Dunántúli Napló, 1964. november (21. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-07 / 262. szám
Földeák János: f )( e ni leledk ete d! Amíg élsz, mindig hallanod k*M az Auróra ágyúját, azt az egeket is fölszántó, földet rengető csattan ást; látnod a vakító villámot, mely az ágyúcsőn kicsapott, s éles lövedéke, surrogva, világot rázó riadót harsasat rá a nyomorúságra s pillanat alatt verte szét a bárók, hercegek, bankárok elterpeszkedett erejét. — Nem feledheted azt a hajnalt, nem feledheted el soha — nemcsak annak az őszí napnak volt szikrázó hajnala, de a föleszmélt proletárnak történelembe robbanó első perce is: szenvedéllyel és diadallal fölcsapó, megállíthatatlan hatalma — nem feledheted el soha: nemzeteket szabadított fej az Auróra ágyúja! Halottak vannak már mögötted — o. hányszor láttál folyni vért negyven esztendő alatt, hányszor, a kommunista emberért, ne is számold, kimondhatatlan, annyi, a drága vértanú, s a történelemben sem volt még áldozatosabb háború, de meggyógyítóbb győzelem se, s hogy nem lesz jövőd mostoha (óvják lenini nemzedékek), uem feledheted el soha!.., Magyar vagy, egy nép, de o«m árva. emeld magasra homlokod, Európa véres viharait egy évezrede jussolod, s iszonyú megpróbáltatások figyelmeztetnek: ostoba uraid is! idegen zsoldon: nem feledheted el soha amíg élsz, mindig hallanod kel? az Auróra-ágyúszót, azt a földet-eget dörrentő. örökké hangzó riadót!... Papp László: rJl Leii szebb ő s z Az volt a legszebb ősz ezen a földön; A meggyötörtek szép diadala. Vad. gonosz urak végső, nagy kudarca S egy rég álmodott korszak hajnala. Megindultak az elszánt proletárok, A sztyeppékról a muzsikok hada. Seregeitek a Téli Palotához Es Xölzengeít a fegyverek szava. Kord férfiak, markáns, szakállas vének És zsenge-vállú fiatal erők Fogták a puskát, forgatták a kardot Rohamoztak és omlott az Erőd, Robbant a gránát, szuronyok vitáztak Leszámolás volt, tisztító vihar Végérvényes birkózás ezredekkel. A cár-atyuska csapataival. Büszke Október! Auróra sortüzi Csillagos, tépett, kemény katonák! — Forró, piros vér omlott a kövekre — Ti hoztátok el Földünk tavaszát. W E gy némtet »zoctáldie- mokrata 1920-ban Oroszországba utazott, hogy saját szemével lássa az ottani helyzetet és találkozzék Leninnel. (Sokan érkeztek akkor ezzel a céllal). Vrangel és Pilsudski ellen még folyt a harc, s a vendég szemében Oroszország a teljes összeomlás és éhínség képét mutatta. „No igen, valami csoda folytán átvészelte néhány nehéz esztendejét, ezután — gondolta a német — a forradalmi lelkesedésnek már el kellett apadnia, az emberek halálosan kimerültek.” Kertelés nélkül akart beszélni Leninnel — éles, nyílt kérdéseire ugyanolyan nyílt válaszokat várt. Felkészült, hogy elfogulatlan bírája legyen mindannak, asm Oroszországban végbemegy. Ehelyett pedig lélekszakadva kellett válaszolnia azokra a kérdésekre, amelyekkel Lenin halmozta el őt. Lenin arról faggatta: miként volt lehetséges. hogy az egyik német fejedelemségben kikiáltott tanácsköztársaság, melynek kormányzatában ez a független szociáldemokrata is részt vett, mindössze három napig tarthatta magát. A német logikusan kifejtette, hogy a szociáldemokrata párt jobbszárnya elárulta őket, a nép nem volt eléggé öntudatos, nem készült még fed eléggé a szocializmusra s a döntő pillanatban nem támogatta munkáskormányát. — És maguk mit tettek azért, hogy a nép higgyen és támogatást nyújtson önöknek? — kérdezte bizalmatlanul Lenin. — Kellett, hogy higgyenek nekünk — felelte sértődötten a „független”. — Mi hús vagyunk a nép húsából. Ügy vagyunk a néppel ... no, mondjuk, mint a gomb a kabáttal, amelyhez hozzávarrták. Lenin el mosol yodott: — Hm, tegyük fel, hogy így van. De mégis, mit tettek önök saját népükért? — Mit tehettünk volna három nap alatt? — álmél- kodofct a német. — Ügy? Nos, nevezzen meg csak egy olyan törvényt vagy rendeletet, amelyet a három nap alatt kihirdettek és megpróbáltak végrehajtani. — Törvényekre, randele- tekre nem is került sor. Kormányunk, ismétlem csak három napig létezett. Lenin azonban kérlelhetetlenül folytatta: — Három nap! Önök ezt egyáltalán nem használták ki! Hogy is támogatta volna önöket a proletariátus, amikor még a gyárak munkás-önkormányzatát se tudták életbe léptetni! A parasztok azért nem álltak önök mellé, mert önök egy mukkot sem ejtettek ki arról, hogy felosztják a nagybirtokokat. Egyáltalán mit értek el önök? Annyit, hogy feszesen begombolkoztak és ünnepélyesen bevonultak a megszökött miniszterek dolgozószobáiba? Ez kevés. Ez megbocsáthatatlanul kevés. Ezért nem tarthatták magukat három napnál tovább Mi viszont amint látja, már több mint három esztendeje tartjuk magunkat és bízunk benne, hogy örökre! A „függetlenít” lenyűgözte ez a sok önbizalom és hirtelen, elvesztve hidegvérét, így kiáltott fel: — Örökre? Hát a gomb? > — Miféle gomb? — kérdezte csodálkozva Lenin. — Ha holnap akár önnek, akár énnekem leszakad és elvész agy gombunk, akkor mi lesz? őszintén megmondom: mint volt szabó, utána érdeklődtem^... rül, és letépte saját mellényének egy gombját (persze nem volt ugyanolyan, mint Leniné: kisebb és az alakja is más), aztán jó erősen, legvastagabb fonalával hozzávarrta a kabáthoz. Nemrég a községi szövetkezeti boltban járt, s olt Lenin nagyméretű képet pillantotta meg Ránézett és — egek' — ott látta a — Á, ön szabó? — érdeklődött Lenin, — Az, de mit érek vele? Itt, önöknél, Oroszországban nem árusítanak gombokat. Az ember a hősiesség csodáira képes. legyőzi minden ellenségét és egyszerre csak egy nevetséges apró dologban tehetetlen: elvesztette a gombját! Önöknél leálltak azok a gyárak, amelyek a legegyszerűbb, mindennapi* holmikat állították elő. Az emberek már évek óta úgy élnek, hogy képtelenek beszerezni azt, amire szükségük van. Nem luxustárgyakról beszélek, hanem a gombokról! L enin élmevette magát: — Azt akarja ezzel mondani, hogy ha leszakad a nadrágunkról a gomb... Valóban igaza van: a nehézkedési törvény értelmében le kell csúsznia. (Es bizalmasan közel hajolt a némethez.) Elárulok egy titkot önnek: nem fog lecsúszni. A zsineget még szorosabbra húzzuk a hasunkon és remekül tartani fog. amíg csak el nem űztük Vrangelt. Azután pedig lesz bőven a mi országunkban gomb is meg minden egyéb hasznos holnu. Nem kisebb lelkesedéssel fogjuk gyártani ezeket, mint ahogyan harcoltunk. Addig azonban arra kérném, kedves elvtárs, hagyja békében az én gombomat. — Bocsánat — hebegte a német, alti heves vitájuk során mindvégig csak csa- , vargatta Lenin kabátgombját. Később együtt indultak egy munkásklubba, ahol Leninnek gyűlésein kellett felszólalnia. Nyár volt, t/enimmek a sietségtől melege lett, kigombolta kabátját, s ekkor — lepattant a gomb, amelyet vitapartnere oly buzgón csavargatott. Lepattant és elgurult a járdán. Lenin észre se vette. De nem úgy a német, ö észrevette, még nagyobb zavarba jött, felvette és zsebre tette a gombot. Minden eshetőségre — ezt gondolta —, aztán valahogy majd módja lesz helyrehozni baklövéseit. Miután a klubban a gyűlés véget ért — Lenin a szovjet hatalom időszerű feladatairól, a katonai és a termelési arcvonalról beszélt —, ismét kiléptek az utcára. Ekkor a német elképedve látta, hogy Lenin kabátjának minden gombja a helyén van. Hát ez miféle csoda? Hiszen Lenin alig tíz percre tette le a terembén a kabátját és maga mögé, a székre rakta. Kinek sikerült ezalatt fel- varmia a gombot? És hon- nét vette? Kétségtelen: az ország vezetőjének öltözékét egy külön ember figyeli állandóan, másként nem is lehetne megmagyarázni a történteket — hiszen a lepattant gomb még változatlanul ott lapult meg a német vendég zsebében ... N éhány évvel később, amikor Lenin már nem élt, az említett független szociáldemokrata, aki kommunista lett, újra a Szovjetunióba utazott, örömmel tapasztalta, hogy az ország feléledt, pezsgő építőmunka folyik benne és sok min- <tf|$éle áru kapható n-eoiftkabáton azt a gombot (jobb oldalt, felülről a másodikat), amely az ő mellényeiül származott... * Elkérte a képet, hazavitte és a tükör mellé tette. Azóta naponta többször is megnézte. — Az én gombom látható rajta! A német vendég végighallgatta a történe ,et, alaposan szem ügy re vette a képet, némán bólintott, mintha ezt mondana: „pontosan így történt” —• nurd előhúzta mellény zsebéből a gondosan papírba göngyöli gombot (a papíron ott állt a séta dátuma), s a sok éve magánál őrzött emléktárgyat Lenin gombját az asz- szomynak ajándékozta. Őszinte örömmel. így gondolkozott ugyanis: minden jog és méltányosság értelmében csak ez az asszony lehel annax tulajdonosa íme, gondolta, bizonyítéka ez annak, hogy a szovjet hatalom belső lényegénél fogva a nép hatalma, s a világhírű politikai vezető meg a takarítónő e hatalomnak nem két pólusát jelenti. Hanem ez a parasztasszony Lenin valamiféle ' néni kéjének, dajkájának érzi magát... Nos, hát, amint mondani szokás: Isten adja, hogy j örökké így is maradjop! (Fordította: Radó György) csak Moszkvában, hanem az általa felkeresett falvakban is. Az egyik parasztházban, amikor belépett, mindjárt Lenin képe vonta magára figyelmét. A fényképből nagyított képen Lenin kabátot, sapkát viselt: pontosan ugyanazt, amely az emlékezetes séta idején volt rajta. Az idős háziasszony látta, hogy a külföldi vendég figyelmesen nézegeti a képet büszkén mondta hát neki: — Iljicsnek ezt a kabátját különösen jól ismerem. — Mit akar ezzel mondani? — kérdezte értetlenül a német. Az asszony erre elmesélte, hogy öt évvel azelőtt, amikor még a városban dől gozott — egy gyári klubnak volt a takarítónője —, Lenin odaérkezett egy gyűlésre. ő szokás szerint egy pohár teát tett a szónok elé, s közben egy gyors pillantást vetett Leninre, majd a széken fekvő kabátjára. Feltűnt neki, hogy a nem új. de még jól használható bársony galléros kabátjáról hiányzik egy gomb. Lopva elvette a kabátot és bevitte saját kis kamrájába a lépcsőfeljáró alá. Node ezután mit tehetett? Tartalék-gombjai nem voltak, és hát az idők is megváltoztak Azelőtt elszaladt volna a boltba vásárolni . .. Nos, gondolta, hátha síkéSs t i LEON YID RAHM AJSO V:
