Dunántúli Napló, 1966. április (23. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-10 / 85. szám

tm. ÁPRILIS 10. napló Pécsre érkezik a Lahti Férfikórus E szavakkal szólítja ének­lésre finn testvérvárosunk, Lahti Férfikórusát az énekkar mottó-dala, a „Lahdén Mies- kuoron tunnuslaulu” című dal és e szavakat olvashatjuk a kórus életét ismertető könyv első lapján. A pénteken Pécs­re látogató kórus 1964-ben ünnepelte fennállásának hat­vanadik évfordulóját. Ebből az alkalomból jelent meg a „Lahden Mieskuoro 1904— 1964” (Lahti Férfikórus 1904— 1964) című könyv (Lahti, 1964). melyből kiragadok né­hány adatot, hogy előre is­merkedjünk kedves vendé­geinkkel. A kórus jelenét és múltját fényképekkel bőségesen il­lusztráló, szép kiállítású könyv adatközlő jellegű és mégis riportszerűen eleven munka. Az ünnepi koncerten készült felvételeket, valamint Kalevi Niemi karmester, Rei- no Rajala elnök és Arvi Jur- vainen helyettes karmester képét látjuk az első lapokon, majd Rajala elnök bevezető szavai után a Lahti Férfikó­rus részletes történetével is­merkedhet meg az olvasó, az először csak kis csapatot ké­pező dalos együttes megalaku­lásától a mai, Finnország határain túl is ismert ének­karig. Az éveket „dalos évad­nak” nevezve, szakaszokra bontva kapunk képet az ének­kar küzdelmeiről, sikereiről, belföldi és külföldi utazásai­ról, régi és mai neves karmes­tereiről, szólistáiról. A Lahti Férfikórus szerve­zeti formája egyesület. A tu­lajdonképpeni férfikóruson kívül ehhez az egyesülethez tartozik a Nőtanács, mely az alakulástól napjainkig a hű­séges támogató szerepét tölti be. A kórus anyagi alapjait a pártolótagok biztosítják. Külön szót érdemel az egye­sületen belül a fiúkórus és a zenekar. A fiúkórus körülbe­lül egy évtizede működik, részben önálló koncerteket ad, részben a férfikórussal együtt lép fel. Létszáma 30 és 60 között mozog. A zenekar még a fiúkórusnál is ifjabb. 1962-ben alapították a kórus tagjai először saját kedvte­lésükre, de ezen a célon gyor­san túlnőtt a zenekar és ma Harmiiictagú baranyai küldöttség utazik Ma Egvutt ünnepük május elsejét már ez is a finn zenei élet egyik jelentős tényezője. A kórus műsorait változato­san állítja össze: Bach, Mo­zart, Sibelius, Felix Krohn, Martti Similá és más külföl­di és finn zeneszerzők művei­ből válogatva, A nagysikerű műsorszámok közül csak néhányat említünk: Folke Lindqvist kitűnő bari­ton szólista előadásában: „Voi jós ilta joutuisi” (Ó, csak jön­ne már az este); „Miesten laulu” (A férfiak dala); „Me- ren rannalla” (A tengerpar­ton). Finn barátaink napjaink­ban méltó utódai a Kalevala dalait egykor kantelén játszó és éneklő őseiknek. A dalked­velő és daltermő hagyomány él. Emberek tízezrei járnak hetenkint egyszer-kétszer éne­kelni valamelyik énekkarba. A Kalevala megjelenése, a finn nép dalainak, költészeté­nek szépsége, az ősök csodás világának és a valóságnak sa­játos összefonódása a világ több országában ámulatba ej­tette az olvasókat. Ebből a gazdag hagyományból táplál­kozik a mai finn zenei élet. Genetz, Sibelius, Järnefelt, Palmgren, Kuula és más finn zeneszerzők, valamint a leg­nagyobb külföldi komponis­ták halhatatlan alkotásai a finn énekkarok tolmácsolásá­ban ma is magukkal ragad­ják a koncerttermek közönsé­gét nemcsak Finnországban, hanem külföldön is. Pécs város közönsége is érdeklődéssel és szeretettel várja a finn testvérváros fér­fikórusának baráti látogatását és április 18-án, hétfő este fél 8 órakor rendezendő hang­versenyét. Dr. Szabó László docens Az MSZBT szervezésé­ben harminctagú baranyai küldöttség utazik április 27-én Lvovba, ahol a város dolgozóival együtt ünnepük majd május elsejét. A lá­togatás előzménye a Bara­nya megye és az ukrajnai Lvov megye között évek óta szövődő, elmélyülő barát­ság, közvetlen kapcsolattar­tás, amely az üzemek, in­tézmények, szocialista bri­gádok részéről megnyilatko­zó levelezésekben, a Pécsi Rádió, a Baranya megyei Moziüzemi Vállalat, a pécsi városi művelődési ház és a hasonló Ívovi intézmények közötti műsorcserékben mu­tatkozott meg. A hónap vé­gén Lvovba utazó baranyai küldöttség célja ez, hogy ezt a baráti kapcsolatot tovább szélesítse, konkretizálja. Ezt fejezi ki a csoport összetéte­le is: tagjai között ott ta­lálhatóak a Mecseki Szénbá­nyászati Tröszt, a Pécsi Hő­erőmű, a Porcelángyár. So- piana Gépgyár, a MÉSZÖV, a párt- és a tömegszerveze­tek, a tanács és a termelő- szövetkezetek képviselői egyaránt. Baranya megye és a Ívovi terület között ez az első ilyen, nagyobb lét­számú küldöttséget magába- foglaló, baráti látogatás. Ötvenkéímillió forint Mohács vízhálózatának kiépítésére 3300 tagol számláló vízműi ár sül at segíti a munkálatokat Mohács vízvezeték és csa­tornahálózatának kiépítésére 3300 tagot számláló vízmű társulat alakult két évvel ezelőtt. A társulat tízmillió forinttal, a különböző állami szervek, intézmények 42 mil­lió forinttal segítik elő a nagyszabású beruházást, mely­nek eddigi eredményeit a Vá­rosi Tanács V. B. a napokban összegezte. Megállapította, hogy a dunai árvíz ellen ví­vott múlt évi küzdelem óta a vízműhálózat kiépítése meg­gyorsult. Uj kutakat fúrtak, közel 40 km vízvezetéket fek­tettek le, ezekben 80 közki­folyókutat nyitottak. Még az idén befejezik a teljes elosztó- hálózat lefektetését, a felbon­tott útburkolat helyreállítását, két-háromszáz lakásba, illet­ve intézménybe bekötik a víz­vezetéket. A vízmű teljes ki­építését — beleértve a vízmű­telepet, víztornyot, kezelői la­kást és egyéb melléklétesítmé­nyeket — 1967-ben fejezik be, 1968-ra csak kisebb, áthúzódó munkák maradhatnak hátra. A professzorok nesztora Kissé lázas a professzor úr, de azért fogad. Felkönyököl a klinika fehér vaságyán, kí­váncsian fordul felém. A kór­terem ablaka a minaretre néz, egy fiú van fent a to­ronyban, a dzsámi árnyéká­ban pedig iskoláslányok tere­ferélnek. Április van, süt a nap, időn­ként megszólal egy gerle a klinika kertjében. Mégis csa­lóka az idő. Elég hűvös leve­gő árad be a nyitott abla­kon, de nem törődik vele. Biztos abban, hogy holnap reggelre, az ünnepség kezde­tére meggyógyul. Örülök a szerencsémnek. Holnap nem beszélhetnék ilyen nyugodtan vele. Körül­PÉCSBÁNYÁN nyán. Ezért van ez a rátar- tiság s a mai gyerekek már ebben nevelődnek. Nem is baj. Echter néni — fáradt, különben nagyon kedves asszony — halat pucol az udvaron. Toncsi bácsival a szinte kínosan tiszta kony­hában ülünk. Lassan tíz esztendeje, hogy utoljára láttam, most hatvanhat esz­tendős, de — igazán minden hízelgés nélkül — nem sokat változott. — Csak fáradt vagyok .:. — mondja. Fáradt. A huszas évek végén felkerekedett, útle­véllel megy ki Németország­ba, útlevél nélkül Belgium­ba, Hollandiába, aztán haza­jön a családért, ismét ki­megy és évek múltán visz- sza. Sokat hadakozott a kinti hatóságokkal (sztráj­kok, letelepedési kérelmek, amelyeket hol megtagadtak, hol megadtak), de nem is ezert jött meg, hanem mert bántó a hollandiai éghajlat, örökös eső és köd. Az öt­venes évek végén a legény­szállások hétszáz főnyi lakó­jának politikai nevelője. S ez mennyi gonddal járt! Az ötvenhármas nagy-amnesz­tia után tömegével érkeznek a munkavállalók, aztán fele cserélődik: ötvenhat olyan embere volt, akik tíz év­nél többet ültek börtönben, feketézők, valutázók, barnás­kártyások, betörők, egyebek. Ezek aztán továbbléptek. A zöme a legényszállások la­kóinak itt maradt, szakmát kaptak, letelepedtek: házat építettek,, autót vettek, nő­sültek, gyereket nevelnek. — Támaszkodom a kerí­tésnél, jönnek a „fiaim”, beszólnak: „Mi újság, Tóni bácsi? Hogy szolgál az egészsége?” S ennek én na­gyon tudok örülni. — Valóban: hogy állunk az egészséggel, Tóni bácsi? — Hát, nálam még nincs baj. De az asszonykám be­teges. Én végzem a bevá­sárlást, fát vágok, szenet hordok be a lakásba, még a nagytakarításnál is segít- kezek. Míg jobban volt, föl­mentünk az erdőbe az asz- szonnyal, vittem egy-két üveg bort, leültünk, fölvált­va hangosan olvastunk egy- egy könyvet. Most nehéz már a járás a feleségemnek. A kert alatt van egy be- tonozott vizescsatorna, azon egy híd, addig elkísér, aztán átmegyek az aknára. Valami üzemépületet reno­válnak a kőművesek, meg két fiatal asszonyka. Mesze­lik kívülről az épületet. Te­herautóról anyagot raknak le, a sofőr odaszól egyik asszonynak: — Mire meszelnek? — Húsvétra. A sofőr felnevet: — Azt hittem a falraj». A férfiak nevetnek, az asszony meg bosszúsan keveri a meszet a hosszú- nyelű alkalmatossággal. Benézek a szakszervezet­hez, Kálmán Bélát találom a belső szobában. Hogy él­nek itt a telepiek? Tudja-e? Gondjaik, örömeik eljut­nak-e a szakszervezethez? Mondom neki, valamikor jártam itt külföldiekkel, azoknak is feltűnt, hogy egy bányatelep létezik az or­oszágban, amit nem fejlesz­tenek, pontosabban: hiány­zanak a szokásos új bérhá­zak, középületek, egyebek. — A szénkészleten mú­lik minden. A szénkészlet diktálja az ütemet, vagy ez esetben az elsorvasz­tást .. i Megírtuk már, de néhány sorban még egyszer emlé­keztetni kell, amennyiben a telep jelenéről, jövőjéről van szó. Borbála-telep már likvidálásra ítéltetett, sorra kerül Pécsbánya-telep is. Van itt még szén, de na­gyon mélyen, nyolc-kilenc- száz méter alatt, kitermelése körülményes. Inkább István- akna irányába folyik majd a termelés. Ide emeletes lakóházakat építeni éppen ezért nem érdemes. Talán tíz-tizenöt vagy húsz esz- tendőnyi ideje van még a telepnek. A régi koloniális lakásokat persze a tröszt felújíttatja, nagyon tisztes­séges elgondolás alapján, ezt hozzá kell tenni: ahol csak lehet, oda fürdőszobát is építenek és ez nagy szó, hiszen ezek a kis lakások már a kezdet kezdetén — ötven—nyolcvan évvel ez­előtt — is szűknek és kor­szerűtlennek bizonyultak. Pécsbányán talán négy­négyszázötven család él, majdnem fele nyugdíjas. A tröszt egyik legnagyobb problémája: lakást adni a szanálásra ítéltetett házak lakóinak. — Ellátás? — Mit mondjak magának? Van itt pénz, élnek jól, szépen az emberek. De van — talán látszólag kicsinek tűnő — baj is. Kiszáll a bá­nyász, kifürdik, megy haza, sört vagy bort vinne néhány üveggel, hogy a hűtőszek­rényben tartalékoljon ma­gának néhány napra. Mert kiszárad az ember lent a fej­tésben, izzad és izzad für­dés közben is. Ezért kell ez. De honnét, ha nincs. Még jó, hogy sok itt a magán­autó, így ünnepek előtt föl­kerekedünk, megrakjuk a kocsit demizsonnal, üveggel és megyünk borért Siklósra, Villányba. De ezt nem le­het mindig megcsinálni. Memcsak Kálmán Béla, hanem mások is pa­naszkodtak a közel sem ki­elégítő bor-, sörellátásra. Az is igaz: ez volt az egyet­len panasz, amit itt két nap alatt hallottam. Bár minden bizonnyal akad itt más óhaj és kívánság is. Biztosan. De hát a húsvéti ünnepek lázé­ban mindenki szívesen mel­lőzi a panaszokat. Rab Ferenc fogják őt, szinte megközelít­hetetlen lesz számomra. Ott lesz a miniszter, a két orvos- tábornok, az egyetem rekto­ra, a professzorok, kórházigaz gatók, főorvosok, akik az or­szág legkülönbözőbb részei­ből azért utaznak Pécsre, hogy 80. születésnapján kö­szöntsék. Valamennyien a ta­nítványai. Professzor tanítványa van még a skóciai Edinburghban és a kanadai Torontóban is. Ritka ember dr. Ángyán Já­nos. Nem ismerek még hozzá hasonlót, akinek ennyi híres neveltje volt. Ö a professzorok nesztora. _Uogy milyen volt a kli­■ * nika a kezdet kezde­tén? — tűnődik a kérdésen. — Hádesz! — mondja rövi­den. S valóban: 1923-ban, ami­kor az I-es belklinika profesz- szorának kinevezték, elhanya­golt közkórház állt az intéz­mény helyén. A betegek több­ségét az alagsorban zsúfolták össze. Pislogó villanykörte vi­lágította meg a helyiségeket, gyanús szalmazsákok szolgál­tak fekhelyül. Sok volt a tén­fergő öreg, akik csak azért kerültek ide, mert megtelt a város szegényháza..; Ebből a siralmas helyből teremtette meg az ország egyik legkorszerűbb kliniká­ját. Szinte mindent átépítte­tett. Az ő tervei alapján ké­szítették el a kiinka amfi­teátrum-szerű előadótermét is. Azt a helyet, ahol holnap az ünnepséget megrendezik. • D eszélgetés közben kér­® déseket tesz fel Albert Schweitzerről, Schillerről, Jendrasik Györgyről, Mecs- nyikovról és másokról, s für­készően hallgatja, mit vála­szolok. Azon kapom magam, hogy vizsgáztat. Mérlegre tesz; mit érek? Régi, beidegzett szokását követi. Ö egész életében „vizsgáztatott”. Minden fiatal orvost kifaggatott, aki a hosz- szú évtizedeken át elébe ke­rült. De sokan voltak! Szigorú kérdező. Azt hiszem boldog volt az a fiatal orvos, akit nemcsak egy-két óráig, hanem éveken át „zaklatott”, akitől nagyon sokat, mind többet követelt. Az bízhatott magában, az mindig számíthatott rá. kJ éha rápirít a miniszterre vagy az egyetem rekto­rára: „Fiaim, miért nem te­geztek’ Hiszen ti is felnőtte­tek már! Sőt! magasabb pol­cokra kerültetek, mint én!”... Valóban, miért magázzák őt a tanítványok, még a minisz­ter is? Dr. Szabó Zoltán elmosolyo­dott a kérdésen, s így vála­szolt; — 1939-től 1952-ig dolgoz­tam a professzor keze alatt, medikus koron óta ismerem őt. Nem lehet elfelejteni azt a tizenhárom évet, a régi em­lékeket. Számomra professzor úr marad ő, amíg csak élek... U umanizmus... Ez a szó ** az ünnepi felköszöntők­ben minduntalan visszatért Dr. Trencséni Tibor orvos- vezérőrnagy, az Orvosi Heti­lap felelős szerkesztője me­sélte el a következő történe­tet: — Ha jól emlékszem, 1934- ben a fegyőrök behoztak egy beteg rabot a klinika ambu­lanciájára. Megdöbbenve is­mertem fel a fogolyban bará­tomat, dr. Heimer Ödön le- tenyei gyakorló orvost. Tud­tam, hogy kommunista mi­volta miatt került börtönbe. Alaposan megvizsgáltuk a beteget, elkészítettük a lele­teket, s átadtuk egy gyakor­noknak, hogy vigye fel Án­gyán professzorhoz. Szorong­va vártuk a Választ. A gyakornok csakhamar visszatért s a következőt súg­ta a fülembe: ,A professzor azt üzeni, hogy próbáljunk segíteni a betegen. Ahogy csak lehet, könnyítsük meg a helyzetét”. Ez annyit jelentett: ne ha­zudjunk a leletekkel, de ad­junk olyan diagnózist, java­soljunk olyan gyógymódot, amivel elérhetjük, hogy a le­hető legkíméletesebben bán­janak vele. Valószínű a professzor már elfelejtette ezt a történetet, hiszen több hasonló lejátszód­hatott abban az időben. Én mégis megőriztem magam­ban, hiszen a legvadabb kom­munistaüldözés éveiben tör­tént ez. N em élünk társasági életet; — mondta a professzor felesége, aki öt­ven éven át, jóban-rosszban mellette állt, s most készül az aranylakodalmukra Amikor megkérdeztem a derűs kedélyű asszonytól, hogy járnak-e hozzájuk láto­gatók, élénken bólintott. Azt mondta gyakran bekopogtat a lakásukra Barta professzor, Benkő professzor, dr. Horváth Mihály Balatofüredről, Halász doktor Sopronból és termé­szetesen még más tanítvá­nyok. M| eggyengült a professzor ■ * látása. A százas vil­lanykörte ott lóg közvetlenül a feje fölött, ha olvas. Nagyí­tó készüléket használ, mely mögött óriásinak látszanak a betűk. így olvas. Orvosi fo­lyóiratokat, újságokat, köny­veket. Ha elfárad, felesége a fel­olvasó. Ö a kísérője is, bár a professzor egyedül is "vak- ran elindul a Szent István térre. Magyar László Az április 8-án, pénteken tar­tott bensőséges ünnepségen mintegy 150 tanítvány köszön­tötte dr. Ángyán János prof es» szórt. i i,Hel, Lahden mlehet, lautakaa, Lauluna llettü lletsokaa!” (He), lahtl férfiak, daloljatok, Szítsátok a dal tüzétl)

Next

/
Thumbnails
Contents