Dunántúli Napló, 1965. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-28 / 23. szám

*W5. JANUAR 88. m ■-----------------------------------------napló 3 Dr. Szabó Zoltán egészségügyi miniszter előadása Pécsett Élelem legszebb pillanata A hazatérés a kőzegészségöjfy fejlődéséről Dt*. Szabó Zoltán elvtárs egészségügyi miniszter tegnap Pécsre látogatott és délután előadást tartott a Doktor Sán­dor Művelődési Házban. Az előadáson Baranya, Somogy, Tolna megye meghívott egész­ségügyi dolgozói vettek részt, — megjelent többek között Csendes Lajos elvtárs, a me­gyei pártbizottság titkára, dt. Donhoffer Szilárd elvtárs, az Orvostudományi Egyetem rek­tora, Bogár József elvtárs, az SZMT vezető titkára. Dr. Steinmetz Endre elv- társnak, az Orvosegészségügyi Szakszervezet orvostitikárának megnyitó szavai után a mi­niszter elvtárs közegészség, ügyünk, az egészségügy fejlő­déséről tartotta meg előadását. Bevezetőben szólott arról, hogy felszabadulásunk 20. év­fordulójának közeledtével a teljesség igénye nélkül érde­mes visszapillantást tennünk ezen a téren elért eredmé­nyeinkre. Szólott arról, hogy a felszabadulás előtt a lakos­ságnak csak 30—32 százaléka részesült beteli ztosí fásban. Ma gyakorlatilag az egész la­kosság biztosított, a biztosítás szolgál tatásai rendelkezésre állnak az egyén anyagi hely­zetétől függetlenül Milyen feltételeket terem­tettünk meg? Statisztikai ada­tokkal támasztotta alá a nagy­szabású fejlődést: míg például 1938-ban a községi és körzeti orvosok száma 1017 volt és egy körzetre 9000 lakos jutott, addig 1963-ban a körzeti orT vosi körök száma 3359, egy körzetre jutó lakosok száma pedig 3008. Beszélt arról, hogy a körzeti orvosok az utóbbi években orvosi mókákat kap­tak, jelentősen nőtt a védő­nők száma is: míg 1938-ban 1963 volt, addig 1963-ban 2900 a védőnők száma. A rendelő- intézetek száma és a szakor­vosi órák számában is nagy a fejlődés: 1941-ben az OTI ke­retébe 45 rendelőintézet tar­tozott, addig 1963-ban 144 szak rendelő működött. Míg 1949- ben a 10 000 lakosra jutó napi orvosi óraszám 6 volt, addig ez a szám 1963-ban 20-ra emel kedett. Jelentős eredményeket értünk el a fekvőbeteg-ellátás­ban is: 1938-ban az összes fek­vőbeteg gyógyintézeti ágyak száma 42 500 volt, — 10 000 I lakosra 53 ágy jutott, addig 1963-ban a gyógyintézeti ágyak száma 73 950-re nőtt és 10 000 lakosra 74 ágy jutott. Szabó elvtárs ezután az egészségügy korszerűsödéséről beszélt és arról, hogy lénye­ges: a lakosság számára köny- nyen hozzáférhető legyen. Az utóbbi 20—30 évben például jelentős problémává vált a daganatos megbetegedés. Ezt a tényt dokumentálja egy össze­hasonlító adat: 1963-ban sziv- betegség miatt 10 000 lakosra jutó halálozás száma 24 volt, utána mindjárt a rosszindula­tú daganatos megbetegedés következett, 10 000 lakosból daganatos megbetegedés miatt 18 volt a halálozás száma. Uj ágazatot is hoztak létre, az onkológiai ellátást. Ennek az ágazatnak tevékenységét illusztrálja, hogy 1963-ban 300 000 ember jelent meg vizs­gálaton, míg szűrési vizsgála­tot mintegy 455 ezret végez­tek. Egy év alatt ezen a terü­leten 3745 új beteget találtak. Jelentősen fejlődött az üzem­egészségügyi szervezet, a tü­dőbeteg-ellátás, kialakulóban van a körzeti gyermekorvosi ellátás. Nagy eredménynek könyvelhetjük el azt is, hogy míg 1938-ban 10 000 felnőtt lakosból gümőkórbam 14, — 10 000 gyermekből pedig 8 halt meg, addig 1963-ban ezek a számok 2,6, Illetve 0,1-re csökkentek. Még egy adat eh­hez: 1938-ban 100 csecsemő közül 13 halt meg, addig 1963- ban ez a szám 4,3-ra csök­kent. A miniszter elvtárs a to­vábbiakban a gyógyintézeti ágyak számának emelkedésé­ről és a biztosítottak számá­nak párhuzamos emelkedésé­ről szólva elmondotta, hogy szükséges az ágyak számának további növekedése. Az ágyak számának növekedése jelentős anyagi terheket is ró ránk: 1 ágyon 1 ápolási nap 107 fo­rintba kerül, a traumatoló­giai ágyon 200, a szívsebészeti ágyon pedig 272 forintba! Az előadás egyik igen ér­dekes és elgondolkodtató kér­dését tette fel: van-e orvos­hiány Magyarországon? Ha­zánk orvosi ellátottsága világ- színvonalban is előkelő he­lyet foglal el. Míg 1938-ban az orvosok száma 10 600 volt, addig 1963-ban 17 875. Az or­vostanhallgatók száma 1938— 39-ben 1448 volt, az 1963-64- es tanévben 5500. s ehhez még hozzá kell számítani 911 fog­orvosnak készülő hallgatót. Mégis: 1963-ban az orvosok 26 százaléka részállást is be­töltött. Az orvosok 46 száza­léka napi 11 órát és mintegy 20 százaléka napi 13 őrét dol­gozik. Mi az oka, hogy orvos­hiány mutatkozik? A felsza­badulás előtt egy orvos ellát­ta a női betegeket, a gyerme­keket, felnőtteket. Ma sokrétű a szolgáltatás, az orvosi keze­lés. Más orvos látja el a nő­ket. más a gyermekeket, más a felnőtteket; egy orvos he­lyébe ma 10—20 orvos igénye lép fel. Ezért van relatív or­voshiány nálunk. Az előadás végén elmon­dotta, hogy az ellátásra szo­ruló ember nem általános sta­tisztikai adatokban gondolko­dik és nemegyszer napi or­vosellátási problémákkal ta­lálja magát szemben. Néhány adat talán mégis elgondol­kodtató: 1963-ban a járóbele- geknél 124 millió esetben tör­tént ellátás; 1,5 millió fekvő­beteget láttak el, a gyógy­szertárak mintegy 2 milliárd forint értékű gyógyszert ad­tak el. A mentők 1963-ban 900 ezer esetben vonultak ki, a megtett kilométer: 23 millió. A KÖJÁLL 42 ezer helyszíni vizsgálatot végzett és ezenkí­vül mintegy 9 ezer járvány­ügyi vizsgálatot. — A fejlődést, mint mon­dottam, nem a teljesség igé­nyével illusztráltam előadá­somban. Feltétlen szólnom kell az egészségügyi dolgozók áldozatos munkájáról is, akik igyekeznek minden beteget a lehető legjobban ellátni — fe­jezte be előadását dr, Szabó Zoltán elvtárs. A ZÖMÖK, bekecses férfi hetvenhárom éves, felesége alig fiatalabb néhány eszten­dővel. öregek, betegek, érzé­kenyek. Reszkető kezekkel keresgélnek, lapozgatnak a ré­gi, megsárgult Iratok és újsá­gok között, melyek halmazá­ban több kanadai lap látható. — 1930-tól Louis Liktornak hívtak — mondja köhécselve a férfi —. Kicsit nehéz volt hozzászoknom, mert harminc­kilenc éves koromig úgy ír­tam alá a nevem, hogy Liktor Lajos vagyok. A kanadai kormány sem szerette a kommunistákat, megkóstoltatták velük időn­ként a börtönöket is. Mégis jobb sorom volt valamivel, mert nem tudták, hogy szá­zadparancsnok voltam a Ta­nácsköztársaság idején, nem ültettek le miatta másfél év­re, mint idehaza, a Margit körúton. A munkától sem til­tottak el. Ha volt, dolgoz­hattam. Egy év múlva utánam ha­józott a feleségem is. Alberta állam East Couele nevű bá­nyásztelepülésen gyökereztünk meg. East Couele magyar for­dítása Keleti Gödör. Valóban, hegyes-völgyes hely volt az, északias, csenevész fákkal, s negyven fokos téli hidegek­kel. A magyarokon kívül oro­szok, ukránok, lengyelek, bol­gárok, németek és franciák éltek még East Couele-ben, kicsiben ott volt egész Euró­pa. AZ A BARNASZÉNBANYA, ahol dolgoztam, nagyon ha­sonlított a miénkhez, a föld alatt szinte otthon éreztem magam. Aránylag szerencsé­sen megúsztam a tizennyolc éves bányamunkát: két foga­mat kiverte a meddő, egyszer összelapította lábamat a csil­le, ezenkívül szilikózisos let­tem. Feleségem reumát és idegkimerültséget kapott aján­dékba Kanadától. Mindkettőt akkor szerezte, amikor a be­vándoroltakra főzött és mo­sott. Az orvos szerint túlhaj­szolta magát. Lassan mégiscsak ősszera- kosgattuk a pénzt, s vettünk magunknak egy deszkaházat. Kanadában nagyon kedvelik. Nem hideg: a kettős deszka­Levelet kaptunk egy édes­anyától, aki tizennyolc hete­dikes kislánynak köszöni meg azt a gondoskodást és törődést, amivel körülvették beteg kislányát, Marikát. „A hála és a meghatottság késztet arra, hogy írjak. Egyszerű munkásemberek vagyunk, három gyermekün­ket neveljük sok örömmel és gonddal. Legidősebb kis­lányom Marika. L ' Marika, aki most hetedi- ! kés, csipőficammal született, | az orvosok későn vették ; észre a bajt, amikor már nehezen lehetett segíteni. Marika egyik orvos kezéből I a másikba került, megtettek mindent, amit csak lehetett A kislány gipszbe került, hő napokig mozdulatlanul fe­küdt. A gipszet egy idő múl­va levették a lábáról. Ma­rika járni tudott, de a be- í eg-ég sajnos megmaradt, < húzta a lábát, bicegett. < Az iskolában csendesen | viselkedett, visszahúzódott, I amikor fovócekáztak vagy * tnijócskáztak a gyerekek, SZERETETBŐL JELES nem tudott velük szaladgál­ni. A jó kislány mintatípusa volt, rá sohasem panaszko­dott a tanító néni, ne mfe­csegett, nem beszélt. Tavaly előtt nyáron aztán megtör­tént a baj: Eljöttek érte a barátnői, kiment velük a strandra. Délután hazajött, sírt és alig tudott a lábán állni: — Elestem, megütöttem a lábamat, nagyon fájt! — A csípőjén nagy kék foltot vett észre az édes­anyja, Marika attól a nap­tól kezdve, jobban húzta a lábát és nem tudott egye­nesen megállni, rögtön el­dőlt. Újra vizsgálat, kórház, röntgen. A doktor bácsi meg­csóválja a fejét: „Kislá­nyom, nincs más hátra, meg operáljuk a lábadat azután majd rendbejössz, újra tudsz futni”. Marika sír: Jaj csak azt ne! Aztán szépen bele­nyugszik, hogy operálni kell. Elbúcsúzik az édesapjától, a két húgától, osztálytársaitól és vonatra ül édesanyjával, hogy Budapestre utazzon. Megtörténik a műtét, a kis­lány gipszpólyába került, az orvosi utasítás szigorú: há­rom hónapig nem szabad felkelnie. 2. A sellyei iskola VI. a. osz­tályában nagy a zsivaj. Pa­taki Marika osztálytársai összedugják a fejüket: — Marika megjött Buda­pestről, de sokáig nem jöhet iskolába. így nem kaphat bizonyítványt, újra meg kell ismételnie a hatodik osz­tályt; lemarad tőlünk, mi lesz vele? Megérkezik az osztályfőnök, dr. Radicsné tanár néni: — Valamit tenni kell Marikáért! — határoz­zák el közösen. Következő osztályfőnöki órának egyetlen „napirendi pontja” volt: hogyan segít­sünk Marikának, hogy lépést tudjon tartani a tanulásiban velünk? Milyen módon tud­ja megtanulni a leckét, ha nem is jár iskolába? Öra végére megszületett az el­határozás, és a VI. a. osztály kimondta: minden nap dél­után elmegyünk Marikához és elmagyarázzuk neki, amit aznap az iskolában tanul­tunk. Először csak két kis­lányt jelölt ki a tanár néni. A többi felzúdult, ők is se­gíteni akarnak! És a tizennyolc hatodikos kislány megmutatta, hogyan kell önzetlenül és bizony sokszor a felnőtteket is meg szégyenítő kitartással segí­teni. Fél éven keresztül, amíg Marika feküdt, minden nap elment két osztálytársa hozzá és az aznap hallott óra alapján elmagyarázta a számtant, magyart, történel­met, biológiát. Azután per­sze ki is kérdezték, ismétel­ték a régebbi anyagot, nem volt pardon, tudni kellett a leckét. És mindezt naponta három—négy órán keresztül. Ezek a kislányok fél évig feláldozták a szabadidejüket, és rendületlenül jöttek Ma­rikához. Ha készen volt a lecke, felolvastak neki, ját­szottak vele társasjátékot és nem felejtették el megnézni Marika rajzait, amit dél­előttönként rajzolt: törpekel; aranyhajú báliruhás király­kisasszonyt, virágokat. Ma­rika ennek mindig nagyon örült. A fiúk sem akartak lema­radni a lányoktól. Rendsze­resen meglátogatták Marikát vasárnaponként, vittek neki virágot, narancsot, csokolá­dét. Nagy volt az öröm, mikor Marika először kelt fel az ágyból és bottal járni tudott néhány lépést. Ahogy közeledett az év vége, úgy nőtt az izgalom: Le tud-e vizsgázni Marika, átmehet-e a hetedikbe? Segített az is­kola is. Egymás után jöttek el a tanárok, hogy kikérdez­zék és elmagyarázzák, amit esetleg még nem ért. És jú­niusban az úttörőruhás Ma­rika örömmel hallgatta az osztályfőnök tanár néni sza­vait: — Pataki Mária hetedik osztályba léphet. A tanul­mányi eredménye ebben a félévben jobb, mint eddig bármikor. *. Marika két hete ismét kórházban van Budapesten. Felülvizsgálatra ment, hogy teljesen meggyógyuljon. Az osztálytársai itt sem feled­keznek meg róla, levelet ír­nak Marikának; hogy mi új­ság a VII a. osztályban, mit tanultak, ki hogyan felel, és várják haza. Ezek a kislá­nyok szere tétből, emberség­ből jelesre vizsgáztak, és ha ez nincs is benne a bizo­nyítványban, jelent annyit, mint egy magyar vagy szám tan jelest Csata! fal, a közészegeit többszörös1 papírréteg jól vég a fagyok­tól. East Couele-ben erős kom­munista szervezet dolgozott. Különösen az oroszok, ukrá­nok, meg németek közül lép­tek be sokan a pártba. A tit­kár magyar volt. Jó szívvel, bár kissé bizalmatlankodva fogadott, amikor jelentkeztem nála. A sok provokátor, amely körülöttünk ólálkodott, úgy látszik óvatossá tette. Azt mondta, szép amit állítok, s ha igazolni tudnám, hogy ide­haza vöröskatona voltam és másfél évig raboskodtam érte, akkor azonnal bevennének. De mivel nem tudom igazol­ni, előbb dolgozzak kicsit. Bi­zonyítsak nekik is. A műkedveléssel akartam bizonyítani. Értettem hozzá, feleségemnek jó hangja volt, ez ígérkezett a legelőnyösebb­nek. Színjátszó gárdát szer­veztem; előadtuk még a Já­nos vitézt is. Ez volt a legna­gyobb vállalkozásunk: külön szabóműhelyt rendeztünk be, valóságos asszonysereg dolgo­zott, hogy elegendő huszár­menténk és zászlónk legyen arra a napra. Előadás előtt szokásom sze­rint kiálltam a dobogóra, és felszólítottam a közönséget, hogy gondoljanak az ínségben élő sztrájkolókra, meg a kommunistákra, akiket elvük miatt zárt börtönbe a kor­mány. Kértem őket, hogy ada­kozzanak néhány centet a munkásmozgalom javára. Utána bevonultak a szerep­lők, gyönyörű huszármentében és zászlóerdőben, vidáman énekelve. Amikor a magyarok a há­romszínű lobogót meglátták, elsírták magukat. Nem cen­tek, ötdollárosok repültek fel a színpadra. Könnyeztek az oroszok és lengyelek is. A kö­zös munka, a sok gond és baj egybeforrasztott bennün­ket. Kitartottunk, összefog­tunk a legnehezebb háborús időkben is. Egységesen aján­lottuk fel dollárjainkat, cent­jeinket „az Oroszországért !”- akció javára, amikor pedig el­hallgattak a fegyverek, min­den náció arra törekedett, hogy az otthonélőket segítse. A Kanadai Magyar Munkás megírta nekünk az inflációt, az ínséget, a sok babot, meg kukoricakenyeret, a ruhátlan- ságot. Megint gyűjteni kezd­tünk. összeszedtük minden olyan öltönyünket, cipőnket, nagykabátunkat, amit nélkü­lözni tudtunk, és elküldtük Magyarországra. Utána szabó­műhelyt rendeztünk be, akár­csak a János vitéz előadása előtt. De most nem huszár­mentét varrtak az asszonyok, hanem gyerekholmit, száz­számra. Amikor pedig a. fü­lünkbe jutott, hogy nincs ba­kancsuk a bányászoknak és a kohászoknak, újabb országos akciót indítottunk. Ha jól em­lékszem, tizenötezer pár ba­kancsra való pénri szedtünk össze. Nemcsak az életkörülmé nyekre voltunk kiváncsiak, hanem a politikai helyzetre is. Sohasem kértük a honosí­tásunkat, már a háború előtt is abban reménykedtünk, hogy egyszer minden meg­változik idehaza, és nem bör­tön, meg munkanélküliség jár azért, mert tizenkilencben vö­röskatona voltam. Mind a ti­zennyolc éven át arra vár­tunk, hogy mikor térhetünk vissza, s 1948-ban, amikor megindult a személyforgalom a két ország között, búcsút mondtunk a kanadai tájnak. Minket a második hazafelé tartó transzportba osztottak be. A nagy, negyvennyolcezer tonnás hajó lomhán szelte át velünk a tengert, s a ködös Southampton, s a még ködö­sebb London után a napfé-1 nyes Trieszt felé vettük utun­kat. Április harmadik an már Zágráb külvárosában ro­bogott a vonatunk. Minden kilométer elmélyedőbbé tett bennünket. Nagyot hallgat­tunk, eszünkbe jutott egész életünk. Keserűen gondoltam arra, hogy csak ötvenhét éve­sen, deresedő fejjel láthatom viszont hazámat. Az öregség tudata sosem kellemes, de még kellemetlenebb akkor ha éppen a nyugdíj küszöbén kezdődik el az, amit az em­ber már fiatal korában várt. Kevés is. meg sok Is volt, amit hazahoztunk Kanadából. Pár ezer dollárról szóló csek- könyv. ami arra volt elég. hogy családi házat vegyünk vala­hol Pécs városában Egy kék könyvecske, mely tudtul adta, hogy tagja voltam a Kanadai Haladó Munkáspártnak, s ajánlanak az MKP-ba. Végül, volt még hitünk és remé­nyünk, hogy új életünk szebb lesz a régebbinél. Április negyedikén futott be a vonatunk Murakeresztúrra. Feleségem sírni kezdett, s nem tudtam rászólni. Hogy is n-r*- tam volna, hiszen magam s elérzékenyültem. Magyar László Ne fáradjon...’ | ön helyett is dolgozik TEMPÓ KSZ! O Találkozók, bankettem j esküvők stb. rendezése 60-84. O Építkezési és egyéb anyagok beszerzése szállításának megsze1 vezése. o Bevásárlás* Csomagok ajándékok házhozszáM tása TEMPÓ KSZ! Pécs, Sallai utca ZZ. sz j

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents