Dunántúli Napló, 1965. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-08 / 186. szám
Az asszony már az előszobában látta, hogy férje itthon van: vékony fénycsík szivárgott ki az ajtaja alól. Megállt egy pillanatra, fülelt. Némaság. Egyedül van! Halkan benyitott a maga szobájába, villanyt gyújtott, s leült az asztalhoz. Táskájából kivette a harmadikosok dolgozatfüzeteit, odakészítette a piros tintát, s új tollhegyet keresett, mert a régit félig elmarta a rozsda; a piros tinta gyilkolja a tollat. Az új hegyet megnedvesítette, s bemártotta a tintába. Ekkor ütötte meg fülét az első hang oda- átról. Női hang. Mond valamit, de innét nem érteni. Jó isten, mit csináltak ezek eddig? Aztán azt hallja, hogy Zoltán végigmegy s szobán, a kályha ajtaja csikordul, fahasábok toppannak majd dobbannak tompán odabent a tűztérben, s megint esetten a kályhaajtó kallantyúja. Zoltán vasalt sarka most újra végigkopog a parkettán. Cipőben van. Csókolóztak ... „Jó lesz?” kérdi Zoltán, az ő mélyebb hangja tisztán érthető. Női nevetés. Feláll, odaóvakodik az ajtóhoz. Utál haliéi ózni; de most egyszerűen nerrt tud a helyén maradni. A nő hangja, a nevetés múltával: „Eleget fázom otthon!” No, nem nagyon jöttél tűzbe a csótoló- zastól, aranyom! De ilyenek ezek a fiatal lányok. Egy jó teniszpartit többre tartanak a '.egkiadósabb csólolózásnál... Kell is ezeknek még a szerelem! Huszonnyolc előtt egy nő se tudja igazán, mi a szerelem. ..Itthon van a feleséged?” — kérdi a női hang. „Nem tudom. Nem hallottam hazajönni”. „Mit szólt?” „Már mondtam.” „Meséld el mégegyszer. Azért valahogy félek tőle...” ..Tudomásul vette. Roppant okosan viselkedett.” Az asszony elmosolyodik, de torkát ügy szorongatja valami. A párbeszéd folytatódik. „Még mindig nem hiszel nekem?” „Kezdek hinni.” „Láttad, az ajtónk is le van zárva. Már kétszer fent voltál nálam. Harmadszor vagy itt. Nem elég bizonyítéknak?” „Azért női szolidaritás is van bennem, érts meg. Nem egyszerű ez. Egy kicsit úgy érzem magam, mint a tolvaj.” A férfi türelmetlenül: „Hát mit akarsz? Ajándékozzanak néked, nyilvános ünnepség keretében? Nem vagyok én Kossuth díj!” A lány megint nevet, kicsit idegesen. „Jó, jó, de vándordíjként se kellesz!” „Nem értem.” „Hát úgy, hogy kézről-kézre járj. Tegnap nála, ma nálam, holnap másnál.. „Bolond vagy! Tíz éve élek jó házasságban, Ismerhetsz.’„Es ez nem nyomaszt engem, azt hiszed? Lelkiismeret is van a világon.” Zoltán most már ingerülten: „Ezt gondoltad volna meg előbb! Most már késő!” „A lelkiismeretfurdalásra éppen az jellemző, hogy a tett után ébred fel, ezt te is tudod.” „Lélektan: jeles!” — Zoltán most már nagyon dühös; ezt a hangját ismeri. A feje- búbjáig vörös ilyenkor. Kis szünet. S aztán: „Kérsz még teát?” „Ha van még.” „Van, de kihűlt már.” „Akkor nem kérek.” .Akkor felteszem. Egy perc és kész.” „Ne tedd fel.” „De felteszem.” Eszter szobájában most elhalványodik a lámpa; odaát bekapcsolták a gyorsforralót. Aztán a leány hangja: „Hagyj most!” „Mi bajod?” „Mégis, ha meggondolom, hogy itt. az Ő lakásában.. „Lezártuk az ajtót, mondtam már! Ez az én lakásom!” .Akkor is! Eressz!” Eszter áll. hallgat; szeméből patakzik a könny. Visszaül az asztalhoz, keze ügyébe igazítja, a füzeteket. A legelső. Pálos Margit: Magyar dolgozatok. Bemártja a tollat. Pálos Margit: magyar dolgozatok. Lélektan: jeles... Pálos Magyar Margit dolgozatok... Pálosdolgozatok.;. Az ő lakása. Az én lakásom! Magyarmargit, i í Eressz! Magyarmar- gitpálos ... Pálosmagyarmagyar. Hát így nem megy! Abba is hagyja, főz egy feketét magának, olvas egy kicsit, hogy elterelje a gondolatait, s csak aztán kezdi él a munkát Így képtelenség koncentrálni! Feláll, jó hangos léptekkel odamegy az ajtóhoz, kinyitja. Hallják csak meg azok ott bent hogy itthon van! Aztán ki a konyhába. Vizet tesz fél, kávét darál, háromszor felfuttatja a törökkévét, s mig várja, hogy hüljön, eszébe jut: vörös lehet a szeme a sírástól. Tányérkát tesz a kávéfőző edényre, s átmegy a fürdőszobába. Ijesztő arc néz rá a tükörből: két duzzadt szem, vörös szemhéjak, foltos bőr. Hideg vízbe mártja törülközője szélét, s hosszan, hosszan nyomkodja az arcához. Megint megnézi magát: valamivel jobb. Nevetni próbál: a duzzadt szemhéjak belesimulnak a nevetés ráncaiba. Még egy hideg öblítés, aztán krém, vékonyan, és púder. így! Senki nem mondaná, hogy sírt! Különösen nem, ha mosolyog. Visszamegy a konyhába, megissza a kávét, az edényt elmossa, s indul a szobájába. Fele úton lehet, az előszoba közepén, amikor kinyílik Zoltán ajtaja, s azok ketten kilépnek. Hátraút nincs. A szobája is még négyöt lépés! Nem lehet nem észrevenni őket. Jaj, a sírás nyoma! Mosolyogni, mosolyogni! — Szervusz — mondja Zoltán, különös, zavart mosollyal. Oly furcsa, idegen voll most a tekintete: csak a szája nevet, szeme nem. S mintha valami bűntudat szorongana a vonásain. Ezt az arcát nem ismerte eddig. — Szervusz — mondja kedvesen, s mosolyog ő is, egyre mosolyog. — Engedd meg, Esztikém... Evikém, engedd meg... A feleségem. Szász Éva. — Pá, kedvesem. — Egyszerűen nem tudja, mi dolgozik benne; keze gépiesen kézfogásra lendül, s arcán ott szíveskedik a görcsös mosoly. — Örülök, hogy megismertelek. — Én is örülök — mondja Éva. — Nem is gondoltam, hogy találkozunk... — teszi hozzá később. Falfehér most az arca. A férfi ijedten nézi. — 0 — mosolyog Eszter — előbb-utóbb esedékes volt, igaz? Nem először vagy fenn... tétovázik kicsit —- itt nála. — Az utolsó szót megnyomja. — Igen... Zoltán roppant kedves házigazda ... — És a leáry is igyekszik mosolyogni. — Már mégy? — kérdezi Eszter, mint a jó háziasszony. — Miért sietsz? — Dolgom van — mondja a lány. — Azért Eszter még mindig mosolyog. — Hát akkor, örülök, hogy megismertelek. — kezét nyújtja. — Pá, kedvesem. A leány egy ideig nem ereszti él ä kezét. — Féltem ettől a találkozástól — mondja aztán halkan, lehajtott fejjel. — Ö — mosolyog Eszter — hát nem vagyunk mi régimódi emberek, kedvesem. Modem emberek vagyunk. Mitől féltél? — Nem tudom. Nagyon féltem. — De most már nem félsz? A leány biccent. — Most már nem. — No, akkor jó. — Még egy mosoly, az utolsó. — Hát akkor pá, kedvesem. — Viszontlátásra — mondja Éva. S már kint is vannak a folyosón. „No? — hallja még Zoltán diadalmas hang ját —, okos asszony, mi? Ugye megmondtam?” — Aztán lépteik elkoppannak, elnyeli őket a lépcsőház. Valahogy odavánszorog Zoltán szobájához, benyit- A dohányzóasztaikán csészék, sütemény. A rekamié sima, gyűrétlen; a párnák a helyükön, rendiben. Közelebb lép, ott megtámolyodik. Eddig bírta. Aztán felsikolt, és rázuhan a heverőre. az olyan kötőszó, amelyik elé vesszőt kell tenni. Giziké ilyenkor pukkadozik, de szólni nem mer, hanem még veszéttebbül veri a gépet, N iklai úr a dicsérést is epébe mártja, ha netán ilyenre is elszánja magát. — Nem mondom Giziké maga elég jól gépel, de én a régi világban láttam egy géoírónőt, aki kigépelte a közjegyző szájából a szót, mikor az adás-vételi szerződést diktálta. Mire a közjegyző elhallgatott, a lány már a pontot is leütötte és bámult maga élé, és ami még a legszebb, egyoldalon mindössze két hibát ejtett, s most jól figyeljen, a két búba miatt újra íratták vele az egészet, mert radírral nem lehetett a papírt elmaszatolnii A régi világot persze a fel- szabadulás előtti időkre értette. Giziké ilyenkor bőgni szeretne, dehát egy gépírónő az c ak gépírónő, hogyan is mer ne feleselni, vagy jelenetet rendezni, bár neki. már van radírja, s időnként használja is A szövegért egyébként a diktáló felel, neki csak a helyesírásra kell figyelni; Niklai úr monoton egyhangúsággal sorolja a neveket, meg a tartozások összegét. A most következő névnél kissé feltolja szemüvegét a homlokára, tűnődik keveset, aztán megigazítja a szemüveget és tovább diktál. — Fodróczi Antal cipészmester, Lőcs u. 3. sz. Értesítjük, hogy könyvelésünk szerint önnek 2 fillér, azaz kettő fillér lakbér hátraléka mutatkozik. Giziké kizökken a tempóból. — Az összeget tessék mégegyszer mondani, mennyi a tartozás? — Jól hallotta, kettő, azaz kettő fillér. — Bocsásson meg Niklai úr, de ez nem lehet komoly, én ezt nem írom le. Kinevet a világ bennünket. — Lázong Gizikében a józan ész. — Maga ne tegyen észrevételeket, hanem írja amit diktálok. Ez a két fillér egy könyvelési tétel, ameddig el nem intézzük, rontja a statisztikánkat. Legalább annyira, mintha ezer forint lenne. Szóval Fodróczi Antal cipészmester, Lőcs u. 3. Giziké megadja magát, de nem állhatja meg, hogy meg ne jegyezze, miközben kiveszi a papírt a gépből. Olyan hülye ember nincs, aki ezt befizeti Arról már Giziké sem tehet, hogy tévedett. Fodróczi mester maga sem akart hinni a, szemének, amint a felszólítást nézegette. Elolvasta egyszer, elolvasta ötször, de az összeg nem változott. Éktelen haragra gerjedt, gondolva, hogy gúnyt űznek belőle, öléből letette a cipőt és a telefonért nyúlt. Előbb megkérdezte a nullanyolcat, hogy az ügyben milyen számot tárcsázzon. — Halló posta? — szólt a kagylóba, s mivel kielégítő vá laszt kapott folytatta — azután érdeklődöm, hogy menynyi az a legkisebb pénzösz- szeg, amit utalványon fel vesz a post«. — Bármilyöl összeget bé lehet fizetni. — Két fillért is? — Azt is, Fodróczi mester letette a kagylót, haragja ettől még nem múlt el, bár azon tűnődött nem lenne-e okosabb személyesen bevinni a két fillért és a lábuk elé dobva jól odamondogatni a magáét. De nem, maradjunk csak a postánál, legalább dátummal ellátott bizonyíték marad erről a hülyeségnetovábbjáról. Hiszen ha számadást csinál a százszorosánál is többe kerül a feladás és neki is, nekik is az utánjárás. A két telefonálás két forint. Postautalvány tíz fillér, feladásért portó, na- meg az elhasznált papír, szóval akárhogy nézi, hülyeség az egész. A két fillér történetén csodálkoztak a postán is, meg a kézbesítő is, csak Nik- lai úr tartotta természetesnek mikor megkapta a pénzt, megelégedetten lobogtatta Giziké orra előtt a pénzesutalvány szelvényét — Látja, vannak még rendes emberek, ha mindenki ilyen lenne, akár a zsebemben is érezhetném a hátralékok behajtásáért kitűzött célprémiumot, elvégre négyszáz forint az négyszáz forint, és meg kell érte dolgozni, Lám-lám a végén még azt hihetné valaki, hogy Niklai úr nemcsak pedáns ember, hanem kicsit anyagias fa* MORZSÁK A járókelő a koldushoz: — Nincs apróm, majd adok akkor, ha visszafelé jövök. A koldus legyintett és így szólt: — Ha tudná mennyi pénztől fosztottak meg engem, csak azért, mert hitelt adtam ismeretlen emberek szavainak. o — Fogadd őszinte részvétemet, barátom. A feleségem nerzbundát vásárolt. — No és mi közöm nekem ehhez? — Semmi, de vasárnap találkozik a feleségeddel. o Az egyik városi hölgy így szál a termelőszövetkezeti paraszthoz: — Hogyan lehetséges az, hogy ennek a tehénnek nincs szarva? — Tetszik tudni — válaszolta a paraszt — van olyan tehén, amelynek két szarva van, van olyan, amelynek csak egy van, s van olyan is, amelynek egy sincs. De ennek azért nincs, mert ló. o Az apa a város szélén sétál a fiával. Az égbolton vörös színek jelennek meg, amelyek valósággal felvillanyozzák a gyereket. — Ilyen nagy hatással van rád a Nap szépsége fiam? — Hogyhogy, ez naplemente? Én azt hittem, hogy ég az iskolánk.* o Két barát beszélget. — Mi történt veled, hogy ilyen rosszul nézel ki? — Ne is kérdezd, a feleségem fogyókúrát tart. jiM> m az állatkerti tanonc A berlini állatkert fennállásának tizedik évfordulóját köszöntötte a Eulenspiegel Verlag Schmitt berlini karikaturista Ede nz állatkerti tanonc című karikatúragyűjteményével. Az itt közölt rajzokat ebből a könyvből vettük át. Kölcsönös tisztogatás Példamutatás I BÁRÁNY TAMÁS VÁLÁS ELŐTT
