Dunántúli Napló, 1965. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-26 / 227. szám
BARTÓK BÉLA (1881—1945) „Iteta emlékszem, miker mondtam Id ■evedet először, de benne valami komor tisztelet mér akkor is volt.. .«• A költő, Fodor András jrándannyiunk nevében szól. A névről, melyért lelkesedtünk, hiszen tisztaságot jelentett, ős hittevőt, a teljes rokont, a helyettünk cselekvőt, akire gúnyos kétkedők közt büszkén mutattunk”. A Mesterről, akinek művét hallgatni az operaház és zeneakadémia oszlopát ölelve ágaskodtunk. „Érdes vonók részelve széthúzódó hangja. Mi ez? De hirtelen csak bennem húzódik, tágul valami, ahogy a félelem rándul meg két nyilamlás közt. Most szakad! Most! Forróság, hidegség, ijedt gyönyör: érzed az új zenét.” Furcsán hátborzongató élmények. A Táncszvit, A Kékszakállú herceg vára, a Csodálatos mandarin. a Zene húroshangszerekre, ütőkre és celestára nem passzív hallgatásra való. Brutális erővel von bűvkörébe és nem mindig idillikus gondolatokra késztet a bartóki muzsika, melynek dús palettáján, a nagy Bartók-rajongó lengyel karmester, Jan Krenz szavai szerint minden megtalálható: „az alig hallható neszektől a közvetlen líraiságon. bánaton, mélységen, az intenzív kan- tilénán, a soha nem hallott szenvedélyessógen keresztül az elemi erejű kitörésekig, a megszállott osztinátóig és a frenetikus, vad táncosságig.” Valóban, ez a zene mindig csupa érzelem, olyan zene, amelyről nehéz és nehézkes dolog írni. Inkább Bartók élet. útjának utolsó mozzanatairól emlékezzünk e szomorú évfordulóm A napról, amikor „elindult szép hazájából, híres kis Ma- gyarországbul...” Elutazása előtt, 1940. október 8-án még egy hangversenyt adott feleségével, Pásztory Ditta zongoraművésznővel együtt a Zeneakadémián. „Fájdalmasan szép, gyötrelmesen vészterhes este volt — írja a Bartók- tanitvány Székely Júlia. — Azok a bizonyos fiatalok, akik Bartók hangversenyei után mindig ott tolongtak a pódium körül, most is ott vannak. Mán a csillárokat is eloltották, késő éjszaka volt, mégse akaródzott hazamenni. Megszűnt a taps, a kiáltozás, de ők csak álltak a pódium körül, tanácstalanul, tehetetlenül, balsejtelmektől gyötörve. Volt perc, amikor mindenki érezte, bizonyosan tudta, hogy soha többé nem látja Bartókot* A háborúban álló Európán — Olaszországon, Svájcon, Franciaországon, Spanyolonszagon át vezetett a viszontagságos út. Lisszabonban szálltak hajóra. „Visszanéztem félutambul...” A hajó 1940. október 30-án érkezett meg New York kikötőjébe. Keserű délután. De nekünk pécsieknek egy 17 évvel korábbi október 30-át idéz. Ezen a napon — 1923. október 30- án adta Bartók Béla első és egyben utolsó pécsi hangversenyét az akkoriban koncertteremnek használt Pannónia Szálló nagytermében. A zsúfolásig megtelt terem meglehetősen polgári ízlésű közönsége nem kis megdöbbenéssel fogadta az új muzsika Pécsre érkeztet. A Dunántúl című napilap zenekritikusát idézzük: „Ha most a lefolyt hangversenyen szerzett benyomásaimat akarom megörökíteni, a legnehezebb feladat előtt állok, mert olyan sok meglepő érzés tart fogva, hogy igen nehéz egy megállapodott véleményt kifejteni.. -. Megvallom, hogy az első rész nekem nagyon tetszett. A Scarlatti-féle nemes patinájú egy- tételű szonáták csodálatos tisz tasága. átlátszó és mégis ó’v magvas ereje, Beethoven F- dur szonátájának csodás mélységű szépségei, nemesebb művészibb, stílusosabb, elmélyültebb interpretátort aligha kívánhatnak. Debussy „Por le piani” című három színgazdag hangulatsorozata is érdekes Harmóniái, meglepetései mellett a második részben előadott Este a székelyeknél és a Sirató ének is érzéssel telt. De már a II. rész szerzeményei az én Szkrjabin zongoradarabjait megemészteni képes zenei készültségemen is túl mennek. Mit tagadjam: én Kodály zongoramuzsikáját döbbenetes jelenségnek, zeneitlen- nek, Bartók 2. burleszkjét és Medvetáncát (minden humoruk ellenére) csúnyának, az Allegro barbarot és a Román táncokat egyenesen ijesztő- . nek érzem. Végül oedig őszintén aggódom azért a generációért, mely az 6 szonátáin fog nevelődni.” Az egykori cikkíró aggodalmai azóta szertefoszlottak. Pontosan az a generáció, melyet féltett, érzi a leginkább magáénak Bartókot -s énekli kórusmfiveit. játssza zongora- darabjait, gyönyörködik szimfonikus alkotásaiban, hiszen már megszerette a Bartók-mu- zsikát, miután közel engedte a szívéhez, megismerte. Azóta kórust neveztek el róla Pécsett és utcát, emléktáblával készülnek megjelölni a házat, ahol zongorázott, mert már ér vényét veszítette 1940. októbei 4-én tett magyarországi végrendelete, mely szerint .. mindaddig, amíg a budapesti volt Oktogon tér és a volt Körönd azoknak az embereknek a nevéről van elnevezve, akikről jelenleg van, továbbá mindaddig, amíg Magyarországon erről a két emberről elnevezett tér vagy utca van, vagy lesz. rólam az országban ne nevezzenek el sem teret, sem utcát, sem nyilvános épületet, velem kap csolatban emléktáblát mindaddig ne helyezzenek el nyilvános helyen.” Az a gyökerekig ható változás, mely letörölte az utcanévtábláról e a történelem színpadáról Hitler és Mussolini nevét, nyitotta meg az utat Bartók haza térése előtt. A háború végeztével itthon maradt tanítványai, tisztelői egyre türelmetlenebbül várták. Ö maga is készült haz<-. hiszen a Concerto drámai őszin- teségű vallomás a kínzó tton vágyról, akárcsak 1945. július 1-én írott levelének ez a mon data: „Pedig én is szeretnék hazamenni, de végleg —”. Az újra Budapesten ülésező nemzetgyűlés akkoriban választotta őt tagjai közé, de haza már hiába vártuk. Az 1945-ös nyár szép élményt ígért Bartóknak: Yehudi Menuhin meghívta Kaliforniába. De az év elején átvészelt tüdőgyulladás nem múlt el nyomtalanul. Már nem vállalja a hosszú utazást, inkább ismét a Saranac tó partján pihen feleségével. Itt dolgozik a Brácsakoncert vázlatán és a feleségének ajánlott zongoraversenyen, a Harmadikon, melynek hangszereléséből mindössze 17 taktus maradt befejezetlenül, mert — fiának, Péternek Agatha Fas- sett amerikai írónőhöz írott levele szerint — dr. Rappapon hajlíthatatlan volt és beszállíttatta a West Side Hospi- talba. Egyik ismerősétől így búcsúzott el a kórházi ágyon: „Csak azt sajnálom, hogy tele bőrönddel kell elmennem.” Itt halt meg 1945. szeptember 26-án. Itthon fekete gyászkeretben jelentek meg az újságok, a New York-i rádió magyar munkatársa pedig ezeket mon dotta: „Amikor átróbogtam az Universal-kápolnához, ahol Bartók Béla holttestét felra- vataloztók, úgy éreztem, mintha ezermérföldes lépésekkel a Duna—Tisza tájára érkeztem volna. Bartók Béla koporsója nyitva áll. A nagy zeneszerző profilja élesen rajzolódik ki a kissé tompított világításban Körülötte pálmák, piros rózsák és sárga krizantémok Sötétszürke utcai ruhában fék szik. tompa bíborszínű nyakkendővel, feje természetesen nyugodtan pihen. Éles vágású orra alatt lezárt ajkai ■ mintha mosolyognának. Valami mégis hiányzik arcából: lázasan izzó szeme lezárva, a tűz kialudt!” De műveinek tüze egyre lángolóbban ég. Már 1945. október 22-én Bartók-hangver- senyt rendeznek Pécsett, melyen az emlékbeszédet a nagy zeneköltő fegyvertársa: Kodály Zoltán mondotta. És azóta megnyíltak a szívek Bartók Béla előtt. Fiatalságunk ismeri és szereti alkotásain, nekik írt művein kérészül a végleg hazatért élő Bartókot. Dr. Nádor Tamás Fodor József: JUilyen izaaakat... i Milyen szavakat mondhatsz róla már? Az Embert dicsérd-e, vagy az alkotót? Müvét kérdvén: új, nagy zenéje válasz. A kor. melyben élt, küzdött, elfutott. Milyen is volt, mint ember! láttam, élve. Mit hangba szőtt, ma népről népié száll. Hős embersége nagy volt. mint zenéje. Ne tartsa ezt se rejtve a halál. Egy szörnyű korban élt. és a sötétsé" . S nehéz, szűkös élet gondjai tépték S értetlenség kísérte s gúny. amit Ma magasztal a föld! Rendíthetetlen Küzdött a Műért s barbár kora ellen. Bartók! Nagy példád int, serkent, tanít. g KÉRÉSZTREJ1VÉNV BARTÓK Húsz éve, 1945. szeptember 26- án hunyt el Bartók Béla, korunk kimagasló zeneszerzője. VÍZSZINTES: 1. Bartók alapvető fontosságú elméleti műve, 1924-ben jelent meg. 12. Tégla jelzője. 13. Kiváló. 14. Ipari nyersanyag. 15. Vonakodik megtenni. 16. Ismert kosárlabda-edzőnk (János). 17. ... Club, az írók nemzetközi szövetsége. 18. Félkészáru a kohászatban. 19. Hord. 20. Német bölcselő (1724—1804). 21. vissza: Szellemi dolgozó. 22. Test^ rész. 23. Olasz labdarúgó-együttes. 24. Francia névelő. 25. Budapesti utca népszerű' neve. 26. Gyújtóbombák töltőanyaga. 27. Végtag. 28. A radar másik neve. 30. Vissza: időpont. 32. Földdarab. 33. Rajzoláshoz szükséges. 34. Egyik minisztériumunk betűjele. 35. Normann vezér volt. 37. Angol költő (1788—1824). 38. . . . Gastein, osztrák fürdőhely. 40. E nép zenéjét tanulmányozta Bartók Algériában. 1913-ban. 41. Viselkedés. 42. Köszöntés a régi Rómában. 43 . . . és Magóg. 44. Folyó Belső-Ázsiában. 45. Színmű. 46. Indíték. 47. Város Afganisztánban. 48. Tarka madár. 49. Lakoma. 50. Textildarab! 52. Hangszerek egy csoportja. 53. Mexikóban élt német író, könyveit magyarra is lefordították. 56. New York állam székhelye. 58. Baritok kortársa és jóbarátja, akivel 1906-ban gyűjtött először népdalokat. FÜGGŐLEGES: 1. Bartók táncjátéka, 1916-ban írta. 2. Érettségi. 3. Egy régi lóversenypálya jelzője. 4. Ünnepi öltözet, ék. hiány. 5. Y. Z. L. 6. A függ. 42. sz. hangzói. 7. Nem sima felületű. 8. Német filmszínész volt a húszas években (Harry). 9. D. M. R. ío Azonos betűk. 11. Bartók 1919- ben alkotott művének,’ ”,A csodálatos mandarin’?-nak ez a művaja. 13. Bartók Béla özvegye. 14. Benzolból keletkezett atomcsoport. 16. Zavarba jön. 17. Remek. 19. V. ö. R. 20. Konyhakerti növény. 22. Kisázsiai kutatásai során e nép zenéjét tanúimén v ózta Bartók. 23. Holt nyelv. 23. Kuba tengere. 26. Régi köziogi méltóság. 29. Madár egyik, fegyvere. 31. Sárgarépa. 34. A kor szellemének megfelelő. 36. Sz*- járulék. 37. Ásvány. tudomá""os nevén nátriumtetraborát. 38. Dunántúli megye. ék. felesleg so. Francia zeneszerző, művei hatással voltak Bartókra. 41. Fos-ai- val megsért. 42. Rovarevő eml^s. 44. Állatot haj*. 45. Kikötőváros a Fülöp-szigeteken. 47. Kérdően. 49. Kopasz. 51. Római negyven1 lences. 54. Sír. 55. Kettősbetű. 57. B. K. Beküldendő: Vízszintes 1., 40 . 5^. és függőleges 1.. ll., t3., 22. és 39 sorok megfejtése. Rejtvényünk helyes megfejtői között könyvjutalmat sorsolunk ki. Agalha Fassett: A petróleumlámpa Az egyik este elromlott az áramfejlesztő, mely Bartókot hangulata szerint hol kevésbé, hol meg a kétségbeesésig, de örökösen bosszantotta, s a házra vaksötétség borult. Nem ért váratlanul bennünket, mert egy része már hetekkel azelőtt kiégett, mit a háborús anyagkorlátozás miatt ideiglenes szerkezettel pótoltunk. Sok pertróleumlám- pást tartottunk készenlétben, hogy szükség esetén kéznél legyenek. Most elérkezett az idejük. Alig egypár perccel azután, hogy a házra sötétség szakadt, kopogtattam Bartók ajtaján. Égő lámpát tartottam a kezemben. Válaszolt a kopogásomra, de amikor beléptem, csukott szemmel feküdt, feje visz- '--ahanyatlott a párnájára, arcát örömtelen " Ívásnak engedte át. Aztán sem látott meg, ’-.ogy kinyitotta a szemét. De ahogy ott álltam, az égő lámpát kezemben tartva, szeme hirtelen a fényre villant, s szomorúsága szilaj örömre változott. — Petróleumlámpa! — kiáltott fel, amint a lámpa melegen sugárzó fénye örömmel árasztotta el az arcát. — Mikor találta? Itt volt a házban az egész idő alatt, s maga meg sem mutatta nekem? Elrejtette előlem, míg én éjszakáról éjszakára viaskodtam annak a gépnek a borzalmas dobpergésével? Nem érti? Ez a petróleumlámpa mindene megoldott volna! De már, persze, nagyon elkésett. Szünetet tartott egy kis ideig, szemét a lángba mélyesztette nagy csendben. — Ültem és dolgoztam — folytatta —, s egyszer csak körülfogtak az éjszaka hangjai. Figyeltem erre, arra, a kis éles fegyverzetű bogarak élet-halál-tusájára, hallani véltem azoknak a kis fekete foltoknak a hangját, amelyek a falevelek fonákján láthatók néha, s oly csendesen keletkeznek, hogy alig rez- zentik meg a levelet a születésükkel, s egyszerre látom magát, azzal a lámpával a kezében. Helyet kerestem a lámpának az ágya mellett levő kis asztalon. Egy pillanatig sem vette le róla a szemét, barátságos mosoly- lyal követte, mintha rég nem látott barátjával találkozott volna. — A belét meg kell nyírni — mondta, közelebb hajolva hozzá. — Nem egészen egyenes. Majd magam viselek rá gondot, értek az ilyesmihez. Elég sokáig dolgoztam ilyen lámpa fényénél, s mily boldogan. S jegyezze meg, hogy mostantól fogva hallani sem akarok arról a szörnyű masináról! — A sápadt sárga fénykörben ült. olyan keskeny volt, mint egy gyermek, lassan szívta magába, mély lélegzetekkel c dongó, zümmögő nyári éjszakát, mintha megjavult volna a levegő íze, miután az a „pokoli masina” abbahagyta a dörömbölést. Ettől az estétől fogvást sohasem hiányzott a lámpa Bartók szobájából. Maga viselt rá gondot gyengéden, mindenre kiterjedő szeretettel. Mindig az éjjeli asztalán állott, üvege ragyogott, bele egyenes és fehér volt, tisztelt és dédelgetett jószág volt az a lámpa, az öröm végtelen forrása. Ugyancsak attól az estétől fogvást hallgatott éjszakánként, hallgatott az áramfejlesztő. Minden alkatrésze szétszedve, felforgatva hevert. Egynéhány pislákoló petróleumlámpától eltekintve az egész ház sötét volt. Kényelmetlenségünkért csupán azzal vigasztaltuk magunkat, hogy Bartók boldogan dolgozik a csendben. De ez az öröm sem maradt sokáig zavartalan. Hamarosan felfedezte, hogy a petróleum nem tart ki reggelig a lámpásában, másik lámpára is szüksége volt. Vittünk tehát egy másik lámpát i§ a szobájába. De az nem nyerte meg a tetszését. Sem pedig a többi, amit egymás után hordtunk elébe a házból. Egy sem volt fogható ahhoz az elsőhöz, amit vaktában választottam ki. Bár míg át-átszalajtott bennünket a szomszédokhoz, hátha tudnának kölcsönözni egy olyan lámpát, amilyen az első volt, én már tisztában voltam azzal, hogy semmilyen lámpa sem hozhatja vissza a meglepetés hirtelen örömét; ez a hirtelen varázslat, mely egy múló pillanatra visszaidézte a múlt legszebb ízeit, többé meg nem ismételhető. Mert a jelenben csak annak örült, ami a mújtra emlékeztette, de ezek a csalóka tünemények azonnal szétfoszlottak a jelen valóságának hideg érintésétől. Ezek a szegény, törékeny jelképek halálra voltak ítélve szinte, mielőtt testet ölthettek volna, csak a kísértő emlékeket hagyva maguk mögött, amiktől a jelent még nehezebben tudta elviselni. Egyszer, amikor éppen tisztogatta a lámpáját, az elsőt, az egyetlent, mert nem maradhatott meg egyetlen másik sem a szobájában, megszólított. — Ha lenne szíves keríteni nekem egy darab szalonnát, de jó vastagot gondolok, nem olyan papiros vékonyságú, ízetlen szeleteket, amiket maguk szalonnának neveznek. Akkor készíthetne!-, magamnak egy kis vacsorát, megsütném a szalonnát, megpirítanám a kenyeret a lámpásom üvegje felett, mint akkor szók tan', amikor azokban az istenhátamögötti falvakban laktam. Ó igen, sokszor ez volt az én vacsorám, mégpedig, igen jó vacsorám. Hoztam a szalonnát, nem ízetlen, papirosvékony szeletekben, hanem jó vastag darabból, ahogy óhajtotta. Mérhetetlenül öri>: neki. de nem bízta a nehéz barna papirosba burkolt csomagját a konyhai hűtőszekrényre hanem kitette a szobája ablakpárkányára Onnan azonban hamarosan eltűnt, s mivel sosem hozta szóba, csak azt gondolhattam, hogy a vele ' felkeltett emlékek bizonyára szereztek neki egy kis békét és örömet. . . — Résziét a szerző Bcsieíáfc amerikai évei című müvéből. t *
