Dunántúli Napló, 1965. június (22. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-13 / 138. szám

H. Barta Lajos:

BAKTERHÁZ

ELŐTT

ÄV bakter és felesége, az öregasszony, Kt\ a ház előtt ült és beszélgetett. Ezt # V tették harminc éve mindig, ha sütött a nap, és néztek előre. Előttük a föld, az ég, meg a fénylő sínek.

A férfi töpörödött, vézna, a felesége szűk, piros szemű.

A bakter nadrágja zsebéből órát vett elő, megnézte, visszatette a helyére, és bement a kis házba.

A házikó berendezése szerény volt. Tiszta, mint a patika. Elégedetten nézett körül, egymás mellett sorakozott a kék vászonzubbony, a tányérsapka és a piros zászló; fényesre markolt fanyélen.

Lehúzta foltos ingét, és a szürkét, a tisztát öltötte fel. Ahogy húzta fölfelé, és hátul begyűrte a nadrágjába, a hátán megérezte a régi forradást; ötcentis volt és mély. Megsimította, aztán mégegyszer, és úgy öltözött fel. Amikor kiment, arra gondolt; még sohasem mesélte a forradást.

Az öregasszony, amikor a bakter kijött, hosszan nézte. Azt fürkészte, hogy áll rajta a ruha, és a zubbony alját kicsit megrántotta.

— Mennyire jár az idő? — kérdezte aztán.

— Tíz perc még — mondta a bakter, és leült.

Távol parasztszekér mozgott a földes ótan, messziről olyan volt, mint egy gyerekkocsi. Azt nézte. Kísérte a szemével, másra akart gondolni, mint amire gondolt, de a sebhely a hátán, csak azt járt a fejéiben. Aztán így szólt:

— Na, nem akarod, hogy meséljék valamit?

— Ha a Ica rod — mondta az öregasszony, és behunyt szemmel élvezte, hogy süti a nap. — Azt mondtad, hogy már nincs, aztán enynyi van?

Egy még van — mondta a bakter —, egygyetlenegy, azt nem meséltem soha.

— Soha? — kérdezte az öregasszony, és mert a bakter hallgatott, hozzátette: — Eddig miért nem mondtad?

— Nem kérdezted — válaszolta halkan —, pedig vártam, hogy egyszer megkérdezed.

Furán nézett az öregasszony, nem tudta, tréfál-e az embere, vagy komolyan beszél. Nagy hangon szólt, tréfának vette a beszédét:

— Honnan tudtam volna, mit kell kérdezni?

— Honnan? — mondta a bakter, és forgatta kezében a piros zászlót —, amikor még fiatalok voltunk, és mindennap átöleltél, és mindennap érezted, hogy seb van a hátamon ... de sohasem kérdezted, miért, mitől. Legalább egyszer, ha kérdezted volna.

— Ne haragudj — mondta az öregasszony — azt hittem, hogy így születtél.

— Nem haragszom, csak vártam, hogy egyszer megkérdezed.

— Hát most megkérdeztem — mondta alig hallhatóan az öregasszony,

— Most már más — sóhajtott a bakter, és letette maga elé a zászlót —. magadtól kellett volna.

Hallgattak. Fájt az öregasszonynak, hogy a bakteri megbántotta. Másról kezdett kérdezni:

— Nem jön még a vonat?

A bakter nem nézett az órára, mint máskor, csak maga elé:

— Késik valamennyit.

Megint csend lett. Az. öregasszony fészkelődön, azt akarta, hogy közelebb kerüljön a bakterhoz, és ha félve is, kezét rátegye a bakter térdére.

A férfi nem ellenkezett, szivében békesség volt. Érezte ezt az öregasszony is, és kis idő után ki is mondta;

— Jó, hogy késik, addig elmesélheted.

Nem nézett az öregasszonyra, de halkan

kezdte.

— Tudod, emlékezhetsz — mondta —, egyszer, egy időre nagyon messze mentem tőled. Egy hónapban ha egyszer láttalak... Hát akkor... akkor... amikor alagutat építettünk vonatnak, amelyik külföldre megy.

— A kő? Rád szakadt? — kérdezte hirtelen az öregasszony, és egészen sápadt lett.

— Nem — mondta a bakter —, csak majdnem.

— Nem ügyeltetek — mondta most már enyhültebben az öregasszony, mert arra gondolt, akárhogy is volt a bakter mégis itt van.

— Nem, nem, egészen más volt ez ... Forróság volt, olyan melegről, többről én nem tudok, és szállt a kőpor, mint nyáron itt, ha autó megy, és ettük, és köptük a port.

Az öregasszony összecsapta a kezét:

— Megszédültél, és lezuhantál a magasból, istenem!

— Nem — mondta a bakter —, izzadtunk, igaz, mint a meghajtott lovak, de már megszoktuk.

— Ej, ej, miért nem mondod, miért csavarod megint?

A bakter erre nem felelt, mostmár beszélni akart, míg a vonat átrobog.

— Délben volt, megettük, amit vittünk — mondta, — aztán megfogtuk megint a csákányokat, és neki a hegynek. Százan voltunk, és velünk volt a halál. Csuszamlós volt a hegy, mondták is, aki idejön, nem biztos, hegy elmegy. Egyszer aztán bekövetkezett. Megcsúszott az oldala a hegynek, és mázsás kövek zuhantak az emberekre. Sokan meghaltak, akik azért voltak itt, hogy a családnak kenyér legyen. Én a hátamba kaptam egy követ... Ott volt a temetés, levettük a sapkát, imádkoztunk, aztán sokan elmentek örökre.

gfc gészen belemelegedett, izzadt és szu- szogott.

1* — Te ott maradtál — szólt az

öregasszony —, te bátor voltál — és az arca mutatta a büszkeségét.

— Nem — mondta a bakter —, nem voltam bátor, csak kellett a pénz, hogy esküvőre legyen.

— Miért nem vettem észre, hogy megsebesültél, hogy nem vettem észre? Akkor már a vőlegényem voltál.

— Az, mondta a bakter —, de amikor eljöttem, mindent eltagadtam. Ha elmondom, nem engedsz vissza, nem lesz pénzünk, és nincs menyasszonyi ruhád.

— Valamire emlékszem, egyszer megjöttél, nagyon komoly voltál, alig szóltál

— Azért volt, azért volt, hogy ne lássad a sebemet.

— Én meg azt hittem, hogy már nem szeretsz, és azért nem jössz. Én buta.

Elhallgattak, volt még beszélnivalójuk tovább, de mire megint sor került volna rá, nem lehetett. A kis ház oldalán megszólalt a jelzőharang. Utón a vonat: nemzetközi gyors.

Felállt, lesimította a zubbonyát, fejére tette az egyensapkát, fogta a zászlót, és indulni készült.

Az öregasszony mellé lépett, végignézett rajta, aztán igazított egyet a baktor sapkáján; egyet jobbra, egyet balra - si’dje kicsit oldalra állt.

A férfi tekintette] köszönte meg, aztán megfordult, és indult A piros zászlót maga elé tartotta, kiállt a fénylő sínekhez, és amennyire fáradt, hatvanéves szeme ellátott, a távolba nézett.

Az öregasszony tíz méterrel mögötte - kis háznál állt, és azt mondta:

— Egyszer elmegyünk oda, ahol az alagút van... egyszer meg akarom látni...

A bakter még mindig a távolba nézett, hallotta az öregasszony szavát, és felelt s:

— Most onnan jön a vonat, azon jön át.

A földhajlás mögül feltűnt a vonat füstje,

aztán a ritmusos zakatolás. A bakter vigvtoz- ba állt, és magához szorította a harminc évtől fénylő zászlónyelet.

\ vonat elrobogott; az ablakból utasok hajoltak ki. ők egy suta, töpörödött bakiért láttak a sorompó előtt; vékonyka fejébe beesett a tányérsapka.

Az öregasszony egy magas, fiatal alagút- építót látott. A hátán ötcentis forradás volt. És zászló helyett menyasszonyi fátyol volt a kezében.

ólárulí élei

Jegyzetek Kende Sándor regényéhez

A fllmszalag a rügy virágba nyíló folyamatának minden gazdagságát néhány másodpercbe szorítja össze, s a másodperc tört része alatt lezajló atommagfolyamatokat érzékszerveinkkel közvetlenül felfogható időre húzza szét. Az irodalom — sajátos ..filmszalag”. Törvényei — formálisan — nem idegenek az optika tartományáétól: benne is a ^ éveket kitöltő emberi tett sűrűsödik egy-egy pillanatba, mozdulatba, szóba, s e koncentráltság visszafelé is fellazítható, a pillanatban lezajló mozdulat, tett egy bekövetkezett tragédia analizálása, a gyökerek keresése sokszor éveket, évtizedeket érez át.

Mindezek a gondolatok Kende Sándor legújabb regénye, az Fiárult élet elolvasása után ralisnak fel. Az 1950-esévek vésén egy orvos megöli a lányát, így indul a történet. Az eset — időben előre — bíró- sasi ügy. de visszafelé, a tragédia társadalmi, lélektani szálainak a kibogozása iz- gpv-ns művészi vállalkozás ’ehetőségét is magába- hordja. Ebben a tartó* m-"'I'an az elkövetett tett m- - nemcsak bírósági ügy, h"V'p-7 az ember belső és külső '-íléfsa között létrejövő öv "közések végeredménye Ttt már nem az ered- má-v a fontos, hanem az eredő.

Harminc év története peres le a regény kétszázegy- néhá.ny lapján. E rövid terjedelem az írót fegyelmezett csejekménybonyolításra kényszeríti: egy-egy képnél melyre hősei világát feszíti ki, csak addig marad, amíg a dialógusok, a mozdulatok, a tekintetek, a pécsi utcák, házak. a Mecsek oldalán az évszakok színei funkciót kapnak S máris átvált, a szereplők kimozdulnak a pillanatra rög- helyükről, s új szituációba kerülnek. Ezeknek a szí toknak a helyszíni geo me*-!ája. történelmi, gondolati ns’ichológiai atmoszféráig mindig más és más. De pov «*<' — amelyre ráfű70-VI, p "Ogériy egész törté- ppfo _ r-y-/Wöyi'Von végigh

úzódik: a főszereplők minden szituációban — harminc éven keresztül — mindig csak védekeznek.

Ebben az alapállásban rejlik ennek az érdekes, olvasmányos kás regénynek a rokonszenves közérdekűsége, s ugyanakkor ez az alapállás hiányérzetet is kelt az olvasóban.

A kispolgári életvitel mindig védekezésre kényszerül. Barlangja, ahonnét véleményét kikiabálja, s ahonnét néha romantikus ellenállásra is kimerészkedik — saját maga leszűkült, kis egzisztenciája, amelyet azonban az élet vihara állandóan veszélyeztet, betör ebbe az autonómnak, függetlennek, nyugodt öbölnek vágyott világába. A senki földjének illúzióját össze- roppantja a valóság. Az a valóság. amelyet — erővonalaiban, s így mozgásában is — a munkásosztály és a burzsoá aia között feszülő poláris ellentét határoz meg. E frontvonalak között a kispolgár nem maradhat szent. Bűnbeesik. Döntésre kényszerül, s döntése a dilemmák hosszú sorozatának eredménye.

A külső világhoz, más emberekhez való tartozás, e világot valóban felmért és megértett viszonyataitól inspirált vállalásával ellentétben a kispolgár viszonya a környezetéhez nagyon is a felszínen mozgó, esetleges, s állandóan változó tényezőkön nyugszik. Mondhatni, ez a „fiziológia”, — amely közép- rétegi mivoltával keveredve — a kispolgár lelki alkatát determinálja. Bátorság s gyávaság, közöny s lelkesedés, életuntság és életszeretet, nyugalom és nyugtalanság éietpályájára olyan köröket rajzol, amelyek nem egymást kizáró ellentétek. Nem olyan pólusok, amelyek feloldása a jellemet, a magatartást, az

életérzést értelmes, emberhez méltó értékrendek felé viszi, hanem feloldatlan, vagy félig feloldott együttlétezők. A skála variációi szinte végtelenek: 'bátorsága gyávaságának — néha szélsőséges — kifejeződése, közönye környezete iránt, s ugyanakkor lelkesedése ezért az alapállásért közismert, életuntsága, céltalansága — amelynek úgy érzi, az élettől ráosztott magány az oka, — eszébe sem juttatja, hogy ezért ő is felelős, s így egyre felelőtlenebb a munkához, a családhoz, a szerelemhez való viszonyában. Felelősséget csak saját kis örömei iránt érez, legyen az a látszat szférájában lebegő presztízs, intim társasági zsúr vagy netalántán pásztoróra. Ebben az életvitelben a lelki- ismeretfurdalás sem ritka, de ha ezt nem a külső és belső elementáris erők forrósítják át, úgy csak füst marad, amely szeméből könnyeket is kifacsarhat vagy fékevesztett dühvé állhat össze, s meglódítja a kezet — de mivel füst van — nem látja, hova üt.

Azonban mindez csak állókép, annak is vázlatos. Az állapotleírás, mint maga az állapot, csak egyik oldala a valóságnak. A másik oldal a mozgás, amely ezt az állapotot kialakítja, felerősíti, néha nagyon is veszélyessé, más oldalról fellazítja, lebontja, megszünteti. A kispolgári életvitel, mentalitás is — mint minden társadalmi jelenség — ki van téve a történelem „tektonikus” erőinek.

Kende Sándor regényének főalakja dr. Hámor Balázs végigjárja ezeket a stációkat. A hegyoldalra kapaszkodó, zsú roktól hangos villa, s harminc évvel később, a fagytól síkos hídról a mélybe zuhanó emberi élet között van valami

szimbolikus kapcsolat. Hámort,

akit, a házassága emelt ebbe a világba, lassan kikezdd a kór. Fiatalságának vágyain, barátján, hivatásának érzett munkáján keresztül más világhoz, a dolgozó emberi közösséghez kapcsolódik. E közösség tényleges vállalását szorítja vissza benne az öt körülvevő, de általa is fenntartott kispolgári lét. Ennek az alapszituációnak a feszültsége munkálja ki Hámor alakját, jellemének, magatartásának arculatát.

A konfliktus nagyon is mai, feloldásának történelmi képlete s e képlet művészi felerősítése egyaránt ad gazembereket és hősöket. Hámor Balázs nem lesz gazember, de hőssé sem válik. Az 6 tartománya a tehetetlenség. A tehetetlenség pedig szétroncsolja az embert.

Hámor felismerd, de inkább megérzi ennek az állapotnak az embertelenségét, 9 menekül belőle. A menekülés utolsó jelenete, lányának — aki a harminc év előtti villa kispolgári értékrendjét őrizte meg — letaszítása a mélységbe nem leszámolás evvel a világgal. hanem belekeveredés ennek még mélyebb rétegeibe.

Hámor alakja a regény lapjain határozottan ebbe az irányba mozdul. Kifuttatása al kálóm lehet a kispolgári alapállás arculatának leleplezésére, de arra is, hogy tehetetlenségének. s ebből fakadó magányérzetének kritikája mö gé odalopakodik a történelem tehetetlensége, többnyire olyan homályos sorsszerűséggel, amellyel szemben az egyén napfényre jutása kudarcra ítélt. Úgy tűnik, e buktatót ez a regény sem tudta kikerülni. Pedig Hámor menekülését az író olyan kapaszkodókhoz köti. (Hámor belső emberi értéked, a becsületesen végzett orvosi munka, barátja. Imrik doktor mögül fel- sejlő emberi világ, bányászsztrájk, a fasizmus pusztulása, az 1956-os ellenforradalom), amelyek a levegőre juttathatnák, ha.; t

Ez a ha a regény módszeréből adódik. Egy tragikus ese mény szálait fejti fel a harminc év szövetéből. Előlegezi a végkifejletet, s utána időben visszafut, hogy alakjainak bonyolult soraiban fellelje ennek a tragédiának az eredetét Az idő megbontása azzal a veszéllyel is járhat (ahogy erre Tóth Dezső rámutatott), hogy nem a tragédia bomlik ki a történetből, hanem a történet a tragédiából. Egy megtörtént eset időben visszafelé már semmit sem határozhat meg. A fenti módszer azonban fellazíthatja e törvényt: a bekövetkezett tragikus jelleg keres magának az elmúlt időben sötét szálakat hogy tragikumának hitelé

1 aláhúzza.

Hámor Balázs alakjában érződik e módszernek a hátránya: menekülése lehetetlen, mert sorsát az 50-es évek végén bekövetkezett esemény már a 20-as évektől meghatározza. Így menekülésének lehetetlensége inkább a fent: módszerből, mintsem a történelem logikájából fakad.

Tetten érhető ennek a módszernek a buktatója a főalak sorsának mélyebb rétegeiben is. Hámor zárt és álló világába a körülötte sistergő történelem szálai nem kötődnek be olyan erővel, hogy katarzist hozón felszikrázzon a menni vagy maradni dilemmája. Pedig ez lenne az igazi próbatétel. Ennek hiányában a történelemből bekötött szálak is — nem találva igazi pólusra Hámorban — elerőtlenednek.

Ezzel a többi szereplő is elhalványul. lánya gyűlöletessé, de egyben hermetikusságában, primitív szólamaival s szükségleteivel nagyon is valószerűtlenné fokozódik. Imrik doktor alakja is kissé elnagyolt, ködbevesző, ő sem egy külön, az ember által alakított világot hoz a történetbe. noha az írói szándék pozitív töltéssel teremti meg alakját. Csak sejtjüü, hogy az ellenállás valamelyik oldalához tartozik. Embersége s bátorsága így pla- kátszerűvé válik.

Kende Sándor regényében ízig-vérig mai konfliktust tapint ki, de benne kissé kevés a mai atmoszféra. Itt nem a konfliktus társadalmi elhelyez kedésére gondolunk — hiszen Kende Sándor eddigi regényeiben is. de különösen az Elárult életben mesterien ke zeli a korból kibomló alakjainak mozgását, vívódását kétségtelen, hogy hőseinek problémái társadalmi beágyazottságuk következtében ma! ak —, hanem arra. hogy a konfliktus felvázolásának elevensége s kifuttatásának egesz ségessége érdekében bátrabban kellene felhasználni a mai kor, a mi korunk gondolati s pszichológiai atmoszféráját. Úgy érezzük, hogy Hámor figurája magában hordja az em béri közösséghez való eliulas lehetőségét, s hogy ebből nem lett valóság a regény lapjain, újra csak arra gondolunk, az író eloldotta hősét a valódi történelemtől, hogy ezzel biztosítsa a tragikus végkifejlet, hitelét. Azonban így a lehetséges egyedi eseten túl a probléma társadalmi, lélektani kibogozásának hitele gyengült meg.

Ennek ellenére találkozásunk az íróval a regény világán belül izgalmas egvütt- lét. Olyan partner, akire végig figyelni kell. Leköti érdeklődésünket azzal is amit mond s azzal is, ahogy mondja. S búcsúzóul a jóleső érzés — — fedezet ég várakozás a következő találkozáshoz.

PINTÉR ZOLTÁN

A

K

Torkos Ildikó rajza