Dunántúli Napló, 1965. július (22. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-11 / 162. szám
JAN OTCENA5EK: KT«* I • • •• Különös dallam Jan Oteenasek Állami-díjas csehszlovák író. 1934-ben Prágában született. A fiatal írónemzedék egyik legtehetségesebb tagja. Évekig a Csehszlovák írószövetség főtitkára is volt. Brych polgártárs című regényéért kapott Állami-díjat. Ez a műve tizenegy kiadást ért meg Csehszlovákiában. A regény magyar fordításban is megjelent, s nálunk ugyancsak bemutatták a regényből készült filmváltozatot. Szintén regény és filmalakban került a magyar közönség elé Rómeó, Júlia és a sötétség című műve. M essziről mindössze csak egy vékonyka árnyéknak rémlett, a potyautasok bevált mozdulatával integetett. Aztán egy Idő múlva az árnyékból előbújt egy lány. A kocsi megállott. A lány elérte a gépkocsit, térde körül meg- lóbálta repülőutas-táskáját, s rákönyökölt az ablakra: — Prágába tart? El vihetne, jó? Nyakigérő, testhezálló szvetterje volt, lábhoz tapadó nadrágja térden alul szétnyitva, fején világos tincseik torzonborz fészke. A sűrűsödő esthajnal elkente arcvonásait, mégis úgy tetszett, egész csinos az arca. Lehetséges, hogy az első szempillantásban kissé haboztam. A kérezkedő gyengéd mosollyal még hozzátette: — Ne féljem, nagymama nincs az árokban ... A sebességmérő mutatója a nyolcvanon lebegett, az országút váratlanul kitépte magát az erdő karjaiból, s szelíd lankákkal belesimult a széles völgybe. Oldalról pillantottam a nőre. Remek természetességgel terpeszkedett az ülésen, mintha világéletében csak gépkocsin járma; odakönyökölt a támlára, kissé hátra vetette a fejét, csücsörítette ajkát s fütlörésznd kezdett. A motor búgásától nem jól hallottam a dallamot: — Mit akart mondani az árokban meghúzódó nagymamával? — Semmi különöset... Régi vicc, láttam már moziban is. Magával még nem esett meg? Ilyen magamfajta lány „stoppolja” az autót, s mikor a vezető leáll, az árokból előmászik egy nagymama, vagy legalább egy né- ne hátán' kosárral. Van úgy, hogy előáll a - fiú is, hátizsákkal és gitárral. Ami állatiam hülye dolog, mert ha megáll egy kocsi, hát az merő jóakaratból van, igaz? Ilyen rossz viccek meg csak rontják a becsületes autóstopposok hitelét. Tudja, hogy jól leállítani egy kocsit valóságos művészet? Ez nem vitás. Például senkifia nem áll le a kaptató alján. Vagy ha akkora koffert hurcol a pasas, mint egy pajta. Vagy teszem azt, mikor éppen százhússzal száguld. Legjobb a dolgot egy benzinkútnál nyélbeütni ... — Szabadságról tart hazafelé? — Á, dehogy. Szabadságomat rég kivettem már. — Kirándulás volt? A lány eltűnődve hallgatott, végül is furcsán — csendesen s nem nagyon készségesen válaszolt: — Lehet, hogy az volt... igazából nem Is tudom. — No jó, nem vallatom magát. Tulajdonképpen nem is tudom, szokás-e ilyen alkalmakkor bemutatkozni? Mint tapasztaltabb útitárs, bizony elárulhatná. Eiőrehajolt ültében, mereven nézte az országúi nedves szalagját. — Nem’ igen szokás bemutatkozni. Látszik, hogy nem régóta jár kocsin, igaz? Az ember csak úgy viteti magát és fecseg, ez így van. Beszélgetni lehet akármiről .rendszerint hülyeségekről, hogy múljon az idő. Végeredményben mi közünk egymáshoz? Igaz-e? Ezt sértő szándék nélkül mondtam. Különben is így, ismeretlenként sokkal kellemesebb a beszélgetés, mint amúgy. Prágában majd szólok, megáll a kocsi, kikec- mergek... tehát kösz, remekül kocog ez a kis masina, viszlát — Ez mind hozzátartozik a sikeres kocsi- megállítás szabályaihoz? — Világos, mint a fal, mert tudja, hogy minden sofőr roppant hiú a maga járművére. Ne nevessen, ez így van! Mégha a földkerekség legrozzantább gebéje is fölülmúlja az ő kis káréját Csak dicsérje az ember, a tulaj úgy hízik, hogy örömében majd kilyukasztja a kocsi fenekét, s elkezdi túráztatni a motort. Minien rendes autóstoppoló van ilyen udvarias. De bemutatkozni? Minek az? Lkkor a kocsi előtt, a fénycsóvában, egy nyúl jelent meg, egy szempillantásmyira megzavarodva táncolt az országúton, megvakulva a természetellenes fényűzőmtől, aztán eltűnt a nedves mezők bársony-sötétjében. ... tulajdonképpen az egészet Jitka agyalta ki. Mi ugyanis együtt érettségiztünk, de most külön-külön vagyunk gyakorlaton ... Gyere, állati buli lesz, Zbinyáknak új csurgli-számai vannak, magnót kapott Luxemburgból, óriási... ök már ugyanis egy éve vannak együtt, s Zbinyák egész rendes fickó, néni huligán, kissé irigyeltem Jitkát, milyen halálosan jól csörögnek a parkettán, tudniillik izé, a Mirek nem ilyen... de Zbinyák már nem is olyan pofa, kész vegyészmérnök, kocsira tett szert... és izé, tavaly Brazíliában járt valami kongresszuson. Szóval én nem vagyok semmi jónak elrontója. ha nem valami marhaságról van szó... Valahol szórakozni is kell az embernek. Mi az intézetben egész nap rázzuk a kémcsövet, közben egy-egy levonulás röpgyűlésre, vagy termelési értekezletre, hiszen tudja, hogy van ez, aztán az ember hazajön, ahol kis prédikáció várja ... szóval mit mondjak magának rémes helyzet... Zbinyák erre kibérelt egy viskót, a barátjáét, aki most valahol Indiában szerel Prága 30 kilométer. — És Mirék? — kérdeztem ártatlan arccal Megütközve fordult felém: — Mit tudhat maga Mirekről? — Semmit, mindössze csak azt, hogy ő is a világon van. Elhallgatott, mint akinek nem a szája-íze szerint való a kérdés. — Nem tudom, mi van Mirekkel, ugyanis nagyon összevesztünk. — Nem kell magyarázkodnia ... — Ügyse értené meg. Mi ketten nem 3- lünk egymáshoz. Hiába, no! Mirek roppant komoly és tisztességes fiú, mit mondjak magának... egyszóval műszaki ... annyira az, hogy ülünk egymás mellett s ő csak rázendít a nótájára az elektron számológépekről ... Hát ez feldühített, hallod-e te, mondom neki, mi volna, ha változatoság kedvéért egy cseppet a szerelemről . beszélnél, talán éppen most, itt az ideje, nemde? De őkel- me csak bámul rám, mint az űrhajós, aki most érkezett a Vénusról... Tiszta őrült. Korábban együtt mentünk csörögni, valami jópofa-helyre, de Mirek balkezes-mód táncol, szörnyen szerencsétlen lett, engem meg re- pesztett a düh... Most meg egyik hólyagosságot a másik után követi él. Szegény, mindenáron modem akar lenni, azon van, hogy nekem imponáljon. Mit mondjak magának! Elment a fodrászhoz, híilye-fiú-frizu- rát csináltatott magának, valami aranyos jóakarója tanácsolhatta, juj, azt hittem, menten megrepedek, mondom neki, mi vitt rá a csúfságra, te szerencsétlen, hol hagytad a kényszerzubbonyt? ... Most meg ez a rongy- autó. Hogyan, nem ösmeri a rongyautót? Dehogy nem, naná, ez az izé, motoros csőköpenyben, így is hívják, elől két kerék, hátul egy, s ezt böfögi: pret, pret, pret, derék harmincassal kullog. Az ember úgy fest benne, mint a majom a ketrecben. Én ilyenbe be nem ülnék a világ minden kincséért. És ezt az ócskavasat cserével szerezte, képzelje eü, vadonatúj robogót adott érte, azt hittem, megüt a gutmann, mondom neki, mit tettél, te őrült, hát nem jobb egy rendes robogó, mint egy autó-karikatúra? Aztán kiborultam, azóta nem járunk együtt. Nem is tudom, hogyan értsem ezt a dolgot. De most egyre inkább nyilvánvaló előttem, hogy a fiú csak az én örömömet kereste evvel is. Tudom, hogy szeret, alighanem jobban szeret, mint azokat a nyomorult számológépeket, s azon kívül szörnyűség, mennyi baja van velem, Mert én hozzá képest kis hebehurgya vagyok, talán nem i® érdemiem meg ezt a derék fickót... — Na és maga szereti legalább? — Tudja a jóég! — tiltakozott hevesen, szinte szerencsétlenül. — Különös, mi? Hisz ha az ember szeret, ezt tudnia kéne, nemde? Mit gondol? údolni kezdett, csak úgy önmagának. — Semmit se gondolok. Nem szeretem a meggondolatlan kifejezéseket. — Voltaképpen mindegy, mit gondol... A város végre elénk zúdult első házaival. — No, végre itt vagyunk... hol álljak meg. A lány föléJedt, s betanult mozdulattal puderezte az orrát. — Szóval, ha lehet... majd szólok, jó. Most jobbra kérem, aztán egyenesen ... még nincs is hét óra, óriási... uram, meg kell vallanom, remek kis kárója van... egy költemény. Hangosan felnevettem. -— Köszönöm — mondtam, éreztem, hogy minden ki van egyenlítve. — ... itt is vagyunk, álljon meg, stop! — kiáltotta, egyszerre egészen megriadva, izzó türelmetlenséggel hangjában, meghökkenve hevesen megnyomtam a féket. Az autó megcsúszott egy kicsit s gyöngéden odaütődött a járda széléhez. Kissé elkomorodtam az utazás ilyen kevéssé harmonikus befejezése felett, s szemrehányóan tekintettem útitársnőmre. — Hát én már kilépek, érti — bugyogott belőle a sző s arcán figyelemreméltóan elegyedtek a mosoly, a sietség és a váratlan megkönnyebbülés vonásai. Ügy vágódott ki a kocsiból, mint egy nagy hullám, s integetni kezdett az utca túlsó oldala felé. Odanéztem s menten átláttam a helyzetet. A szemben lévő járdán a lámpafényben ott zsugorodott egy különös nagy bogár, amelynek testét sátorlap borította, két kereke volt elől, egy kereke hátul, ahá — íme a nevezetes rongyautó, az esőköpenyes motorkerékpár. A fura jármű mellett türelmesen álldogált a földkerekség legbonyolultabb érzelmi esete, s szelíden integetett. Aztán minden úgy játszódott le mint a gyorsított filmfelvételeken. A lány még lehajolt a kocsim ablakához. — ö az? — kérdeztem. Bűntudatos mosollyal bólintott. S szinte fulladozva magyarázta: — Ugyanis megtiltottam neki, hogy ezzel a mifélével mutatkozzék a mi utcánkban. Az emberek szörnyen kárörvendők, s gúnyolódnak. Irigyek... ez tény. el se hinné. Tudniillik ez az izé mégis csak fut! egszorítottam a lány kezét: — Siessen, nehogy kihűljön a motor! — Hát akkor kösz és viszlát, lakótárs! A többit már futva harsogta az úttesten. Még láttam, hogy találkoztak, kezet fogtak s egyszerre bújtak a vászonlap alá. S ekkor szokatlan csönd támadt körülöttem, üres lett mellettem az ülőhely csak valami gyönge illat maradt ott a lány után, meg egy felelet nélküli kérdés. Bedugtam a kulcsot, a motor simán begyulladt. S akkor rajtakaptam magam, hogy a motorbúgásban siker nélkül próbálom fü- työrészni azt a dallamot, amelyet az imént hallottam. Szalatnai Rezső fordítása Weirach Vilmos rßdlíj andoatö n Zsongás, vonatfütty, kiabálás, zörej, érkezések és indulások, végállomás. Ejfél, szétszórt jegyek a poros kőkockákon. Valaki zsebében rádió nyavalyog .1. Jönnek, mennek a vonatok csillagos, csillagtalan, tikkasztó, ködös éjszakából szürke, pirosbetűs, verőfényes, esős napokba, át az élet millió rozsdás vagy csillogó végtelenbe futó, valahol mégis megszakadó sín húrjain... Pozitív hősnek nevezzük azt a figurát, aki drámáinkban, filmjeinkben a szocializmusért harcol, minket képvisel. A pozitív hős pompás fickó természetesen, és íróink, esztétáink jóvoltából egyre tökéletesebb lesz. Eközben bizonyos változásokon is átmegy, mert aki fejlődik, az változik is. A pozitív hőssel eleinte az volt a helyzet, hogy túl jól sikerült. Olyannyira eszményi lett, hogy a néző nem tudott magára ismerni benne. Illetve önmagát még csak felismerte hőseiben, de a szomszédját már semmiképpen sem. Nem jó, ha a pozitív hős eny- nyire pozitív hős — aggályoskodtak az okos szakemberek, és a hősből elhagyták a hősiességet. Színpadjainkon akkoriban a harmadik felvonásban ez a kötelező párbeszéd hangzott el: — Es nem féltél? — kérdezték a hgstől, miután tettét véghezvitte. — De igen! — felelt büszkén, s még a térdét is rezegtette, hadd lássa mindenki, nem azért hős ö, mert hős, hanem mert nagyon fél. Így született meg drámáinkban a pozitív gyáva alakja, akinek gyávasága lelkes csodálatot keltett. Csak egy baj van vele. Túlságosan jelentős volt a tetteiben is meg az egyéniségében. Nem jó, hogy aki minket rendkívüli dolgokra serkent, ennyire rendkívüli legyen — aggályoskodtak az okos szakemberek, s aggályaikat tett követte. Így született meg a pozitív hős újabb változata, a pozitív szürke, aki annyira jellegfa omlós János Pozitív hős télén volt és jelentéktelen, hogy amikor bejött a színpadra, azt hittük, kiment. Nagyon jó figura volt ez a pozitív szürke, csak egy baj volt vele. Szürke, szürke, de sajnos, van esze! — aggályoskodtak az okos szakemberek, s mégse jó, hogy aki a pozitív tudatot képviseli, ennyire tudatos legyen. Így született meg a pozitív hős újabb változata, a pozitív balga, akinek mindenkinél kevesebb esze volt, és mindenkinél több hite. Csak hitt, csak hitt a maga szent naivitásában, amiközben környezete bölcsen kételkedett. Nagyon jó figura volt ez a pozitív balga, ha csak kinyitotta a száját, máris mosolyogni kellett. Ám a hibák nála is kiütköztek. Túlságosan erős volt a politikai érdeklődése. Nosza, elvették a politikumát, és maradt egy biliárddákó a kezében. Két felvonáson át csak kontrafálsot csinált mandinerrel, de amikor a harmadik felvonásban iöttek szólni, hogy fúrják a szocializmust, letette a dákót, és elmondta a nagy monológot, olyan nyelven, hogy a néző azt hitte. Fülig Jim- myt látja viszont a P. Howardtól. Nagyon kedélyes figura volt a pozitív dumáé, csak egy baj volt vele. Duma ide, dákó oda, túlságosan erős az osztály ösztöne! — aggályoskodtak az okos szakemberek, és nem jó az, ha egy osztályt olyan ember védelmez, aki ezzel az osztállyal kapcsolatot érez. Elmaradt tehát az osztályösztön, megmaradt a nemi ösztön. Hősünket most már csak az izgatta, hova feküdhetne, mert abban az ágyban, ahová a kart, spéciéi már ketten feküdtek. Ez a figura már cseppet sem volt pozitív, hiszen mindent lefaragtak belőle, annál pozitívabb volt az író, aki negatív művéhez pozitív nyilatkozatot tett. így álltak a dolgok a legutóbbi időkig, amikor kiderült, hogy nem kell búsulni, pozitív hős nem vész el, csak átalakul. Színpadon is, moziban is találkozhatunk már vele. az új változattal, amely nem restell ismét rokonszenves, sőt vonzó lenni, és eszméit nyíltan meghirdetni, és nem vivődik, mert nagyon is következetes, és nem együgyű, sőt nagyon is eszes, és nem bukdácsol, mert minden sikerül neki. Mi tagadás, túlságosan is eszményi figura ez. Mert megjelent nálunk a pozitív maszek. Eddig úgy tudtuk, hog mi vesszük őt a szocializmusba és nem ő minket, és csak a nyakkendőnket vesszük tőle, az eszményeinket nem, de íróink, esztétáink folyvást kísérleteznek, és a pozitív hős fejlődése — be kell látni — nem állhat meg. Nem is áll meg a fejlődés. De megáll az ember esze. \ m Farkas Ildiké rajza
