Dunántúli Napló, 1965. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-24 / 20. szám
CSÁK GYULA Abirkás ember r ppen most húsz esztendeje, hogy E megismertem Nagybajomi Pe tért. Juhász volt Ágota pusztán' Medgyessy uraság számadója. Cudar téi volt akkor, de a frissen szerveződött földosztó bizottság szorgalmasan s lelkesülten járta a határt, hogy listát készítsen mindazokról a javukról. amelyek tulajdonjoga immár a n ' ->re száll. Gyerekfejjel ugyan, ám fei n Hnek szóló pozícióval én is a bl- ze'<ság tagjaival utazgattam. Szépírást! d'-H; lévén, azt a tisztet kaptam, hogy ji gvzökönyvet készítsek a földosztó bizottság hivatalos megnyilatkozásairól. va1 amint összeírjam a bediktált javakat. "Egyszerű kis kékfedelű, kockás irka, m* g vadonatúj Kohinor-.ceruza volt minden felszerelésem, továbbá egy bélyegzőpárna. meg körbélyegző, amelyen az állt, hogy „Vallásalapítványi Hi' atal”. Ezt a pecsétet igen sűrűn használtuk, hogy tekintélyt kapjon ügyintézésünk, a feliratot azonban minden alkalommal át kellett húznom és oda- raizolnom körkörösen, hogy Földosztó Bizottság. Ágota pusztára szánkóval érkeztünk. Orosz katonáktól kapott sebesült ló húzta, többnyire lépésben, azért aztán a bizottság is többnyire gyalog járt a szánkó mellett, részint hogy könnyebb legyen a teher a lónak, részint hogy ne fázzunk. Négyen alkottuk a bizottságot: három idősebb parasztember, meg jómagam. Így érkeztünk a puszta akkori gazdájához, Nagybajomi Péter számadóhoz, őrá bízta a pusztát az uraság, amíg vissza nem tér. ,. Igen hideg volt az Idő. de nem fáztunk. mert majdnem végig gyalog jöttünk, meg aztán hevített bennünke* a büszke tudat, hogy gyönyörűséges ■ üsvben járunk. Hanem a számadó lehűtötte kedvünket. Konok képpel állt botjára támaszkodva az ajtó előtt s szótlanul hallgatta kisded csoportunk beszédjét kül- *í.'.S.;>detésünk jellegéről. — Itten pedig nem lesz összeírás — jp' ént ette ki végül higgadt hangon u ' an. de láthatóan mindenre elszánva. Győzködtünk mi jobbról, balról, pecsétes írásokat mutattunk, fenyegetőztünk, de nem volt hozzánk több szava. Az írásokat meg sem nézte. Nem tehetett mást a bizottság, mint visszafelé fordította a szánkót, azzal a megjegyzéssel, hogy ismét itt leszünk holijap, de akkor már fegyveresen. A biztonság meg a hitel okából engem ott kint hagytak, azzal a paranccsal, hogy nyitva legyen a szemem és amit csak tudók, titokba azért írjak össze. — Eriggy be. ha fázol — mondta a juhász, miutána bizottság elment, én azonban inkább a nyomában maradtam s lépkedtem vele a hodály irányába. Nem tiltakozott, de nem is társalgóit velem. Mindenfelé jól szétnéztem, ám az irkát nem mertem előhúzni. Amikor a birkák körüli teendőt ellátta. bementünk a házba. Ekkorra szürke lett az ég és enyhülni kezdett az idő. Lámpát gyújtott odabent és megmelegítette a déli maradékot. — Kása — fordult hozzám ismét csak közönyös hangon. — Szereted? Jól bevacsoráztunk, aztán földre terítette a szűrt és odafeküdt, nekem meg a vacokra ágyazott. Eloltotta a lámpát s attól kezde csalt a pipája parazsát láttam. — Magának nincs családja — kérdeztem. — Nincsen. — Miért nem akarja az összeírást? — Csak. Beláttam, nem tudhatok vele beszélgetni, ezért befelé fordultam és elaludtam. Korán reggel rettentő kutyaugatásra ébredtem. Azonnal a kisablakhoz ugrottam, mert az hittem, a mi bizottságunk érkezett. Láttam is a hodály körül egy embert mozgolódni, de azt nem ismertem. A számadó úgy tett, mintha nem is hallaná a kutyát. Szalonnát sercegte- tett a vályogtűzhelyen. — Péter bátyám! — kiáltottam rá izgatottan. — Viszik a birkákat! Csakugyan azt láttam, hogy a hodály körüli ember nyakába emel egy birkát és megindult vele gyalogosan, neki a végtelen pusztai fehérségnek. — Nézze hát hogy viszik! ellém lépett, kitekintett, aztán nyugodtan bólintott. — így szól az egyezség. — Micsoda egyezség? — Önos eső, jégverés, két birka a részelés — szavalta a juhász, visszalépve a tűzhelyhez. Láthatóan szórakoztatta hirtelen támadt izgalmam s talán mert beszélőkedve lett, talán mert igazán meg akarta magyarázni az iménti jelenséget, előadta apja kötötte az egyezséget, amit aztán őneki is tartani kell. Az 6 apja, .meg az előtt itt járt embernek az apja lókötők voltak szó szoros értelmében, amolyan betyárivadékok, akik nehezen tudtak a munkásember életébe illeszkedni. Pásztorok, de azért városokba jártak, ku- peckedtek és bizony jónéhány ökröt meg lovat is el-elkötöttek. Egyízben összeakadtak az újfalusi vásárban és alaposan megtréfálták egymást. Azzá! állított az én számadóm apja az ivóba hogy megtojatja Rózsa András lovát, amelyik kint állott a korcsmaajtó előtt Biztosra ment a trükkje sikerében mert előzőleg a ló farához tartott egy tyúktojást, amit a kanca be is szip pantott s csupán azt kellett tennie hogy horpaszon bökni a lovat és men ten kiesik a tojás. Máskor is csinálta már ezt és mindig bevált. Igen ám, de Rózsa András minden I látott odabentről. mindamellett úgy tett, mintha miről sem tudna. Fogadást kötöttek, amely szerint Nagyba jomié lesz a kanca, — ha megtojatja. Ellenkező esetben azonban élete végéig annyiszor egy birkát ad Rózsa And rásnak. amennyiszer jeges eső, vagy iég esik az ágotai határban ..Még a fiam is megadja!” — csapott a másik tenyerébe Nagybajomi. „Hát, lássuk .. — felelte Rózsa és kimentek a korcs ma elé. Ott lova fejéhez állt Rózsa András, aztán rákiáltott, hogy „Szerbusz Pönci!” — s úgy vakszemen vágta ólmos végű botjával, hogy menten összerogyott az állat. Most már aztán nem lehetett megtojatni. így vesztettük el a fogadást — fejezte be különös előadását a számadó. — És azóta minden jégveréskor odaad egy birkát? — faggattam hitetlen- kedve. — Oda — bólintott a juhász. — De hát: hogy számolt el vele az uraságnak? — A jó juhásznak, gyerekem, — oktatott a pásztor — annyi a fizetsége, amennyi birka hullik el a nyájból' És annyi hullik el, amennyit a Jó juhász akar. — De ha egyszer csak nem adna többé? Hiszen papír sincs arról a megállapodásról. — Az a jó, hogy nincsen papír. A papír elvész, elmossa az idő, az adott szó meg örökké tart. N em tudtuk folytatni a vitát, mert megérkeztek a földosztók, fegyveres kísérettel. A számadó most már nem ellenkezett. Azt mondta: tegyünk amit akarunk, ő úgyis elköltözik Dunántúlra egy rokonához, ott akar meghalni. Akadálytalanul végezhettem hát tisztemet: szorgalmasan összeírtam mindent, amit a pusztán találtam, ami a múlt idők hagyatékaként most már a népre szállt. S feljegyeztem — nem az irkámba, csupán a fejembe — a számadó történetét, amit húsz esztendős késéssel bár, de átnyújtok a köznek. Európa közepén és a huszadik század közepén örököltük ezt is. Átnyújtom továbbá — szintén nagy késéssel — töredelmes vallomásomat is, hogy annakidején kihagytam listámról a Rózsa András fia által elszállított egy juhot. Betyárbecsületből tettem és ezt most becsülettel megvallom. Nyomasztó örökségem volt ez, amit önmagámra hagytam s jólesik tőle megszabadulnom. DUTKA ÁKOS írás van róla, bizonyíték. Nyolcvan évem telt e sárgolyón, Sok volt a harc, a hajsza és a kétség, Kevés a béke, tiszta nyugalom. Nyolcvan évből -alán ezer óra, Mikor felettem felhőtlen az ég. Sütőit a Nap s a Kék Madár dalolta: Tiéd az élet. tiéd a messzeség. Kevés az idők végtelenjén. Ha vágyad már az óceánra szál). Mikor hiszed: iit ül már a fészkén — Szívedbe zártad — az a Kék Madár. Hiszed, hogy a béke és a jóság Nemcsak szó, mi esalfám elrepül. De szikla, melyben megfogództunk Elszántan, híven, rendületlenül. Aztán felébredsz őszült, vén szakállal. Mint Rip a kineses kék hegyek között, S az élet repül, harsogó dalával Könyörtelen — az el nem ért hegyek fölött. II ARATÓ KÁROLY Öntörúhuj szerbit Mért kényszeríted a végső suhintást, hogy lengő karral megtegyem, hiszen eléd toppan a távol és eltűnsz lezáruló szemeimen? Mért kívánod e gyászos győzedelmet, melynek egy mozdulat elég s mint tükörből a képek, kirepülsz belőlem s tudod: mindez vereség? De öntörvény szerint: pusztítani még magunkat s alázni porig — oldd szét hevesen maró bánatod a tanúként fehérlő csontokig! Ki házamba még nem mertél belépni, hallgatag birkózol velem. Mint surranó, tüzes nyíl, eltévedt golyó, bolyong bennünk a szerelem. rO(Uüúni Jlás dé MOSOLY, 2001 T díszámításunk kétezer- egyedik esztendejében, mindjárt az év elején, amikor az egyetlen Hatalmas, boldog és értelmeséletű néppé testvériesült emberiség még az elmúlt kétezredik évforduló örömmámorának emlékét dédelgette szívében, — egy napon borzalmas dolog történ t. Valamennyi rádió és televízióállomás ugyanabban a percben megszakította műsorát, s a legnagyobb szerencsétlenségek vészjelét sugátoz. ta perceken át. A hatmilliárd földlakó és az emberiség más bolygókra települt csoportja egyként abbahagyta tevékenységét, és mélységes izgalommal várta, mi következik. A riasztójelzés után valamennyi hírközlő ugyanazt a szöveget olvasta be. — Figyelem; Figyelem! Figyelem! Kapcsoljuk a Világ Tanácsa Központját. Az emberek lélegzetvisszafojtva várakoztak. . Ekkor megszólalt egy hang g F öV’gv Óc ” V».-*í vpÁ'-'” ^gyms.' '-<• in,’ó kilométerre • elhelyezett hangszórókban mindenütt, ahol ember él, egy mély hang, amelyben úgy búgott most a szomorúság, mint a mélyhegedű. Az emberek felsóhajtottak:. Megértették, hogy nagy a baj. Mindenki ismerte a hangot, a Világ Tanácsa Elnökének hangját, s mindenki tudta, hogy csak az egész világ számára jelentős esetekben szól személyesen az emberiséghez a bölcs öreg. — Embertársaim!... Szívem szomorú, mint az őszi mezők, mert tudom, mindannyiótok- nak mélységes fájdalmat okozok szavaimmal. Nagy csapás érte közösségünket! Egy embertársunk — a tudással teljes, bölcs, öreg hang megremegett —, egy gyermek elvesztette a mosolyát. Egy kisgyermek elfelejtett mosolyogni!... A hallgatók mindenütt lehajtották fejüket a hangszórók előtt. Akkor 2001-ben még sok mindent nem ismertek a későbbi korok ragyogó felfedezéseiből, de azt már akkor is megértették, hogy az élet értelme az öröm, s az emberi mosoly az öröm virága. A hang ismét megszólalt az éteren át. — Világtanácsumk a hír vételekor azonnal rendkívüli ülésre gyűlt egybe: Megtettük a legelső intézkedéseket. öt világrész legkiválóbb gyermekorvosait, lélekbúvárait hívtuk össze, aikik megvizsgálták a gyermeket. Sajnos, hiába volt a legjobb tudósok minden erőfeszítése, a tragédia okát nem sikerült megállapítaniuk. Kísérleteik, javasolt eljárásaik .nem vezettek eredményre, a szaktudományok tehetetlennek bizonyultak . .. Embertársaim! Hozzátok fordulok most, bárhol tartózkodtok is a Föld öt világrészében, más bolygókon, vagy az űrben haladó űrhajókon. Mindenkihez fordulunk, mindenki segítségét kérjük! Embertársaink! Várjuk vala- mennyiőtök segítő gondolatát, tettét! Segítsetek!... A hang elhallgatott. A készülékek ismét a legfőbb veszély jelét sugározták, ötmál- liárd fejben ötmdlliárd emberi agyvelő lázas munkába fogott. Mindenki segíteni akart, semmi fontosabb nem létezett, amíg vissza nem adják a kisfiú mosolyát. ábrákon belül megindult az " ötletek, javaslatok millióinak özönlése a Világtanácshoz. A Központban kibernetikus berendezések elemezték ezeket, s jelentést tettek azokról, amelyek eredménnyel bíztattak. A Nagytanács folyamatosan ülésezett. Mindent mérlegeltek, elkövettek minden tehetségeset. A hírközlő állomások óránként a világ tudomására hozták a legújabb fejleményeiket. Sajnos, semmi jót nem mondhattak, valamennyi próbálkozás eredménytelen maradt Ekkor elkezdődött az ajándékok áradása. Küldőik mind azt remélték, hogy a kisfiú ajándékuk láttán bizonyára mosolyra fakad. Afrika legmókásabb majmait küldte el. Hiába! A groteszk főemlősök legitréfásabb mutatványaikat legtorzabb fintoraikat Is hiába mutatták be, a kisfiút nem késztették mosolyra. A németek dr. Grochnak, a XIX. század mesterbohócának unokáját küldték, aki szintén híres nevettető volt már akkoriban. Tudományosan kiszámított. klasszikus kacagtató trükkjeit, világsikert aratott produkcióját szomorúan nézte végig a gyermek. Amerika csodálatos, színes mesefilmekkel ajándékozta meg, de a kisfiú unottan elfordult, amikor vetítették előtte. Ausztráliából kölyökkengu- ruk érkeztek a címére, azonban hiába ugrándoztak előtte, ö csak komoly maradt. Svájci finommechanikusok elképesztően ötletes technikai játékokat szerkesztettek számára, de hozzájuk sem nyúlt. Magyarországból kecses kis- csikót kapott, ezüstesengővei a nyakában. Csak megsimogatta egyszer szomorúan, azután már nem törődött vele. A holdbéli és marsbéli kolóniák a Földön soha nem látott, ritka ásványokat, csillo- gó-villogó drágaköveket küldtek játékszerül. Kezébe sem vette őket. Moszkvából elutazott hozzá a világhíres bábjátékművész- társulat. A kisfiú némi érdeklődést mutatott előadásuk iránt, már-már azt hitték: sikerül talán mosolyra deríteni, de végül is csődöt mondott ez a kísérlet is. Nem segítettek a valamenynyi országból ezrével érkező szépnél szebb mesésikönyvek sem. Nem kacagott a kisfiú a déli sarki tudósközösség ajándékán: az esetlen pingvineken, fásultan nézett az Ázsiából küldött bohó kiselefán'tra és bamba teveborjúra is, A Vénusz bolygóra tartó űrhajóóriás kollektívája sürgősen visszamenesztett a Földre egy közeli tőr akótát. Csodálatos játékot küldött: az űrből ösz- szesöpört. sugárzásveszélyteie- nített, aranyló, ragyogó csillagport. A kisfiú bágyadtan markába vette, komolyan megnézte, aztán kipergette ujjad közül, mint a homokot, s az öröm virága most sem nyílott ki arcán. Az óránként közölt híradások egyre komorabbá tették az emberiseget. Aggodalmas csendben végezte mindenki a tennivalóját, s aztán visszaült a rádió mellé, hogy a leg- újab híreket lesse. A szórakoztató üzemek zárva maradtak, úgysem kereste volna föl senki őket, hiszen az emberek tudták: hiába volt minden, minden erőfeszítés hiába, valamennyi eredmény amit addig elért az emberiség, ha egyetlen kisfiú mosolyát nem sikerül visszaadni!... A meddő próbálkozások láttán a Világtanács újabb vizsgálatot rendelt el. A pedagógiai tudományok nagyon öreg. már rég nyug»!ómba vonult bölcs mesterét kérték tel erre. A fehérszakállú agg nem tudott ellentállni legkedvesebb unokája kérésének hogy őt is magával vigye az érte küldött különrepülőgépen, kettesben indultak útnak. Magas hegyóriások között, magános, szél viharos tetőn élt a mosolyát vesztett kisfiú, ahol édesapja egy kisebb űrhajó- figyelő állomás műszerei' kezelte. Csak hárman laktak ott, 6 és a szülei. Amikor megérkezett a tudós, először a szülőkkel akart értekezni, hogy valamennyi előzményt megismerje, mielőtt a kisfiúval foglalkoznék. A bánatos anya és apa letöri en válaszolt kérdéseire, amelyekkel tudományos módszerességgel igyekezett a baj okét kikutatni. "ükkor rég nem hallott, cso- dálatos hang szállott be hozzájuk a nyitott ablakon. Gyermekkacagás! Gvermek- kacagás kétszólamban. A szülők az ablakhoz rohantak, nyomukban tipegett az agg tudós. Kint az udvaron két gyermek játszott egy egészen közönséges, kopo' ";:s labdával: az ő kisfiúk és a tudós unokája. Észre sem verték az őket figyelő felnőtteke':, önfeledten dobálták egymásnak a labdát, játszottak" egymással, semmivel nem törőd, ve, és tiszta szemükben ra- gyova ragyogott, szép szájukon gyöngyözve gyöngyözött a boldog kacagás. Az apa bekapcsolta az állomás mikrofonjait s a rádióadót. A Föld, az űr és a bolygók felfigyeltek. Diadalmasan szárnyalt felettük a lelkesült, gyermeki öröm. A ft 1 á Tjiui&dh
