Dunántúli Napló, 1965. július (22. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-25 / 174. szám
Phyl is Al; nn an: SZOMBAT DÉLUTÁN A tizenkilenc éves Japie Greylingnek szombat délután volt a hét csúcspontja. Délben jött haza munkából, behabzsolta az ebédet és alig alig hallható bocsánatkérések közepette el- viharzott a fürdőszobába. Éppen befejezte az öltözködést, és hátra simította vastagszálú szőke haját, melyei hosszan nyakába növesztve viselt és bőségesen kent olajjal, mikor az anyja megjelent a hálószoba ajtóban. Ha jól sejtem, már megint moziba mész- a hangja tele volt szemrehányással.' ■ — Tudod mama, hogy szombat délután mindig moziba megyek. A mozi. A mozi! ördög találmánya. Forró délutánokon át ülni a sötétben és meztelen nők bűnös képeit bámulni ... — Mama, az isten szerelmére! Mi kifogásod a mozi ellen? Nem bűn. Az összes cím bóráim oda járnak. — És az anyád? Én mit csináljak? Egyedül üldögéljek a lakásban? Hendrina elment Lettyhez. Ha papa étoe, akkor másképp lenne minden. De egyedül vagyok és a gyér mekeim nem törődnek velem. — Mama! — A hangja megtelt keserűséggel. — Mi törődünk veled, de mit tegyünk? Nem akarsz te .sehová se járni! Miért nem mész el ómamához? — Minden nap oda se mehetek. — Oké. Én viszont fiatal vagyok, mama! És mmden cimborám programot .csinál szombat délután. — Eredj te is. Hagyj itt engem. Megszöktem én az egyedüllétet — megtörölte a szemét és felszegte az állát. Csak metnj abba a drágalátos mozidba. — Nézd mama — mondta lassan, vonakodva. — Holnap délelőtt elkísérlek. Anyjának felragyogott a szeme és magához szorította a fiút. — Fiacskám — suttogta —, mégis jó fiú vagy te. Rezzenéstelen arccal tűrte a símogatást. Már megint csapdába esett. S ez így történt majdnem minden hétvégén. Az anyja sírt, és a következő másodpercben ő megígérte, hogy elmegy vele. Most már el is késett. Futva megcsókolta és kirohant a házból, iparkodva, hogy elérje a Johannesburg belvárosába tartó villamost. Besüppedt az ülésbe, és a ráváró délután kellemes előérzetében már el is felejtette az anyjával lejátszódott jelenetet. ö és a barátja, Dániel Boshoff elhatározták, másodszor sohsem szedik fel ugyanazt a lányt, s ezért nagyon óvatosan kellett válogatni ok a mozipénztár előtt kígyózó sorban. Fel-le Sétáltak, pillantásokat váltottak a könnyű nyári-ruhás, ragyogószemű lányokkal, hol kacsingatva, hol meredt tekintette] bámulták őket. S mikor már választottak, végigcsinálták azt a trükköt, amely kivétel nélkül mindig bevált. — Bocsánat hölgyeim — szólalt meg ó, vagy Daniel, a lányok kuncogása közepette. — Mint látják, nagyon elkéstünk, s már nem igen kapnánk helyet. Lennének szívesek nekünk is jegyet váltani. A lányok mindannyiszor szívesen ráálltak A négy jegy egymás mellé szólt, s mihelyt ki aludt a villany, már ment is minden, mint a karikacsapás. Egy kis kézszorongatás, a lány combján hanyagul megpihenő tenyér, aztán lopakodó keresgélés. Elmosolyodott, eszébe jutott az a nap. amikor az ó lányismerőse nem engedett magával semmit sem csinálni, de a Dánielé olyan szenvedélyes volt, hogy mindketten őt tapogatták, az egyik az egyik, másik a másik oldalról. De ez sosem fordult elő, hogy erőszakoskodfhk volna egy lánnyal, ha az nem állt kötélnek. Nem, ők mindig illem- tudóak voltak. Tisztelték a nőket. Gondolatai visszakanyarodtak az anyjához, s büszke volt magára. Tisztességes dolog hogy elmegy mamával, s törődik vele. S eközben mégis önálló férfi marad, férfi, aki ragaszkodik jogaihoz, hogy lányokkal járhasson; nem gyerek, aki egész nap az anyja szoknyáján ül. Ujjongó derűt érzett, arra késztette, hogy öklével kalapáljon tetovált díszt a mellére. Elvégre fiatal, életerős férfi. A végállomásnál türelmetlenül várt rá Daniel. Phyllis Altman Johannesburgban^ a Délafrikai Köztársaság fővárosában születeti, gyermekkorát is ott töltötte. Ifjúságának éveiben úgy tanulta, hogy a faji megkülönböztetés törvényei hazájában örökek és megváltoztathatatlanok. De az egyetemen, ahol jogot és orvostudományt tanult, arra is rádöbbent, hogy milyen sokan küzdenek az embertelen megalázó törvények ellen. Meg. szerezte a művészeti tudományok kandidátusa címet s .a fajüldözés elleni harc aktív részese. Cikkeket, novellákat és regényem ír. — Ember, te jól elkéstél! — üdvözölte a barátja. — Ilyenkorra már elfogy a sor. Japie körülnézett, s a látvány megerősítette az előbbi kijelentését. Johannesburg felöltötte elhagyott, szombat délutáni külsejét. A belváros emberek nélkül, közlekedési torlódások nélkül csupaszon, idegenszerűen hatott. — Ne haragudj — mondta Japie. — mar megint a mama . miatt. Gyorsan nekiindultak és utolértek egy karonfogva sétáló párt. A lány magas és kecses volt, ringóléptű. Sötét haja csigák-, ban omlott a vállára, a csípője kecsesen ringatózott. És ekkor rádöbbentek; a férfival valami nincs rendjén: tarkója és keze sötétbarna. — Úristen! — kiáltotta Japie. — Te is látod. amit én látok? — Látom. — Dániel hangja vésztjósló volt. — Fehér lány egy kafirral — szólt Japie hitetlenül. — Ilyen nyíltan sétálni az utcán, itt Johannesburgban. Méghozzá karonfogva! — Gyere. — Japie jelt adott Dánielnek, mire sebtiben- megelőzték a sétáló párt. elsiettek a háztömb sarkáig, majd szembefordultak, hogy bevárják azt a kettőt. Nem volt semmi kétség. A lány fehér és a férfi színesbőrű nem. is kaffir, hanem afféle sárgásbarna. Karonfogva sétáló szerelmesek. Japiet olyan forróság öntötte el, amilyet eddig sohasem érzett. A lány elleni düh együtt lángolt benne a lány védelmezésének heves vádjával. Anyját látta maga előtt, karcsún, törékenyen s elhült a vére. Az a barna kéz a lány hófehér húsán, megérintheti, simogathatja a mellét, azt teheti vele, amit 6 és Daniel szoktak a lányokkal. Japie a fogát csikorgatta. A járda közepére lépve elállták a közeledő pás- útját, akik megtorpantak. A négy ember egymásra nézett. — Elnézést — szólt a férfi. — Majd elnézek én, te csirkefogó! — mondja Japie és összeszorított öklével fent- ről, majd alulról a férfi arcába sújtott Érezte a kemény orrcsontot, a lágy húst, s a vér meleg patakokban ömlött végig a kezén. A férfi lehajtotta fejét, karjával takarta arcát, s közben a lány sikoltozott — Hagyják abba! Hagyják abba! Miért ütik? — Ezért! — szólt Daniel, torkonragadva a férfit és olyan erővel vágta állón, hogy feje hátracsuklobt és tompa puffanással ütő- dött a mögötte húzódó betonfalnak. — Ezért, hogy egy fehér lánnyal más zilál. C sodálatos módon a látszólag elhagyatott utcában azonnal csődület támadt. Villamosvezetők és kalauzok, néhány fehér suhanc és egy idősebb fehérbőrű asszony, s egy csoport hallgatag afrikai állta körül őket Dániel megfogta és hátraszorította a férfi karját, s most újra Japie ütött a ragadóssá puhult arcba. Izgatottsága mindén csapástól egyre nőtt, vére a fülében dobolt, úgy érezte, hogy harminc férfi ereje szorult az öklébe. — Ez az! Ez az! Üssék csak! Üssék! Mutassák meg neki! — ordított öklével saját tenyerébe csapva az egyik villamoskalauz. A lány magas, hisztérikus hangon sikított. — Hagyják abba. Én is színes vagyok! Hagyjak abba! Átkozott disznók! Mondom, hogy én is színes vagyok! — Hívni kell a rendőrt! Hívni kell! — mondta egy fehér asszony idegesen és a mellette álló bámészkodó karjába csimpaszkodott. Az fölényesen lerázta. Az afrikaiak óvatos kémlelő tekintettel figyeltek. Japie a szeme sarkábó| valami sötét tárgyat pillantott meg. A lány hozzávágta a kézitáskáját. — Én is színes vagyok! ÉN IS SZÍNES VAGYOK! Hagyják abba! — dühödten karmolta Japiet. — Én is színes vagyok. Színes. — Hangja éles és átható volt. — Én is színes vagyok! Japie keze lehanyatlott a kimerültségtől Amikor Daniel elengedte a férfit, az lerogyott a. kövezetre. A lány letérdelt hozzá, t> fejét karján nyugtatva törölgette a vért az arcából. Csukott szemhéja dagadt volt. orr:, eltört, ajka felhasadt. Alig volt eszméleten A tömeg oszladozni kezdett, s a feliér ne még mindig hatástalanul ismételgette. — Igazán hívni kellett volna a rendőrséget. A villamostársaság emberei nevetgélve távoztak, kivéve azt az egyet, alki az előbb oly fontoskodó és izgatott volt. Most Japie- ről Dánielre bámult és ostobán hápogott Csak ő és a csendesen figyelő afrikaiak maradtak a helyszínen. Japie mint egy álomban látta maga előtt az eszét vesztett, térdelő lányt. Aztán összevissza karmolt, véres kezére, vérfoltos ingére meredt, és a nehezen lélegző Dánielre, ak: épp oly csatakos volt, mint ő. Torkotszikkasz- tó bosszúság éledzett benne önmaga ellen mert bolonddá tette magát, fehér nőnek né zett egy színest. Milyen képtelenül bolondok voltak, ő, meg Daniel. Az ember már- földnyiről láthatja róla, hogy színes. Vastag ajkú, széles csípőjű színesbőrű. A lány hirtelen talpraugrott, megragadt» Japie karját és az arcába dőlve visította. — Ezért még megfizetsz! Bebörtönöztetlek! Beperellek kártérítésért! Japie ellökte. Még ez merészel hozzányúlni' Daniel lehajtotta a fejét — Gyerünk — szólt. Lassan elindultak, de a lány Japie után vetette magát és ordított. — Nem lehet. Maga nem megy el innen. Gondoskodom róla, hogy börtönbe kerüljön. A fiú megfordult, keményen mellbevágta, nekilökte a falnak és elvonult. Daniel már befordult a sarkon és mikor Japie feltűnt, mindketten szaladni kezdtek. Két háztömbbel arrébb bementek egy nyilvános WC-be, aho' lemosták kezükről a vért és eredménytelenül dörgölték összemocskolt ingjüket, nadrágjukat. Sokáig szót sem saóltak egymáshoz, majd hirtelen egyszerre keztek beszélni. — Késő van .:. — így nem is mehetünk oda;.. Újra dörzsölni kezdték ruhájukat, de a foltok csak terjedtek a víztől. — Gyere — mondta Japie dühös keserűséggel, mert tönkrement a délutánja. — Menjünk a cukrászdába. Ez utóbbi a közelben volt, régi, kedvelt búvóhelyük, ahová gyakorta elvitték lány- ismerőseiket. Odabent néhány látásból ismert fiú a wurlitzer köré csoportosult. Beléptükkor éppen recsegő, ropogó hangláva tört ki onnan vörös fényvillanás kíséretében: dobon zongora, trombiták és ember hangok zu’na- taga. Japie és Daniel magukra erőlteted, közönnyel tartottak az asztalhoz, amikor az egyik suhanc megpillantotta őket. — Hát ti?! — kurjantott és kikapcsolta a zenegépet. — Ti meg hol működtetek? —* A hirtelen csendben minden szem rájuk sze- geződött. A tulajdonos kelletlen arccal jött elő a púit mögül. B íborvörös arccal megfordultak és kimentek. Néhány másodpercig tanakodva álltak az utcán. A járókelők rájuk bámészkodtak és megjegyzéseket tettek a külsejükre. — Na gyerünk — szólt Danié! is — jobb, ha hazamegyünk. Szó nélkül, kitérő nélkül vágtak át a végállomáshoz. Japie már látta magát, amint beoson a házba, kerüli a találkozást az anyjával, tudván, hogy nem ússza meg a történteket. Szentséges isten, hogy még egy - :nget se moshat ki anélkül, hogy az anyja ott ne lenne. Micsoda elpocsékolt délután! Egy százszázalékig elpocsékolt délután. Az ő villamosa jött előbb. Amikor felugrott, még gyűlölködőén visszaszólt Dánielnek: — Ha mégegyszer összefutok azzal a szajhával, beverem a képét, hogy megemlegetí. Fordította: Zilahi Judit Vasvári László: OPEL REKORD — Tj. szemedbe beszökött A egy , csillag. Egy csillag a szemedbe szökött. — Bolondom, biztos vagy benne? — Biztos, egészen biztos. Látom. — Tisztán látod? — Tisztán. Ragyog rám. — Teljesen tisztán? — Teljesen. Tévedhetetle- nül. — Akkor mondd még! — Mondom. A szemedbe beszökött egy csillag. — Csókolj meg!... A parton álltak. Millió meleg karral ölelte őket a nyári sötétség. A tó csurdika hullámokat lélegzett magából, alig hallhatóan loccsantak, s per- métük a feszes, fiatal bokáikra fröccsent. — Szeretsz? — Bolondom, hányszor mondjam? ... Szeretlek. — Mindig szeretsz? — Mindig. De csak ha mondod. — Mit? — Tudod. — Mondom. A szemedbe egy csillag beszökött... A fürdőhelyi presszó kerthelyiségében eléggé unottan köszönt a pincér. Ismerte már őket; — nem cehhelnek. — Mivel szolgálhatok? — Valami nagyon finomat hozzon! — szakadt ki csaknem a lányból, de átfutott az agyán, hogy a fiúna-k kevés a pénze. — „Szegény Béla, biztosan boldogan fizetne, de- hát... Dehát!”... — Hűsítőt. Talán egy málnát kérek. — Igenis, egy nagymálna. A vendégúmak mit szabad? A szokott feketét, igen? Elment mellőlük, ők csöndben maradtak. A tópartról hozott hangulat eltűnt közülük, mintha a lenéző, lúdtal- pas pincér után surrant volna. A lány szégyellte magát, szinte belelátott a pincér agyába: — micsoda sóherok!... A fiú megérzett valamit. — Mi nincs rendben? — Semmi, semmi, butikám, semmi!... Nyugtatta Edit, de a hangja vibrált. Szembe nézett Bélával, közben fotózta a fiú1 háta mögött ülő társaságot. Két férfi volt, egyikük, kissé kövéres, de még jóképű, a halántékán ezüstülő, elegáns, kisüveg pezsgőt bonta- tott. — Pezsgő!... A fiú a lány szemében a csillagot kereste, de nem találta. — Talán ez a mesterkélt világítás teszi, — gondolta. Nem maradtak sokáig. Az üdülő halijában Béla mondani akarta még búcsúzóra: — a szemedbe... — Megfájdult a fejem.., — szakította félbe Edit. s fölment a lépcsőn. A fiú értetlenül bámult utána, egészen picit sóhajtott. dött az első vonat indulási ideje után. Kapkodva készülődött, alig volt ideje kiérni az állomásra. — Megkérhetném, hogy egy üzenettel bekopogjon a tizenegyes szobába? — kérdezte a kapust. — Kérem, éjszaka én sem mehetek be a női folyosókra, válaszolta az egykedvűen, s várakozóan nézett rá. — Persze, — dühöngött a fiú magában —, volna rá egv ötvenesem, majd bemehetnél I... Gondolatban gyorsan utánaszámolt: útiköltség, satöbbi, satöbbi, hiába, legföljebb egy tízest adhatna ennek a hörcsögnek, avval még ei sem kezdi, úgyis kevesellné. A noteszából tépett ki egy ’aoot, arra firkálta sietősen: .,— Táviratot kaptam. Anyám tteteg Érezd jól Magad, gondüli rám! Ha tudok, vissza jövSi még A sízemedbe egy.;.” — .itt megállt a ceruzája, — Mit vassa ez a pohos portás az 5 szövegüket?! — Áthúzkodta az utolsó szavakat. Aláírta még: Béla, s megkérte a portást, hogy reggel adja árt, aztán a didergős hajnal harmatán elsietett az állomás félé. — Szia, Edit! — szólt rá az egyik lány délelőtt, amikor egyedül ücsörgött az üdülő parkjában. — Hová lett a fiúd? Lelépett? Gyere vélünk fürdeni! — Nem — mondta, — olvasok. A táviratot hajnalban hozták. • „— Édes fiam, azonnal gyere. Anyád rosszul Van. Apa.” — Na, anyám is jókor eltalálta! — gondolta elsőre Béla, amikor a portás fölverte álmából, de azonnal elszégyell- te magát, és ijedten érdeklőA lányok ricsajozva elmentek. Csak csönd maradt körülötte. Nem ízlett a kön cv, becsukta. Unottan lófrált „ nark- ban. Letépett egy sárga virágot, nem tudta a nevét, a szirmokat egyenként tépdeste ki a fogárai, kiköpte,' keserű volt, Torkos Ildikó rajza
