Dunántúli Napló, 1965. december (22. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-25 / 304. szám

GYENÍS JÓZSEF:

A sport hozta őket össze. Ági már játszott a vasúiban, 6 volt a csapat üdvöskéje. Teste úgy hajladozott a többi között, hogy a nézők attól féltek, kettétörik. Hallatlan ruga- óyossága segítségével, tova táncolt, az előtte topogó lábak sűrűjében, vágy tekergő kígyó módjára siklott, az eléje kitárt karok alatt, s útját, rendszerint jól sikerült dobással fejezte be a kosárra. A palánknál, amúgy is karcsú teste, valószínűtlenül megnyúlva emelkedett ki a körülállók gyűrűjéből, és bal, vagy jobb karjával úgy ejtette a labdát a kosárba, hogy az, a háló érintése nélkül hullott alá. Ezt ugyan ő, már rendszerint nem látta, mert a dobás mozdulatától kifordulva, rohant saját térfelére. Csak a nézők tapsa jelezte, hogy újabb két ponttal növelte csapata előnyét. Ilyenkor zúgott a, hajrá Ági, hajrá Ági! Ági, újra és újra rohamozott fáradhatatlanul vigyázva, nehogy a kipontozás sorsára jusson.

A fiút, barátai csalták el az egyik mérkőzésre ráérő Idejében Jeti, meg Lója, osztálytársai voltak s őt Janónak hívták. Ezek az egymásra aggatott becenevek sok csínytevést takartak és a jópajtási viszonyt jelentették.

— Nézd a beste restjét, hogy döglik vasárnap délután legényember létére — törte rá Jefi az albérleti szoba ajtaját és máris ráncigálta le róla a vékony takarót, miközben odaszólt lójának — fogd már azt a kancsót és locsold

•* ki belőle az álmot.

Utána paroléztak és komoly arccal tárgyalták, mivel is tehetnék kellemessé a délutánt.

:— Te, Janó, gyere ki a kosaraslányokat megnézni, meglásd nem bánod meg. Micsoda sonkák szaladgálnak majd előtted!

A mérkőzést szó nélkül izgulták végig, csak Utána kérdezte Janó.

— Fiúk, ki ez az Ági?

— Fiuuuk? — nyújtotta a szót Jefi és kacagott — hűha, micsoda ünnepélyesség! Se Jefi, se Lója, hanem fiúk, hosz- szú úval. Kezd komoly lenni a dolog.

A harmadik meccsen kitört a botrány. A második félidő derekán a kijárat közelében, egy ember kidőlt a nézők sorából, Jefi volt. Szőke feje beesett á vonalon túlra, éppen a száguldó Ági mellé. A máskor minden akadályt oly biztosan kerülő bokák összekuszálódtak és Ági elvágódott. Vele majdnem egy Időben koppant a padlóra Lója is, akit Jefi után nyomban Jenő taglózott le.

A bíró füttye beleveszett a lányok sikolyába, akik Ágit féltették.

Janó zihálva lépett az odasiető rendőr elé és a lehető legkomolyabban mondta.

— Folytassák csak a mérkőzést nyugodtan. Ezek a barátaim és megbocsátanak

A rendőr szava élesen csattant, midőn Janót kérdőre

iVÖn t a.

craoJ ■

— Miért bántotta őket?

— Megjegyzést tettek a menyasszonyomra — felelte Janó nyugodtan.

A rend őre, méltányolta ugyan Janó érvelését, de azért rendelkezett.

— Ezt majd tisztázzuk az őrszobán. Mind a hárman velem jönnek — mutatott az éledező Jefire, meg Lójára — sőt, a menyasszonyát is hozza magával, ha jelen van.

— Bocsánat, talán várhatnánk a tnérkőzés végéig. Nem szeretném, ha miattam veszítene a csapat — próbálkozott Janó.

— Miért, ki a menyasszonya? — kérdezte a rendőr.

Janó, restellkedve nézett körül a kíváncsiak gyűrűjében. Maga sem értette, hogy történt mindez Nemcsak ő maga hitte önmagáról, hogy tisztességes ember, mások is annak tartották. Most. mégis úgy viselkedett, mint valami apacslegény a 10 filléres ponyvaregénj-ben. Leütötte a legjobb barátait, botrányhős lett. Tovább akarta játszani egyéniségéhez egyáltalán nem illő szerepét és próbált minden mindegy formán, hetykén viselkedni, valami nyegle ‘választ adni, de szó sem jött ki belőle, csak az ádámcsutkája járt vitustáncot felindültságában. Szeretné megrázni magát, hogy a rossz álomból felébredjen, de ott áll előtte Ági, szinte ruhátlanul a maga valóságában. Kezdjen magyarázkodásba ezeknek a kíváncsiskodóknak, meg a szolgálati előírások hivatalos pózában tetszelgő rendőröknek, hogy mégis lehetséges meglátni és megszeretni valakit?

Nem, nem, úgysem értenék meg. Áll sután a nagy darab ember és szemét le nem veszi Ágiról, aki kezdi magát k myelmetlenül érezni, olyan félreérthetetlen a fiú nézése. A várakozás csendjében szavak . nélkül is harsogja tekintete.

— Igen. ő az. a menyaszonyom.

A kosaraslányok huncutkodva karolnak Ágiba és kuncogva csivitelik.

— Jé. nem is mondtad, hogy férjhezmész.

Ági, lerázza magáról pajtásait, a játék hevétől eddig is rózsaszín arcát, pecsenyepirosra változtatja valami hirtelen támadt melegség. Szeme »haragtól szikrázik. Két meztelen karja most is lágyan mozdul, baljával hátrasimít.ia enyhén bronzos haját, jobbja erélyesen lendül és Janó arcán csattan a pofon.

— Strici huligán, nem is ismerem, nemhogy a menyasszonya lennék.

Janó végigsimította injaival a pofon helyét és szorosan Ás: mellé lépve, halálos komolysággal mondta:

— Kislány, magának igaza van, de szándékomban volt megkérni a kezét. Ezt a pofont csak úgy teheti jóvá, ha a feleségem lesz nagyon sürgősen. Ha akarják, mehetünk is — "ardult a rendőrökhöz.

Ennek már 5 éve és most Ági ott sír a konyhaasztalra borulva, Janó, a férje, azaz Jakab János taxisofőr, pár perc- c ' ezelőtt vágta be az e'őszoba ajtaját. Még ott csengenek fi i ben szavai.

_ Nem, és n~m! Nem engedem, hogy idegen porontyot

h

ozz a házamhoz'

Mikor egymé t megszerették, azt is belevettek a jatek- c ibá’vokba, hogy nagyon-nagyon őszinték lesznek egymásig z. és most két szerető ember egyhelyben topog.

Ági okos asszony. Nemcsak szereti, ^becsüli is az urat, föd ma is hagyja a csapatban játszani, sót, 5 maga is meg- L.nult kosarazni s együtt járnak edzésre, vasrnaponkenl mérkőzésre Leghűségesebb szurkolói egymásnak. Ha kai kárbaoltvé, délészre sbbftsiatyrukat hátukravetva.

végigmennek az utcán, az emberek utánuk fordulnak«

— Szép pár! — mondják önkénvtelenül, csak a közéjük terpeszkedő árnyékot nem látják.

Egyik este, hiába várta az urát a szokott Időben, csak másnap tudta meg, hogy karambolozott. A jobb lába két helyen, meg a bal válla eltörött. Arcán is csúnya zúzódá- sokat szenvedett. Ha az ápolónő nem mutatja meg az ágyát, meg sem ismerte volna a sok kötéstől. Hosszú-hosszú hetek várnak rá a kórházban is, s még utána odahaza is, mire felgyógyul. I

Ági kilincselt a vállalattól az SZTK-ig és vissza, ahogy a szükség kívánta. Egyszer aztán felfigyelt valamire. A férje fizetése * óbb, mint amiről ő eddig tudott. Minden hónapban pontosan 200,— Ft-tal vitt haza kevesebbet, nem egyszer, vagy kétszer, hanem rendszeresen több évre visszamenőleg. Meghökkent felfedezésétől. Vajon hová kellett a pénz? Csak találgatott. Választ az ura adhatna, de őt most nem szabad zavarni. Látogatásai alkalmával egy szót sem szólt, hogy valaminek a nyomára jutott, magában azonban tűnődött számtalanszor, csak ennyit érne az ura szava?

Egyik napon élesen berregett az előszobacsengő, szaggatottan, sürgetően.

— Ki az? — kérdezte Ági.

Kintről női hang válaszolt.

— Jakab Jánost keresem.

Ági kissé megnyugodott. Válasz helyett félig kitárta az ajtót és beengedte látogatóját, aki kézenvezetett maga mellett egy 6 év körüli kislányt. A gyermek boci szeme riadtan nézett körül az idegen lakásban, az ismeretlen asszony pár évvel lehetett idősebb nála. Olcsó, de rendes ruha voll rajta. Nem volt szemtelen, de kicsit túl magabiztosan viselkedett. Kertelés nélkül támadt Ágira.

— Szóval jó helyen járok. Maga kicsoda itt, a háziasszonya?

— A felesége vagyok.

Az idegen hátralépett és gúnyosan vette szemügyre Ágit, mintha önmagával akarná összehasonlítani, majd újra megszólalt némi cinizmussal a hangjában.

— Megnősült a drágalátos? Még csak nem is értesített. Különben minek is, köztünk soha sem volt szerelem. Futó kaland szülöttje ez a gyerek. Látom a meglepetéséből, maga előtt is eltitkolta, hogy gyereke van. Na, nézze meg jól, hasonlít az apjára? — húzta maga elé a kislányt.

Ági mindig ilyen gyerekről álmodozott és most mégsem örül. Vad gyűlölet támadt benne az asszony iránt, aki Így rátört. Hogy is adhatta össze magát ilyen némberrel. Haragját azzal palástolta, hogy jobban szemügyre vette a kislányt. Ahogy nézte-nézte, mindinkább úgy vélte, sok van rajta az ura vonásaiból. Különösen a szeme emlékeztetett rá. Áradt belőle a melegség. Vele nem lehetett, nem volt szabad játszani, nála minden szónak meg volt a súlya és feleslegesen semmit sem tett. Számtalanszor hitte egy-egy odavetett szavából, hogy ugratni akarja, s alig tett hozzá valamit, máris minden értelmet kapott. Lám, most is hatása alatt van, így távolról is. A gyermekét nézi és őt látja benne.

A hivatlan vendég mitsem törődött Ági felkavart érzelmeivel és tovább tüzelt.

— Azt hitte, ha pénzt küld, azzal mindent elintézett? Nem, ne gondolja. Tudja miért hoztam ide? Hogy ezentúl az apja nevelje. Nekem csak nyűg és útban van. Látja milyen félénk? Mások nevelték. Az apját sohasem látta, én is pár hete szabadultam, azóta van velem. Még jóformán össze sem barátkoztunk. Miatta akartam az apjával beszélni, de ha maga elintézi nélkülem vele, annál jobb. Ne féljen, meghagyom magának az urát, csak a gyereket fogadják el.

Ágiban változatlanul élt a gyermek utáni Vágyódás, de valahogy másként gondolta az örökbefogadást: És most itt áll előtte a férje gyereke: akit a nyakába akarnak, varrni erőszakkal. Úristen, mitevő legyen?

A kislány hol az egyik, hol a másik lábára , állt a két felnőtt között szenvtelen arccal, mintha nem is értené, miről vitatkoznak körülötte. Az anyja is idegen volt számára. Oly sok kézen megfordult már. hogy aszerint mérte az embereket, ki hogy bánt vele. Valami ősi ösztön folytán több jót remélt Ágitól, mint az anyjától s kicsit közelebb húzódott hozzá.

Ági felocsúdott meglepetéséből és próbálta rendezni kuszáit gondolatait. Nem szerette a bizonytalankodást. A sport határozott, gyors gondolkodású egyéniséggé formálta, aminek ha valaha, most igazán hasznát látja. Mindent mérlegre tett. Minden áron gyereket akart. Miért ne nevelhetné az ura gyerekét, inkább, mint bárki másét. Legalább egyik ágon igazi szülője lesz. Szelíden megfogta a kislány kezét és magához vonta.

— Vállalom a gyereket! — nézett farkasszemet az asz- szonnyal — de van egy kikötésem. Maga menjen az útjára és többé ne találkozzunk.

Az idegen válasz helyett a ruhája alatt kotorászott és búcsúzóul csak annyit mondott.

— Itt vannak a papírjai, szüksége lehet rá.

Néhány összekoszolódott okmányt tett az asztalra és behúzta maga után az ajtót.

A kislány megszokta már, hogv mindig a körülményekhez alkalmazkodjon. Szó nélkül végezte, amit Ági mondott

BODOCZKY MTV AN

ANYASÁG

neki, arcái : rt-Kp d=ut valami koravén vonás és komorrá tette. Csak akkor vidámult mosolygósra, mikor a fürdőkádban a melég víz csiklandozta testét és felkacagott.

— Jaj. de jó. /

Látogatási napon mindig izgalom van a kórteremben. A betegség övéik utáni vágyakozása okozta feszültség ott vibrál a levegőben. Egészséges ember nem igen tudja megérteni. azokat a kilincsre tapadó tekinteteket, melyekkel a betegek figyelik az ajtót. lev csak az ágyhoz szegezettek tudnak nézni, mikor látogatót várnak. János i« így várta a feleségét. Mikor beléoett. kinyújtotta féléié a kezét ügyet sem vetett az Áai mögött besomfordáló gyerekre. Azt hitte, máshoz tartozik.

— Meg kellene változtatni a látogatási időt — zsörtölődött — engedélyezhetnék mindennap, biztosan hamarabb gyógyulnánk.

Ági széket húzott maga alá és kedélyesen válaszolt.

— Jól van ez így, legalább később unod meg a feleségedet.

Megpróbált mosolyogni, de az ura most elengedte füle mellett megjegyzését és egyre a kislányt néztp Valami marokra fogta a szívét a gondolattól, hogy tilalom ellenére is magához vett valakit a felesége. Halk hangon kérdezte.

— Ki ez a gyerek, hogy került hozzád?

Ági lázasait gondolkodott, mit is válaszoljon. Csak most el ne rontson valamit. Az ura türelmetlenül sürgette.

— Kérdeztelek, miért nem felelsz?

— Egy jó ismerősömé, nemrég kerültek ide. pár napra elutaztak, rámbízták, hogy vigyázzak rá. Úgyis olyan egyedül voltam.

A beteg hallgatta a szavakat és a gyermek tránt fellobbant haragja egyre enyhült. Arra gondolt, hogy az ő gyereke is ekkora lehet, vajon milyen lehet, még sohasem látta.

Hosszú hallgatás feküdt közéjük, a beteg a vállát kifeszítő szerkezettel babrált, mintha igazítani akarná. Ági a térdéhez támaszkodó kislány haját simogatta, aki szótlanul hallgatta a felnőttek beszélgetését. A csend már kezdet! kínossá válni és váratlanul a kislány törte meg.

— Ugye, nagyon fáj a bácsinak?

Igen. A bácsinak nagy fájdalmai voltak, de nem a sebek okozták. A kislány olyan mesterkéletlen szánalommal kérdezte az előbbi pár szót, hogy a férfi is megcirógatta kóc06 kis fejét. Keze találkozott a feleségével. Azt is végig simogatta, majd erélyesen megmarkolta, igen, most mindent el kell mondani! Csak még vívódik a gondolattal, hogy hol is kezdje. Már-már belefogott, mikor megjelent Blanka, az ápolónő.

— A látogatási idő lejárt, kérjük a kedves vendégeket, hagyják él a betegszobát.

— Ne, ne küldje el! — kiáltott fed a férfi — nővérke drága, segítsen nékem.

Blanka, meglepődött a szokatlan kitörésen, engedelmeskedett a beteg kérésének, aki jelezte, hogy súgni akar valamit. Közelhajolva figyelt a férfi szavaira, aki szinte könyörögve kérte.

— Vigye magával a kislányt, fontos megbeszélni valóm

lenne a feleségemmel.

Ági, két tenyerébe szorította ura jobbkezét és figyelt. Hallotta a férfi nehéz lélegzetvételét, amint küszködött magával.

— Agikám, eddig arra kértelek, szeress egy kicsit. Most azt mondom, nagyon szeress, szükségem van rád! A magam éi-zéseiről nem beszélek. Ezt néked érezned kell és tudom, hogy te érzed is. Annál nehezebb kimondanom, vétettem ellened. Figyelsz rám? Hallod amit mondok?

— Igen, — súgta Ági, biztatóan és megszorította^ az ura kezét — folytasd csak.

— Sajnálom, hogy eddig is fájdalmat okoztam néked. Értettem én a gyerek utáni vágyódásodat, de a saját bűnöm miatt ellenkeztem. Ági, nézz a szemembe! Nékem gyerekem van egy másik asszonytól.

Megállt a beszéddel, figyelte Ágit, nem takarja-e el arcát két kezével a hír hallatára.

Ági állta pillantását.

— Hallgatlak. Mondd tovább!

— Megőrjített a gondolat, hogy a más gyerekét neveljem, miközben áz enyém valahol kallódik. Ne kérdezd most, hogyan történt, a részletek nem fontosak. Majd egyszer sor kerül arra is. Tudtam, hogy az anyja börtönben ül és mások nevelik. Én soha sem láttam, csak azt tudom róla, hogy kislány és Áginak hívják. Mikor megszerettelek, nemcsak a testéd, a szépséged, a neved is kedves volt nékem, kicsit abba is szerelmes lettem. Utáltam magamat mikor megloptalak, de a pénzt mindig elküldtem és most ítélj felettem. Meg tudsz nékem bocsátani? Halogattam a vallomást, mert féltem, hogy elveszítelek. Félek, most is félek, hogy elveszítelek. Szólj valamit! Átkozz, ha akarsz, de bocsáss meg! Megszenvedtem érte. Hiszen, ha azt a kislányt. az én gyerekemet vehetném magamhoz, ha én nevelhetném ...

Ági, az egyik tenyerét az ura szájára tette és anyáskodva mondta:

— Nem jól mondod. Mi neveljük! Én és Te. De főleg én, elvégre, anya kell az ilyen csöppségnek.

János, belecsókolt a száját takaró tenyérbe

— Kerestetni fogom. Még nem tudom merre, hogyan, de meg fogom találni.

A beteg arca eltorzult a fájdalomtól, esdeklőn nézett feleségére és halkan kérdezte.

— Ugye nem hagysz el? Ugye segítés* keresni?

Ági, két tenyerébe fogta az ura arcát és a szemébe nézett, miközben felállt.

— Nem, nem kell keresni.

Homlokon csókolta az urát és kisietett a szobából. Kis idő múlva a kislányt kézenfogva áz ágyhoz vezette.

— Moffidd meg szépen a nevedet.

A kislány lehajtotta a fejét és kissé szégyenlősen, alig hallhatóan suttogta.

— Áginak hívnak.

A beteg hirtelen mozdult az ágyon és ép kezével görcsösen megmarkolta a kislány kezét.

— Mondd mégegyszer, hangosabban.

— Áginak hívnak — mondta a kislány újra, most már álénkébben.

A beteg, kimerültén dőlt hátra az ágyon. Ági melléje ült és úgy kérdezte.

— örökbefogadjuk?

János lehunyta a szemét, olyan jó lett volna most hármasban maradni, de menni kellett. Vége volt már rég a látogatási időnek...

1

4