Dunántúli Napló, 1965. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-05 / 209. szám

du otrmirhz ízületik V _______________ Mo st ünnepli születésnap­ját. Tízéves lessz, tatáin az ősszel, de hogy pontosan melyik na­pon, azt nehéz megállapítani. Már a születésénél elég sokam statisztáltak: várták, má lesz belőle? Ez lett belőle. Mint egy vásott „grund-sráe”: kicsit csúnya, kicsit szép, kistsé ki­nőtte a gyerekcipőt, kicsit han­gos, sokan szidják, még töb­ben kedvelik. Űjmecsekalja tíz esztendős. Azt tetszettek mon­dani, hogy csúnya? Hát iste­nem’. Még az ötvenes évek elején a miniszter megvásárol­ta a Hajnóczy-utoa lakóépüle­teinek típusterveit a franciák­tól . Biztosan olcsó voltl Any- nyira olcsó, hogy fürdőszoba sincs benne. Ülőtóád sincs. Csak a helye. A homlokzat berkaszamyára emlékeztet. Itt szűkeik az utcák is, s azt onnét tudom, hogy az autók, a sze­mélykocsik, a maszek kocsik nem férnek el az úttest szélén. Mert ki gondolta volna, hogy némelyik fürdőszobáüan lakó­nak kocsija is lesz egyszer. HATSZÁZMILLIÓ SORSA De most már mindegy. Ha­nem szép is. Mondjuk a hét­emeletesek, vagy a Tillai Ernő tervezte panelházak. Meg a parkok. Meg a szökőkutak. Bs a városrész egész panorámája. Óhajtanak néhány érdekes adatot? Például: az első újme- csej^ljaá épület a Hajnóczy utcában van, méghozzá az, amelyiknek a végén a gyógy­szertárt nyitották. Az első la­kót nem találtam meg. Elköl­tözött. Jelenleg — a mai napig! — 3560 lakást építettek, az év végére 3914-re emelkedik a la­kások száma, Lélefcszám? Négy főt számítva egy családira — ennyit kén, mart itt gyeretón- vázáó van — akikor a lélékszám mondjuk tbaenöt-tizenhaitezer. Érdemes megemlíteni: a pa­ne; hazak ban a lafcástarület: 54,5 négyzetméter, a<z új koc­kaházakban 55,4, a hétemele­tesekben 65, a többinél — át­lagosan — ugyancsak 56—56 négyzetméter. Egy lakás költ­sége panelházban 155—157 ezer forint, kockában 144 ezer, hétemeletesben 203 ezer forint. Ha négyezret számolok —nem sok hiányaik hozzá év végére — 600 millió forintba kerültek eddig az újniecsékaljai laká­sok. Szakemberekkel beszéltem több alkalommal. — Miért építettek ennyi egy­es mástélszobás lakást? Így hangzottak a válaszok: „Olcsóbb!” — vagy: „Lényeg, hogy sok lakás legyen!” Aztán: „Gondolni kell a ikéttagú csa­ládokra is”, és még: „A ma­gánosokra is”. Ezek a válaszok sántítanak. Tetszettek hallani a romáin la­kásépítkezésekről? Nem építe­nék egy szobát. Másfelet sem. Azt mondják: .„Fiatal házas­pár beköltözik az egy szoba összkomfortba. Elég nekik. Megszületik a gyerek, megszü­letnek a gyerekek, a család ismét lakásigénylőiként jelent­kezik . Mennyire igiaz! BOLTI PILLANATKÉP — Azt is tessék megírni — mondja egy asszony a tej bolt­ban — hogy miért kicsik a konyháik, meg a beépített bú­tor is. . . — Mit akar a beépített bú­torral? — Nem fér el a saját búto­réin a konyhában, Aha! A tervezők előrelátása mégis lecsapódott a gyakorlat­ban. Asszonyom, ez már így lesz mindörökkön. Mert ugye, a tervező nem is akarja, hogy nagy lakása legyen a lakó­nak. Azért nem, mert nap­jainkat a szobában, vagyis kulturáltabb környezetben kell leélni, vagyis ott, ahol áll a TV, a nádió, a könyvespolc, a színes huzatú bútor, az élénk színű szőnyeg,, tehát a szobá­ban, ahol több a fény és a le­vegő, mint a konyhában, az asztal körül. Ahol anyáink, nagyanyáink megszokták és be az istennek nem mertek lépni a szqbába, csak este vagy ka­rácsonykor. A konyhában csak főzni kell, ebédelni kell s ez­zel a konyha funkciója e nap­ra be is fejeződött. — Ezért kiesd a konyha — mondom. — Nem győzött meg — fe­leli. Akkor most elmondom a be­épített bútort is. Akármilyen puhafa megfelelő arra, hogy beépített bútort gyártsanak be­lőle. Ami látszik, az úgy is szépen festett és zománcozott, beilleszkedik a környezetbe. Ez a lényeg. Mert ha nem len­ne beépített bútor, akkor a la­kó értékesebb fából készült bútort vesz, amiben viszont szegények vagyunk. Ne is ha­ragudjon, de faügyben elég rosszül állunk. Átmegyek a Hajnóczy utcai élelmiszerboltba, beállók a hű­tőpult menti sarokba és né­zem ezt az örökké ismétlődő asszonytömeget. Szófoszlányo­kat kapok él: „Jaj, az uram nem eszá a mirelitet! Pezsgőt kettőt és két vörösbort.;. Pap­rikát, teát, lisztet, cukrot ké­rek és kisebb szelet csokit... Ne rángass már, nesze, itt a csoki.;. Picii-szalámi nincs? A rosseb... Fogd már ezt a szatyrot és rakd. Mit? Tegnap is vittünk egy üveggel, mit akarsz ma megint sört vedel­ni? ... Kisasszony adjon a sajtból is vagy negyven dekát, meg azt a két szardíniát..: Házibuli lesz nálatok? Fenét! Jön a sógornőm férjestől egy rakás gyerekkel, valami kell uzsonnára ... Ne bőgj! Nesze! .;: Kié ez a tejeskanna? Elég nyamvadtak ezek a mirelit csirkék ... Neveljen élőben az erkélyen .;. Nem magához szóltam ... Horák úr, maguk is jönnek vasárnap? Nem. Az Ind beteg, a gyerek is köhög, ilyenkor már nem jó strandol­ni .;. Képzeld, tegnap jön ha­za „sültről”, nem is akkor, ha­nem két óra múlva, nézek rá: te ittál, mondom neki. Azt mondja, összetalálkozott a Szemennyeivel, de nem is akart bemenni a kisvendéglőbe, de a Szemennyei annyira hívta. Er­re mondom neki, a Szemeny- nyei is csalogassa ám a ked­ves ...” A ZSÁKOS EMBER „KINCSE” Szóval ennek vége nem lesz, amíg vásárló áll a pult előtt csak egy is. Eszembe jut az­tán, hogy vajon mit is eszik ez a nép itt kint Üjmecsekal- ján? Vagy mennyit? Mennyi­ért? Kaptam én valóságos adathalmazt, valami kisüthető ebből is. A Hajnóczy utcai élelmiszerbolt 1956-ban nyílt, éppen szeptemberben s év vé­géig 346 ezer forint forgalmat bonyolított le. A következő évben 2 millió 312 ezret. Es most? 1965 végére 12 millió 30 ezret Ha az összes boltokat — tej, hús, élelmiszer, — beszá­mítom, akkor ez a tizenhat- ezer ember ebben az esztendő­ben — adataim alapján — 44 millió 440 ezer forint értékű élelmiszert fogyaszt el. Nincs benne a cukrászsütemény és az ital, amelyeket a szórako- aóbelyeken „tüntetnek el”4 Keresem K. Józseféket a Körösi Csorna Sándor utcá­ban. „ Kutatom a nemlétező házszámokat. A kukásbödönök bent állnak a kapu alatt, kö­zépkorú férfi nyitogatja a te­tőt. — Miért állnak ezek itt? Bent az épületben? A zsákos férfi egykedvűen kotorászik a bödönökben és így szól: — Küldöttség jön. — Milyen? — Hát én tudom? De hogy jönnek, az biztos, — Miért biztos? — Mert a bödönöket be- hordták a kapu alá. Nézze meg, egyet sem lát kint az utcán. Kinézek, tényleg, egyet sem látok. Tapintat és információ forrás. Űjmecsekalja lakossá­ga értesül a külföldiek láto­gatásáról: a szemetes bödönö­ket „eltüntetik” az utcáról. Elnézést, de mosolyognom kell. A világ valamennyi vá­rosában ... no mindegy. De mit csinál ez az ember itt? — Ffflöp Ferenc — nyújt­ja a kezét. — Mit szed ki innét? — Kenyeret. Valóban, a zsák háromne­gyedig megtelt már kenyér­rel. Nemcsak szeletekkel, vagy kenyérdarabkákkal, hanem fél és háromnegyed veknik­kel. — Van itt élet uram! — jegyzi meg nagy bölcsen. — Évről évre több az eldobott kenyér. Az életszínvonal emelkedé­sének ilyen groteszk meg­nyilvánulásával életemben nem találkoztam. — És látná hétfőn, hogy mi van itt! Vagy ünnepek után! — Mit csinál a kenyérrel? — Patacsra hordom a disz­nóknak. A kukorica drága, ez meg itt van kéznéL Ingyen. Többen is vagyunk, felosztot­tuk az utcákat. — Mennyit szednek ki he­tente? — Én kiszedek olyan ... fölnéz az égboltra, számol. — Kiszedek olyan három-négy mázsát. De csak a bödönök tetejéről, vagy jó ha középig lekotrok, ezzel a vasbottal. MINDIG ÜJ HAZAK ÉPÜLNEK... Elfordul, szedi tovább a kenyereket. A következő épület névtáb­láján megtalálom K. Józse- fiék nevét. Másfél szobás la­kásban élnek, férj, feleség. K. József a bányában dolgozik. Azt mondja, jó hogy csönget­tem, így legalább felébredt, a felesége nincs itthon, este hat­ra ment, kórházban ápolónő. A szobában hűs van, hűs a sör is, amit a konyhából hoz be két metszett pohár kísére­tében. — Kora délután értem’ ha­za a műszakról, egy kicsit el­aludtam, — mondja mentege­tőzve. — Szeret itt élni? — Én igen. — Miért? — Nézze! A Sallai utcában laktunk évekkel ezelőtt. Ron­da, nyirkos kislakásunk volt, hátul az udvarban, a konyhá­ban nappal is égett a villany. Aztán a bánya adta ezt a la­kást. Vártam a soromra, s végre megkaptam.. Itt élünk már hatodik esztendeje. — Messze van a várostól... — Pesten többet buszoznak a munkábajárók. Sokkal töb­bet. Laktam ott is. — Mi szép itt? — Én nem értem az épí­tészetet, de nagyon tetszik ne­kem az, ahogy ez a városrész fejlődik. — Azért mondta ezt, mert újságíróval áll szemben? Tü takozik! — Isten bizony nem! Fi­gyeljen ide. Én mindennap elmegyek busszal vagy gyalog a Balgáikért mellett. Egy ide­ig csak gazos, gödrös parlagot lát az ember, Azitán árnak, darukat hoznak és építik a házakat. Egyszer csak látom már függöny van az ablakon, az erkélyre kirakják az ágy­neműt. Laknak benne az em­berek. Alig egy év alatt. Én most itt bárhová nézek, ahol még nincs épület, egy év múl­va biztosan más kép fogad. KÉPEK, KÖNYVEK BÜTOROK Kimegy a konyhába, üve­gek ütődnek egymáshoz. Jól körülnézek a szobában. Kom­binált bútorok. A különben sem nagy szobát agyonnyom­ja a hosszú szekrény. A vit­rinben apró kis csecsebecsék, de mindegyik alatt egyszerű mintás csipke van. És tenyér­nyi csibketerítők a fotelek és a rekamié hát-támasztékán. Az ablak alatt zöldre festett ládában hatalmas fikusz, az alsó leveleket megtámadta va­lami betegség, mert sárgul­nak. A falon festmény, erdő- részlet, szarvassal, hideg-kék patakocskával, nehéz, arany­színű keretben. A másik kép: Gross Arnold rézkarca. A könyvespolcon nagyon elsár­gult régi pengős regények, de nem sok, néhány mutatóban. Aztán Hemingway, Cocteau, Szimonov, Illyés, Veress, és uramisten, Courts-Mahler ... Két kisüveg sört tesz az asztalra, egyiket fölkapja, az ajtózárnak feszíti, lepattintja a kupakot, a másikról is. Egy decire való kifut a szőnyegre, rálép a foltra, áll rajta, míg be nem issza. — Nehogy az asszony meg. lássa ... — A rézkarcot én vettem az üzemben, az idén megint veszünk a hűségjutalomból. Az a másik kép, hát az. .. Csóválja a fejét, nevet. — Nagy lakzit csapott a fe­leségem rokonsága, amikor esküdtünk, nyolc esztendeje. Vagy kilenc, nem is tudom. Falun volt az esküvő, Pest megyében, összehordtak ne­künk annyi göncöt, azt sem tudtuk, hova rakjuk. Ilyen giccses képeket is kaptunk vagy hármat. Kettőt eldob­tunk, amikor költözködtünk, de ért is kivágjuk majd. De lehet, hogy meghagyjuk. Nem tudom még. Akárhogy is van, emlék, feleségem valamelyik nagynéniétől. Ö ragaszkodik hozzá, hát miattam elférhet. — Említette, hogy Pesten is élt. — Igen. Ott is születtem. — Mindig bérházban lakott? — Mindig. Nem is kívánóik másutt lakni. Engem nem za­var, ha a szomszédoktól át- halíik valami, vagy akár a fölöttünk lakóktól. Szeretek tömegben élni, jó ha ilyen so­kan vágyjunk egy helyen. 4498 NAPILAP Biz is egy életforma. De igaz illetve érthető, ennek ellenke­zője is. Még ezen az estén egy másik családnál is látogatást tettem. H. István tanár, két kislány a családban, egy ka­masz fiú és a feleség, aki tisztviselő egy vállalatnál. — Bérház? Nem szeretem — mondja* a tanár. — Én szeretem — mondja a felesége. — Nem unalmas. Mikor idejöttünk lakni, elő­ször idegen volt mindenki, de hamar megbarátkoztunk a szomszédokkal. — Az asszonyokkal — jegy­zi meg közben a férje. Az asszony bocsánatkérően néz rám: — Pisti nem szeret szom­szédotok igaz, ideje sincs sok hozzá. Este hazajön, vacsora, utána főzök neki feketét, az­tán olvas, olvas a végtelensé­gig. Még a TV sem érdekli nagyon. — Tehát miért nem? — Térszomjam van — foly­tatja a tanár. Nekünk családi házunk volt Veszprémben, mármint az apáméknsk. Ott nevelkedtünk fel. Megszok­tam. Kiléptem az ajtón, kint voltam a kertben. És a kerí­tés sem zárta le előttem a vi­lágot. De ezek a falak nyo- masztóak. Ha én haza jövök, le nem megyek többet a négy emeletről. Az emeletek képe­zik a távolságot a park és közöttem. No persze ... A táv­fűtés az más. Ez az előny. Nagy előny, mert -azért na­ponta, télen, csak nekem kel­lett felhordanom a tüzelőt. S drága is, piszkos is a kályhás tüzelés. A tanár íróasztalán folyó­iratok: Nagyvilág, Kortárs, Űj írás. különböző heti- és napilapok. Ahogy így szemre felmérem a képeslapokkal együtt, havi negyven-ötven fo­rint, ha nem több. Hivatásá­val jár, hogy ennyi lapot vá­sárol havonta, tehát példája periférikus, de itt Űjmecsek- alján egyébként is sok sajtó­termék fogy el. A városrész postáján elmondták, hogy 4498 napilap kel el. (1090 Népsza­badság és 1946 Dunántúli Napló, ebből a négyezer egy­néhányból.) Hetilap — Rádió, újság, Nőik Lapja, Ország Vi­lág, Tükör, Ludas Matyi, s egyebek — 6457. Havi folyó­iratokból 392 példányt adnak el. A lakosság számához vi­szonyítva ezek nagyon figye­lemreméltó adatok. A lapok persze csak egy bi­zonyos szintű kulturális igényt jelenteinek, hiszen ki tudná felmérni, hogy Üjmecsekaljá- ról milyen számú tömeg jár be színházi, operai előadások­ra, mozikba, hangversenyek­re, műszaki vagy természet­tudományi előadásokra, meny­nyi a TV, a rádió, kik, mi­lyen házi könyvtárral rendel­keznek, kik hódolnak a kép­zőművészetnek, zenének . .. stb. Bizonyára kedvező ará­nyokat, kapnánk. De gz is igaz, hogy egy új, modem városrész, fürdőszobáival, táv­fűtő berendezéseivel, aszfalt­útjaival és fényes vendéglátó­ipari kombinátjával együtt még nem oldotta fel és nem tüntette el minden lakóban a valahomnét örökölt maradisá- got. öt esztendeje élek Űjme- csekalján, de soha, mint ép­pen most, éppen e riport szü­letése előtt találkoztam a Mi­si cukrászda előtti park egyik padján a jósnővel... AZ ÖREG „KERTÉSZ” Jólöltözött, ötvein év körüli hölgy, Fecske cigarettát szív, tőlem kért tüzet. Az ismerke­déstől el kell tekintenem, csupán a jóslás utáni párbe­szédet rögzíteném le. — Pénzért csinálja? — Kértem Öntől? — Nem. De gondoltam, tar­tozom valamivel. — Ugyan, kérem! Én nem vagyok csepürágó. Ebben tu­dományos megalapozottság van, én hiszek ebben és te­hetségemben is. — 1965-ben... — mondom halkan. — Igen. 1965-ban. Miért ne? — Hol tanulta? — Erdélyben. Volt apámnak egy kis földbirtoka, minden­féle ember megfordult ott. Volt egy bécsi nagynénóm, aki még a kilencszázas évek­ben ... Te jóságos ég! Itt állnak körülöttem a bérházak, az ab­lakokon át hallani a rádiókat, kékes fénnyel vibrálnak a te­levíziók, egy képeslap-fosz­lányt csap a szél a lábam elé, hatalmas címbetűk: „Sikere­sen földre ért a Gemini 5!”, űrruhás sisak fele, mosolygó fehér fogsor... Es ez az öreg matróna megidézi a bécsi-er­délyi kastélyokat, kandallókat, bokáig érő lila-fekete brokát- ruhákat, fehérarcú nagynéni­ket és túltáplált csizmás nagy bácsikat és a jövőmet mondja, hogy nem élek sokáig, az em­berek rosszak, de ez engem hidegen hagy, ez a ... hü­velykujj alatti vonal pedig azt jelenti, hogy ... — Gyújtson rá, asszonyom — szakítom félbe, megkíná­lom egy Fecskével, elköszö­nök tőle és a Misiben meg­iszom egy deci szilvát, pedig oly melegem van, hogy csu­rog rólam a víz, vagy talán a döbbenettől ? Hát ilyen is van. Felüdültem, amikor az egyik bolgárkerti iakónáz előtt, a lépcsőn üldögélő öreg pa­raszttal beszéltem röpk' ál- órát. Parasztemberrel. lo- gyan? Bejött a városba vejé- hez. — nyaralni. Hetvenkét esztendős otthon a termelő- szövetkezetben éppen nincs munka számára, Kombájnnal arattak, a terménvr behord- ták a raktárakba, ő különben is nyugdíjas, de ha akar. dol­gozhat s azt külön fizetik. — Reggelente látom itt na- gát — mondom neki — Akkor jó korán kel kel­nie. r — Persze Láttam már hét órakor is itt kint a lépcsőn. — Hétkor? — somolyog pi­pái. — Ha nem ötkor' — Minek kel olyan Korán? — Otthon kelek, mert van egy kis munka a ház körül. Etetni kell, miegymás. Aztán megszokja az ember. — Hát ezt? Nem válaszol mindjárt. — Tudja fene. Szépek a lakások. Örülök, hogy a „a- , nyom, vejem ilyen helyen laknak. Tegnap voltunk az Olimpiában. S2ép hely. Kell ez a népnek. Csak elnéztem őket, isznak, esznek, vám itt pénz. — Na, nem olyan észbon­tóan sok — jegyzem meg. — Azért mégis van — mondja makacsul. A falusi ember több 'pénzt lát a városi zsebében, mint sajátjában. S a városi is töb­bet a falusiéban. Ezt a „nek­tek jobban megy!” — szemlé­letet aligha lehet egyhamar- , jában eloszlatni az emberek gondolatvilágában. — Nézze ezt a virágágyást ... Mondtam én tegnap nekik, hogy ha kicsupálják a gaz;, akkor hüvelykujjal kicsit nyomkodják le a föllazult föl­det a virágok tövén, mert az eső kimossa. Csak röhögtek. De ma reggel megcsináltam, itt egész végig. Mikor jöttek hétkor a kertészek, már elin­téztem ezeket az ágyasokat. Észre sem vették. Való igaz, amit az öreg mond. Láttam már a játszó­téren is más alkalommal, megnézte a fiatal fákat, egy- egy vadsarjat leszakított a törzsről, vizsgálgatta a bokro­kat, virágokat. Ügy, mint ott­hon Vas megyében. Munká­ban nyughatatlan öreg, bölcs parasztember, aki ugyan ott­honosan ül bele a fürdőkád­ba, de hajnalban és este kiül a kapu elé, akár deszkából van a kapu, akár mennyeze­tig érő üvegből. TARR IMRE EMLÉKE Hazafelé az utcán elkerül egy taxi, de amint mellém ér, lelassít, dudái két rövidet és száguld tovább. A Tarr bácsi. Nem tetszik őt ismerni? Las­sú léptű, nagy darab ember, kicsit lelógó fekete bajusszal. Egy időben késő éjszaka ho­zott haza. Kérdezte hova, me­lyik utca. Mondom neki: Tarr Imre utca. (Akkor még így nevezték az utcánkat, most ezt a nevet egy másik bolgár- kerti település kapta.) — Tehát a szegény Imre utcájába... — mondta csen­desen. Nem értettem. — Miért mondja ezt? — Én is Tarr vagyok — fe­leli. Azt hittem, valami vicc ke­rekedik ki ebből, de nagyon komoly volt. — Az utcájukat az én édes- testvéremről, Imréről nevez­ték el. — Tarr Imre ... — Igen. Tarr Imre. Spa­nyolos volt. — Polgárháborúban . — Igen, Frankóék agyon­lőtték. Kitűnő katona volt, nagyszerű kommunista. A fe­lesége él még Párizsban... Hát ő a Tarr bácsi. Dudál, ha találkozunk. Valami utast hozott ki most is a vá’-osból Üimecsekaljára, talán éppen a Tarr .Imre utcába. Rab Ferenc * i N * >

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents