Dunántúli Napló, 1964. november (21. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-22 / 274. szám
TASVÁRI LÁSZLÓ: '~ftájőzé4Mü)e^^ P ali a barátom. Nagyon megértjük egymást. ö húszéves múlt, én tizenkilenc. Ugyanabban a műhelyben dolgozunk, mindkettőnk esztergályos. Munka után mindig együtt járunk, egyforma ruhát hordunk. A szakik el is neveztek bennünket sziámi ikreknek. Nem zavar minket, szeletünk együtt lenni. Ke.lesben járunk a gyári klubba, az edzésekre, moziba, de a legjobb az, amikor fel tűrj ük a gallért, aztán bele az estébe, csavarogni! Olyan érdekes minden. Az emberek járkálnak, ragyognak a kirakatok, az utcák egészen mások, mint nappal, izgalmas dzsungel a park... Kóborlunk, nem sokat beszélünk, hol ő szél egyet, hol én. Meggusztáljuk a lányokat, néha beülünk az étterembe zenét hallgatni, m égiszünk egy málnát. Szeszt soha nem iszunk, vigyázunk a kondira. Szóval, Pali a barátom. Mégis összeakaszkodtunk egyszer. Lefogadhatják, egy nő miatt balhéztunk össze. Mit, nő?... Egy taiknyos lány volt az oka mindennek. > — Lilu vagyok, szervusztok, — mutatkozott be, amikor odakerült hozzánk. Kicsit furcsál- tuk, hogy egyből tegeződik, de gondoltuk, talán így volt szokásban ott, ahonnan jött. — Szerbusz, mondtuk neki, s különben aztán nem törődtünk vele. Az üzemben mind a ketten ráhajtottunk. Nem szerettem az öreg Bo- hicsek sirámait hallgatni, hogy így a mai ifjúság, úgy a mai fiatalság, semmit sem tud, nem ért a szakmához... Nekem ne sírjon! Beleadtam mindent, nem is mondhattak semmit a munkára. Meg szeretem is amit csinálok. Az olyan jó érzés, amikor az ember kése alatt göndörödik elő a fémforgács, még a szagát is szeretem. Keresni sem rossz, a szép ruhát pénzért adják, én pedig nem akarok topisain járni. Aztán ott van a Mutikám. Csak látnák hogyan csillog a szeme örömében, amikor hazaviszem a borítékot!.., Nagyon rossz lenne, ha nem csilloghatna!... Pali is így van ezzel. így hát mondom, nagyon elfoglalt bennünket a munkánk, ügyet sem vetettünk az új lányra. A műhelybeliek ugyan ugrattak, hogy folyton minket bámul, dehát nem érdekelt a szöveg. Aztán valahogy mégis hozzánk csapódott. Hármunkon kívül nem volt több fiatal a műhelyben, az idősebbek meg csak félvállról ;t_, beszéltek vele, gúnyolódtak rajta, mert bizony elég gyönge volt a szakmában. Megsajnáltuk. Velünk járt ebédre az üzemi étterembe, sőt hazafelé is együtt, hármasban mentünk, mert kiderült, hogy arra lakik mifelénk az asszonynővérénél. Nem mondhatom, hogy örültünk neki, de aztán megszoktuk. Egyszer megbetegedett, így hát újra kettesben mentünk hazafelé. Azt mondja Pali: — Na végre, nem lóg a nyakunkon az a lány! — Kész szerencse! Már úgy is olyan régien mentünk haza így kettesben, — kontráztam én is. A régi, jó érzés azért valahogy nem jött meg közénk. Azelőtt fed szóból is meg- erieitük egymást, de most mintha süketek lettünk volna mind a ketten. Csak hallgat- tuniK, de ez nem olyan volt, mint máskor. Pár hót múlva, egy reggel Pali új ruhában joo. oe az üzembe. — Mintha behúzott volna egy oikilósat!... Eddig mi ketten mindig ear -zerre csináltattunk ruhát, egyforma szö- veuxii. Ez olyan baráti szövetség volt nálunk. Es most?! Nem tudtam szólni a meg- lepe.wiol. Nem is kellett, mert Pali szégyenkezve ivezdte magyarázni magától is: — Tu- goü ... anyám lepett meg vele... Én nem is uiuuam... Ne haragudj! A z ökölvívó-mérkőzéseken mindig van egy pillanat, amikor az ember villa- ..-»szerűen iönsmeri a helyzetet, látja világosan, hogy mire szamithat. Az ... j/amomra ez volt ez a pillanat ebben aí. ,.0j oen. — Lilu... A lánynak akar tet- sze.-i, azért nem szólt nekem! Hogy csak neki icgyen ilyen pazar ruhája!... — Dehogy haragszom, miért haragudnék?-. Csaa ennyit teleltem neki, de bántott a dolog erősen. Nem a lány miatt, mit érdekelt engem arckor még! Hanem a barátság!... f igyelni kezdtem őket. Könnyű volt, mert to vau ura is együtt járjunk hármasban. Liiliun nem is vettem eszre semmi különöset, de láuam, nogy Pali egyre jobban odavan érte. Koi-r..xVaJikotó ötletem támadt ekkor. — Be- sz-. ..,v en is! Cserbenhagyott, visszafizetem na o megtehette, én miért ne?! hí _ gnezdódött a harc közöttünk. Én is csd- na.uittam új ruhát, mit mondjak, legalább ke. j.onttal jobbat, mint Palié. O nem kér- o—_ .. semmit, amikor meglátta, csak az arca ruu--..a: betaláltam! Nem tudtam megállni, kaján képpel bekonferáltam az új jakéit: a mu iiiám engem is meglepett. Mit szólsz, jól an.'. • • Ügy látszott, az első menet, döntetlenül végződik. Liiu egyformán kedves volt mindkettőnkhöz. Igen, de megjött a nyár, és én fölénybe kerültem. Szombatonként lejártunk a Balatonhoz a gyári klubházba. Vasárnap estig lubickoltunk, eveztünk, vitorláztunk. Ebben én menőnek számítok, mert már ipari tanuló korom óta edzésben vagyok minden nyáron. Palit sosem érdekelte a vitorlázás, azt szokta mondani, nem sport, nincs semmi fantázia abban, hogy valaki köteleket huzigáljon. Most ráfizetett erre, nekem pedig nagyon megfelelt a dolog. Vitorlázó-bravúrjaim szemmel láthatóan erősen hatottak Lilura, egyre kedvesebb volt hozzám. Pali viszont fokozatosan elsötétedett, de ez nem érdekelt engem. Mint egy istien, úgy nyertem meg a vállalati vitorlázó versenyt. A nyár hőse lettem, ünnepeltek. Este Liluval otthagytuk a bankettet, .kihajÓ2funk a vízire. Hajnalig csókolóztunk a holdfényben. Másnap műszak után Pali egyedül indult hazafelé, mi pedig moziba mentünk kettesben. Harmadnap cukrászdába, negyednap sétálni a pariiba, aztán táncolni, így váltakozott a programunk napról napra. Hármasban nem jártunk többet, Pali teljesen elmaradt, tőlünk. Néha sajnáltam a fiút, de akkor már egy kicsit én is szerelmes voltam a kislányba, hát vállat voltam, ha eszembe jutott. ö viszont nem sajnált engem. Elfelejtettem mondani, mindketten bunyósok vagyunk. Mint jóbarátok, az edzéseken is együtt dolgoztunk mindig. A súlycsoportunk is azonos. A vitorlásversenyt követő első edzésen is — éppen úgy mint azelőtt — fölálltunk szépen egymással szemben. Akkor ért a meglepetés. Faili se szó, se beszéd, nekem jött és bemaszatolt egy olyant, hogy leültem. Azon az edzésen még háromszor küldött le a földre. Először nem értettem mi van vele, csak később esett le a húszfilléres: a lányért fizet! — Rendben van ldskomám, gondoltaim, nem az a legény, aki adja! Kérhettem volna másik edzőtársat a trénerünktől, dehát vér van bennem is, csak azért sem! Ha te belevaló gyerek vagy, én is!... H etenként kétszer edzettünk, hetemként kétszer vert meg a fiú. Mint a szódás a lovát! Persze nagy erőfölényben volt, az én kondíciómat megette a mindenesti föntmaradás. No és Palit fűtötte az is, hogy törlesszen. Keservesen, de azért álltam a dolgot Egészen a versenyig. A téli kerületi bajnokság megkezdése előtt klübválogatót rendeztek nálunk. Váltósúlyban mi ketten voltunk a legerősebbek, minket párosítottak össze. Éreztem, baj lesz. Lilut mindenáron le akartam beszélni a versenyről, de ő azt mondta, látni akarja, hogyan győzök. — Azit én is szeretném látni, — gondoltam, de nem volt mit tenni. Két perc nem sok, ugye? Hát én két percig nem álltam meg a kötelek között Már az elején kikészültem egy sorozattól, aztán csak menekültem, támolyogtam, amíg Pali egy lengével leküldött. Kiszámoltak. Lilut hiába kerestem a verseny után. Nem várt meg, pedig előtte megbeszéltük. Gondolhatják a többit. Lilu most engem dobott. És minden kezdődött elölről, de megfordítva. Ezután én jártam egyedül haza, s ők mentek esténként moziba, sétálni, táncolná. Bizony fájt a szívem. A lányért is, de különös. Paliért is. Amíg Lilu velem járt, elég ritkán jutott eszembe az elfuserált barátság, de most, ahogy egyedül ténferegtem az utcákon, belémsajgott valami, szomorú voltam. Az edzéseken azért kiosztottam Palinak a magáét, ne féljenek. Formában fölébe kerekedtem, mert akkoriban ő éjszakázott, amíg én pihentem. És a dühös is én voltam, a verekedésnél pedig sokat számít, hogy kinek van törleszteni valója. Lassanként szelídült a mérgem, enyhült a sértődöttségem. Teljesen mégiscsak akkor szűnt meg, amikor egyszer ottfelejtettem az órámat a gyárban. Már csaknem hazaértem, amikor észrevettem. Visszafordultam. Amint benyitottam a műhelybe, Lilut láttam meg és Palit Az esztergapad fölé hajoltak, a fiú halkan magyarázott: — Látod, az ilyen ho morúLatoknál így kell beállítani a kést. Próbáld csak! A lány rosszul csinálhatta, mert Pali kijavította: — Nem jó. Nézd, így... Elszégyellltem magamat. — Hiszen ez a fiú jobban szereti a lányt, mint én! — Nálam csak egy kis bizsergés volt, de ez igazán szereti, mert törődik vele A munkájával is törődik, azt akarja, hogy többet érjen ... Nem vettek észre. Csöndeden kilép em. A legközelebbi tréningen már rendesen dolgoztam, nem használtam ki az erőfölényemet. Láttam Paün: csodálkozik, hogy elmarad a püfölés. De az edzés végén azért csak any- nyival váltunk el: — szevasz, — szevasz. Újévkor az öreg Bohicseket elvitték művezetőnek egy másik üzemrészbe. Oj meóst kaptunk egy olyan huszonötéves forma, vékony, magas fiatalembert. Nekem az első pillanattól kezdve nem tetszett. Ha megkérdezik, nem tudtam volna okát adni, talán csak azt, hogy olyan kimért volt, mint tíz deka savanyúcukor. — Persze, tartani akarja a tekintélyét a mókus, — gondol am. — Hát csak tartsa! Felőlem? Melózok és kész. Nem is vollt vele bajom. Palinak annál inkább. Na, nem a munkája miatt, — amit ő kiadott a kezéből, az jé volt. Csak az nem volt jó, hogy az új fiú hamar észrevette, milyen pazar alakja, szép szőke haja van Lakinak. Láttam, Pali is fölfigyelt a dologra. Azt is láttam, hogy a lány egyre hidegebb hozzá. — Na, mondtam magamban, — itt hamarosan megszólal a gong. Úgy is történt. Á tél végle felé műsoros táncestet rendezett a gyári színjátszó-csoporti Azon az estén nem színdarabot játszottak, hanem valami irodalmi műsort mutattak be. Legnagyobb sikere az új meósnak volt. Jól is mutatott a magas, elegáns fickó és nagyon tudott. Kellemes hangon szavalt, minden szám után nagy tapsot kapott. Nekem is tetszett amit csinált, csak azt fur- csállottam, hogy állandóan egy helyre néz versmondás közben. Mintha egy illetőnek szavalna. — „Milyen volt szőkesége...” Elfogott a kíváncsiság. Tekertem a nyakam, ki az? Hát nem Lilu ült ott?! Mellette ott a szegény Pali, de a lány rá sem ránt, csak a meóst bűvöli, majd elolvad. — Mi lesz itt:?! A műsor végén gyorsain a falak mellé rakták a székeket a rendezők, elkezdődött a tánc. Én nem szálltam be, Paliékat figyeltem az ajtó mellől. Láttam, hallgatnak mindketten, de azért nekiindultak. Alig fordultak páráit, megjelent a bonviván. Lekérte Lilut. Egy kör után Paü visszakérte. A meós újra. Pali meginti Mindenki őket figyelte már. Aztán az egyik tánc végén Lilu kifelé indult a teremből, a szépfiú kísértei Pali lépett utánuk vagy kettőt, aztán megállt, biztosan nem akart még nagyobb feltűnést De nem bírta sokáig, 5 is kieietett. Láttam az arcát, rosszabb volt, mint két bekapott horogütés után. — Na, — gondoltam, — ha ez most nekivadul! Utána mentem. A ruhatárnál rángatta magára a kabátot, s leszaladt a lépcsőkön. Li- luék sehol. Én is gyorsan kaptam a felöltőmet, nyomás Pali után! Lilu már az utca végén járt a meóssal. Sg-másba karolva! Pali két villanyközzel mögöttük ment. Azok ott elől befordultak a sarkon. Balra, ahonnan a meós szokott érkezni reggelente a Pannóniáján. Pali egy percig is állt ott egyhelyben, utánuk bámulva. Aztán hirtelen nekilódult. — Pali!... Kiáltásomra megtorpant, visszanézett. Odafutottam hozzá. Ügy lihegett, min* égi ehéz mérkőzés harmadik menetében. — Összetöröm őket! — hörögte. Nyugtattam. — Ezeket? Ezt a lányt? t’e .., Megérdemli? Úgy nézett rám szegény fiú, mint egy őrült. Nagyon fájt érte a szívem. Meg magamért is... Talán ezt érezte meg, mert lassan t- gedett arcán a feszültség, az öklei is sze - nyíltak. Megrázta fejét, mint bekapott ,iagy ütés után, s azt mondta rekedtem- — igazaJ van. Gyerünk! Elindult hazafelé a régi utcánkon. Én mellette, mint azelőtt. Egyszerre léptünk, a vállunk néha egymáshoz ért. Hallgattunk mindketten. A kapujuknál megálltunk. — Hát... szervusz, — nyújtotta a kezét. Jól megfogtam. — Szervusz. E kkor váratlanul, különös hangon, furcsán, mintha sírni akarna, elkezde.t nevetni Pali. Nevetett, hahotázott, úgy, hogy a kacagás rám is átragadt, vele kellett nevetnem. A csöndes utcán visszhangzott a hahotánk, nem csillapodtunk. — Ezért... vakkan tóttá Pali a vad hahoták közben, — hát ezért a lányért püföltük mi egymást cipóra Hahhahha!... Ezért vertük egymást egy évig?! És nevettünk. A könnyünk is kicsordult. Falu Tamás: Éled a gyár, lágy füstje már Gomolyogva száll az égre, Fürge a kéz, alkotni kész... Ez a munka békessége... iesseq. A nedv kering, a búza ring, Kék meniiybolt terül föléje, A magszem él, lesz majd kenyér Ez a földnek békessége. As est leszáll, cslllagsugár Nézi, hogy lenn láiiipa ég-e?- A kapuban álom suhan ... Ez az ember békessége. TH1ERY ÁRPÁD: A VADEMBER (Fantasztikus történet) Az osztályvezető feleségének migrénje volt. — Te is hallod? — kérdezte. — Mit? — A fegyverropogásit. Az osztályvezető egy ideig valami tisztességes válaszon törte a fejét, de semmi se jutott az eszébe. — Kihozom a kocsit a garázsból — mondta később kedvetlenül. — Esetleg elmegyünk vacsorázni. Az asszony a tenyerét a homlokára szorította és bólintott. A garázs lényegében stratégiai pontra épült, bástya- szerűen összefogva az udvar északi és keleti sarkát. Az osztályvezető lába alatt ropogott a finom kőzűzalék, nagyon szerette ezt a jellegzetesen kemény zajt Az udvar közepe táján hanyagul felnézett, éppen valami kis ostoba hivatali ügyre gondolt, s ugyanabban a pillanatban földbe gyökerezett a lába. A garázs betontetején, az utcai ívlámpák kék fényében egy férfi állt. Szoborszerű volt, mint egy indián, csaik egy könnyű ágyékkötőt viselt, pedig napok óta plusz hat fok volt a legmagasabb nappali hőmérséklet. Ez valami őrült lehet, gondolta megdöbbenve az osztályvezető, néhány pillanatig idegesen toporgott, majd bizonytalanul intett a szoborszerű férfinak, mintha azit akarta volna mondani, hogy rögltön jön, csak egy pillanatnyi türelmet kér: valami nagyon fontosat benn felejtett a házban. A Vadember a betontető szélén állt, zöld szemében idegesen villogtak a fénye*, de szoborszerűsége nem váltótott, a bal kezét kissé begörbítette, mintha valakit magához akart volna ölelni, s a kopár fennsíkokra, a terméketlen vízmosásokra meg a sziklákra és a kanyonokra gondolt, ahol otthonosan szokott mozogni, ahol a hegyek meg a vizek, az állatok meg a fák egyetlen intésére szoktak megmozdulni, ahol a jelzéseknek fontos szerepük van — és a tisztaságnak — és ahol az utóbbi időben megértette, hogy másféle formák is vannak a világom, mint amiket a fennsíkokon meg a kanyonokban lehet -át- ni, s megértette, hogy szüksége van az emberekre. Az osztályvezető tulajdonképpen büszke volt, hogy az ő garázsa tetején jelent meg ez az ember, és rövid idő alatt mozgósította a szomszédokat meg a barátait. A rendőrség utasításainak megfelelően körülvették a garázst, "ogy a Vadember a riadókocsi ’tv. g- érkezése előtt meg ne szökhessen. — Biztos, hogy őrült? — kérdezte egy óvatos hang. — Olyan, mint a Tarzar —1 sóhajtott egy romantikus -ai- lamú fiatal nő a klikkből és egy ciprusbokor mögé i i födött. — Jó alak, de sokkal o'M- nyabb, mint a Tarzan. — De izmos. — Felőlem Kain is eh t. — Ennek biztos nem kofct a foga fájni — ^ adta egy irigy múzeológu — Ellenszenves alai. — Miért? — Pesszimista feje van — Meg kellene szólítani. — Gondolod, hogy tud ma. gyárul? — Talán németül? — Miért éppen néme'űl? Pakisztáni is lehet. — Kihez van szerencsénk? — Honnan érkezett? — Az őskommunizmusból — mondta valaki és röhögött. A Vadember már éve* óta csak a fák és a sziklák nvói- vén beszélt, az ő távolság- és időszámítása egészen más szisztémára épült, és így >em értette, amit a szomszédom és az osztályvezető barátai Kiáltoztak a ciprusbofcrok között. Időnként bizalmatlanul mosolygott, mintha gondosan vigyázott volna, hogy el ne rontson valamit, volt az arcán valami bölcs, kékfényű gúa«»
