Dunántúli Napló, 1966. február (23. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-13 / 37. szám
W». FEBRUÁR 13. Ezúttal szőkébb körben forognak a kérdések. A beszéltté* Blzse Jánossal mintegy fél évvel külföldi útja után történik. Egy olyan út Után, amelyre hosszú ideig készült, s amely egy festő számára különös jelentőséggel bír. Franciaország, Ausztria, Németország. Az egésznek a középpontjában: Párizs. A festő — riportalanynak cseppet sem ideális: zárkózott, megfontolt, szenzáció- gyűlölő —, cigarettázva ül képei között, azok között, amelyek különösen kedvesek számára. Egy régi, benső „Ismerős” tekint le a falról: a sárgák ma is olyan szik- rózóak, fényesek, titokzatosak és gazdagok, mint valaha. A kései útibeszámolóra azért került sor, mert egy festő számára az élmények akkor válnak saját tulajdonná, amikor vászonra kerülnek. Bizse János nem azok közé tartozik, akik vázlatokat készítenek és szívesen teszik át képpé a közvetlen élményt. — Olyan szép és színes diákat készítettünk. Miért fessem meg az Eiffel-tornyot, amikor fényképen sokkal jobban élvezem? Az utazás minden embernek izgalom. — Uj-keresés és felfedezés. Bs a menésben magában is van valami jóleső izgalom. A 200 kép Görögországból Ma este 6 órakor a Doktor Sándor Művelődési Ház nagy. termében a Pécsi Fiatal Utazók Klubja rendezésében ifj. Vadász István fotóművész, a Mecseki Fotoklub tagja gör’ög- országi utazásáról tart élménybeszámolót. Bemutatja 300 színes diáját is, amelyek nagyrésze szakmai körökben is elismerést nyert. A klubest keretében az érdeklődök jelentkezhetnek az EXPRESS Ifjúsági- és Diák Utazási Iroda ez évi külföldi társasutazásaira. Végh József _ A Pécsi Kertészeti és parképítő Vállalat az idén négy virágkiállításon, illetve kertészeti bemutatón vesz részt- Április 16—24 között az érfurti virágkiállításon szerepelnek, ahova két fajta violát és két fajta gladiólust visznek. Augusztusban pedig a debreceni virágkiállításon a tízféle virágból közel negyven fajtát mutatónk be. napló 5 Kései útibeszámoló rohanás a huszadik század jellegzetessége, mint mondani szokás. És valóban: világjelenség az utazási láz. Robog a kocsi: egy pillantás, egy táj. Aztán a sok pillantás valahol összegyűlik, a sok táj összegeződik egy vagy néhány tájjá. Képei, amelyeket mostanában fest, ezeknek az „összegyűlt pillantásoknak” sajátos kivetődésed. — Sztorikat vár tőlem? Nem értek meglepetések. Tudtam, mi az, amit meg akarok nézni. Hogy úgy mondjam: fölkészülve Indultam útnak Semmiben sem hasonlitott a turista típusára. Nem rohant, nem akart mindent látni, nem vásárolt, nem történtek vele szenzációk. Sőt: állítólag az utolsó napokban már ideges volt. — Persze — legyint a festő —, amikor az ember már telítve van élményekkel, okvetlenül siet haza. Izgatott lesz: az élményekkel kezdeni akar valamit, el akarja raktározni őket. — Most jut eszembe: egy meglepetés azért ért... Egy tengerparti, francia faluban zsákutcába kanyarodtak, de mielőtt visszafordultak volna, kiszálltak megnézni egy temetőt. S egy XII. századi templomban Braque csodálatos színes üvegeit pillantották meg. Varengevill« volt ez a fahi. — A megrongálódott épületeket különös módon állítják helyre. Nem próbálják utánozni az eredeti formát, hanem, miután az épületet nagyjából visszaállították, modern megoldásokhoz folyamodnak. Mint a színes üvegek, amelyek az eredeti ablak színvilágát, kompozíciós rendjét átveszik ugyan, de modern képzőművészeti alkotások. Rendkívül szépek. Párizs: a Louvre, az Impresszionista és a Modern Múzeum. Képek hosszú sora kerül elő az emlékek közül, sok volna felsorolni is. — Ismertem őket, hisz az ember tanulta, tanította, olvasta, tanulmányozta a művészettörténetet. Eredetiben mégis más. S érdekes módon nagy élmény volt látni és átérezni: mennyire összefüggő és folytonos a művészet. Megérezni is, nemcsak tudni, hogy például Cezanne nélkül Picasso vagy Braque nem így festett volna... A mai bajor festők kiállítását említi, amelyet Műnchenben látott. Sokirányú, változatos anyag, nagyon sokféle próbálkozás. És a már klasszikussá vált maiak a párizsi Modem Múzeumban: Matisse, Seurat, Kandinszkij és a többiek. Ugyanott kellemes találkozás egy honfitárssal: Czóbel Bélával. Bécsben meg Rippl-Rónaival. Mit jelentett hát a festőnek ez az utazás? — Meggyőzött arról, hogy azt az utat kell folytatnom, amelyen eddig jártam. Eddigi eredményeim és tapasztalataim alapján saját mondanivalómat kell továbbra is keresnem. Még jobban meggyőződtem arról, hogy a nyitott szemmel járó ember, ha a valóságot festi meg, korszerűt hoz létre. JívJ A nyárra emlékeztünk, de mégsem lenne teljes a kép, ha nem említenénk azt a munkát, ami jelenleg a legfontosabb. Megbízatásról van szó: a komlói, modem, új, lakóházak kapui fölé kerülő mozaikokról. A tervek már készen vannak, a tavasz folyamán meg kell csinálni a mozaikot is. Hat nagy kartont tesz elénk. Hal- és madármotívu- mok, üdék és szépek, már meat éreztetik azt a hatást, amely majd akkor lesz Igazi, ha sok-sok apró kőből összeállnak. Mutatóba álljon Itt egy közülük. Hallania Erzsébet Sajtóbál az Olimpiában Immár harmadszor rendezzük meg a hagyományos sajtóbált idén február 19- én este 8 órai kezdettel az Olimpiában. A sajtóbál eseményei közé tartozik, hogy ismét megjelenik a Báli Napló harmadik évfolyam harmadik száma, melyben a sajtó dolgozóinak munkájáról számolnak be a munkatársak. A sajtóbálra a belépőjegyeket már kedden elővételben árusítják a Dunántúli Napló Kiadóhivatal hirdetésfelvevő irodájában, Hunyadi út 11. szám alatt. A belépőjegy (ami egyben asztalfoglalást is jelent) 10 forint. Ezenkívül 20 forintos vacsorajegy váltása kötelező, amiért a vendéglátó vállalat házi disznótoros vacsorát szolgáltat a bál részvevőinek. Telitalálat a lottón A Sportfogadási és Lottó Igazgatóság tájékoztatása alapján a 6. lottó játékhéten nem végleges megállapítás szerint egy fogadó ért el öt találatot. Nyereménye a nyereményilleték levonása után, 1 963 060 forint. Négy találatot 33 fogadó ért el, nyereményük egyenként >74 358 forint. Három találatot 2657 fogadó ért el, nyereményük egyenként 923 forint. ‘ Két találatot 97 811 fogadó ért el, nyereményük egyenként 25 forint. A 20 forinton felüli nyereményeket 20 százalék nye- reményilleték terheli; A <itytumekieltto as&ztotty r éved kérem, téved! Nagyon kevesen tudják, hogy miért nincs gyermekem. Még az anyámnak sem. árultam el a titkot. Nem szeretem dobra verni magánügyeimet, még kevésbé kedvelem, ha sajnálkoznak rajtam. Most is csak azért térek el a szokásomtól, mert tudom, hogy sok asszony van abban a helyzetben, mint én voltam kilenc évvel ezelőtt. Ezért őszinte leszek magához, de csak azzal a feltétellel, hogy nem írja ki a nevemet. Ebben az ügyben úgysem a név a fontos. Már a házasság első hónapjában terhes lettem. Még fekhelyünk sem volt — kölcsön heverőn aludtunk — de már útban volt a gyerek. Tanácstalanul néztünk össze a férjemmel. Mit tegyünk? Mire szüljek? Hej, ha akkor tudom, amit ma tudok! Akkor nem hallgatok két asszony-barátnőmre, nem hiszem el nekik, hogy az abortusz — különösen az első — veszélytelen. De talán mentségemre szolgál, hogy tizenkilenc éves voltam, s szinte vakon hittem abban, amit o tizennégy, illetve tizennyolc évvel idősebb barátnők mondtak nekem. Abortáltam és gyűjtögettünk, mint a méhek. Bútort, ágyneműt, edényeket vettünk. Csak két év múlva — amikor úgy véltük, hogy van már valamink — akartunk gyereket. Már fél éve vártunk hiába, de még nem gondoltunk rosszra. Csak akkor ijedtem meg, amikor a doktor — a Szülészeti Klinika egyik orvosa — megszidott. De még mindig bíztam, hiszen optimista alaptermészetem van, a különben is egy hétig kezeltek a klinikán. Amikor hazamentem, tele voltam reménységgel. Gondolatban átrendeztük a szobát, elhelyztük benne a képzeletbeli gyermekágyat, szinte minden nap a kicsiről beszélgettünk. Sokat álmodoztunk, s újabb fél év telt el, mire felismertük, hogy homokra építettünk. Most nyillalt belém először az a felismerés, hogy to- '»■ Ián sohasem lesz gyermekem. Szörnyű és borzalmas felfedezés volt! Mintha letaglóztak volna. Nem tudtam uralkodni magamon. Kolléganőim szeles természetű embernek ismernek, megszokták, hogy időnként a legapróbb dolgokon is viharosan felnevetek. Nem tudták elképzelni, mi történt velem egyik percben sírok, a másikban meg nevetek. Azt hitték megkergültem. A két idősebb barátnő, aki annak idején azt tanácsolta, hogy ábortáljak, most lesütött szemmel bizonygatta, hogy ők figyelmeztettek a veszélyre. Nagyon felháborodtam, hiszen ez nem volt igaz. És mégis, hallgatnom kellett, hiszen milyen alapon reklamáltam volná? Végső soron mégiscsak én döntöttem! Ettől az időtől kezdve állandóan orvoshoz járok. Tíz napig feküdtem a pécsbányatelepi kórházban, fél évig jártam egy magánrendelőbe, felutaztam Hirschler Imréhez, Budapestre. Megvizsgáltattam a férjemet, alávetettem magam a véget nem érő kezelések minden tortúrájának, és hiába: mégsincs gyermekem. Ha az eszemre hallgatnék, azt mondanám: nem is lesz már. De még nem tudok hinni az eszemnek. Néhány nap múlva megint orvoshoz megyek. Amikor terhes voltam, semmink sem volt. Most visz- szasírorh azt az időszakot. Mindent odaadnék, amit kilenc év alatt gyűjtöttünk bútort, hűtőszekrényt, még a lakást is — csak gyerekünk lenne. Furcsa változásokat veszek észre magamon. Irigykedem -azokra, akiknek gyermekük van. Bár nem akarom, mégis, elfog a méreg, ha azt hallom, hogy az asszonyok félnek a terhességtől. Színlelek és képmutató vagyok. Becsapom anyámat és apámat, négy testvéremet és — néhány titoktartó barátnőmön kívül — minden ismerősömet. Megjátszom magam, úgy teszek, mintha nem akarnék gyereket. Nevetéssel, apró legyintésekkel leplezem igazi érzelmeimet. /[ férjem nagyon elgondolkozóvá vált az utóbbi időben. ** Tudom, mi bántja. Már évekkel ezelőtt megmondtam neki. ha akar elválhat tőlem. De ő csak a fejét rázta. Talán eszébe jutott, hogy — amikor kilenc évvel ezelőtt az abortusz gondolatát felvetettem — 6 sem tiltakozott. Soha, egyetlen szóval sem hányta a szememre, hogy nincs gyermekem. Csak gondolkozik. Sokkal többet, mint régebben. És megint sürget, hogy menjek orvoshoz. Ideges. Feljegyezte: MAGYAR LÁSZLÓ Fél évszázad után I Ha csak egyszerű életrajzi adatokkal sorolnám fel Szendrődi Sándor pályafutását, azzal is érdekes, nem mindennapi csokrát adnám a legszebb emberi erényeknek. Sajnos, erre sem vállal- I kozhatom, ötven munkás- I évet kellene felváltanom, ! s hogy akár vázlatosan is ; elidőzhessek életművének ; egy-egy állomásán, arra nem adhat módot a napi / eseményekre hivatott újság. ! Elhagyom hát ezeket az ál- ! lomásokat. Nem beszélek a ; tizenkilences néphatalom vöröskatonájáról, akit a í nagy tragédia után volt \ kenyéradói „vezeklésre” i kárhoztattak, amikor újra S munkára jelentkezett. Csak \ annyit róla, ha a DGT urai < büntetésnek szánták a már í kereskedő segédlevéllel ren- | delkező Szendrődi Sándor > bányacsillési beosztását, i neki az Is csak újabb hasz- i nos tapasztalatokat ígért és < adott is. Kemény munkát, í s még keményebb embere- ? két ismert meg odalent, és í ez érlelte meg benne az | elhatározást: megmutatni, í hogy a törekvő ember elér- < heti célját akkor is, ha útját állják. J Nem hagyta veszendőbe menni évek árán szerzett segédlevelét s a vele járó í szerény jogokat. Verekedett érte, s amit elért, nem nehéz sommázni. 1924 tavaszától 1940 őszéig annyit, hogy az üzemimokságon keresztül a bérszámfejtő beosztáson át végre megközelíthette eredeti tervének megvalósulását. A bá- nyászság élelmiszerellátásának megbízottja, majd kinevezett tisztviselőiéként a lehetőségek határain belül mindent elkövetett, hogy a háborús ínséget távoltartsa, vagy legalábbis elodázza a kolóniák népétől. A felszabadulás is ott találta a bányánál, s ott is marasztalta. Az élelmezési osztály vezetőjévé nevezték ki, s az is maradt négy éven át, mikor a Népbolt létrejötte végül is megszüntette az ilyen beosztásokat. És 36 évi szolgálattal a háta mögött fájó szívvel s némi bizonytalansággal nézett új munka után. Nem is új munka után, hiszen dehogy is tudott volna már szakítani a megszokottal. Az áruval, pénzzel, ügyfelekkel való foglalkozás vérévé vált. Aztán éven át tartó keresgélések után végül megtalálta, amit keresett. A pécsi kesztyűsök akkor még 14 szakembert számláló szövetkezete könyvelőt keresett, s Szendrődi Sándor élt az alkalommal. Voltaképpen mi is volt az alapja a kesztyűsök kezdeményezésének? — Mindenekelőtt a tizennégy ember nagy-nagy szaktudása — emlékezik vissza Szendrődi Sándor a hősi korszak első napjaira. — Ma már mosolyogni tudok rajta, ha eszembe jut, milyen nagy jelentőséget tulajdonítottunk a kétezer forintos állóalapnak, szembe állítva a mai ötmillióval. Mivel kezdték, hogyan is kezdték a kétezer forint „fiaz tatását” ? — Bokszkesztyűkkel kezdtük, mintha azzal is jelezni akartuk volna eltökéltségünket, s mindjárt exportra gyártottuk őket. Még Kínában is voltak rá megrendelőink. Jómagam is sokszor éjszakákon át lábbal hajtottam a kártoló gépet, hogy a szállítmány idejében útnak indulhasson. A külföldi megrendelők mégis a divatkesztyűjükre figyeltek fel egyre inkább, azzal alapozták meg a mai milliókat, növelték ötszáz főre, gyári rangra a szövetkezetét. — Az első mérleget 1950- ben készítettem el, s bizony restelkedve tettem oda a tagság elé. Olyan szerény volt, hogy nem is tudtunk mit kezdeni vele. Azaz, valamit mégis: mert azért annyira futotta, hogy jól megvacsorázzunk belőle a Tettye vendéglőben. Csodákat azután sem művelt a szövetkezet, de éjt nappallá téve dolgozott, hogy a felcsillanó export- reménységektől eljuthasson a mai valóságig. Hírük, nevük van ma már szinte egész Európában. Nőtt az üzem, s vele együtt a könyvelő is főkönyvelővé lépett elő, amihez nagy-nagy szorgalommal, szívóssággal szerezte meg a mérlegképes könyvelői bizonyítványt. A szövetkezet felvirágoztatása nem kis mértékben múlott azon, hogy az egymást követő beruházásokhoz időben és rendben gondoskodott a hitelforrásokról, s emellett arra is futotta erejéből, hogy maga mellé egymás után nevelje ki a célra legalkalmasabb adminisztratív dolgozókat. Az ő nevéhez fűződik a szővetkezet társadalmi tulajdonának védelmével kapcsolatos bizonylati rendszer kidolgozása is. Munkájának, emberi magatartásának elismerését magas kitüntetése és a szövetkezeti kollektíva osztatlan megbecsülése kísérte nyugdíjbavonulásának napjáig. — Szép volt, a mégis fájdalmasan nehéz az az óra, amikor elköszöntem, s elköszöntek tőlem a társaim, a jóbarátaim. Aztán elhessegeti magától ezt az emléket is, mert ahogy mondja: sohasem szerette, sohasem adta meg magát a túlzott érzelmessé- geknek. — De mire való is az — biztatja önmagát —, hiszen nem szakadtam el tőlük, eszemben sincs! Ma Is, holnap is, évek múlva is bejárok közéjük, mert szívesen látnak. De mennyire szívesen! Hiszen pár napja az új üzemgazdász maga kérte meg arra, hogy a nagy csúcsforgalom idején feltétlenül számít a segit- ségére. Hogy aztán birja-e még erővel? Hogyne bírná, hiszen be sem töltötte még a hatvannégy esztendőt! P. Gy.