha most azt mondanám, hogy gondolkozás nélkül dobjon be valamit?

Járfás ballonkabátjában kotorászott és előhajászott egy forintost. Az alumínium pénz lebegve hullott alá.

Az asszony mosolyában volt valami lekicsinylő.

— Csak ennyit hágy az utókorra?

Megértette, hogy ez kihívás. Most egy

marék pénzt szórt le a kút mélyébe. Indulattal dobta le. némelyik érme neklvágódott a kútgyűrűknek, s csilingelt.

Az asszony hangja puhán szólt, úgy tett, mintha megelégedett volna ezzel. Szemhéját leeresztette egy pillanatra és Járfás zavarba jött.

— Öh, bírta dolog volt, hogy ezt kértem magától.

Hátrafordult, s pillantása a völgyre tévedt. Ott lenn az országút szélén állt a kocsi, mely idehozta őket.

— Majd szólok Bélának, hogy adja meg magának prémiumban azt, amit most rámfecsérelt.

A fiatalember elsápadt. Voltaképpen nem nem tudta, hogy mit feleljen erre a sértésre. Akit az asszony megemlített, az a főnöke volt az áruforgalmi osztályon. Neki főnöke, az asszonynak pedig a férje. Súlyostestű, asztmásán lélegző férfi, aki kedélyesen szólt rájuk; „Menjetek csak, én már kinőttem abból a korból, hogy várat ostromoljak.” Megfigyelte, hogy amikor Ebner ezt mondta, a felesége leplezetlen kacérság- gal mérte végig, mintha ennek a biztatásnak valami rejtett értelme volna. Mindketten nevettek, csak ő állt ott sután az iránytjelző tábla mellett, s mielőtt elindultak volna, látta, hogyan ül le Ebner a mező szélén.

Már a városból idefelé jövet, a kocsiban, hátul hozzáért az asszony lába, de akkor azt hitte, hogy a sok fékezéstől történt így.

Egy új raktárépületet kellett megnézniük Gécsényben. A szemlével hamar végeztek, s visszafelé, amikor a várdomb mellett hajtattak, akkor szólt az asszony, hogy álljanak meg, mert ő kíváncsi a romokra.

Ott álltak tehát a várkútnál és Járfás a hosszú csend után így szólt:

— Mit kíván, mit dobjak be a kútba?

— Semmit

A fiatalember azonban makacsko- dott.

— Nem. Csak azért is „beimponálok”

magának.

Az asszony nevetett. Végre felingerelte

kísérőjét.

— Már nem érvényes. Mondtam, hogy

gondolkozás nélkül kérem.

Járfás hirtelen megragadta a nő karját, úgy, hogy az felszisszent a fájdalomtól.

— Mi tetszett volna? Talán ugrottam volna le?!

Ébnerné hűvösen felelte:

— Maga őrült. Eressze el a karomat!

Újra csak a sima és zsírosfényű kútkávát fogták át tenyerükkel. Járfás hangja felcsattant:

— És maga... maga mit dobna le?

Az asszony felemelte a karját és amikor

az orkánkabát ujja felcsúszott a csuklóján, látható lett egy sárga, nagy karkötő. Ezt oldotta le az asszony és engedte le a mélybe. Amikor a karkötő csobbant, Jártásnak úgy tetszett, hogy most százszoros erővel áradt felfelé a kútból a visszhang.

Némán meredtek egymásra.

— Tőle kapta?

— Igen. Külföldről hozta tavaly.

Járfás úgy simogatta meg a templomhűvösségű kútkávát, mintha újból az asz- szony keze érintené.

— Már az autóban észrevettem. Ugye, két kígyó volt rávésve?

— Kettő.

A fiatalember gyámoltalanul előbbre lépett, de csak egyetlen lépést tett.

— Azt is láttam, hogy arany volt.

— Maga valóban jó megfigyelő — felelte &z asszony és Jártásnak úgy tetszett, mintha gúny bujkálna a hangjában. „Most odamegyek és megcsókolom” — határozta el. Igen. ezt kell tennie. Csak ez lehet az egyetlen válasz erre a kihívásra.

A csók valahogy féLszegre sikerült. Járfás nem tudott attól a gondolattól szabadúni, hogy lentről, az országútról megláthatják

őket. Éppen hogy érintette az asszony száját, csak egy pillanatra az orrában érezte a kölni és púderszagot.

— Ezt most miért csinálta? — kérdezte flegmán a nő.

— Hát... a karkötőért..

Nevetett az asszony.

— Maga félreértette a helyzetet.

Ez már sok volt. Tekintete elborult és fenyegetően indult a nő felé. De hirteleír komikusnak érezte a helyzetet. Az asszony végül is a főnök felesége. Ebner meg vár rájuk lenn a hegy lábánál.

Megállt és teli tüdővel nevetett.

Ébnerné meghökkenve bámulta.

— Mit nevet?

A kérdésre nem válaszolt Jártás, csak nevetett megállíthatatlanul, mintha csak új forrás támadt volna ott lenn a kút mélyén. Az asszony odalépett hozzá és megrázta a vállát.

— Inkább dobott volna a mélybe, hallja-e!

A fiatalember felvonta a szemöldökét.

— Aztán hogyan számoltam volna el magával a férjének?

Az asszonyban volt még annyi erő, hogy

visszavágjon;

— Maguk értenek ahhoz, hogyan kell a leltári hiányt elintézni.

Indultak lefelé csendesen az ösvényen. Félúton megszólalt a nő:

_— Maga már úgyis mindent tud. Azt hiszi, hogy eldobjuk annak az ajándékát, akit szeretünk? Ha akarja, jelentheti máris a dolgot..

Járfás belerúgott egy kődarabba, mely nagy ívben zuhant le az útmenti szakadékba.

— Minek gondol engem? Majd azt mondjuk, hogy véletlenül esett bele.

— Azt — helyeselt az asszony, s furcsán, félig nevetve tette hozzá: — Azt hiszem, nem lesz meglepve.

Az út többi részét némán tették meg. Lenn, az országúton a sofőr a motorházat nézte, Ebner pedig egy faágat suhintgatott a ^ levegőben. Húsos, jóindulatú arca széthúzódott, amikor megpillantotta őket;

— No, megostromoltátok a várat?

Miután ők ketten hallgattak. Ebner beleszimatolt a levegőbe és nyugtalanul meg- remegett vastag orreimpája.

— Mi történt?

Járfás sietve mondta:

— Ott fenn. a várkútnál, véletlenül beleesett a karkötő.

— Nocsak — szólt kurtán az áruforgalmi osztály vezetője és valóban nem látszott meglepettnek. — Hanem indulhatunk, meri kettőre vár minket a tanácstitkár, s addig még meg kell ebédelnünk is.

A sofőr rácsapta a motorház fedelét.

— És benzint is kell tankolnunk.

Elindultak. Az asszony némán ült a hátsó

ülésen, most az ablakhoz húzódott és nem ért össze a lábuk. Hamarosan odaértek egv benzinkúthoz, melynek épületében kis presszó volt. A nő kiszállt és bement az ajtón. Az üvegen látta, hogy egy pohár vizet iszik.

Járfás ezt a pillanatot használta ki, hogv odaszól jón a főnökéhez:

— Két embert talán ki lehetne küldeni ahhoz a kúthoz. Nem lehet mély a vize.

Ebner vállat vont.

— Minek az?

— Gondolom, értékes emlék ...

A főnök megfordult az ülésen, s szárai hangon válaszolta;

— Ugyan Kis bóvli. Egy utcai árus adta el, amikor hazafelé mentünk a szállodába.

Már nem volt mit mondani erre. Járfás kilépett a kocsiból, hogv addig is, amíg az asszony visszatér, szívhassa a kinti tavasziszagú levegőt.