Dunántúli Napló, 1966. április (23. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-10 / 85. szám

A falunak mindig megvan a legszebb leánya. Nem ritka, hogy egyszerre több is, mert megoszlanak a vélemények és hát bármilyen fontos kérdés ez, népszavazást mégsem lehet elrendelni ebben az ügyben.

Rendező barátommal elhatároztuk, hogy dokumentum filmet csinálunk a szülőfalum legszebb leányairól. Tizennégytől nyolcvanig megnézzük, hogy a különböző korosztályokban melyiknek hogyan alakult a sorsa, hiszen a legszebb leányt nemcsak az udvarlás időszakában, hanem később is megkülönböztetett érdeklődéssel figyeli mindenki. Elindultunk hát tájékozódni. Poggyászként se felvevőgépet, se magnetofont nem, vittünk magunkkal, legyenek a beszélgetések mennél meghittebbek, családiasabbak.

A községben hamar híre ment a tervnek, s főleg a lányosházaknál megtörölték a széket, ha bementünk. De felbolydultak a régi emlékek is, feketekendős nénikék szája sarkában megjelent az emlékezés kacér mosolya. Régi viták újultak ki, már-már elfelejtett vetélkedések tüze lobbant ismét lángra. Egyetlen korosztály volt csak a hatvannégy- hetvenöt éveseké, akik, ha megkérdeztük, ki volt köztük az első lány, szinte gondolkozás nélkül, egyöntetűen válaszolták: a Cinbalba, ő volt a legszebb.

— Miféle furcsa név ez?

— Csakugyan, honnan is tudnád? Hát, amikor mi eladólányok voltunk, akkor kezdtek a vásárokon újfajta babákat árulni. Porcelánból vagy kaucsukból, én nem is tudom. De nagyon szépek voltak. Akkor ragadt rá a Cinbaba név Oláh Marira, mert ő még szebb volt a hajasbabánál is.

— Most hol lakik?

— Az alvégen. A cifrakereszt után a harmadik ház; A

fiát biztos ismered, Oláh Jóska. Forgó Margitot vette feleségül.

— Margitot? ö az osztálytársam volt.

— ők azok. Nagyon szépen élnek. Van egy lányuk. Már technikumba jár.

Mentünk tehát az alvégre. A cifrakereszt után a harmadik házba. Mivel először egy gubancokba ragadt szőrű, mérges kis pulikutya fogadott bennünket, nem mertünk beljebb nyomulni a kapuból. Meg kellett várni, amíg kilőtt a házból a fiatalasszony.

— De ritka vendég — csapta össze a kezét Margit, — Az uramat keresed? ő most a bányában van.

— Nem. Az anyósoddal szeretnék beszélni.

— A mamával’ Tessék, gyertek beljebb.

Mivel csak a konyhát fűtötték, oda vezettek bennünket is. Zománcos tűzhely volt benne, világoskék festett bútor gyári falvédők, egy dívány, a sarokban pedig televízió. Látszott, hogy a nap nagy részében itt tanyázik az egész család. A berendezés egyetlen rági darabja egv öreg láda volt. ezen ült az idős parasztasszony, akit kerestünk

Az egykori szépség nyomai még mindig meglátszottak rajta. Igaz, a szép arcokon még a ráncok is máskéop rendeződnek. Kendő nélkül volt. s ősz haja is megőrzött valami eleven csillogó fényt. Amit furesáltunk: nem kelt fel a ládáról, nem jött elénk, csak a fejét fordította az ajtó felé, s arcáról semmi örömet, inkább a mai időkben már szokatlan riadalmat és tartózkodást lehetett leolvasni.

Köszöntünk illedelmesen, ő fogadta, de a feszültség ott maradt az arcán. A menye megmondta, ki vagyok, mire elmosolyodott.

— Mit akartok, gyerekem?

í—Keressük a falu legszebb leányait. Azt mondják a maga ..bandájában” Mari néni volt az első lány.

— Rég volt az.

— Azt is mondták, hogy Cinbabának hívták

— Az öregebbje, úgy hív még most is.

— Nem haragszik érte?

— Miért haragudnék? Majd mindenkinek adnak valami ragadvány nevet.

—i Ez szép név volt. Hallom a vásári babák miatt keresztelték így el Mari nénit. Többen is mondták, hogy magánál szebb lány talán sosem volt a faluban;

— Bár ne lettem volna. Az volt az én szerencsétlenségem.

— Ugyan. Hogy mondhat ilyet? (

— Igazat beszélek én gyerekem. Még tizennégy éves sem voltam, amikor a bálon már blcskáztak miattam a legények. Leszúrták Balog Sanyit, pedig az isten látja lelkem, nem tehettem róla. Meg is fogadtam én akkor, hogy nem megyek többet bálba, akárhogy hívnák.

— De elment, ugye? ,

— Mert udvarolni kezdett a későbbi uram. András, a bíró fia volt. Az egyetlen. Nagyon erőszakos természetű legény. De szép is volt, erős 'is. Azt mohdta, vele el kell mennem a bálba. És a szüleim is neki adtak igazat. Merthogy a bíró fia volt. El ie mentünk, de egész úton imádkoztam, hogy semmi baj ne legyen.

— Ojra késeitek?

— Nem. Csak András nem tudta nézni, hogy mással is táncoljak. Nem csináltam én semmi rosszat, mégis odaugrott és a hajamnál fogva húzott ki a bálteremből. Akkor megfogadtam, hogy én vele többet szóba nem állok. Még a köszönését sem fogadom el.

— Mégis hozzáment?

— Az anyámék akarták. Merthogy a bíró fia volt. És ígérte is, hogy megjavul, hogy szelíd lesz, ha hozzá megyek.

— Csakugyan csendesebb lett?

— Három fiúnk született. De még akkor is mindig úgy viselkedett, mintha ő lenne az első legény.

— Szerette magát?

— Nem tudom. Sokszor arra gondolok, csak azért vett el, merthogy mindenki azt mondta, én vagyok a legszebb lány. Neki, mint első legénynek, a bíró fiának a legszebb lányt kellett elvenni. Kiment Kanadába. Még az első világháború előtt.

— Miért ment el? Azt mondja, a bíró fia volt.

— Itt hagyta magát a három gyerekkel?

— A középső fiam meghalt még egészen kicsi korában A legnagyobb tizenkét éves volt, amikor tetanuszmérgezést kapott. Csepős Marci ment a motorján orvos után, de nem tudták megmenteni

— És a férje?

— Alig, hogy kiment, kitört a világháború. Négy év alatt azután behálózta esv amerikai asszony. Odakint újra megnősült

— Ott maradt mert azt hitte, ott jobb tesz — mondja belenyugvással a mama. de hangjából azért érezni lehet a nehezen leplezett fájdalmat és m°gbántottságot. — Az volt a legborzasztóbb, amikor a második világháborúba az egyetlen fiamat is elvitték, öt évig volt oda. Két esztendeje semmit sem tudtam róla. Azt hittem, hogv ő is elpusztul, de hazakerült.

— Most már szép családja van — próbált derűsebb häuft megütni a rendező.

Az öregasszony sóhajtott;

— Nem is tudom, mi lenne velem nélkülük. \z unokám sokszor olvas nekem. Az a baj. hogv most már tehetetlen vagyok. Nem veszik semmi hasznomat

Margit, a fiatalasszony mindiárt közbevágott:

— Eleget dolgozott, mama. Éppen eleget.

Az öregasszony felénk fordította arcát Most látszott, milyen szép lehetett valaha.

— Nem tudnak mindig velem beszélgetni. Se felolvasni. Sokat ülök egyedül A legtöbbször azon gondolkozók hogy vajon a sok munka, vagy a sok sírás vakított-e meg engem?

Ültünk még egy keveset, aztán elbúcsúztunk Az utcán megszólalt a rendező:

— Azt a mondatot a munkáról meg a sírásról fe1 tétlenül írd fel magadnak. Azt hiszem ez a kulcsmondat a Cinbaba sorsához.

— Nem írom fel. Megjegyzem.

Közben elhagytuk a cirfakeresztet. visszamentünk a faluba.

Liszt-díjasaink:

álma: Honfleur

A zárt négyszöget alkotó vén kikötőben éppen úgy fekszenek oldalukra dőlve az iszapban a színes halászbárkák, tarka vitorláikon a szépen pingált szentekkel, mint évszázadok óta mindig apály idején. S körben a parton is úgy szoronganak egymás mellett a keskeny homlokzatú négy-öt emeletes magastetejű házak; az alsó emeletek kő és téglafalait átszövik a normann építkezés jellegzetes fagerendái, hogy fent már zsindellyel ölelkezve emeljék magasba a szürke tetőket. S ez az egymásra támaszkodó, össze- fogódzó házsor, imbolyogni, előredőlni látszik az öböl felett, amelynek vizében jobbra- balra dőlnek a hajóárbocok is, száradó vitorláikkal és kopott hálóikkal. Az egyenetlen kövezet még fokozza a házak, hajók és a rakpart hullámzását s a tekintet szinte meg- fogódzik az itt is ott is kiugró emeletek alatt meghúzódó tengerészkocsmák és bisztrók színes ponyvái előtt meredező kikötőcölöpökben.

Szemben a parti házsort a múezummá alakított négyszáz éves St. Etienne templom szakítja meg: körülötte bámulatosan szép skanseiíbe csoportosították a régi Honfleur néhány ősrégi normán házát. Szemben a kikötői házsor felett Normandia egyik legfurcsább épülete szökik a magasba. Egy gótikus katedrális fából. Valamikor a XV. században rakták le alapjait de a

türelmetlen hajósnép nem ismerte a katedrális építők évszázados türelmét. Hamar akart szép és nagy templomot. Olyat, amellyel a környék világhíressé vált városai dicsekedhettek. A hajóácsok nekifogtak hát templomhajókat építeni. Oszlopokat, szobrokat faragtak s oly metseri boltíves gerendázatot, amelynek csodájára jártak a világ minden tájáról.

A tenger felől inkább festői, mint félelmetes erődítmény őrzi a kikötő bejáratát. A híres Láeutenance, a király hely tartóinak egykori rezidenciája. Hatszáz esztendeje V. Károly hajóinak fontos támpontja volt e kikötő s az öreg erődítmény falán tábla őrzi Champlain admirális emlékét, aki — amikor Honfleur hajói a nagy felfedezések idején a hadiszerencse forgandó dicsősége helyett már a kereskedelem biztosabb jövedelmeit hordták a városba, a messzi Kanada meghódítására indult. A városka ettől kezdve híres felfedezők, pilóták, tengerészkapitányok egész sorát adta hazájának, míg az utolsó száz esztendőben már békés halászok, lelkes festők és rajongó idegenek paradicsoma lett.

A Lieutenance-t körülvevő kősziget korlátján most is azoknak a halászoknak kék zubbonyos utódai üldögélnek, akikkel Baudelaire szót váltott

valamikor, s a kikötőben veszteglő hajók sem sokat változtak mióta Daubigny, Courbet, Monet és Signac festett e tájon.

Apály és dagály pedig ma is épp oly mozgatója a város életének, mint a XI. században vagy V. Károly idejében. Az elvonuló tenger kissé bánatos hangulatba burkolja a szárazna vetett városkát, a ma gas házak ilyenkor elborulva pillantanak az égre, a hajók szomorúan oldalukra dőlnek s a halászok únottan foltozgatják hálóikat vagy pohara ugatnak a parti bisztrók valamelyikében. Ám a növekvő vízzel újra ritmust vált, frissül, pezsdül a városka élete. A kikötő medencéjében feltápász- kodnak álmukból a hajók, a favázas házak büszkén nézegetik magukat a Vieux Bassin újból csillogó vizében s a halászok csáklyákat, hálókat dobálnak a hajóik fenekére.

S az utas, aki már reggelizett a Café de 1’ Hotel de Vilié teraszán s egy kis csődület közepén már megtárgyalta az egyik halásszal, hogy miként fogta, mennyiért árulja a kezében himbált óriás és kimondhatatlan nevű halat, aki a régi templomok és múzeumok látnivalói között új és új bisztrókban megpihenve kóstolgatta a calvadost s a vin rouge ordinaire-t s esős délidőben a Sofőrök találkahelyének címzett vendéglő teraszáról, tekintélyes polgárokkal s ácsorgó utcagyerekekkel már megbámulta a „modern’’ Honfleur

nagy látványosságát a közeli tengerparti világfürdőkre Induló és onnan érkező autóbuszokat,, és sétált alkonyaikor a Rue Haute valószínűtlenül magas és még valószínűtlenebből öreg házai között, vacsorázott ősrégi tengerészkocsmákban, ahol őriáspoharak- ból fanyarízű calvadossic-et iszogatnak a vízrekészülők, egyik este eljut a holdfényes mólóra is. És éjfél felé, ha a pislogó világítótorony alatt figyeli az 'öböl túlpartján háborús sebeiből felépült Le Havre kikötőinek felvillanó fényeit, s hallgatja a Szajna torkolatából nyílt vízre érő hajók szirénáinak felbúgó örömujjongását, megfigyelheti azt is, hogy a honfleufi halászbárkák oly duzzadó vitorlákkal s büszke hajósokkal térnek meg a Lieu- tenance elé, mint valamikor őseik a távoli csatákból, vagy kalandos expedícióikból. A frissen fogott halak ilyenkor ott fiokándoznak a móló kövezetén és egész hajós sereg fáradozik vitorla, motor, csónak réndbeszedésén, kikötéséin.

S már az utas is ott ácso- rog e parti nép között s azon kapja rajta magát, hogy velük lesi, számítgatja: milyen a fogás?! örvendezve mutogat a nagy halak felé, ott toporog, amíg csak az utolsó hálót bevonják, aztán a halászokkal együtt indul haza a kanyargós utcákon távoli szállodája felé. S ha útközben megkérdezi magát: miként is szövődött

így össze élete és sorsa e néhány napra a kis halászváros apály-dagály szabályozta életével. boldogan elmosolyodik, s rájön, hogy ez is az álomhoz tartozik. S talán éppen ez a legszebb az egészben.

Antal György

A mikor 1947 nyarán

** hosszú hadifogságból visszatért a mecsekalji városba, azonnal részt vállalt a nagymultú zenei város újraéledő vérkeringésében. Veleszületett hallatlan akaraterő, bámulatos kitartás, fáradhatatlan tudásszomj és mindenekelőtt nagyfokú muzikalitás vezette már akkor, mint tanítóképzős zenetanárt, a Pécsi Polgári Dalárda karnagyát, a Zsol- nay-gyár énekkarának meg- alakítóját. A masszamalomból, a forró kemencéktől, a poros csiszolókból jött dalosokkal szinte csodát művelt: Orlando di Lassotól Kodályig terjedt a munkáskórus repertoárja, a Dal az erdőről oratórium részleteivel. 1951-ben Budapestre Is meghívta őket Baranya képviseletében Vásárhelyi Zoltán. 1949-től a Pedagógiai j Főiskolán tanított. Egykori j tanítványai ma is szívesen gondolnak azokra az évekre, amikor az ő „ablak- nyitogató zenetörténet- és szolfézs-óráin, meg a kar- énekórákon ismerkedtek a jövő énektanárai a muzsikával”.

Attól kezdve pedig, hogy a Városi Zenekonzervatórium élére került, egyre nagyobb súllyal nehezedtek ró a város rohamosan fejlődő zenei élete irányításának gondjai, tennivalói. Épp abban rejlik Antal György érdeme, hogy megragadta a rá váró feladatokat, azokat sorrendbe rakta és megvalósította. Helyes érzékkel először a muzsikálás objektív feltételeinek megszervezéséhez látott hozzá. Első lépés 15 esztendővel ezelőtt a zenei élet alapjául szolgáló zenekar, kórus megteremtése volt. 1950-ben a Nagy Lajos Gimnázium fürdőmedencéjében adta első hangversenyét a Pécsi Szimfonikus Zenekar, melyet 1956-ban félfüggetlenítettek. Ugyanakkor létrehozta a Zeneművészeti Szakiskola vegyeskarát, melyből aztán a Liszt Ferenc kórus alakult. Szoros kapcsolatot épített ki a Zeneművészek Szövetségével: így jött létre 1952-től kezdve a budapesti zenei plénumok hatására az a hangversenysorozat, melyen új magyar zeneművek bemutatása szerepelt Ekkor szólaltatta meg kórusával Kodály új alkotását, a Kállai kettőst, a Mester 70. születésnapján pedig betanítása nyomán felcsendült a Psalmus. Ez olyan hatalmas tett volt, hogy sikere nyomán bátran állhatott elő a zenei élet nagy kívánságával: a hang- versenyterem ügyével. Szívós és kitartó munkája nyomán az egykori kugli- pálvás Budai-kör neonfényes. orgonás hang

versen v ler-mmé varázsoló- dott. Volt már hová hívni,

csábítani az új, zenekedvelő, zeneértő közönséget, melynek számára „Pécsi Zenélő Május”-okat rendez, ifjúsági hangversenyeket szervez és ez a közönség már igényli. várja a nagyhatású koncerteket, megérett minden feltétele művészi feladata valóraváltásának: az oratóriumkultúra meghonosításának.

A ntal György évről év- re hozza a zenei „csemegéket”. Kodály csaknem valamennyi jelentős kórusművét, sőt több zenekari alkotását (Marosszéki táncok, C-dur szimfónia) dirigálta, a Psalmust több mint hússzor Pécsett, a fővárosban és vidéken, a Te Deu- mot Győrtől Egerig. Mint karigazgató a Kilencediket, Verdi és Cherubini Re- quiemjét, Sugár Hősi énekét készítette elő Gooesene, Satanovski, Kleinert, Gar- delli, Ferencsik és a többi világhírű karnagy keze alá, majd ő maga is dirigálta őket a nagy Handel-onató- riumokkal együtt. A Sámson, a Mozart-Requiem, az Évszakok után a csúcspontot a ' Jephta jelentette, melyről a Népszava kritikusa 1960-ban ezt írta: „Rihter óta nem volt ilyen siker..aztán a többi óriás: a Máté passió, újabb Händel-oratóriumok mellett a modemek, a Carmina Bu- rana, a Dávid király, a Spartacus ... Nehéz feladatot teljesített Antal, hiszen a Főiskoláról, mint Bárdosnövendék, a capeila-művek karmestereként lépett ki, de fáradhatatlan tanulással — ami talán már az árvaházban töltött gyermekkorban kezdődött — küzdötte fel magát a legkiválóbb oratórium-karmesterek közé.

Karnagy és szakiskolai igazgató. E két funkció eggyéolvad tevékenységében, amikor az egész pécsi— baranyai zenekultúrát tartja szem előtt. Feladatai, gondjai ma sem kisebbek: a szakiskolai tanárképzés, a Lisztkórus tagságának stabilizálása. az idősebbek kórusba hívása, a finn—magyar kapcsolatok kiszélesítése, az operatársulat munkájával való szorosabb együttműködés és még sok nagy és kis probléma ma sem hagyja nyugodni. Mozgékony idegszálaival már a nagy esztergomi hangversenyre készül, meg Bach Hohe Messe- .iére. melyet ősszel keid majd tanítani kórusának, hogy ezzel a hatalmas műve] lépjen a közönség elé ötvenedik szütetésnpnján ... Liszt-díj méltó elismerés azért a munkáért. amit városunkban véghez vitt, a?ért a zenéért, amit diriéit. pronasév, - ’'■"tett és a’-’-'- a gondola!okért, amikéi tér jesztett és ébresztett.

— nt —

>

c

o

jo

x 0

CK

N3

ft N .= <f

3 ^

w

rX}