Dunántúli Napló, 1965. július (22. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-18 / 168. szám

Szergej Voronvin:

cAnniuka

M

ennyivel könnyebb lenne az élet, ha csak a jóra emlékeznénk, a rosszal pedig elfelejtenénk, mintha nem is lett volna. De tudsz-e felejteni, ha ránézel Anna Topoljevára?

A faluban ismeri őt mindenki. Valamikor nagyon szép ' olt. Azt beszélik, hogy szem- pillái még ma is olyanok, mint a cobolyé, a szemei tele vannak vágyakozással. Fiatalabb korában a haja ma'dnem a földet érte s két ágúra volt befonva. A falubeli legényeik elszáradtak a sóvárgástóL Most már nem Annának, hanem Annuskának hívják. Eár túl van a harmincon, minden vásott kölyök „Annus- kát” kiabál utána.

Nem múlik el hét, hogy ne látnák a falu főutcáján, amint Igyekszik valahova. Egyszerű öltözetben, a hajába — mint a kislányoknak — kék szalag van belefonva. Mind'g sietés izgatottan tékintget a falu vége felé.

— Hova. hova, Annuska, ilyen csinosan? — kérdezi gyöngéden valaki az asszonyok közül.

— Misa elébe! — feleli örvendezve Annuska. — Levelet kaptam tőle, azt írja: „H? marosan otthon leszek”. Talán éppen most jött...

A levelet nem titkolja. Ha valaki kéri, szívesen megmutatja A keblénél tartja, onnan húzza elő. Sok levél van nála. hiszen nincs olyan hét, hogy a postás, a himlőhelyes arcú Na tál ja néni ne kopogná ba hozzájuk a kedves borítékkal. Mindig egy ember ír'a a leveleket, Mihail, Anniikénak a férje. Három házzal lakik odébb, de Annuska nem ismeri meg őt. Megismerné, ha elméje el nem borult volna, mielőtt Misa vi&z- szatért a frontról.

Szergej Vorogyin egyike azoknak a szovjet tróknak, akik számára a háború alapvető írót élményt jelentett. Voronyln sokáig a lenlngrádi Ifócsoport tagjaként tevékeny kedett. Neves Irodalmi lapoknak dolgozott. Főleg szo- ciográf jellegű riportjai tették Ismerté a nevét. Végig- horcolta a háborút. A há- -ború után kezdett novellákat írni. „Két élet” e. regényét magyarra Is lefordított ták, sőt a belőle készített filmet bemutatta a televízió. Ez a novella „Utak, kereszt- utak” e. 1961-ben megjelent kötetéből való.

Annuska anyja, Praszk óvna Avgyejevna így mesélte el nekem ezt a szomorú történetet:

Csak egy napot, egyetlen rövid napocskát élt Annuska Mihaillal az esküvőjük után Másnap Misa elment a falubeliekkel a háborúba. Annuska érzéketlen lett, mint a kő Mások sírnak, jajveszékelnok. üvöltöznek fájdalmukban, Annuska még egy csepp köny- nyet sem ejtett. Éjjel nem aludt, ült az ablaknál és nézte az utat, amelyen a férje elment. „Inkább sírnál” — mondogattam néha —. nem lehet kibírni örökös hallgatásodat. Mintha nem is hallana engem. Betegesen szerette Mihailt. Esküvőjük előtt azt suttogták a faluban, hogy Misa gyerek még a házasságra. Magas és erős legény volt, senki sem bírt az erejével. De nagyon jellemes, olyan szelíd és kedves, akár egy galamb.

Megjött az első levél Misától. Na, gondoltam, ez az esemény majd csak kimozdítja az állandó, szótlan töprengésből. Jól sejtettem, Annuska egyszerre vidám lett, örvendezve borult a nyakamba. De amilyen gyorsan támadt az öröme, olyan gyorsan el is múlt. „Mi lelt már megint?”

— kérdeztem. Csak nézett maga elé, a szemei tágra nyíltak. „Mikor adhatta fel Misa ezt a levelet? Az is lehet, hogy azóta már érte valami.” Dühös lettem, hogy képzelődik. „Ugyan hogy történt volna már, no — mondtam —, milyen bolondságokat találsz ki. Mindig a jobbat kell hinni! „Ha nem azt hinném, már régen nem élnék” — felelte keserűen. Tellik az idő, meglátod, egyszer a bánat is elmúlik — vigasztaltam. Más családoknál ott volt a sok gyerek, nehezebb volt az életük, mint a miénk. A munka meg leköti az embert, nem hagyja gondolkodni. Munka pedig nálunk mindig akadt bőven. Annuska sokat dolgozott, nem kímélte magát. Nyáron látástól vakulásig kapált és gyomlált, télen meg az erdőben vágta a fát. Mindig ő aprv tóttá a tűzifát a főzéshez. — „Ugyan már, Annuska —korholtam — inkább kímélnéd magadat. Nem ismer rád Misa, ha hazajön. Nézd, a hajad is hogy fehéredik!” Mindig több szál hullott ki belőle a fésülködésnél.

Hallgatott meg sóhajtozott

— elhessegette a szavaimat. Ideig-óráig másoknak sikerült megvigasztalni. Ritkán

akadt olyan ember, aki Kevés időre elkergette a bánatát. Nem is csoda, hiszen nem múlt el hónap, sót hét, hogy a faluba ne hoztak volna gyászjelentést;

így élt hát Annuska — öröm nélkül, bánat nélkül — mint az alvajáró beteg. Nappal van-e vagy éjjel — olyan mindegy volt neki. Tél vagy tavasz van kint az udvaron — nem érdekelte.

Emlékszem, egyszer nagyon kikelt magából. Benézett hozzánk az anyósa, Tatjána Szem- jonova és azt mondta, hogy el kellene menni a templomba Mihail életéért könyörögni Annuska mérgesen rá támadt: „Ha az én szerelmem sem üdvözíti, akkor semmiféle Isten nem segít!”

Az anyós rossz névén vette Annuska kitörését, de én, bevallom, örültem neki. Azt hiszem akkor hagyta abba az egyik levéltől a másikig tartó gyötrődést. Az volt számára a legrettenetesebb, a két levél közötti idő.

M

isa bíztató leveleket írt. A háborúról egy szót sem ejtett. De egyre többet a szerelmükről és arról, hogy hogyan élnek majd, ha hazajön. Sohasem gondolt a halálra. Minden levelében megköszönte Annuskának az ajándékot, amit a frontra küldött neki és bajtársainak: a gyapjúsálakat, kesztyűket és harisnyákat. Itthon juhokat tartottunk. Annus ka nyírta őket, ő is kártolta, fésülte a gyapjút. Azokba a kesztyűkbe, harisnyákba, amelyeket Misának kötött, feltétlenül belekötötte a „szeretlek” vagy „várlak” szavakat. És mindig ő maga csinálta. Senkinek nem engedte meg, hogy hozzányúljon. Azt mondta: „Misát azért nem éri a golyó, mert én kötöm neki a kesztyűt, harisnyát”. Hiszen igaz, négy teljes éven keresztül egyetlen karcolás sem esett Mihailon. Pedig hány férfi kidőlt a harcokban, hányán nyomorékon tértek haza..!

Hogy mennyire szaladt az

idő, nem is tudnám szavakban elmondani! Ha Annuskára gon doltam, gyötrődtem. De egyszer mindennek — akár bánat, akár öröm legyen az — leiár az ideje. A rádióban, az újságokban a győzelemről, a háború végéről kezdtek beszélni. Annuska nagyon kimerültnek látszott ezekben a naplókban. Kedélye egyik percről a másikra változott. Hol boldog izgalomban élt, hol visszaesett a búskomorságba. Ilyen közel és mégis távol lenni a boldogsághoz, bizony megviseli az embert.

Pedig aggódásra nem volt ok. Misától jöttek a levelek, „meglásd, hamarosan vége lesz a háborúnak.” Bejelentették a háború végét. Nehéz lenne elmondani mindazt, ami erre a hírre kitört a faluban. Az emberek ölelték, csókolták egymást. Sírtak az örömtől. Az öröm átragadt Annuskára is. Szemei ragyogtak, arca kipirult, mosolygott, mintha a napba nézne. Aztán hirtelen megint sírVa fakadt. Sírt. hullottak a könnyei, mint a zápor eső, sehogy sem tudtam lecsillapítani. Ekkor értettem meg igazán, hogy bizony nem tréfadolog négy évig ökölbe szorítani a szívet.

Kezdtek szállingózni hazafelé az emberek. A faluban nagy volt a mozgás A gyerekek ott forgolódtak az öregek körül. Az öregek jöttek-men- tek, nem találták a helyüket. Az asszonyok hol sírtak, hol nevettek.

Annuska nein tudott nyugton maradni egy percig sem. Beáztatta az alsóruhákat, kifényesítette az ablakokat, az utolsó rongyot is elsúrolta. Aztán futott az erdőbe virágért. Topolyaágat tördelt és berakta a sütőkemencébe. Min dig attól félt, hogy nem veszi észre Misát, mikor éppen feltűnik az úton. Az út kétfelé ágazik. Az egyik ága a szomszádos kolhozba, a másik az állomáshoz vezet. Az elágazásnál órákig álldogált és mind türelmetlenebbül jött vissza.

— Hogy lehet az. hogy Misa nem jön! — kérdezte. — Hányán visszajöttek már a faluba ..,

— Jön az. Most már biztosan jön. Nem jöhet mindenki egyszerre. De őt ezzel nem lehetett megnyugtatni. Elszaladt az anyósához. Ott sem lelte a helyét. Még nagyobb lett a zavara. Megint hazajött. Elővette Misa utolsó levelét és ettől némiképp meg- vígasztalódott.

De lassacskán valamennyi katona hazatért.

— Az én Misámat nem látták? — kérdezte olykor tőlük.

— Jön az is! — felelték.

Bár érezte, hogy a katonák

csak örömet akarnak neki szerezni, azért beszélnek így, mégis hitt a szavukban . i i

— Mama, én kimegyek. Talán tényleg jön Misa. Az is lehet, hogy már megérkezett — szólt nekem egyszer úgy estefelé.

— Eredj csak, eredj! — feleltem.

Kicsinosította magát. Még dúdolt is valamit, már nem emlékszem, hogy melyik dal volt. A hajába szalagot font. Misa nagyon szerette így látni. Már éppen indulni akart, mikor Vologyka, Mihail öcsIfj. Kertész László rajza

__1

c

se rohant be a szobába. A küszöbről el kezdett kiabálni:

— Annuska, Annuska gyere gyorsan, a mama rosszul van, Misát megölték!

Ahogy a gyerek kimondta ezeket a szavakat. Annuska valósággal élettelenné vált Először valahogy nem akart hinni a fülének, kezével erőtlenül intett egyet. Talán el sem hiszi igazán, ha Vologyka nem reszket előtte, mint a nyárfalevél. Ekkor borult el az elméje...

Amikor Praszkovja Avgyejevna befejezte elbeszélését, kendője sarkával megtörölte a szemét és elfordult,

D

e Annuska szomorú története ezzel még nem ért véget. Elhomályosult elméjébe erősen belevésődött mindaz, ami Vologyka megjelenésének percéig történt. Az idő itt megállt az ő számára. Éppen akkor, mikor a találkozásra készült. — Azóta is siet mindig az útelágazáshoz. ... A sors úgy hozta, hogy egyszer találkozott Misával. Odament hozzá egy ember katonaköpenyben, a hátán nagy bátyúval — az arcát szörnyű égési sebek torzították el. De Annuska ra sem akart nézni.

— Ilyen lenne az én Misám? — tűnődött kérdőleg — Nem! Misa szép, nagyon szép, te pedig borzalmas vagy. Menj innen!

— Annuskám! — könyör- gött Mihail, a torkát sírás fojtogatta — én vagyok, a te Misád. Megégtem bent a tankban azért nézek így ki..,

De Annuska nem hitte el. ö még mindig várja az „igazi’* Misát, aki egyszer biztosan megérkezik. Siet az elágazáshoz és ha valaki megkérdezi tőle a főutcán, hogy hova megy, mindig azt feleli:

— Megyek Misa elébe. Levelet kaptam tőle, azt írja: „Hamarosan otthon leszek” — Talán éppen most jött. .

(Fordította: Kovács Sándor)

Várhonyi Mihály:

Látók módján

A műhelyben még nem történt semmi sem.

Annyira új minden: a falaik savanyú mész- szagot gőzölnek, s az ablakokat sem fogta be a vas kékesszürke lehellete. Az emberek is' alig ismerik egymást. Csak annyit tudnak: ez Sztrega, ez meg Lajkó elvtárs, a mester és az ott hátul a Borzas, aki mindig dzsessz- dalokat énekel. S van olyan is, akinek még a neve sem ragadt meg az alatt az egy hónap alatt a többiek fejében — azt csak úgy emlegetik: „az a szóiké ott a falnál.”

Délidőben rendesen a foci. a téma: „Azért amit a Szusza csinájt...” Ezzel töltik ki azt az időt, ami megmaradt a félórából, mire visszaérnek a szemközti gyár ebédlőjéből Napközben úgyis csak a munkáról esik szó. A mesteren, meg a bizalmin kívül, akik bejárnak a központi telepre, nem is igen tudják egymásról még azt sem, ki nős, kinek van lánya, kinek fia. Bartos már gondolta is néha: hej, de nehéz társaság. Ha még egy hónapig így marad, elfüstölög innen, csak a nyomát szagolhatják. Mert akármilyen rossz a munka, nem számít, ha emberek közt, jóízű félszavakkal szalad a nap. S Bartos ezt szerette: ezért is jött át, amikor megszerveződött ez az új műhely. A régiben sehogy sem találta magát, s néha már arra gondolt, talán az ő hibája: bár nem tudta, miért.

Hanem itt sem melegszik meg nagyon — vélekedett délelőtt, míg a tízóraiját szedte elő. Mert reggel is mi történt?

Szterga hét óra egy perckor érkezett. A mester nem szólt rá semmit, csak éppen kinézett a kalickája ablakán: hanem Ritók, a bizalmi talán úgy érezte, hogy ezt már nem lehet ennyiben hagyni. Hiszen harmadszor vagy negyedszer történt. Odoment Sztergához, s mintha csak éppen beszélni jött volna ked-. Ve, szidta kicsit a közlekedést.

— A villamos is, mint a csiga ... Tíz perccel előbb kell elindulni, hogy biztosra beérjen az ember... — Ilyesmiket mondott, s azzal ment is volna: egy percért nem érdemes nagy kravált csinálni. Hanem Szterga ráacsarkodott:

— Maga talán igazgató akar lenni a közlekedésnél? — S ez még semmi. Vagy óra múlva keresni kezdte a domborító kalapácsát Csapkodott össze-vissza: szétdobálta az egész fiókját, nem találta. Végül a fejébe vette, hogy csak Borzas tehette el, mivel kettejük munkája volt a domborítás, az egész műhelyben. Odament hozzá s nagyon csúnyán azt mondta: — Nézze már meg, nem repült-e az a kalapács a maga ládájába. Véletlenül! •

S ezt a „véletlenült” úgy nyomta meg. hogy az becsületsértésnek is megfelelt volna kényesebb emberek között. Aztán előkerült az a kalapács: kint volt az udvaron, ahol teg nap dolgozott vele, de eszébe sem jutott, hogy most oda kellene menni a Borzashoz: „Szakikéin, nohát, úgy látszik, az emberrel együtt az ész is öregedik.”

Ez volt ebben a műhelyben is a legnagyobb baj, nem a veszekedés. Hiszen némi összekoccanás mindenütt akad: nem ügy az. A hegyek lejtői is csupán távolról látszanak simá nak: aki közel megy, hamar gödörbe botolhat. S ugyan ki tudna éveken keresztül minden szavára úgy vigyázni, hogy másvalakit meg ne bántson vele? Ám valamiképpen még is el lehetne venni az élét ennek — gondolta Bartos. Csak azt nem tudta, hogyan, s ez elkeserítette. Mire vigyázzon az ember?

Talán továbbmegyek Innét — sóhajtotta. Pedig jó bolt a munka, s a műhely szép, ha egyelőre még tágasnak is tűnt a nagy fehérség miatt. 1— Itt nem értik egymást: engem se. — Mert neki ugyancsak volt mindenféle baja és rigolyája, mint ahogy az embernek lenni szokott..

Délben olyan erősen gondolkozott ezen. hogy egyedül kellett maradnia. A gyárkapuból visszafordult az ebédlő félé, mintha ehetne még. Aztán kiment, amikor a többiek már átmentek a műhelybe és lesétált a kis térre. Majdnem negyedórája volt a munkakezdésig: ma paradicsomos krumplit adtak olyan kicsi hússal, hogy két falasra majdnem a tányért is megették.

A tér szélén megállt, nézelődött. Nem akadt sok látnivaló: két gyerek kergetődzött túloldalt a satnya fák között, s arrébb egy kutya loholt, meg-megállva a cement padlábaknál. De most nagyon jó esett Bartosnak ez a csendes egyedüllét: megnyugtatta, s úgy érezte, mintha testetlenül lebegne a ritkás kaviccsal beszórt sétány szélén. Valahol majd csak megtalálja, amit keres: az embereket, akik között otthon lehet.

Akkor látta meg a vakot.

A tér közepe felé jött, a keskeny kis ferde úton; botjával mintha simogatta volna a virágágyakat elkerítő csavart vaslemezszalagot. Látásból esmerte már: tudta, hogy át kell mennie ezen a forgalmas utcán, melynek a sarkán ő állt, hogy a gyárba jusson, ahol délutánonként a telefont kezeli. Gondolta, megvárja majd és elkíséri.

A vak már csak tíz lépésre lehetett tőle amikor — talán azért, mert ott erősebben lejtett egyfelé az út — megtévedt és irány* változtatott: mielőtt Bartos szólhatott volna neki, sípcsontjával az egyik, acélszalagot tartó karónak ütközött.

Nagyabb baj nem történt, Bartos azonnal ott termett. S mielőtt a gyárkapunál elbúcsúzott tőle, megkérdezte:

— Nem fáj a lába?

— Köszönöm, nem — mosolygott irányába a vak. — Néha sokkal jobban beütöm.

Amíg Bartos átment a műhelybe, azon gondolkozott: tíz lépésen múlott csak, hogy ne legyen rossz az egész napja annak a szerencsétlennek. Azon a tíz lépésen, amíg ő a fának támaszkodva állt s oly jól érezte magat a napon.

Aztán bement a műhelybe. Éppen a kezdés percében nyitotta ki az ajtót: már mindenki a helyén átt, feléje néztek hirtelen, s úgy látta, hogy kiváncsiak is, merre járt. csak nem akarják megkérdezni. Talán mert olyan messzire állt tőlük, az ajtóban.

Akkor jó hangosan mondta:

— Kértem a szakácsnőtől még egy húst és akkorát adott, hogy a felét ki kellett tennem az ablakba, meg ne romoljon: egészen sötéi lett az ebédlőben.

Ezen sokat nevettek és mindenféle bolondságokat mondtak rá. Sztrega például azt:

— Hát nagyobbat már nem tudna mondani’ — És nevetett ő is.

Délután pedig a Borzas egy lányfejel rajzolt a padja fölé, a falra, szénnel. Nagyon helyes kis rajz volt: picit bandzsított a lány. de éppen jól állt neki. Olyan édes kis arca lett tőle. Bartos rámosolygott és azt mondta:

— Épp ilyet láttam Párizsban. A Mikel- angéló csinálta.

Ezen megint nevettek és Sztrega tíz perc múlva úgy szólt néki:

— Hé, Nagyotmondó, dobja ide azt a cirk- lit!

Bartos is nevetett és a hibás szemű lányt nézte a falon. Arra gondolt, hogy ha egy e* múlva valaki megkérdezi, mi ez a rajz, majd negint odakiáltanak neki: „Hé. Nagyotmondó magyarázd csak el: hogy volt, mikor idejött a Pikasszó rajzolni?”

És még arra is gondolt, hogy a látóknak sem egyformán jó a szeműik. S ez megint erről a falra rajzolt, édes tekintetű kis láliyróJ jutott az eszébe.

A