Dunántúli Napló, 1965. október (22. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-10 / 239. szám
r S ínik&mji DCát'ö hj: NAPON És ífiiili E rős kátrányszagot árasztott a raktár. Az öntvényekkel telerakott fészerek között fehér zúzottkő-út kanyargott, kifutott a dróthálós kapu alatt és eltűnt a domb mögött. Onnan 'bukkant elő tizenegy óra tájban a teherautó; a kapu előtt dudált; Laji előbújt a raktár fekete hűvöséből, odaballagott, elfordította a kallantyút és kitárta mindkét kapuszárnyat. A teherautó megugrott; a sofőr alig várta meg. hogy Laji félre lépjen. A fiú ijedt szökellésén kacagott. Hirtelen lefékezett a raktár előtt, cigarettát tett a szájába és kiszállt a vezetőfülkéből. Nem csukta be az ajtót, hadd szellőzzön a kabin. Erős és forró motorszag terjedt a fényes levegőben. Laji füttyentett, három munkás jött elő a fészerek árnyékából. Tenyérvédőt húztak a kezükre, lecsapták a kocsi oldalát és kezdték lerakni a selejt-vasakat. Meleg volt, az öntvények átvették a nap hevét, égettek, mint a forró lábos. — Te is inkább muzsikálnál, ml? — kérdezte a sofőr Lajit. A sofőrnek könnyű volt viccelődni, elhúzódott az árnyékba, nekidőlt a vízzel teíi benzineshordónak és locsolhatta csuklóját. — Cigaretta a szájában, s hogy a füst ne marja a szemét, fejét féloldalt billentette. — Nem tudok és muzsikálni — mondta Laji és nevetett. — Nem-e? Hát micsoda cigány vagy te?! Laji a vállát vomogatta és tovább nevetett. Szombat vdlit, az emberek lassan dolgoztak. Hátukra tapadt az ing, a félmezteleneken meg szürke izzadság csörgött a nadrágszíjig, ott felitta a szövet és egy idő múltán csípni kezdte a bőrt. Nagy bakancsokat viseltek, nehogy az öntvények kárt tegyenek a lábukban. Rossz volt nézni a forróságban azokat a vastag bőrű bakancsokat. Mindamellett igen jókedélyűek voltak. Viccelődtek; egyik-másik arról beszélt, hogy strandra megy délután, vagy kialussza magát a szoba hűvösében, hadd legyen friss estére a tánchoz, vagy más s '-ahozáshoz. A sofőr szőke fiatalember volt, hálószerű tr kót viselt és a nap ellen zöld színű szemüveget, melyet most a hűvösön a homlokára tolt. Tetszett neki, hogy amíg a többiek dolgoznak a napon, ő a csuklóiát hűti az ócska benzineshordó poshadt vizében. Incselkedő kedve támadt. T- Akkor hát teknővájó vagy? — kérdezte Lnütól. A fiú a kocsi platóján állt, lihegve adogatta le a vasdarabokat. Poros svájci sapkát hordott fekete, göndör fürtjein. Vékony termetű volt, barna, izzadó bőre olajosnak tetszett a nap fényében. Minden gúnyolódáson csak nevetett. i — Meg tudnád-e moods ni. hogy ki volt az apád? — kérdezte a sofőr, — Lópatkoló. — Lópatkoló. De azt már nem tudod, hogy hol születtél? — Valahol az országúton. A teherautó sofőrje szerette a sikert, ellód’úf a benzineshordótól, egy homlokrántás- sa] orrára ejtette napszemüvegét és oda- baüagott a kocsihoz. — Az apád meg éppen patkóit egy gebét, eztán a tűz fölé tartott, attól lettél ilyen kormos? A kerítésen kívül fonnyadó bodzabokrok zöVelUek az iparvágányig, azon túl domb ♦ c'-a.rta el a lenti tájat, csak a magasba -őt* salakhegy, és távol a kohók, meg a hő+őternyok, s köröttük a gyárépületek látszottak. A bodzák közül egy lány tért az útra, megállt a drótkerítés mellett. Barna, karcsú alakját zöld selyemruha fedte, fekete haján megcsúszott a fény, Integetett. Mindannyian háttal álltak a lánynak, csak Laji látta meg a kocsi tetejéről. Felegyenesedett. nyújtott karra] intett vissza és egyszeriben megfeledkezett az emberekről. A -sofőr észrevette az integetést, megfordult. Meglátta a lányt, elismerőleg füttyentett. , Laji nevetett: — Lujza — mondta. — ö a Lujza. Az emberek már ismerték Lujzát, de a sofőr még soha nem látta. Az emberek tudták hogy Laji szereti Lujzát és meselt is már prról. hogy feleségül veszi. Biztatták. jj, ... a fiút. A házasságnak egy a k ‘ ' a volt: a szülők ellenezték. Ahogy Lar emlegeti: „Az én nemzetségem nem szereti az ő nemzetségét.” Lujza bekiáltott: — Megvárlak! I aztán nevetve visszafordult dolgozni. Nagy, nehéz öntvények voltak, száz- százhúsz kilósak, sok vesződséggel járt a larakodás. És rettenetesen tűzött a nap. Az embereik arcáról rácsöppent a verejték az. égett, hámló öntvényekre, s ott egy szempillantás alatt felszáradt. Mikor Laji később felnézett, a sofőrt ott látta a kerítés mellett, háttal feléjük, amint tíz ujjával belecsimpaszkodik a dróthálóba és enyeleg a lánnyal. Lujza meg egy bokor árnyékában ült és kacarászott. Laji lekapta fejéről a fakó, poros sapkát, végigtörölte izzadó arcát, aztán leugrott a kocsiról. Odament a kerítéshez, megállt a sofőr mellett, anélkül, hogy arra ránézett volna, s odaszólt a lánynak: — Eridj haza! A lány nevetése elakadt, húsos ajkát kissé elbiggyesztette. Lesütötte a szemét. Lajin még jobban kivert a veríték: Eridj haza, Lujza! A sofőr elengedte a kerítés dróthálóját, zsebre dugta a kezét és kissé hintázó testtartással nézte a fiút. Azt mondta: — Hát így kell bánna a hölgyekkel? Lujza lassan felemelkedett a fűről, végig- simitott selyemruháján és előbb Lajira nézett, aztán a sofőrre; kicsit elmosolyodott; de aztán megint Lajira tekintett és kihúzta magát. A kocsi mellett álldogáltak az emberek, de nem sürgették a fiút. Lhji mégsem akarta húzni az időt, még egyszer ránézett a lányra, aztán visszament a teherautóhoz. Hátul, az ütközőre lépve, felmászott a platóra. Lujza akkor indult el, s mert tudta, hogy Laji is, meg a sofőr is figyelik, illegő, lassú léptekkel távolodott; időnként megrázta hosszú, fekete haját. A teherautó vezetője fütyörészni kezdett, előre sétált a fészer sarkáig, megállt, felpillantott a kocsira. Laji nem figyelt rá. Akkor abbahagyta a füttyöt, észrevette, hogy nadrágszárára egy bogáncs akadt. Fél lábon állva leszedte; a bogáncs kis puha tüskéi beletörtek a nadrág szövetébe. Kicsípegette mind, s megint felpillantott a kocsira, Laji hajlongott, nem figyelt a sofőrre. A sofőr még várt így néhány pillanatig, aztán visszament a vízzel teli benzineshordóhoz, belemártotta jobb kezét, kissé megbillentve ráköny^költ. Folytatta a fütyörészést. A sofőr nem szerette, ha beleszólnak a dolgaiba. Különösen, ha akárki beleszól. A füttyén lehetett érezni, hogy bosz- szus. A vizet is mind mérgesebben locskolta, majd hirtelen abbahagyta, megkerülte a teherautót; azon a felén, ahol az emberek rakodtak, keresett egy árnyékos helyet, kis ideig nézte a munkájukat; megdörgölte szőke borostás állát. Elnevette magát. — A legjobban azt szeretem a nőkben, hogy nem tudnak ellenállni. — Egy magas, vörös ember állt hozzá legközelebb, annak magyarázott. — Ha hiszi, ha nem, szakikáin, egy sem tud ellenállni. Csak a módokat kell tudni. A vörös ember nem szólt semmit, feltekintett Lajira. A fiú összeszorított foggal dolgozott. A sofőr kiköpött, homlokára lökte napszemüvegét, átballagott a kocsi másik felére. Folytatta: — Elég sók könyvet olvasok. Sok butaság van, persze, de egyszer találtam az egyikben mégis valami okosat. Az volt benne, hogy a gránit, az már igazán kemény anyag, de ha egyazon helyen sokáig hull rá esep- pekben a viz, csak kikezdi. A legtisztább nőre célzott ezzel. Hát nem így van? Tűzött a nap és a raktár szigetelőpapírra] borított teteje kátrányszagot árasztott. Ez még elviselhetetlenebbé tette a meleget. A fenébe is!... — mordult bosszúsan a sofőr — én nem veszem a nőket semmibe' Belerúgott egy kávicsba; a kavics nekirepült a teherautó sárvédőjének, koppant. Utána csend lett. A sofőr csak azt vette észre, hogy ott ^11 előtte Laji. Arcáról, válláról szakadt a verejték. — Velem viccelhet — mondta. Nehezen szedte a levegőt. — Velem viccelhet, nem baj, de őt ne bántsa! — Megfordult, elindult a raktár felé. — Hé! — kiállított utána az egyik ember — hová mégy? A vöröshajú azt mondta: — Ne bándd, hadd menjen. A sofőr hökkanve állt, aztán idegesen felkacagott: Michael Gold 1896-ban született New Yorkban, munkáscsaládból. Gyermekkorát a varos szegénynegyedeinek egyikében az East Si dean töltötte. Tizenkét esztendős korában már dolgozott. Egy gyárba került, ahol élete keserű tapasztalatai, a szervezett munkások harca, idősebb munkástársainak példája fokozatosan a kommunizmus felé irányítják tájékozódását. Egyik alapitó szerkesztője volt az első haladó amerikai irodalmi folyóiratnak, a The Masses- !nek. Hosszú évekig belső munkatársa volt az USA Kommunista Pártja lapjának. Gold munkássága sokrétű. Költő, dráma- és regényíró, kritikus, elvi cikkek szerzője egysze- mélyben. Magyarul Is megjelent néhány novellája és regénye. Kivándorlók címmel. Költészetében Walt Whitman és Carl Sandburg követője. Fenti verse a 120 miliő című versgyűjteményéből való. — No nézzék! — mondta. — No nézzék!. A vörös hajú felugrott a kocsi platójára. — Fogjátok — mondta —, gyerünk, fogjátok a hengerfejet! Már csak néhány darab volt a kocsin. A sofőr állt egy darabig, elkomorodott, aztán megköpte a tenyerét és odament a három emberhez. — Na. majd segítek. Az egyik, anélkül, hogy hátra fordult volna, elhárította fél kézzel. — Maga csak menjen innen. Még baja lesz A sofőr felegyenesedett, elhúzta a száját Megkerülte a kocsit és beült a kabinba. D élre járt, kegyetlenül perzselt a nai A sofőr hallotta, amint az emberek egyszerre mondták: — Ho-hopp! — Az alkatrész a földre huppant, aztán felhajtották a kocsi oldalát és beakasztották a biztosítóláncot. Várta, hogy majd valamelyikük odamegy hozzá, mint máskor és szól: „Mehet, szakikám!’’ Várt négyöt percig, de senkit nem látott. Szemére ejtette napszemüvegét, becsapta a kocsi ajtaját, benyomta az indítót. Az autó megremegett. Most se jött senki. Káromkodott, rük- vercbe kapcsolt. Olyan féktelenül farolt az útra, hogy egy üres ládát szétlapított a hátsó kerekekkel. Amint oldalt kipillantott az ablakon, látta hogy az emberek a raktár felé mennek és egymást kínálják cigarettával. Arató Károly: /jinlék rgjj, várű$ hói Március vége volt — hentesek, péklegények lókolbászt, perecet kínáltak mekegű nénikéknek. A sarki órán, mint régi malomban, a mutatókkal bőgve szürke kis szamarak nyomtattak körbe-körbe. . Szalmaszálból egy kisfiú bárányfelhők helyett millió szappanbuborékkal fújta be az eget. Lépcsőkön mentem fölfelé, idegen utcán, elhagyottan — szőlőfürt mellű asszonyok incselegtek az ablakokban. De én egykedvűn baktattam tovább — Fejem fölött fehéren szélfútta mosolyuk lengett egy szárítókötélen. MICHAEL GOLD: Különös temetés Braddockban Figyeljétek egy különös temetés gyászdobjainak komor pergését. Figyeljétek egy különös amerikai temetés történetét. Pennsylvániában, Braddock városában, Hol vaskohók terpeszkednek, mint mocskos szörnyetegek, rőten Izzanak, és elnyelik az embert, és a földet, és az eget, Tavasz van. A tavasz előbújt, megrémült gyermek ebben a vasevő óriások országát» És Jan Clepak, a szélesmosolyú cseh, reggel hatkor munkába menet, Ragyogó fűszálak gyöngyeit csodálja a dombokon, a folyó túlsó partján, és fehér virágba borult szilvafákat, És ahogy félmeztelenül izzad kohójánál — ördög a kénköves tónál — A szilvafák ellágyítják a szívét, az üdezöld füvű dombok emléke visszatér és ellágyítja a szívét, És megfeledkezik, hogy keménynek kell lennie, mint az acél, s csak felesége kedves alakjára gondol, kisbabájuk apró nevetgéléseire, és arra, hogyan énekelnek a részeg és boldag emberek, Tehenek és juhok jutnak eszébe, és a mosolygó parasztok, és a napfényes cseh föl' falucskái és mezői. Figyeljétek egy különös temetés gyászdobjainak komor pergését. Figyeljétek egy különös amerikai temetés történetét. Ébredj, ébredj, Jan Clepak! A kohók üvöltenek, mint a tigrisek, A lángok őrjöngve kergetőznek a tetejükön, mint veszett, sárga tigrisek a ketrecben, Ébredj! Tíz óra, és a következő adag őrült, izzó acél ömlik már kokllláidba. Ébredj! Ébredj!! Mert ócska lánc tartja az egyik ördögi kokillát, Ébredj! Jaj, ébredj! Mert leszakadt a lánc, és az acél zubog és ömlik a padlóra, mint az elszabadult téboly. Ébredj! Jaj, vége az álomnak, és az acél örökre magába szívott téged, Jan Clepak! Figyeljétek egy különös temetés gyászdobjainak komor pergését. Figyeljétek egy különös amerikai temetés történetét. Hárbm tonna kihűlt acél szorítja most hideg karjaival Jan Clepak csontjait, húsát, idegeit, izmait, szívét, És ott szorítja köztük a zöld fű és a juhok emlékét és a szilvafákét, és a gyermekkacajét, és a napfényes cseh faluk emlékét is. Az acélművek igazgatói pedig elszállíttat ják a nagy acélkoporsót, emberi emlékeivel együtt, Jan Clepak özvegyéhez, És ott viszi most a nagy acéltömböt egy teherautó a temetőbe, a megásott n»41 És az özvegy, és Jan Clepak két barátja ott mennek egy kocsiban, a Jan Cl markoló acéltömb után. És sírnak az ablakok függönye mögött, és gyászolják a gyönge embert, akit megölt a kemény Acél. Figyeljétek egy különös temetés gyászdobjainak komor pergését, Figyeljétek egy különös amerikai temetés történetét. A temetőben három gondolkodó tépelődik most különös gondolatokon. „Berúgok és örökké részeg leszek, sohase nősülök meg, nem lesznek gyermekeim se, nevetgélők, Mindent elfeledek, mostantól fogva senki se vagyok, Az élet utolsó, piszkos tréfa, olyan, mint Jan temetése!” így gondolkodik az egyik barát az édes virágillat]] temetőben, Miközben egy daru felemeli a három tonna acélt, amely Jan Clepakot szorít,j- hideg karmaival. (FIGYELJÉTEK EGY KÜLÖNÖS AMERIKAI TEMETÉS GYÄSZDOBJAIN^K KOMOR PERGÉSÉT!) „Mosni járok, padlót súrolok, vagy sarki ringyó leszek, de a gyerekeim akkor se dolgoznak soha acélöntődében!” Jan Clepak felesége ezt gondolja, amint betemetik a nagy acélkoporsót. A tavaszi napfényen, a lágyan simogató áprilisi légben. (FIGYELJÉTEK EGY KÜLÖNÖS AMERIKAI TEMETÉS GYÄSZDOBJAINA K KOMOR PERGÉSÉT!) „Megkeményedem, mint az acél, még ke ményebbre, S majd eljövök egy napon, és golyókat öntök Jan Clepak testéből, hogy a zsarnokok szívébe lőjek!” Ezeket gondolja a másik barát, a hallgatag és a hallgató, Aki figyelte a különös temetés gyászos dobpergését. És aki hallgatta ennek a különös amerikai temetésnek a történetét, És olyan vaddá és veszedelmessé vált mint egy ördögi, repedt láncú kokilla. FIGYELJÉTEK EGY KÜLÖNÖS TEMETÉS GYÄSZDOBJAINAK PERGÉSÉT; FIGYELJÉTEK EGY KÜLÖNÖS AMERIKAI TEMETÉS TÖRTÉNFTÉT. Takács István fordítás rí \ \
