Dunántúli Napló, 1966. május (23. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-29 / 126. szám
Lenin: Művészetről, irodalomról Az ünnepi könyvhét alkalmából a Kossuth Könyvkiadó újra megjelentette Lenin: Művészetről, irodalomról szóló munkáit. Az összeállítás sok kai gazdagabb, mint a korábbi kiadványok és több olyan levelet, cikket, töredéket tartalmaz, ami a magyar olvasóközönség számára még ismeretlen. A rendkívül értékes, sokszínű gyűj+eményt az irodalom, művészet hivatásáról alkotott lenini eszme egyesíti: az irodalom, művészet társadalmi hivatása, hogy feltárja a kor mély társadalmi problémáit és a maga sajátos eszközeivel segítse azok megoldását. ilyen alapon Lenin igen nagyra értékeli Csernisevsz- Jtijt, aki — szemben a liberális burzsoáziával — jóelőre felismerte, hogy az 1861-es jobbágyreform nem változtatja meg lényegesen az orosz falú helyzetét. Hasonló elvi alapon, sokoldalúan bírálja a nagy orosz remekíró, Lev Tolsztoj műveit: „Tolsztoj fnunkássága halhatatlan érték, mert benne a paraszti mozgalom ereje és gyengesége, hatalma és korlátozottsága jut kifejezésre.” Az irodalom, a művészet tár sadalmi hivatása nem lehet független a haladó osztály érdekeitől. Lenin ezt írja 1905- ben: „Az irodalom az egységes, tervszerű szociáldemokrata pártmunka alkotórészévé kell, hogy váljon. Akkor lesz szabad irodalom, mert nem a haszon, a karrierizmus, hanem a dolgozókkal való együttérzés hatja át.” Ugyanott kifejti, hogy nem lehet azonosítani a pártmunka más részeivel. Nagyon figyelemre méltóak Lenin szavai; )rA irodalmi munka tűri legkevésbé, hogy uniformizáljuk, hogy a többség uralkodjon a kisebbség felett. Itt kell leginkább teret engedni az egyéni kezdeményezésnek. fantáziának”. — Máshol a fantázia szerepéről így ír: „Ha az álom elébevág az események természetes menetének, fokozza az ember energiáját. (Ha elcsapong természetellenes irányba, kárt okozhat.) Ha az ember nem tudna ilyen módon álmodozni, ha nem tudná az alkotás befejezett képét — amihez hozzákezdett —, akkor milyen indítékok serkentenék?” Az irodalom pártosságának lenini elve alapvető követelmény, de nem azonos annak vulgáris — a személyi kultusz időszakában elterjedt — felfogásával. Teret enged az író karakter kibontakozásához, nem köti meg a művész fantáziáját, sőt megtermékenyíti a társadalmi élet eleven tapasztalataival. Ma is teljes egészében helyt álló az irodalom népszerűségének lenini meghatározása. Napjaink állandóan visszatérő, vitatott irodalompolitikai kérdése, hogy a színvonal állandó emelése mellett népszerű, a legszélesebb rétegek számára is érthető műveket nyújtsunk a közönségnek. Természetesen a kulturális forradalom évtizedeiben ez sokkal inkább megoldható, mint a századforduló utáni cári Oroszországban. Mégis iránymutató Lenin cikke, amelyben a Szvo- boda című folyóiratot bírálja: „A folyóirat szerzője (azt a benyomást kelti, mintha elejétől végig egy ember írná) azt hiszi, hogy népszerűén ír a munkásak számára. Egy mondatot sem tud egyszerűen, cikornyák, népi hasonlatok nél kül. Ezen a torz nyelven elcsépelt, szándékosan vulgarizált szocialista gondolatokon kérődzik. A népszerű író a leg egyszerűbb, közismert ada+o- kan keresztül vezeti el az olvasót a mély gondolatokhoz, újabb kérdések elé állítva. Nem olyan olvasót tételez fel, aki nem akar, vagy nem tud gondolkodni Feltételezi, hogy a fejletlen olvasó is komolyan akarja törni a fejét és segíti ebben. A vulgáris író olyan olvasót tételez fel, aki nem is képes gondolkozni, s ezért nem vezeti rá a komoly tudomány alapjaira. — Torzításig leegyszerűsített formában készen tárja fel egy bizonyos tanítás összes következtetéseit. így az olvasónak még rágni sem kell, csak le kell nyelnie a kását.” Ebben a fejtegetésben megtalálható az író legszebb hivatása, az elnyomott, még tudatlanságban tartott néptömegek megbecsülése, bizalom a munkás- osztály elhivatottságát, tehetségét illetően. Lenin összegyűjtött cikkei az irodalomról, művészetről azt bizonyítják, hogy a tudati átalakulás ezen területét a pártmunka részének, mégpegig nagyon fontos részének tekintette. Gorkij munkásságának óriási jelentőséget tulajdonított és vele széleskörű levelezést folytatott. A kötet tartamazza Gorkijhoz írt leveleit. Ezeknek külön értékük, hogy meleg emberi közelségben mutatják be a nagy proletárvezért. Az értékes összeállítás kézikönyve kell hogy legyen mindazoknak, akik kulturális területen dolgoznak, de az irodalom, művészet iránt érdeklődő, szélesebb közönség sem nélkülözheti. Várkonyi Ilona 30 állít ás a Gábor Jenő-gyűjteményből Művészi híradás és példa „Ha visszatekintek működésemre, megállapíthatom, hogy szépen és izgalmasan éltem. Védtem valamit, amit ma már egyre kevesebben védenek. Elszánt voltam ét következetes, és talán nem volt mindenben igazam. Mindent összevetve: érdemes ■volt.” r— írta Bálint György, az egyik utolsó (1941—1942), kéziratban maradt művében, amely most zárja cikkeinek, tanulmányainak, kritikáinak minden eddiginél bővebb, kétkötetes, több mint 1400 oldalas A toronyőr visszapillant című gyűjteményét (Magvető, 1966.) Bálint György (1906—1943) munkássága szocialista irodalmunk nagy értéke: József Attiláé, Komj át Aladáré, Révai Józsefé és Gábor Andoré mellé sorolható. Irt verseket, novellákat, útinaplót, több jelentős szerző (Dickens, Gels- worthy, Sinclair Lewis, Aldo- us Huxley) művét ültette át magyar nyelvre, de mindenek előtt kritikus volt és publicista. Miként Koezkás Sándor^ a cötetek szerkesztője, a gyűj- eményhez fűzött tanulmányában találóan jellemzi: „középirópai közíró”. Rendkívül széleskörű, s álndóan bővülő európai mű- \ éhséggel felvértezett, az alkotó marxizmus szellemében gondolkozó író, kritikus, publicista, aki rendszeresen beleszólt a világesemények, a belpolitika kérdéseibe, irodalmi, művészeti és kulturális problémákba. Kiindulópontnak elegendő volt számára valamilyen időszerű esemény, történés vagy élmény, újsághír vagy táj, könyv vagy képző- művészeti alkotás, hogy művészi erővel gondolkodásra késztetve általános értékű és érvényű, szocialista töltésű helyzetmegítélést adjon. Kerülte a magán „kuriózumokat”, a vallomásokat a bizalmas magánügyekről, inkább a prob lémákat tűzte tollhegyre, amelyekben az „egyéni” és a „társadalmi” találkozott. Az idő rabságában (1935) című publicisztikai kötetétől irta: „Valahol • magánügy *• * közügy határán mozog, ott ahol a közügy magánüggyé válik és megfordítva. Nem hiszek abban, hogy élesen el határolható a magánember és a sokaság sorsa.” Sötét és nyomasztó korban alkotott, a fenyegető barbárság, a fasizmus és a második világháború árnyékában. Szenvedéllyel, meggyőződéssel szállt szembe vele, és felemelte tiltakozó szavát a nép nyomora, anyagi és szellemi megalázása miatt. Szépszámú szatíráinak egyik alapgondolata a hadakozás a fasizmus ellen, amelyben a polgárság el züllését látta. ^Küzdelme a fasizmus ellen — írja egyik méltatója — az egész kapitalista rendszer, az imperializmus embertelenségének szatirikus ábrázolásává mélyült, szélesedett. Sohasem engedte hogy a horizontot elzárják, elsötétítsék előle a barna, fekete vagy zöld inges rohamcsapatok. Mindig a teljes világot figyelte, a teljes történelemben gondolkozott”. A történelmet pedig számára mindenkor a nép jelentette, s a néphez vonzó határtalan szeretet duzzasztja művészi erővé jelképeit. „Nem az akták maradtak meg a történelemből, hanem ezek az emberek, a tömegek örök hullámverése ... Ök a történelem”. Bálint György írásaiban ben ne él korának úgyszólván minden lényeges mozzanata, egész hangulata: nagyszerű művészi híradás a korszakról. Munkássága példa is a késő ütőkor számára: miként lehet és érdemes a megszerzett széleskörű, mély műveltséget tehetséggel és szenvedéllyel a közélet javára hasznosítani. Bálint György július 9-én lenne 60 éves. A magyar könyvkiadás méltóképpen adózik emlékének azzal, hogy az ünnepi könyvhétre megjelentette életművének csaknem minden számottevő prózai alkotását tartalmazó gyűjteményt. — Ä — t — E kiállítás létrejöttének előzményei, s a kiállító művész pályafutásának krónikája, ötvöződve hazai művészettörténeti emlékeinkkel, tanulságainkkal akaratlanul is vitára szólítják a szállóigévé lett költői axiómát, mely szerint Művész hazája széles e világ; A hírnév országútját lakja ő. S ez út hosszába' minden olajág, Minden babér az ő számára nő. Vajon annyira megtámadha- tatlan-e ez az állítás, mint amilyennek iátszik? Tüzetesebb logikai elemzés és a történelem tényei arról győznek meg bennünket, hogy valójában csa ka művészet vallhatja magáénak a nagyvilágot. A művész a maga személyében ezernyi látható és láthatatlan kötelékkel éppen úgy a világnak csak egyetlen picinyke pontjához tartozik, mint bármely más embertársa. Ez az egyetlen kis pontja a világnak mindnyájunk számára a haza, a szülőföld! Az ember és a hínéwel kecsegtető nagyvilág viszonyának talán teljesebb értelmű fogalmazását adja Csokonai, utalva egyben a szülőröld iránti kötelezettségeinkre is: Minden föld ugyan hazája A jó embernek; való! De mégis születte tája Mindennél élébb való. A művész az, aki talán a legérzékenyebben reagál a szülőföld állandó hívására, aki távol a hazától is mindig érzi, hogy a szülőföld karja utána nyúl a messzeségbe is és a hazai táj emlékeivel inspirálja a művész alkotókedvét. Nem egy példát idézhetnénk annak bizonyítására, hogy világhírű művészeink közül sokan mindig akkor léptek egyet előre a világhír felé vezető úton, amikor a szülőföld sugallta témával álltak az ámuló nagyvilág elé. S e nemzeti büszkeségeink mily megindító szeretettel gondoltak mindig hazájukra s mutattak tanulságos példát arra, hogy dolgozni itthon is, a legkisebb faluban, vidéki városkában is lehet, nem csupán Párizsban, vagy valamely másik művészeti világközpontban! Zichy Mihály egy évszázaddal ezelőtt otthagyva a fényes cári udvari életet, hazajött abba a parányi kis Somogy megyei falucskába, ahol született, s ebben az isten- hátamögötti kis faluban, távol minden kulitúrközponttól, építette meg műtermét s az egyszerű parasztembereknek őszinte örömmel és lelkesedéssel magyarázta meg festményeinek, rajzainak eszmei célzatát és esztétikai értékeit. Családi és politikai okok kényszerítették arra, hogy a béke és nyugalom emez idillikus, boldog fészkét elhagyja és szándéka és kedve ellenére ismét a nagyvilág országútjait járja, haláláig ... Rippl-Rónai József párizsi sikerei, világhírneve után tért haza szülővárosába, Kaposvárra, hogy a várost ölelő szőlőhegyen megvásárolt, ún. Róma-villát egy mindenki által elérhető hazai Párizzsá GABOR JENŐ: ÖNARCKÉP soamranm sanmom TMésstrm AmiMm tmf—l avasa. Ebben az egyszerű épületben Európában érezhette magát a látogató, s ablakaiból a nagyvilágra nyílott kitekintés. És hogy továbbra is a Dunántúlon maradjunk, folytatjuk a sort a nemrégiben elhunyt, pátriárka-korú Kunffy Lajossal, aki az első világháborúig szintén Párizsban élt s a legelőkelőbb társadalmi körökkel tartott szoros kapcsolatot. A háború után nem tért vissza többé ebbe a világba, hanem szülőföldjén. Somogybán, egy öreg falusi kúriában élte le életének második, félévszázadra terjedő szakaszát. Festegette a falu, a somogyi táj embereit, s műterme ma éppúgy egyik hazai Pantheonja a magyar művészettörténetnek, mint Zichy Mihályé Zala községben, és Rippl-Rónai Józsefé Kaposvárott. E nagy művészek életükkel, műveikkel bizonyították be, hogy dolgozni igazában itthon lehet a legjobban, állandóan benne élve, bekapcsolódva a haza, a szülőföld életének áramkörébe. Gábor Jenő ennek a városnak a szülötte. Fiatalabb éveiben itt élt, itt tanított és egyidejűleg itt kezdte művészi pályafutását is. Mint tanárt, munkahelyével együtt helyezték át Szegedre a 40-es évek elején s onnan került a második világháború végén Budapestre. Pécsi működésének két évtizede a művészeti forradalmak időszaka az egész világon. A maga útját is lázasan kereső, fiatal művészt állandó izgalomban tartják a nagyvilágból hozzá csak közvetve érkező változások, viták hírei. Karinthy Frigyes ez időbeli szatírái kordokumentumok arról az eszmei zűrzavarról, amelyet a külföldről importált, különféle izmusoknak szinte zsibvásárt lármája idézett elő hazai művészeti életünkben. Csak avatott művész szeme tudott tájékozódni a sokféle új-nak kikiáltott eszmei árucikk tömegében. Mert sok dolog csak addig volt új, amíg divatnak hívták, míg más eszmék azért és úgy voltak újak, mert var lami maradandónak a kezdetét jelentették. Gábor Jenő pécsi évei alatt kétí^ben is kiutazott Párizsba, hogy a maga szemével keresse meg azt az újat, amit a saját alkotó műhelyébe beépíteni szükségesnek érzett. Nem másolni, másokat utánozni akart, hanem a jövőt hordozó irányzatokból kiválogatni a haladó művészet formanyelvének jellegzetes elemeit, hogy azokat a saját képzeletének, alkotó tevékenységének szolgálatába állítsa és egy senki mással nem rokonítható művészet megbonthatatlan ínségébe építve, megteremtse a Gábor Jenő-i életmű egyéni karakterét. Amíg idáig eljutott, lezárult és tisztázódott egy sokáig vajúdó, de mindenképpen tanulságos korszaka is hazai festőművészetünk történetének. Gábor Jenőnek a két világháború közötti időszakban alkotott művei nemcsak saját egyéni fejlődése, de hazai szempontból is korhatározó dokumentumoknak számítanak! A május 20-án megnyílt kiállításon látható képek és főként a rajzok, nagyobbrészt most kerültek először a nagy- közönség szeme elé. És nemcsak egyetlen kiállítás rövid tartamára, hanem a hely hiányában ki nem állíthatott, még egyszer annyi alkotásokkal együtt (az egész gyűjtemény mintegy 70 db-ot reprezentál!) minden időkre a Janus Pannonius Múzeum tulajdonában maradnak, egy olyasféle önálló múzeumi gyűjtemény állományaként, mint aminőket láthatunk nemcsak a már említett Zichy-, Rippl-Rónai- és Kunffy-mű- termekben, hanem szerte az országban, másutt is létrejött emlékmúzeumokban. 1963-ban, születésének 70. évfordulóján Gábor Jenő egy igen sikeres retrospektív kiállítást rendezett Pécsett, ugyanezekben a helyiségekben. E kiállításon addig nem tapasztalt közvetlenséggel érezte meg a város pártfogó, meleg ölelését, s ezen mélyen megindulva, határozta el, hogy munkásságának e legféltettebb és önmaga által is leginkább megbecsült alkotásait a szülőföld iránt érzett hálából, városának ajándékozza. Szeretném hangsúlyozni, mint aki tanúja lehettem e szép elhatározás születésének, hogy nem afféle mecénási allűrök, feltűnési vágy sugallták Gábor Jenőnek ezt a gesztusát, hanem az idézett nagy magyar elődök hagyományának, példájának tudatalatt is munkálkodó ereje. Nem érezte és nem is szánta többnek és másnak, mint — engedelmes- kedve egy mélyen emberi indíték ösztönzésének — csupán szimbólumnak: egy idős ember hazatérése jelképének Azóta egyre erősebb benne a vágy, hogy élete hátralevő éveit ebben a városban töltse el. Gábor Jenő, úgy érezzük, végleg visszaérkezett oda ahonnét szép sikerekkel övezett, de egy mindig igen szerény életpálya csendes partjai között haladó munkássága elindult. Póz nélküli, soontán elhatározástól indíttatott cselekedete műveinek művészeti és anyagi értékén túl is kivívja a társadalom tiszteleté* és elismerését. Szabó Gyula
