Dunántúli Napló, 1964. december (21. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-25 / 302. szám

mplö 1904. DECEMBER ZS. 1 FOLD. 1345... Bontják a cselédházakat He legyen száraz fogalmaz­vány. kiért a szerkesztő, mert egy újságnak érdekes anya­gokra van szüksége. Akkor eszembe jutottak a negyven- ötös plakátok, a szétlőtt tan­kok, a szétlőtt házak, a szét­lőtt emberek, meg a szétlőtt lovak, Sopron, Tapolca meg Nagykanizsa még a németek kezében volt, lesoványodtunk az ostrom alatt, mint a hajó­töröttek, akkor eszembe ju­tottak a külváros nyers, de fegyelmezett pillanatai, azután egy könyvből szemrebbenés nélkül kimásoltam az Ideig­lenes Nemzeti Kormány ren­deletét „a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földmí­ves nép íöldhözjuttatásáról.” As ősi juss i,A rendelet célja, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlés szó­zatában és az Ideiglenes Nem­zeti Kormány nyilatkozatában lefektetett elvek és a meg­adott felhatalmazás alapján, a nagybirtokrendszer megszün­tetésével valóra váltsa a ma­gyar földmíves nép évszáza­dos álmát, és birtokába adja ősi jussát, a földet... A feu­dális nagybirtokrendszer meg­szüntetése biztosítja az ország demokratikus átalakulását és jövő fejlődését, a földesúri birtokok parasztkézre adása megnyitja a politikai, társa­dalmi, gazdasági és szellemi felemelkedés útját az évszá­zadok óta elnyomott magyar parasztság előtt..." Így kezdődik a híres „hat­százas”, azaz a 600/1945. M. El számú rendelet. A Miniszter- tanács 1944. december 23-án — első ülésén — még arról vitatkozott, hogy egyáltalán eltöröljék-e a nemesi, grófi, vitézi előneveket, a jegyző­könyv szerint az ügyben dön­tés nem történt, de három hó­nappal később — egyetlen grófminiszter kivételével — már egyhangúlag elfogadták a történelmi jelentőségű „hat­százast”. Tíz nappal később futárok hozták Pécsre a ren­delet szövegét. A város tava­szi asan komoly volt és díszte­len. A következő nap: 1945. március 26. A baranyai Föld­birtokrendező Tanács tagjai dr. Boros István főispán előtt letették a hivatalos esküt — Várj csak, Géza! Vigyázz a számokkal, a szigetvári já­rás akkor még... — Biztosan tudom, hogy háromszázhárom község vcüt — Nem kétszázhatvan? Vitáznak. Dr. Boda Géza és dr. Pakucs Jenő. Időnként az az érzésem, hogy tudomást se vesznek rólam, visszasuhantak húsz évvel, a részleteket is nagy pontossággal kezelik, úgy volt, nem úgy volt, időn­ként egymás szavába vágnak — föld, élet, jövő, az emberek jöttek, mentek, a mai Mecsek- nádasdon csak a harmadik „garnitúra” telepes telepedett meg, mindenki sérelmeket és jogokat emlegetett, az embe­rek nem féltek már a bombák­tól meg a Gestapőtól — csak hallgatom őket, néha odaszól­nak nekem is, okvetlenül je­gyezzem föl, hogy a földosz­tás lebonyolításának első he­lyi „határideje” három nap volt, Baranyában körülbelül 250 ezer hold földet osztottak föl. a mérőláncokat sóik he­lyen a szovjet katonák segí­tettek kihúzni.:. Dr. Boda Géza a baranyai Földbirtok­rendező Tanács első elnöke volt, dr. Pakucs Jenő pedig a tanács egykori bírósági tagja. Mindenki földet akart — Az alapszempont mellett, hogy a földet a nép jogos tu­lajdonába juttassuk, volt egy sürgős és nagyon fontos fel­adatunk: megműveltetni min­den darab földet. Megkezdeni a munkát. Tudja, milyen ne­hézségekkel kellett szembe­nézni? Nem volt vetőmag. Nem volt állatállomány. Nem volt mezőgazdasági felszere­lés ... — Mindenki földet akart, akár jogosult volt, akár nem... — Előfordult, hogy az egyik községben viszonylag sok volt a jószág, meg a felszerelés, a másikban meg semmi se volt. At kellett csoportosítani. Elő­fordult, hogy valakinek a hat kőid föld mellett volt négy lova, meg hat tehene, és nem törődött azzal, hogy a megye nyugati részében szamarakkal szántottak, meg önmagukat fogták az eke elé az újgazdák, meg kapákkal szaggatták a földet. Mert a nagybirtokok­ról mindent elhurcoltak... — Voltak olyan területek, ahoi a helyi igények kielégíté­se után is maradt felosztható föld. Az ilyen földekre más megyékből kaptunk telepese­ket. Gyakran agitáltuk őket, hogy dolgozzanak, njűvéljék meg a földet, kenyér kell, ku­korica kell, krumpli kell, de nehéz emberek voltak, nehe­zen szokták meg ezeket a tá­jakat, az itteni termelési mód­szereket. — Meg kellett szervezni a közös műveléseket, mert beve­tett területeket osztottunk föl, a következő évi vetőmagot a Földbirtokrendezö Tanács biz­tosította az újgazdák részé­re. . — Jött ai utasítás, hagy • nagybirtok teljes felosztása a volt cselédlakásokra is vonat­kozik. Püspökpusztán megen­gedtük, hogy lebontsák a régi cselédlakásokat, akkor jötték mások is. Éreztük, hogy a használható kastélyokat, kúriá­kat. udvarházakat, gazdasági épületeket a jövő érdekében nem szabad megsemmisíteni. 250000 holdat osztottak fel — Nagy és nehéz küzdelem volt, írja meg. Megismertetni az emberekkel a föld titkait. A földosztás csak egy része volt a munkánknak, de meg is kellett az embereket taní­tani, mit hogyan? Gyakorlat­lanok voltak... — A jogos igényeket mind ki tudtuk elégíteni... Néhány megyei vonatkozású adat a földreformról: 8989 helyt földigénylő részére 14 684 belföldi telepes részére az állami erdőgazdaságoknak átadva egyéb célokra házhelyek képzésére tartalékként maradt házhely juttatásban részesMI ház juttatásban részesült 58 655 kh. 83 664 kh. 79 169 kh. 1604 kh. 846 kh. 23 988 kh. 2 578 személy i 11 973 személy — A községtől és a család­tagok számától függően, tehát helyileg más-más módon kel­lett megoldani a földosztást. Mindenki legalább 5 holdat kapott, a felső határ 25 hold volt. .. — A legnagyobb segítséget a Magyar Kommunista Párt­tól és a szovjet parancsnok­ságtól kaptuk... A falu talpra állt Gazdaságilag súlyos hely­zetben kellett eligazodniok, a háború következtében az egész mezőgazdaság felszerelése és állatállománya katasztrofáli­san lecsökkent, tehát az volt a gond, hogy egyáltalán mi­lyen felszereléssel indítsák meg a mezőgazdasági terme­lést. Nemcsak a földhözjutta- tottak felszereléséről kollett gondoskodni, hanem egyálta­lán a gazdaság felszereléséről, helyesebben a megmaradt fel­szerelés és állatállomány fel- j használásáról. Rendeleteket i tanulmányoztak, parasztokkal, vezetőkkel, telepesekkel és anarchistáikkal vitáztak, Bár­ban baromfi mintatelepet szerveztek, erdőket adtak át, I szakembereket küldözgettek a földigénylő bizottságokba, jó­váhagytak, telekkönyveztek, vasárnap szekérre vagy kerék párra ültek és a birtoklevele­ket meg a telekkönyvi végzé­seket hordták ki az új gazdák­nak. Bennünk csak az egész­séges, boldog plalcátarcok buk­kannak föl azokból az idők­ből, meg egy-két részlet, ők minden lépésre pontosan em­lékeznek. Fontos alkotórészei voltak a nagy gépezetnek, amely a feudális-háborús der­medtségéből gyorsan talpra állt, vagyis termelt, mert élni akart. Thlcry Árpád CSELÉDEK már nincsenek, de a múlt örökségeként itt maradtak a cselédházak. Ki­álló gerendájú, vályogfalú, tö­rött cserepű épületek apró ab­lakokkal, rossz ajtókkal és közös konyhákkal két család számára. Ezekben a házakban nehéz volt csendesen élni — a zsúfoltság, összezártság, me­legágya volt a perpatvarok­nak, veszekedéseknek. S most bontják a cselédhá­zakat. — Régen megértek rá — mondja Zámbó István, a Bi­káid Állami Gazdaság igazga­tója — Szinte már úgy érez­tük, hogy a falunak is szé­gyene. De amíg nem tudtunk lakásokat adni, nem kezdhet­tünk neki. A gazdaság már előbb meg­próbált segíteni, amennyire lehetett. Megszüntették a nyi­tott tűzhelyet, az ajtókat, ab­lakokat kicserélték, minden ' család külön konyhát kapott. De a szobák földesek marad­tak és még így is 12 család lakott egy-egy házban. A cselédházban lakók időn­ként váltogatták egymást. { Amikor megürült valamilyen lakás a faluban, vagy újat építettek, egy-egy család ki­költözött. A többiek kénytele­nek voltak ottmaradni, és megindult a szóbeszéd: miért éppen azok, s miért nem mi? Körülbelül öt-hat éve meg­született a terv: a cselédháza­kat le kell bontani. De ezt csak úgy lehetett megvalósí­tani, ha ugyanannyi új lakást építenek. Az állami gazdaság a saját erejéből vállalta az építkezést. Megindult a fut- kosás építési engedélyért, anyagért. A CSALADOK nyár végén kezdtek kiköltözni. Akit a munkája nem kötött Bikáihoz, távolabb kapott lakást. Volt olyan, aki valóságos kastély­ba költözött a cselédházi két kis lyukból. Mint Mezei József bognár családja, akik Neme­rőbe mentek. Három szobás, fürdőszobás, kooyhás lakásba költöztek az öt gyerekkel. — A többiek milyen lakást kaptak? — Akik végleg« lakásba költözködtek, az mind egész­séges, jó lakás. Persze, min­denkinek nem lehet a kedvé­re tenni, van akinek semmi sem tetszik, még az új Laxás sem. Szerencsére ezek keve­sen vannak. Akik majd Bika- lom kapnak lakast, egyelőre ide-oda mentek — anyóshoz, rokonhoz vagy szükséglakásba, ott várják meg, amíg az új végleges helyre be tudnak költözni. Szeptemberben aztán megin­dult a bontás. Megmozdult az egész gazdaság. Mindenki se­gített, hogy a cselédházak mi­előbb eltűnjenek. Amikor az első csákány belevágott a ház­falba, a fél falu ott volt. De nemcsak nézték, hanem dol­goztak is — társadalmi mun­kában. A gépműhely szocia­lista brigádja volt a kezde­ményező, kettőszáz órát aján­lotok fel, le is dolgozták be­csülettel. De bontottak, homo­kot hordtak, csákányoltak a sertésihizlaló brigád tagjai is, a traktorosak voltak a szállí­tók. Kivonultak segíteni a nö­vénytermesztők és az „irodá- sok” is. A házak eltűntek, egy-két család lakik még itt. Beme­gyek az egyik lakásba, Szat­mári Sándorékhoz. Az ablak­ba kisgyerek nézeget kifelé, kezében lekváros kenyér. Nyir­kos falak, földes padló, kopott régi bútorok. Szatmáriné: — Hiába takarítok, itt so­ha nincs tisztaság. Nyáron a por, télen a nedvesség. Kát­ránypapírt tettünk a tetőre, hogy ne ázzon át. A többi ház bontásánál az én férjem is se­gített, nekünk is érdekünk, hogy mielőbb elmenjünk in­nen. — Most szép lakást kapnak. — Ránk is fér már, tíz éve itt lakunk. Három gyerekkel b&ony nehéz volt. Van nekem új bútorom, mosógépem — de mindig féltettem. Az új lakás­ba már számítunk szobabútort venni, megvan rá a pénzünk. Mi az elsők között költözünk az új házakba. AZ ÚJ HAZAKHOZ Cser László párttitkár vezet el. Rendben sorakoznak egymás mellett egész utcahosszon. Mo­dem. kétlakásos ikerházak, fürdőszobával, nagy ablakkal, parkettával, cserépkályhával. Ahogyan elkészül egy-egy, rögtön költöznek be a lakók. — Teljesen készen kapják meg? — Igen. Minden helyiséget kifestetünk, beállíttatjuk a kályhákat, berendeztetjük a fürdőszobát. Kézhez kapják a kulcsot és költözködhetnek. Az épületekben egyelőre még szorgos munka tolják. Három házban már a villanyt szerelik, van ahol parkettáz­nak vagy éppen az ajtókat rakják be. — Mikor költözik az első család? — Reméljük, hogy még most decemberben oda tudjuk ad­ni a kulcsot, hiszen már min­denki alig várja, hogy ezekbe a házakba beköltözhessen. Csatai Erzsébet &gg í'égi éfizaka Ilyenkor decemberben ko­rán sötétedik. A fehérköpe­nyes magas férfi mögött egyre sötétebb az ablak négyszöge. Ősz haján 1 am­páién y csillan, erős kezével az asztallapra tenyerei, mint akit levehetetlen súlyok húznak. * Nem tudom, milyen nap volt, de benne jártunk már az őszben. Tudom, mert itt a pincénkben berendezett óvóhelyen be kellett fűteni a kis vaskályhát. Három éves volt a lányom, nyolc hónapos a fiam. A helyzet is nagyon zilált volt már, egyre jöttek a hí­rek, itt is, ott is oroszok vannak már. Nagy volt a zűrzavar és bennünket egé­szen elborított a munka Kivittek volna a frontra, de visszarendeltek, mert Mohá­cson alig volt orvos. Az öreg járási OTI-orvos meg én — aztán az a rengeteg sebesült mindig... A hajó­zás orvosa is én voltam, akkoriban rettenetes forga­lom volt a Dunán, hajó ha­jót ért, néha át lehetett menni a túlpartra egyik ha­jóról a másikra ugrálva. Naponta három-négy nagy hullámban jöttek a bombá­zók, a Duna jó útjelző volt és a hajók jó célpontok. Előző nap érkezett vagy harminc uszály, ott álljak a széntelepnél. A Huth-íé- le strandvendéglőnél, ahol az étterem, a fa-kabinok meg a szép, 25—30 méter magas nyárfák álltak, öt benzint szállító uszály volt kikötve, kissé furcsán. Elöl kettő, hátul kettő és közé­pen, közrefogva «így. Az el­ső kettőn sűrűn egymás mellett a szokványos ben- zinesíhordök. Este kilenc óra felé lát­tam egy repülőgépet elhúz­ni fölöttünk, de az csak fel­derítő lehetett. Az emberek később ügy mondták, hogy az egyik szenelő vontató­gőzös a reflektorával meg­világította ekkor a vizet Lehet, hogy összefüggtek a dolgok. Hajnalban kaptuk a támadást, két amerikai gép a sziget felé szállt, egy a várost vette célba, vagy öt percig rettenetes géppus­kázást hallottam, de legelő­ször persze a gyerekeket vittem le a pincébe. Mond­tam a feleségemnek, most pedig mennem kell a Du­nára, egészen biztos, hogy ott valami nagy baj lesz Valahogy lekúsztam a par­tig, mikor odaértem, ekkor röpült a levegőbe az első benzineshordó. Azt a lát­ványt nem lehet elfelejte­ni. A hordó, amelyet lövés ért, felröppent, mint vala­mi rakéta, közben égett Később még 5 kilométerre is találtak maradványokat Két kis levente gyerek­kel találkoztam a parton. „Át akarunk menni a szi­getre, doktor bácsi”, •— mondták. „Vigyetek engem isi, — mondtam én, és egy csónakkal valahogy átevez­tünk. A hajósok mind ott voltak már kint a parton. Az egyik uszálykormányos — ezeket majd mindet is­mertem, környékbeliek vol­tak — odajött és azt mond­ta: azon a középső uszályon hatvan vagon robbanószert szállítunk. Kézigránátot, ak­nát is mondott, erre emlék­szem. Ami csepp vér még volt bennem, az is lement erre, Átrohantam vissza a csó­nakkal, hogy keresek vala­kit Persze nem találtam senki vezető-félét Mondom ott, miről van szó. A mohá­csi Duna-átkelés egyik gé­pésze azt mondja: ha meg­hal is, megpróbálja kivon­tatni az uszályokat. Hova gondol, mondom neki, egyet se tud megmozdítani azzal a gyönge kis motorossal! Fölugrottam ott a beton te­tejére, elkiáltottam magam: mohácsi hajósok! Aztán odajöttek vagy heten. Az első rémületük után megér­tették, mit akarok: ők a szakemberek, találjanak ki valamit. Egy gőz alatt lévő cseh hajót megkérdeztek, az nem vállalta. De ott volt a Szapáry vontató a szén- telepnél. Rideg Ferenc má­sodkormányos, akit előzőleg egy robbanásnál én szedtem vissza a másvilágról, azt mondta: Doki bácsi, mi a baj? Azt hiszem, fiam, pár p>erc múlva egész Mohács felrobban. Rettenetesen el- káromkodta magát, ő már ilyen fiú volt, és azt mond­ta: azonnal indulunk. Azok a hordók közben egymás után robbantak fel és repültek a levegőbe. At­tól lehetett tartani, hogy a hajóban lévő benzin is meg gyullad, mert hát a hordók­ban csak elenyésző része volt a benzinnek. Ezek a fiúk meg néki az uszályok­nak. Akkor már az a bizo­nyos középső is annyira áttüzesedett, hogy odasült volna a lábuk, ha rálépnek Márpedig fel kellett rá mászni, mert el kellett var lahogy oldani a benzines- uszályoktól. Valami zsákokat, rossz kabátokat bemártot­tunk a Dunába, azt a lá­bukra kötözték, úgy men­tek. A Rideg Feri nekiment a baltával a horgonykötél­nek és elvágta. Azt az uj- jarnnál vastagabb, iszonyú erős acélhuzalt, Tudom, ezt így nem hiszi elsőre senki. De így volt. És aki a Rideg Ferit ismeri, mind tudja, hogy így kel­lett neki lenni. Bivalyerős ember. És akkor Mohácsról volt szó. Na aztán, kiszabadult a robbanóanyaggal töltött szörnyeteg, pár méternyit levitte a víz, mire a Szapá­ry odaérkezett, kötélre vet­te, elvontatta és jó messzi­re onnan kikötötte. Aztán a Szapáry aknára futott és Dunaszekcsőnél felrobbant. Azt hiszem, pontosan más­nap volt. dehát alig volt olyan nap, hogy ne lett vol­na robbanás. A Ferit is föl­vágta a robbanás és bedob­ta a Dunába. De egy-két karcoláson kívül nem lett más baja. Ez történt ezen az éjsza­kán, 1944-ben. * Az orvos, dr. önody György fáradtan támaszko­dik az asztalra, majdnem olyan fáradtan, mint akkor reggel hat órakor, amikor egy forró teát ivott, hogy elgémberedett, s a rémület görcséből lassan szabaduló testét fölmelegítse. És azt mondja: — Lehet, hogy nem rob­bant volna föl Mohács. De azért Rideg Ferencnek so­sem felejtheti el a város, amit érte tett. Mint ahogy elfelejtette. Aztán nagyon meleg han­gon, már valami mába visszacsöpp>ent derűvel foly­tatja: — Ez az ember, ez cso­dálatos. Elpusztíthatatlan. Egyszer rádőlt egy vltorla- rúd, más embert biztos agyonnyomott volna. Neki semmi baja. Agyon röntge­neztem. de semmi. Baja csak akkor lett, amikor másoltat mentett, mert folyton ezt csinálta. A farostban dol­gozik, gyakran találkozunk. Azóta az éjszaka óta test­véri barátságot érzek irán­ta. Mintha egymás életét mentettük volna meg, vagy ( ilyesmi. Havonta legalább egyszer jön: szervusz, do­kikéin! A fehérköpenyes férfi mosolyog. Mosolyog a kér­désen is, hogy hát és ő ak­koriban .. j — Hát istenem. Elég ke­vés éjszakát töltöttem al­vással és elég sok sebesül­tet vittem a vállamon. Plá­ne ha egy-egy akna rob­bant a városban. Harminc- | negyven sebesült is volt j sokszor. Kosárban, traga- , csőn, teknőben vittük őket, 1 mikor mi akadt. Az embe- J rek mindig segítettek. Az- t tán még sokáig volt elég [ munka, a felszabadulás után J beindítani Mohácson a gye- * rekgyógy ásza tot. A kórház- J tél a bölcsődékig tömérdek ! munka akadt Cikkeket ír- i ni, statisztikákat készíteni, J bizonygatni, szervezni, meg * közben gyógyítani. Dehát J ha fiatal az ember, akkor j ez nem esik nehezére. Most körzeti orvos, ez * sem az a „jaj de csendes” ! munka, de könnyebb. — Nyugdíjba? — kacag ! föl — ne mondjon ilyet. J Egyelőre nincs szándékom- J ban. 1 Mert ha most kopogtatnak » be éjjel az ajtaján, s kell i sebtiben kabátba bújni, az ( valahogyan egészen más. j Azt is mondhatnánk, millió- 1 szór könnyebb, mint annak j a régi éjszakának egyetlen J sötét pillanata. Hiába lett * közben húsz esztendővel J öregebb. H. E. ) f 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents