Dunántúli Napló, 1964. december (21. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-20 / 298. szám
ft VASVÁRI LÁSZLÓ: „ODAADNÁD?” (Regényrészlet) ' Gyűlölettel nézett a ráncos, sunyi arcba. — Maga vén ... Maga vén ... — Már mozdult a keze, hogy megrop- pantsa az öregember hegyescsutkájú nyakát, de mégis megállt a levegőben, aztán lehanyatlott. Imre körüljártatta tekintetét a kíváncsi, ijedt arcokon, belenézett a kárörvendő vagy résztvevő szemekbe, s akkora lélekzetet vett, majd megpattant a tüdeje. — Isteeeen! — ordította el magát, fölkapta a fejszéjét és a saétugráló emberek között a legközelebbi fához rohant. Megsuhintotta irtózatos erővel a fejszéjét, úgy, hogy a fiatal törzs egyetlen jaj- duló reccsenéssel a földre rogyott. A következőhöz ugrott, villant az acél, dőlt a fa, a harmadikhoz, kivágta, a negyedikhez... tovább, tovább, egymásután, őrjöngve, kétségbeeséssel. Az emberek ijedten bámulták mint egy megszállottat, majd egymásra néztek, de senki nem mukkant, csak sóhajtva nekiálltak egy-egy sor fának, belefogtak a keserves munkába. E mberi szó nem hallatszott, csal a fejszéik beszéltek. Imre nem hallotta csattogásukat, csak a. fák panaszoló sírását, amint kórusban lázadnak, számonkémek: — Odaadnál ? Odaadnál?!... Keze gépiesen emelte magasba a var, fejszét mintha az eget akarná betörni, lesújtott, fölemelte, lesújtott, amíg egyszer füstszag érte az orrát. Körülnézett Már jókora területen hiányoztak a fák. A letartott darabon, odább tűz piroslott. Zöld Dezső tördelte, rakta rá az ágakat a szárazát válogatva, s a keserű füst kanyarogva úszott el a téli .levegőben. — Jó stzalonnapirító parazsunk lesz ebből! — kiáltotta Dezső a többiek felé. Ekkor történt. Imrében valami be* telt, valami tülfeszüJt. elpattant, felrobbant, szétvetette a világot. Fejszéjével kezében a tűzhöz indult. Először lassan, szinte támolyogva, aztán gyorsult a lépte, végül mér rohanit magasra emelt, halálteremtő fejszével, és ordított, ordított, mint a megszúrt vadállat — Milrit?V? Szalonnát?! Szalonnát akarsz sütni az én fáimmal, te rohadék?!! Dezső félig a tűz fölé hajolva dermedt meg az ijedtségtől, szemei iszonyú rémülettel meredtek a féléje rohanóra. A feltartóztathatatlan halál már alig néhány lépésnyire dübörgött tőle, amikor kétségbeesetten kitépte magát a félelem bilincseiből, feJsákoJtott. éppen olyan hangon, mint a nyúl amikor a róka elkapja, s ahogy csak lábai bírták, futásnak eredt. Üres volt a keze, könnyebb testű, fiatalabb is, sikerült eltávolodnia üldözőjétől. Imre látta, hogy nem éri el, rohantában meglendítette a fejszéjét és a menekülő után röpítette. A szerszám pörögve szelte a levegőt, acélja kegyetlenül villant, s alig arasznyira süvített el Dezső feje mellett. Az kétségbeesetten gyorsított, nemsokára el is tűnt a domb mögött. Imre a hajítás lendületében elvesztette egyensúlyát futtában, s mintha maga is a fejszéjével b06®zúáiülásra akarna röpülni, előrevágódott. Megütötte magát. Ott maradt előre nyújtott karokkal, elterülve. — Még te is ütsz? ... Csak üss!! — gondolta végsőkig elkeseredve, amint a földhözcsa- pódva fájdalmat érzett. Aztán csak feküdt mozdulatlanul, gondolattalanui. Minden testi és lelki ereje elhagyta. Az emberek lesték, figyelték a fák közül, de egy sem mert odamenni hozzá. Néhány perc múlva fölkelt magától, és senkire sem nézve, lassan, vonszolódva, mint aki beteg, elindult a falu felé. Néztek utána, amíg elnyelte a mély út. Csak akkor szólalt meg valaki: — Nehéz szegénynek! — Az. nehéz neki... hagyta rá egy másik hang. A vén Gyutai belekárogott: — Nem Ízlik neki a gyarmat! — Befogja azt a mocskos pofáját, mert én fogom be! — mondta egy foltozott bekecsű ember. Olyan elszánás- sal hangzott, hogy az öreg nem mert egy szót sem szólná rá. K orán kiment a barackosba. Egyedül akart maradni a fáival. Egyedül, mégegyszer. Gyönge fagy vicsorgabta kölyökfo- gait a homály alatt, a levegőben zúzmara hullongott. Belepte az aszúfüvet az út mentén, fehérezüstbe öltöztette a száraz gázkarokat s a szabályos sorokban álló barackfák keheiyalakban ívelődő ágait. — Ezüstkelyhek... Mesevilág ... gondolta Imre, amint megállt a gyümölcsös aljában, s mély ló- lekzetet véve végignézett a domboldalon. — Micsoda keserű mese az ilyen!... Kutyavilág!... Az éhgyomorra szítt cigaretta csípte /ijg) a nyelvét, szájpadlását, kaparta a tarkát, de ő csak szívta, — hadd csípje, marja, rágja, mát számít, ha már ilyen napra kellett fölvirradni! Ami belül téf>i, rágja, azon úgy sem segíthet. Csak úgy találomra, cél nélkül elindult a fák között. A fiatal törzseken itt is, ott is kijajgatott a nyúlrágta . fák fájdalmas teste. — A nyavalyások! Dögök!! Persze, idejében be kellett volna kötözni a törzseket... Aztán eszébe jutott, milyen hiábavaló már ez a haragvás. Legyintett. Tovább ődöngött, meg-megállt. Sokáig időzött egy torzformájú, elmaradt kis fánál. Egyik télen a dühöngő hófúvás megnyomta, két térepesztette a törzsét, lefelé, az elágazás alatt. Az öreg Gyutai ki is akarta vágni, de ő nem engedte. Bekente gyümölcsviasszal, beborította és erősen körülkötözte, összeszorította a két hasadt részt. A kis fa mintha megértette volna, mit akar, összeforrott szépen. Növésben elmaradt ugyan a többiektől, de él! Most is él. Egy pillanatra újra felszikrázott Imrében a drága, jónál jobb öröm, amit a fa megújulásakor érzett, de azonnal ellobbant. — Érdemes volt? Ezért érdemes volt':! Ehh!... Keserűt köpött, újabb cigarettára gyújtott, s ment, menekült kifelé a iák közül, mert nem tudott már ott- maradni. Fellélegzett, amikor kiért az útra. Még csend volt. még nem jött senki fölfélé a falu felől, bár már kélt a nap. Az úton csend volt. de háta mögül hangokat hallott. Mintha a halálraítélt fák ropogva, nyiszorogva feléje nyújtanák könyörgő ágaikat és vádolva sírnák el tehetetlen növényi fájdalmukat, végtelen kétségbeesésüket, félelmüket a megsemmisüléstől. Odaadsz bennünket? Odaadsz a pusztulásnak?!. Odaadnál a fejszének, tűznek, víznek??? Odaadnál? Odaadnál?? Odaadnál?! Jó, hogy feltűntek az emberek a falu felől, mert Imre talán megzavarodott volna. Csöndesen, komor arccal érkeztek. mint akik temetésre jöttek. Csak a bepálinkázott Zöld Dezső rikogátott szokása szerint, amikor odaérkeztek. — Jó kis favágó időnk lesz, brigádvezető kr'i4rs! Neki csak odavetette kelletlenül. h"?y az, de az öreg Gyutainak már nem. tudott mit mondani, amikor azon a nvekergő hangján me"1 kérdezte csöndesen: — Hát. mégis gyarmat lettünk, Imre? Nem talált szót válaszra. — Még ez is?... Nem elég? Nem elég enélkül is?! Hát nem értik meg, hogy énnekem a legborzasztóbb, hogy énnekem ... Az író most készülő, „Végesteien végig” e. regényének egy fejezetét közöljük. A regény hét falu egyetlen termelőszövetkezetben való egyesítésének történetét mondja el. Az itt közölt részlet közvetlen előzménye: — Elhatározzák az egyesülés után, hogy a hegyek között elzárnak egy völgyet gáttal, s így víztárolót létesítenek. A vízre elengedhetetlen szükségük van, mert lent a lapon homokos-köves hordalék borítja hat falu mezőit, s az aszály nyaranta elégeti, tönkreteszi vetéseiket öntözés nélkül. A vízért azonban áldozatot kell hozni: a hetedik falu határában fent a dombok között a tervezett víztároló területébe esik egy háromholdas fiatal barackos. Ezt még a régi, egy falu népéből álló kicsi tsz telepítette, megküzdve akkori szegénységükkel és a rideg, köves földdel. „Föllázadnak” az emberek, különösen Imre, a korábbi kis tsz volt elnöke, aki mint brigádvezető irányítja őket. Neki különösen fáj a barackos megsemmisülése, mert álmait, akarásait, küzdéseit tette bele. házad, tiltakozik, mindent megpróbál a gyümölcsös megmentésére, de végülis belátja, hogy hét falu éltető vize, a nagy, közös jövendő több, mint az 6 hajdani kis csoportjuk álmodása. Falubelijeivel együtt beletörődik az elkerülhetetlenbe. Eljön a reggel, amikor fejszét emelnek a barackosra. Aztán szétszéledtek és folytatták a munkát az emberek, ki-ki rágva magában a gondolatát. Imrének szerencséje voúit, bent találta az irodában az elnököt és a mezőgazdászt. — Kórházba megyek. Állítsatok valakit helyettem! Az elnök nem hitt a fülének. — Micsoda? Éppen most, amikor megkezdődig a nagy gátépítés ott fönt nálatok-: — Igen. A bajom régi. — Éppen azért. Ha eddig bírtad, nem várhatnál amíg elkészülünk? Tudod, hogy nagy szükség van rád. Várj egy pár hetet! — Nem. Hangos sem volt a szó, kemény sem, mégis, ahogy az elnök Imre elkínzott arcába nézett, megértette: kész. itt nincs mit beszélni tovább. Megadta magát. — Te tudod... Menj, ha annyira sürgős. Majd beállítunk valakit helyetted addig. Azért az élet nem áll meg! — Tudom, légy nyugodt. Gyula! — felelte Imre, s indult. Az ajtónál megállt, de nem fordult vissza. — Valamit ... kérni szeretnék... Gyula. — mondta a kilincset markolászva. nagy- nehezen. — Tessék, Imre. — Van ott kint egy kis fa... Ott a közepetáján. Egyik télen kettéhasadt szegény, én... Szóval azt a kis fát, ha lehet... hagyjátok meg ott! Ne vágjátok ki! Azzal — mintha menekülne, — elment. Csönd maradt az irodában utána. Hosszú csönd. A fiatal gazdász szólalt meg elsőnek: — Furcsa ember ez az Imre. Ilyen bogarat! Hogy hagyjuk meg!?... S csóválta a fejét. Az elnök egy ideig elgondolkozott még, csak aztán válaszolt a fiatalembernek. — Nem érted ezt te. Talán majd később, valamikor... Mindenesetre azonnal ülj motorra, menj ki hozzájuk! Keresd meg, jelöld meg azt a fát, ki ne vágják! Annak ott kell maradnia! I mre két hét múlva jött haza. Másra sem tudott gondolni, mint a barackosra, de három napig küszködött magával, mire rászánta magát, hogy kimenjen. A gát már készült. Hatalmas félkörben, feszesen ívelődött egyik domboldaltól a másikig, már látni lehetett, hogyan zárja el a völgyet. Emberek, állatok, gépek mozogtak, nyüzsögtek rajta, mellette, körülötte, kubikqjlták, hordták, burogatták. teregették, döngölték a földet. A zsilip helyén kőművesek dolgoztaik. De Imre szeme önkéntelenül a barackost kereste. Hiába kereste. Ott, ahol évek óta a reménysége növekedett, az oldal kirabolva, letaroltam áléi tan feküdt. Testébe hatalmasakat harapott a szomszédos ásványbánya markológépe. — A kis iá??... Először nem lelte a tekintete, s a szive olyan szomorúra vált, mint La temetésén fiatal házas korában. — Mégis kivágták?! Mégis kivágták ... De nem! Nem, hiszen ott van!... Ott áll szegényke egymagában a domboldal közepetáján. Ott áll még kicsit torzan, gyámoltalanul, de mégis jelkép gyanánt, mint az egyetlen megmaradt harcos a leölt seregből. A sereg meghalt, hogy élhessen a nép. Az egész nép... Megsemmisült a barackos, mert az élet kívánta ezt az áldozatot cserébe hét falu éltető víziéért. Elmúlik majd a téL. habzó, sáros patakokban zúdul alá a hóié és megtölti a völgyet a gát mögött. Víztükör borítja el a barackos helyét, mintha ott sem lett volna sohasem. De a kis fa áll!... Ott áll majd a víz alatt hűséges tanúként. Ott áll bizonyságul, hogy ez a kegyetlen köves, ez a drága anyaföld el ne felejtse soha. mit álmodott beléje itt egy kis emberi közösség. Tavaszok múltával, égető nyarakon aztán hét falu szomjas mezői megisszák a völgy összegyűjtött vizét, és zöld harsogás árad öl ott lent a földeken, itt fönt pedig a kis fa újra napvilágra kerül. És fürdeti a fény, csókolja a sugár, ápolja halott testét a csönd ... Újabb őszi esők, tavaszi zúdulások aztán végleg eltemetik iszapjukkal... De erre már megbékélve gondolt Imre. Békülő lélekkel, mert megértette már, hogy az emberi álmodások és tettek nem vesznek el nyomtalanul. Valahol, valami, a mélyben mindig megmarad belőlük. K ti,Dl JÁNOS: AZT IS TUDD Azt mondtad, eljössz egyszer e télben; ha kiált is a fagy. akkor is jössz utánam: földob majd a táj az óriási hold-virág alatt, ahogy sietsz a hó parazsában; eltökélt, sárga fáklyaként suhogsz roög öttem, a szívednek már nincs is miértje: ha nagyon kellek, hát el ne maradj; ne figyelj semmilyen ágvég-neszezésre; ne hallgass a palánkok mögül eiőzufcog ó viharra, a végeszakadatlan hősírásra; ne fogjon vissza a csöndesség hívó sza va, ön-békességed bársony varázsa. De azt is tudd, hogy a fájdalom honában léptél, s az: a végtelenbe terjed: és sokszor megtépi majd a szél nefclej esés holdkoszorúdat — ezt a szerelmet. Kiss Dénes: Emlékek kúti)Aesiuf őma 3evallhatom-e, hogy nem ugyanaz inár szülőföldem tája? Ez a kis kavics, — nézd. nem az ismerős utcaportól-hamvas. Ismeretlenül járok itt magam is. Szégyen, hogy egyre jobban hasonlítok mostani apámra? Az erdőben nem él már Piroska, elűzték, mint a farkast... — Esendő lett óriásaim világa. Nemrég az udvarban, otthon, csalánt kellett markolnom: fájdalom a legjobb emlékezés! Eleven parazsálól bőröm átégett,, de jólestek, a skarlát kiütések és az a szelíd felismerés. A csalán csípése fáj. Mégse kímélj soha, otthont föld, — arcod elfordító, gyermekkori táj. — A kisfiú érted meg mindenre kész. S ha egyszer is, nem találnék haza verd ki egész testemet, emlékek korbácsnyoma, hű csaláncsípés. Simonyi Imre: r rr rr JL e$ű asz Az utolsó levél a héten hullt le a vén vadalmafáról az utolsó szénásszekér két hónapja ment át a tájon az első dér tegnapelőtt hullt le a csikóséri gyepre az első cinkepár hajnalban szállt ablakomba feleselve s tegnap óta már az a bor áll kanoséban asztalomon ’ mit szeptemberben szüreteltek. Egy fájást beérlelt a nyár — s most az keresne valahol egy zugot ahol kitelelhet. „Nagyképű" szavak Újságjaink hemzsegnek az ilyen szavaktól: agresszió, konfliktus, intervenció, kampány, multilaterális atomegyez mény, plenáris ülés stb. Mintha csak nem lehetne az agressziót támadásnak, hódításnak, a konfliktust összeütközésnek, nézeteltérésnek, az intervenciót beavatkozásnak, a kampányt mozgalomnak, mozgósításnak, a multilaterálist sokoldalúnak, a plenáris ülést teljes ülésnek vagy közgyűlésnek mondani. A sajtó átveszi a külföldi távirati irodák híranyagát. Ennek fordítód a kényelmesebb utat választják, s a latin-görög eredetű szavakat nemzetközinek tartva, megfeledkeznek arról, hogy e szavaknak magyar megfelelőik is vannak. Nem arról van szó, hogy mindenáron erőlködjünk a magyar szavak használatáért, hanem arról, hogy ahol jó magyar szó akad, ne használjunk helyette idegent. A Magyar Nemzet november 26-i számában a következő cím tűnt föl: „Befejezte munkáját az idegenforgalmi kollokvium.” A szövegből megállapíthatóan kisebb tanácskozásról, megbeszélésről volt szó. Eddig úgy tudtuk, hogy a kollokvium szó csak az egyetemi és a főiskolai hallgatók számára jelent gondot, most rákényszerítik egy másik fogalomra is, mintha nem volna helyette jó magyar szó — a k ár tíz is. Ha már a tanácskozásnál tartunk, meg kell emlékeznünk a magasabb színvonalú, a tudományos megbeszélésről, amelyet újságjaink szimpo- zionnak neveznek. Ez a szó a régi görögöknél az étkezést követő, iddogáló társalgást jelentette. Hogy mi a különbség a szó régi és új jelentése között? A régiek bevallottan borba fojtották társalgásaikat, ma bevallatlanul —szim- pozionba. A tanácskozások egy bizonyos fajára ma széltében- hosszában szívesen használjuk a paláver szót. Ez a portugálból angollá vedlett szó eredetileg az afrikai négerek tanácskozását jelentette, ma azonban a hosszadalmas, de tartalmatlan tanácskozások kifejezésére használjuk. A különböző paláverek azért szoktak jól sikerülni, mert jó svá- dájú egyének sok frázissal, nagy hantával vagy üres btáblával körített beszédekkel szpícselnek. De Ismerkedjünk csak meg közelebbről ezeknek a szó- kincsünkbé tolakodott szavaknak az eredetével is! Jó svádájú ember az, aki ügyes fellépéssel, talpraesetten. könnyed beszédkészséggel oldja meg a rábízott feladatokat. Ki gondolná, hofflr a svá- da szavunk is római ^eredetű? Suada-nak, az ékesszólás latin istennőjének, Vénusz kísérőjének nevéből származik. Az elcsépelt szólások, az üres szóvirágok kifejezésére a kissé előkelőén hangzó, ma már kiveszőben levő görög frázis szót használták. A halandzsa szó francia változataként a blabla kórt polgárjogot. A hanta cseh szóval is a tartalmatlan, a félrevezető szándékú beszédet jelölik. A szpí- csel szóban pedig talán még fel lehet ismerni az angol speech (szpícs) szó alaki at. Általában a nagy szavakat mondó, papoló emberre mondják nálunk: sokat szpicsel. Persze a sort még folytathatnánk! Hisz nem beszéltünk még a „nagyképű” szavak közül a cigány hadováról, és dumá-ról. Aztán itt vannak még a különböző zsargonok! A mái diákok, fiatalok beszéde tele ilyen szavakkal: nyomta a szöveget, sóderod, aranyat köp, hamuk" - zik, szövegel stb. Aki ezeknél a szavaknál többet akar, olvassa el Kolozsvári Gra”d- pierre Emil novelláját, A -fekete butát az Üj írás novemberi száméban! Lesz mit tanulnia annak, aki érteni is akarja a mai „magyar” nyelvét! Tollsitoríí l
