Dunántúli Napló, 1964. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-06 / 183. szám

BW4. AUGUSZTUS «. (IIAPLÓ' Minden szív értük dobban piacon Báayasaerencsétíjenség tör­tént a komlói Zabák-aknán. Kedd délután 14 óra 50 perc. A bányában négyszáz ember dolgozik. Úgy mint szokás: tréfálnak, komoly dol­gokat beszélnek és közben szaporodnak az ácsolatak, te­lik a csille. Lent minden egy­forma. Az emberek is egy­formák, szénporosak. Erős, ke­mény fiatalemberek. Tülmann Antal csapatvezető vájár az egyes szint 10-es telepi mun­kahelyről tovább megy a ket­tes munkahelyre. Tillmann a legidősebb köztük: harminc­egy éves. Tapasztalt bányász. A többiek is azok. A szak­munkások is, villanyszerelők, lakatosok, fenntartók. Dol­goznak, várják a műszak vé­gét. Láng csap végig a (ejtésen ..; S ekkor elszabadul a pokol. A munkahelyein levő sűj tólég valamilyen oknál fogva — még nincs teljesen tisztázva miért — meggyul­lad, s láng csap végig a mun­kahelyen ... Riadó! — A bányamentő osztagok csatába kelnek az életért. A tröszt igazgatósági épü­letében a műszaki vezetők ta­nácskoznak, amikor megérke­zik a hír. A tröszt vezetői ko­csira szállnak és rohannak a aobáki aknához. Komlóra in­dul a pécsi bányamentő csa­pat is. Szirénáznak a fehér mentőautók. Zobák-aknán a főmérnök intézkedik. Kezéből senki ki nem veheti az irányítás jo­gát. Rajta a felelősség. Nyu­godtságán, megfontoltságán sok múlik ezekben a percek­ben. — Elhagyni a bányát! — hangzik a parancs. S jönnek az emberek ko­moran, feketén. A hozzátar­tozók pánikját nehéz csilla­pítani. Hozzák a sebesülteket is. A lángtengerből, az elsza­badult pokolból. — Orvost! Orvost! — hal­latszanak a kiáltások. Első­segélyt az embereknek. A mentőkocsdkkal egy orvos ér­kezett, nem győzi. Steril le­pedőket! A húsz helyett csak egyet találnak. Az igazgató intézkedik. Gyorsan jöjjenek a pécsi bányák orvosai. Jön­nek. Megérkezik Pál doktor, majd Li posies doktor. Az igazgató a fejét fogja. Kom­lón kilenc orvos van, de csak egyet találnak hirtelenjé­ben. Az igazgató arca eltor­zul. Percek alatt éveket lehet öregedni. A tröszt ügyeletesei értesí­tik a pécsi bőrgyógyászati klinikát. — Bányaszerencsétlenség történt... Többen lesznek... Kérjük az igazgató elvtár­sat ... — Azonnal intézkedem. Min dent elkövetünk, a klinika egész személyzete a rendel­kezésre áll. Huszonegy bányászt szállítanak a menták Újabb telefonok, újabb kérések. A megyei és a vá­rosi pártbizottság vezetői min­dent elkövetnek, hogy a bá- nyakatasztrófa sebesültjeiért a lehető legtöbbet megte­gyék. Többen a helyszínre sietnek, összeköttetés a többi egészségügyi szervekkel, in­tézményekkel. Vér, kötsze­rek, segítség, segítség... — Minden szív értük dobban e nehéz óráikban. Szerdán este írom e sorokat, de vannak akik kedd reggel óta talpon vannak, hogy mindent megte­gyenek a szerencsétlenül járt bányászok érdekében. A klinika igazgatója intéz­kedik. Orvosak, ápolók siet­nek vissza a munkahelyükre. Az is, akinek lejárt a mun­kaideje, és az is bejön, aki éppen a szabadságát tölti. — Elhagyni a bányát! — parancsszó után gyorsan su­han a kas. 16 óra 15 perckor mindenki a felszínen van. A könnyebb sérülteket első­segélyben részesítik, mehetnek haza. Csillapodik a tömeg is. A mentők szirénázva rohamnak. Huszonegy bányászt szállíta­nak Pécsre. Talán nem lesz halott. Talán? Mindenki élt, aki kiszállt, akit kihoztak a föld mélyéből. A klinika felkészülten vár­ja a szerencsétlenül járt bá­nyászokat. Sajnos, Kárpáti István vil­lanyszerelő már nem érkezik meg a klinikára. Útközben I meghalt. Huszonkilenc éves j volt, két gyermek édesapja. A következő műszak nem száll le a bányába. Bizottság siet a helyszínre. A minisz­tériumból, a bányaműszaki fő­felügyelőségről, a pártközpont­ból, a szakszervezeti vezető­ségtől. Tamássi István minisz­tériumi főmérnök irányításá­val megindul a vizsgálat. A klinikán intézkednek, a bánya vezetői segítenek. Ko­csit, kötszereket adnak, siet­ni, sietni... Mindent megtesznek a sebesültekért Szerdán a trösztigazgató fo­gad. Tájékoztat az esemé­nyekről. A titkár lép a szo­bába, szomorú dolgot jelent: Kovács András vájár 28 éves, nős, két gyermek édesapja meghalt. Az igazgató szeme homályos lesz. Nehéz átélni ezeket, a pillanatokat. Aztán tovább jelenti, hogy a klinikára mit küldtek a bányászoknak: citromot, szó­davizet, üdítőitalokat, tojást, málnát... — Amit kémek, mindent adjanak. Bármit, csak gyor­san, ez az utasításom. Kocsi is álljon a rendelkezésre! — Igen, — távozik a tit­kár. Beszélek Zabák-akna főmér­nökével is, aki higgadtan in­tézkedett és irányította a mentést. „Két óra múlva mindenki a felszínen volt, a bányában az életveszély el­múlt. A vizsgálat még fo­lyik.” A klinikára is elmentem. Dr. Gróf Pál, a klinika igaz­gatója állandó kapcsolatban áll a tröszt vezetőivel. Csak annyit mond, hogy a klinika mindent megtett a sebesülte­kért. A beosztástól függetle­nül mindenki készenlétben állt. Közben állandóan cseng a telefonja. Professzor kollé­gájával beszél, aki a segítsé­gét ajánlja. Igen jó hallani a szavakat... Jósolni nem lehet. Az or­vosok sem tudnak biztosat mondani. De egy biztos, min­dent megtesznek. Mindenki mindent megtesz, hogy segít­séget adjon. Minden szív a sebesült bá­nyászokért dobban ezekben a percekben. Gazdagh István Vízi gondok a vízi városban Szervezik a vízmű építését Mohácson .4 legszebb strand a Duna partján Azt mondják a mohácsiak, hogy a várost „elfuserálták” az alapítói. Nem jó helyre rakták le az alapköveit, vala­hová a Szőlőhegy alá kellett volna települni. Ott egyszer­re megtalálták volna a kétféle „levet”, úgy mint a hegy le­vét a belső, valamint a Duna „levét” a külső folyadékigé­nyek, a strandolás kielégíté­sére. A mostani város partján nem lehet fürödni, csak a túlsó parton. Aztán a mohácsi szülők is panaszkodnak, — nincs vízi oktatás a városban. Ha a papa nem ér rá, akkor szégyen ide, szégyen oda, mo­hácsi létére nem tanul meg úszni. De ami a legfurcsább, akkor is legyintenek a kezük­Csörög a vekkeróra, med­dig is? — húsz évig, har­minc esztendeig? Ki tudja? S ha felmondja a szolgála­tot, akkor egy másik csörög hajnali negyed ötkor. Az órát ki lehet cserélni, ha megko­pik, be lehet vágni az éjje­liszekrénybe, de Szlanyinka János húzza a bakancsot, ruhát, szemüvegét és elbal­lag a turbinák közé. Neki még van tennivalója itt a régi erőműben, Szlanyinka János művezetőnek, akinek soha eszébe sem jutott, hogy egyszer majd odaültetik az asztalfőre, valaki elkántál egy fövid búcsúztatót, koc­cintanak, aztán ... este a vekkert hasra fordítja, ne csörögjön, illetve... teljesen mindegy, hogy zörög-e vagy sem. Csak az utolsó év, a tava­lyi, az eszébe juttatta. — Számolta? — Számoltam. Még háromszáz nap... 5 kettőszázhuszonnyolc nap..., harminc nap és már csak egyetlen egy nap. 1963. de­cember vége. Leltárilag le­adja a szerszámokat: a .bubiért”, blokkfogót, kala­pácsot, művezetői naplót. „Leltárilag”. Ostoba szó. — Volt ünnepség? — Volt. Vacsora, sör, bor. Meg egy kis daj-dajozás . .. — Más nem? — öngyújtót kaptam, pénztárcát, benne öt darab százas, ezt az üzemvezető­ség adta. Meg volt... Térdét csapkodja, nevet: — ... Meg volt egy szo­bor is. Meztelen nő. Kelemen Gyula üzemve­zető szól közbe: — Jani bácsi azért kapta, hogy kedvet kapjon a nősü­lésre. — Az! — mondja Szla­nyinka János és megint ne­vet, nem is cáfolja. Ismét csörög az óra — És most megint itt az üzemben? — Igen. — Miért jár be? — Mert... Állát simogatja, elgondol­kozik, meg kéne ezt ponto­san fogalmazni, hogy miért is? A nyugdíj kilenc forint híján 1700 forint, igazán szép pénz. Az ötszáz forint, amit a havi hat-nyolc napi munkáért kap, no, persze... jó pénz ez is, elég erős dohányos, arra is kell, meg néha a fröccs, sör, ez-az ... De erre még a nyugdíjból is telne. — Hát akkor miért? — Tudja, úgy van ez, hogy számoltam a hónapo­kat, heteket, napokat és amikor odajut az ember, hogy azt mondják neki: „Letelt az idő, Jani bácsi”, akkor... Majd és mondom tovább. Szóval, akkor feljajdul az emberben valami, mintha az évtizedek kárbavészné- nek, mintha az üzem válna hűtlenné Szlanyinka János­hoz, miután az idő, ugye ... letelt. Ez persze nem igaz, csak egy fájdalmas láto­más-féle, ami akkor fogta el először, amikor búcsúztatták őt is, meg az esztergályos Korda Károlyt és a kőmű­ves Luxemburger Andrást. Akkor hirtelen rászakadt a csend, de annyira, hogy a koccintgató-énekelgető em­bereket úgy látta az asztal mentén, mintha némafilmet nézne egy teljesen üres, sö­tét nézőtéren. Hatvan esz­tendővel a vállain. — És aztán? — Aztán a Kelemen elv­társ üzent egyszer, hogy hétfőn jöjjek be Kelemen Gyula mondja: — A hármas segéd-turbó csapágyait rendbe kellett hozni. — Más nem tudja meg­csinálni? — Váradi Géza lett volna még... — Az is az én tanítvá­nyom volt, meg a Stenko- vics Guszti, meg a „selejt”, vagyis a Marton Pista... — szól közbe Jani bácsi. — Hol vannak ezek az emberek? — Az új erőműben, Mar­ton Pista meg a távfűtésnél helyettes üzemvezető. — Szóval Váradi elment az erőműbe, gondoltuk Ja­ni bácsi szívesen bejárna az üzembe, mert mindig akad itt munka. És mondom, a hármas segédturbinát már javítani kellett, várni nem lehetett. Tervszerűen előír­juk a berendezések TMK- ját. Ezt meg kell csinálni., ha törik, ha szakad. A turbináknak neves szakértője Szlanyinka János. Mellette dolgozik a fiatal Koch Tibi, az is az ő tanít­ványa. — Múltkor meg, nézem, melegszik az olajreduktor motorja. Eldugult a portól, piszoktól. Mondom Tibor­nak, ledobni gyorsan a „klopnit”... — várjon, ne így írja, hanem ennek a neve nyílástakaró-lemez, szóval, azt is meg kell csi­nálni ... — magyarázza Ja­ni bácsi, s én egyre inkább belátom, Jani bácsira való­ban szüksége van az üzem­nek. Otthon pedig ismét zörög az óra reggel negyed ötkor. Nincs messze az üzem, a Tolbuhin út 4 alatt lakik.. Jani bácsi főz, takarít otthon. Néha még mos Is. Ki csinálja? A mama fára­dékony már, nem is csoda, a felesége meg szegény, meghalt esztendőkkel ez­előtt. — Nem fárasztó az üzemi munka? Élénken tiltakozik. — Nem, nem! Otthon nem találtam a helyemet. Min­den hajnalban fölébredtem, aztán az ágyból néztem a plafont. Azt hiszem, abban inkább elfáradtam volna ... A hajdani Kriszt-féle ven­déglővel szemben, a trafik előtt áll a nyugdíjasok pad­ja. Ott ül Szlanyinka János, aztán a Schürer, aki a szén­mosó művezetője volt, meg a másik nyugdíjas műveze­tő, az Alföldi Viktor, meg a többiek. Ülnek ott délután, aztán beszélik a meccset, vagy a holnapi pincejárást, Goldwater ügyleteit, régi üzemi históriákat, mai fiata­lokat, akikkel kellett ugyan vesződniök, de megérte, mert jól tartják magukat az üzemben. Kettőkor, kettő után jön a jónép a környék üzemeiből, a régi erőműből is, szénmosóból is, kerékpár­ral, de többnyire motorral vagy gyalog. Ez utóbbiak várakoznak a buszmegálló­nál és közben odaköszön­nek tisztelettel a nyugdíja- j sok padjához. Ok meg addig t elhallgatnak, némán figye­lik a szokásos délutáni em­ber-forgalmat. Szlanyinka János meg be­lül örül, hogy holnap reggel — mivel hogy egy hetet el­kezd ebből a hónapból — neki csörög az óra ismét és nem is hallgattatja el, hadd csörögjön végig, míg a rugók bírják, míg le nem áll# Rab Ferenc kel, ha az idegenek arról ér­deklődnek, hogy mit tesz a városi tanács az úszómedence ügyében. A társuld» Ezek után azt lehetne hinni, hogy a város vezetői is kéz- legyintéssel intézik el a dol­got, s nem törődnek a vízi város vízi gondjaival. De ez alapvető tévedés. A mohácsi tanács ugyanis nem tért napirendre a vízi ügyek felett, hanem nagy sza­bású szervező munkával ala­pozza meg, hogy Mohács a korszerű igényeknek is meg­felelő vízi. város legyen. Igaz, a 12 ezer embert nem tudják áttelepíteni a Szőlőhegy alá. De nincs az a mohácsi, aki ne hozná így is le a hegy levét önkéntes társadalmi munká­ban. A közigazgatás szervezé­sére tehát csak a másik folya­dék, a víz biztosítására van szükség, legyen az ivóvíz, vagy úszómedence vize. Bár a két­féle víz közül mindkettő fon­tos, de az életszükségletek szempontjából az uszodát még sem lehet „egy nap alatt em­líteni” az egészségileg kifogás­talan ivóvízhálózattal. Ezt a látszólag egyszerű tényt azért fontos hangsúlyozni, mert a mohácsi lakosság és a város vezetői között itt az ütköző pont. A városi tanács vezetői és a szakigazgatási szervek min­den erejüket latba vetve szer­vezik a vízműhálózat építését. Mindenekelőtt megszervezték a mohácsi vízműtársulást. — Előtte feláldozták estéjüket s végigjárták az üzemeket, hogy felvilágosítsák a lakosságot a vízhálózat építésének fontos­ságáról. De az anyagi áldo­zat is hatalmas mértékű. Pusz­tán 100 ezer forintot fizetnek ki azért, hogy Vízügyi Tudo­mányos Kutató Intézet eldönt­se, elegendő mennyiségű víz van-e az úgynevezett Jenei- völgyben. Azt ugyanis már megállapították, hogy az ott talált forrás vizének kiváló a minősége. Nemsokára megkezdik a víz­torony építését a mohácsi út tengelyében, igaz, hogy a la­kosság anyagi hozzájárulása mintegy 10 millió forint lesz, és ebben még nincs benne a társadalmi munka, amit addig nem terveznek meg. amíg el nem készül a teljes költség- vetés. Oltöső, zuhanyozó, rentléglö De a strand sem mostoha- gyerek a város vezetői előtt. Külföldiek emlegetik, hogy ke­vés ilyen szép strand van a Duna mellett, mint a mohácsi. A dicséretnek megvan az alap­ja, hiszen 300 vállfás öltöző, négy rózsás zuhanyozó, 15 asz­tal hozzávaló padokkal, azon­kívül két vendéglő és egész­ségügyileg kitűnő ivóvíz várja a fürdővendégeket. Még a fel­nőttek között is nagy népsze­rűségnek örvend a gyerekek részére készített csúszda. A strand kölcsönzőjében gumi­matracot, nyugágyat és min­den szükséges cikket któdnsk.f A városi tanács tisztviselő- gárdája számtalan vasárnapot töltött társadalmi munkával a Duna túlsó partján. Egyszóval, a strandért is megtettek mindent, amit eg.i ekkora város saját erejéből megtehet. Többre, így az uszo­da építésére, valamint az úszó mester tartására már maga­sabb segítség kellene. T ársadalmi munkában Azon talán lehetne vitatkoz­ni, hogy a városi tanács fel- világosító munkája milyen mértékű volt, nem kellett vol- na-e több, gyakoribb üzemlá­togatással alaposabb tájékoz­tatást nyújtani. Hiszen ami­kor a Vízmű Társulásba be nem lépett mohácsiaktól is kérték a szükséges összeget, azok akkor arra hivatkoztak, hogy alig tudnak valamit a társulásról. Ezért a városi ta­nács vezetői újra hozzálátnak az üzemlátogatásokhoz, a fel- világosító munkához. A lakos­ság azt az igényt is jogosan támaszthatná a városi tanár« elé, hogy a pedagógusok'^', sportolókból vagy mások ÍV társadalmi munkában működő úszó-oktatóat szervezzen. Bőt igaz, hogy a gyerekek részeve kijelölt fürdőterület egyenle­tes talajú és sekély vizű. s az idén ott még senki sem fulladt a Dunába. Biztonságot jelent a három főnyi . őr- személyzet” is, de a szülő!; igénye jogos, az úszóoktatást meg kellene oldani. Mindezek ellenére a mohá­csiaknak nincs joguk a kéz- legyintésre, a város vezetői nem feledkeztek meg a vízgon dókról. Arról nem lehet vitat­kozni, — hogy ha már min­denre nem jut pénz — az egészséges ivóvíz fontosabb az uszodánál. S az ivóvízért, mel­lette még a szabad strandért is a mohácsi vezetők nagy erő feszítést tettek, s a iövőben is komoly munka vár rájuk. ‘ Ha elkészül a vízhálózat, ah­I kor bizonyosan szóba kerül \ az uszoda építése is. Földessy Done# «

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents