Dunántúli Napló, 1964. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-23 / 197. szám
M fszter, a megbeszélés szerint tizenhárom óra húszkor megérkezett. — Hatvan percünk van az indulásig — mondta, közben a táskáját meg a kabátját egy üres székre dobta, leült az asztalhoz, majd az étlap tanulmányozásába mélyedt. Götz, a másik író, aki utazás közben csak kávét szokott inni, időnként Miszter sápadt, kissé keleties fejére bámult. Miszter megérezte a pillantást, és felnézett a tányérból. Ideges volt, mintha bozótokban járt volna, már többször meg akarta magyarázni, hogy az embernek tisztában kell lennie a tehetségével, ez az érvényesülés kulcsa, és hogy Götz írásai tulajdonképpen azért nem arattak eddig átütő sikert, mert minden novellájából lényegében ugyanaz az arc, ugyanaz a vonalzó*- szerű termet,, és ugyanaz a különös, kissé fanyar jellem néz vissza, mintha Gqtz minden írásában tulajdonképpen önmagával szeretne leszámolni, de a magyarázat mindig elmaradt, mert Miszter úgy gondolta, hogy ezek a dolgok kizárólag Götz magánügyeihez tartoznak. Götznek eredetileg , Geuts volt a neve, de Götznek nevezte magát, mivel az emberek így sokkal könnyebben ld tudták mondani a nevét. Eredé ileg csőszerelő volt, mesterétől nagyon sok fontos fogást megtanult, meg azt is, hogy az ipar életképtelen csövek nélkül, a szakmának tehát állandó konjunktúrája van. Götz a kígyószerűen hosszú gödrökben tanulta meg a dolgok természetes ritmikáját is, és mindent, amire szüksége volt az életben, de ez a jellegzetesen megfontolt és kissé közömbös ritmika hetek óta hiányzott belőle, alig tudta összeszedni magát az izgalomtól, és az se nyugtatta meg, hogy a titkárnő percnyi pontossággal szervezte meg ezt a bonyolult találkozást Misz- terrel, az egész utat, am inék a végcélja: az Angyal utcai Kultúrpalota volt. Miszter megevett négy szelet hideg húst, az állomáson közben átrobogott egy express vonat, hosszú, fagyos huzatot húzott maga után. A vágányokon több szerelvény állt, az utazóközönséget hangszó- >.),rók segítségéve^ tájékoztatták, „jíjöiz kimerültnek érezte magát, minden egy kissé összetapadt a fejében, mintha egy veszélyes bűnöző lett volna, akit a fárasztó kihallgatások után helyszíni szemlére kísérnek. Miszter is fáradt volt. Egész éjszaka sízorosian egy fiatal nő mellett ült, a bankett elhúzódott, és nagyon sokat kellett inni. — Időben érkezünk? — kérdezte., — ötkor. — Tudod, hol kell leszáUni? — Tudom. — Jártál már azon a környéken? — Ott születtem — válaszolta Götz rövid tűnődés után, és kökben idegesen maga elé nézett, mintha hazudott volna. Miszter meglepődött. — Nem is tudtam. — Mit? — Hogy ott születtél. — Fontos? Miszter megrántotta a vállát. — Miért volna ez fontos? (Zm ötz idegességét állandóan ^ fokozta a gyanú, hogy őt azért jelölték erre a feladatra, mert az Angyal utcában született, mert tudja, hogy a téglagyárnál kell leszállni, a hosszúkás, agyagos megállóban, 'szemben azzal a hellyel, ahol a háború előtt Zarab Leanderók háza állt, ahol min dig erős kátrányszag szokott Lenni, mert a környéket tartalék talpfák veszik körül. A vonatban találtak egy üres fülkét és betelepedtek. Miszter megtapogatta a fűtőtestet, már langyos volt. — Költő is lesz? — Azt mondták, hogy nem küldenek. — Szerencse — morogta Miszter, szemmel láthatóan rossz kedve volt, majd kibontott egy csomag cigarettáit, és Götz elé tartotta. — Nem dohányzóm. — Valamikor dohányoztál — Napi öt vénét. Miszter lassan, elgondolkozva kihúzott a csomagból egy cigarettát és meggyújtottá. Nem tudta biztosan, hogy Götz egyáltalán dohányzott-e valamikor. Idegesítette hogy bár az utóbbi időben elég gyakran utaztak együtt, mégis alig tudott valamit Götzről, de eddig ez nem is tűnt fel neki. Végigszívta a cigarettát, csak azután szólalt meg. — Akkor te ismered az ottani viszonyokat. Götz hallgatott, mert attól félt, hogy nem tud kielégítő választ adni. Hiába mondta, volna, hogy az Angyal utca hosszú és poros, az utóbbi időben lebontották a legöregebb házakat, és megszűnt a környé ken a jellegzetes kémiai szag, mert a torony házak miatt megváltozott a levegő mozgása. Hiába mondta volna el, hogy ebben az utcában mindenki ragaszkodik a régi, családias szokásokhoz, viszont, aki elment innen, az tervszerűen távolodott, és titokban azt az időt várta, amikor képes lesz kellőképpen elidegenedni ettől az utcától, és rendszerezheti mindazt, ami történt, és ami törtéhetett volna, ebben az utcában született- Pantó, Alcser, Panajot, Kond és Comenius, Kopek meg Forindokolatlanul megbántotta volna. — Ha levelet írsz egy fontos embernek, nem szokott benne hátsó gondolat lenni? ... — morogta — Dehogynem. Mi ahhoz a generációhoz tartozunk, amelyiknek még meg kell tanulni ezeket a fogásokat, mert féltünk, állandóan féltünk: ha megmondjuk az igazat, esetleg lemaradunk valamiről Götz tiltakozni akart, mert ő már sok mindent megértett az idő különös variációiból, és nem félt, hogy lemarad valamiről, de a vonat váratlanul fékezni kezdett, majd megállt a nyílt pályán egy embermagasságú hófolyosóban. Miszter kinézett az ablakon, és elsápadt, mintha megijedt volna. — Valaki meghúzta a vészféket, mi? Götz vállat vont. Megpróbált tájékozódni, hogy hol állt meg a vonat, de a környék, a hosszantartó havazások következtében teljesen megválTHIERY ÁRFÁD lása, amiért Miszter egyedül maradt a vasúti fülkében. Nem haragudott Miszterre, akit ezen az úton majdnem a szívébe zárt, de nem is mentegette, pontosabban: már nem irigyelte tőle a tenger fölött zuhanó pilótát, meg a sárga vegyszert, ami a tengeren könnyen észrevehető. Götz a vágányok között haladt, és bizonyos időközönként hátranézett, hogy útközben valami meg ne lepje. Egyelőre nem fázott, és nem érzett fáradtságot, csupán a novellái miatt volt ideges, mert nem tudta, hogy fel meri-e olvasni azt .is, amiért esetleg nem védik meg az Angyal utcában. Időnként felrémlett előtte egy különös izgatott .álom, a titkárnő napközben közölte vele a feladatot, este megivott két üveg bort, azután álmában rohanni kellett, nagyon kellett rohanni, az Angyal utca pedig' összeszűkült, sáros volt, teledobálták szeméttel, valahonnan víz szivár— Az apád egy öntözőautő sofőrje volt, el tudod-e vezetni az autóját? — Lehetséges. — Biztosra mondd! Götz érezte, hogy Lassan feloldódik benne az ideges feszültség, amit Remete váratlan megjelenése okozott. Szerette volna részletesen megmagyarázni, hogy ha keli, képes lesz feláldozni magát egy fontos ügy érdekében, hiszen az utóbbi időben ő is megtanulta, hogy nem elég, ha az ember egyszerűen csak beleszületik a világba, és benne él, a kockázatokat is vállalni kell, de nagyon sokáig várt a válasszal, Remete időközben visszahúzódott az árnyékok közé. az arca felismerhe- tetlenné vált, és nem szólt többet, mintha kitért volna Götz útjából. A Kultúrpalota irodájában a fiatal energikus igazgató, figyelmesen meghallgatta Götz rövid magyarázatát Miszter távolmaradásának okairól, időnc huikői a vonatok össziiitköznek volna, ha a teremen ml: előbb feloldódik a külöi fegyelem, az arcok baráttá sam megmozdulnak, mert nyegében hazaérkezőit, azu észrevétlenül jött egy pil nat, amikor fergetegesen 1 tornak és tisztának érezte n gát, és gyors elhatározással választotta a legfontosabb i velláját, ami miatt egész d után ideges volt, hogy meri-e majd olvasni. Ebbei novellában az Angyal u bűneit írta meg. Átlapoz': a kéziratot, közben megint 1 bukkant a gyerekkor n Alcser. aki mindenkinek barátja volt. az ezüstös r aminek a tetejéről Alcser gadásból leugrott a folyóáa meg egy nagy béka a gfid"- amitől Götz megijedt, n Kopek, aki szabályszerűen ütötte, amikor az egyik gánylányt meg akarta fo a csillék között, egy kiáltás csillefelvonó tetejéről, els badult kiáltás volt, alul < gőzgép dohogott, meg a2 sok minden, amit Götz er az utcáról még tudott, és ai két meg akart írni. azu könnyedéin felállt. Tekint átsuhant a fegyelmezett ar kon, közben észrevette: egyik pillanat olyan v mintha tőrbe csalták vol de már nem bírta megállít az érzéseit. Néhány szó köszöntötte a közönséget, m tuna, de ezek a nevek Miszter számára semmit se jelentettek. — Elég régen voltam ott utoljára — válaszolta később Götz nyomatékosain, és ez ügyben figyelmeztetés is volt: nem akar többet mondani az Angyal utcáról. Miszter elégedetten és kissé ravaszul mosolygott a hideg, sápadt vonások mögött. — Novellát fogok felolvasni — mondta később, hosszú töprengés után, egy korábbi kérdésre válaszolva. — Egy pilóta nagy magasságban repül a tenger fölött. Egy ideig minden a legnagyobb rendben van, majd a kiinduló ponttól ezer kilométerre leáll a motor. A pilóta a géppel leereszkedik ezerötszáz méter magasságba, a katapult kidobja, de az ejtőernyő nem nyílik ki. Megdöbbentő, tehetetlen állapot, a tenger rohamosan közéletük. — Meghal? — Nem halhat meg. Lábbal lefelé zuhan a tengerbe, megússza keresztcsont és bo- kacsont-töréssel. A felszerelésében olyan öv van, ami veszély esetén önműködően felfúvódik, és a mélyből kihozza' a pilótát — Megtalálják? —i A felszerelésében van egy sárga vegyszert kibocsáj- tó készülék, ez a vegyszer a ‘ (engeren messziről észrevehető. G ötz hátradőlt, meglepte Miszter közlékenysé- ge, mert Miszter semmit se szokott neki elárulni, és hosz- szú idő óta ez volt az első eset, hogy a novellájáról beszélt. Götz irigyelte tőle a tenger fölötti zuhanó pilótát, nagy lehetőségeket látott a tengerben, a sárga vegyszerben, meg az önműködő mentőövben. Götznek nagyon ritkán jutott eszébe ilyen egzotikus szituáció, történeteit többnyire az Angyal utcából merítette, és időnként szomorúan gondolt arra az időre, amikor ebből a különös utcából elfogynak majd az emberek meg a történetek. Ezerötszáz méter magasságból hallotta Miszter hangját, és tulajdonképpen, csak érezte, hogy válaszolni kell. — Az én novellám egy különös emberről szól, aki nagyon fontos dolgokat szeretett volna megtudni az emberektől, de mindent igyekeztek titokban tartani előtte, majd elkeseredésében gyújtogatni kezdett... Miszter megborzongott, azután közbevágott. — Veszélyes téma. — Én egészen ,á legutóbbi időkig, gépiesen és állandóan azt írtam le, amit gondolnom kellett volna, és nem azt, amit a valóságban gondoltam. Ez még veszélyesebb. Miszter kinézett az ablakon. A vonat megállás nélkül átrobogott egy állomásán, . távolabb szürke magtár áíllt a hóban, a teteje is szürke volt. — Az ember csak ritkán tudja egész pontosan, hogy számára mi a veszélyes — mondta halkan. — A hátsó gondolat. Miszter a nehéz, fárasztó szünetben a távolodó magtárt figyelte, látszott, hogy egyelőre nincs kedve válaszolni, azután Götzre nézett, kissé elszomorodva, mintha valaki tozott, hó, hó, megint hó, mindenütt hó. Tizenhat óra negyvenöt volt, és Götz ebből arra következtetett, hogy körülbelül nyolc vagy tíz kilométerre lehetnek a téglagyártól. A mozdony felől elmosódó, összefüggéstelen kiáltozás hallatszott, a kiáltozások többször egymásután megismétlődtek, mintha visszhangzott volna a hófolyosó. Később megszűnt a kiáltozás, a bekövetkezett csend kissé nyomasztó volt, majd a kocsi folyosóján feltűnt a kalauz, kézilámpájával bevilágított a fülkébe. tjt i történt? — kérdezte M Götz. — Karambol van előttünk, uram Két tehervonat összeütközött. — Súlyos? — Két halott, meg egy sebesült. — Mikor mehetünk tovább? — Az egyik gép rádőlt a pályatestre — mondta a kalauz, és az ablakhoz emelte a kézilámpát. — A szél állandóan erősödik, és rendkívül lassú a mentés. Valószínű visz szatolatiunik a legközelebbi állomásra. A mozdony mindenesetre addig is fűti a szerelvényt Götz világosan érezte, hogy valami megroppant benne, és a gondoláitok ismét összetapadtak a fejében. Csend volt, a hófolyosó a sárga fényeket visszavágta a fülkébe. Hallgattak. Miszter rágyújtott. Mind a ketten tudták, hogy meg kellene beszélni a további teendőket, higgadtan és tervszerűen, mintha veszélybe kerülitek volna, de még sohasem éltek át közös veszélyeket, és most zavarban voltak. Götz az ablaküveghez nyomta a homlokát. — Rossz helyen állunk. A hó rövid idő alatt lehűti a vonatot. " : — A kalauz szerint nem hagyják abba a fűtést. Götz a fűtőtesthez nyomta a bokáját és megnyugodott, mert tényleg fűtötték a vonatot. — öt óra van — mondta később. — És? — Még odaérhetünk. — Liften? — Gyalog. — Megőrültél? Götz kibámult az ablakon, nem akart Miszterre nézni. — Ismerem az utat. Legfeljebb nyolc kilométerre vagyunk az Angyal utcától. — Nem elég az? — A vasút mellett nem tévedhetünk el. — Legalább negyven centis hó van — mondta Miszter. — Veszek az étkezőkocsiban egy üveg pálinkát. —, Reumám van. Meg egy ütés a lábamon. G ötz szerette volna megnézni Miszter lábát, amit állítólag ütés ért, de sejtette, hogy ez nem sokat változtat a lényegen. Nem is volt benne biztos, hogy Misztemek lába van. Egy orvosi hetilapban olvasta a figyelmeztetést: a reumás betegek gyógyításával és fürdőkezelésével nálunk az ORFI foglalkozik, de Götz nyolcszáz méter után már nem gondolt a reumára. Nem volt lelkiismeret furdar gott, később észrevette, hogy a viz a talajból jön, és elöntötte a szélső házakat. Amikor egy idő múlva gépiesen befordult az Angyal utcába, nem tudott megkönnyebbülten fellélegezni, mintha még most is ott lakott volna, mert úgy érezte, hogy valaki a szemével állandóan nyomon követi. A háború alatt, az amerikai bomba Pantóék háza előtt fulladt be, továbbá negyvenötben onnan vitték él Kondot. Remete ott állt, Pantóék háza előtt, szokása szerint kissé elhanyagoltan a havas árnyékok közé húzódva, mintha figyelt volna valakit. Remetét az ellenségei arcnélküli embernek nevezték, és az ijedősebb gyerekeket az ő nevével altatták el, de senki se tudta pontosan, hogy Remete mikor jelent meg először az Angyal utcában: abban az időben is itt élt-e, amikor a házak helyén még szürke homok volt, vagy csak a napokban érkezett egy ellenséges területről. Remete mindenkit ismert az utcában, név és felfogás szerint, de ő kiismerhetetlen volt. Gyakran megjelent a kocsmában, és együtt ivott meg káromkodott a férfiakkal, gyakran felbukkant a házak udvarán, és megfigyelte az embereket. Az Angyal utca halottéit elkísérte a temetőbe, igyekezett a fontos események közelében tartózkodni, látta, amikor a rendőrök egy húsvét' hétfőn kétszáz részeg embert szedtek össze az Angyal utcában, és a felszabadulás másnapján, amikor az orosz katonák Panajotók udvarán felállították a tábori konyhát, ő vezette a gyerekeket az ételszagra. Remete megvárta, amíg Götz az amerikai bomba helyéhez érkezik, aztán rekedtes hangján utána szólt. — Azt mondják, hogy író lett belőled. Götz megtorpant. R emete halikan felnevetett. — Egyszer láttam egy írót. Úszott a vízben. — Mit csinált? — Úszott. Itt a Duna-ág- ban. Parafaöv volt a derekán. Götz ideges volt, váratlanul érte Remete felbukkanása. — Az írók, bárhol vannak, állandóan a világot figyelik — mondta ingerülten, és elhúzódott az amerikai bomba helyétől. — Te is figyeled? — Én is. — Ezenkívül mit tudsz? — Ismerem a határozatokat. — És? — Kielégítően tudok pénzt számolni. — Fel tudsz emelni egy mázsát? Götz meghökkent Nem tudott válaszolni. — Tudsz nedves erdőben tüzet gyújtani? Götz hallgatott. — Halat fogni tapogatóval? Götz hallgatott. — Meg tudsz egyszerre enni egy kiló kenyeret? Meginni egy liter pálinkát? Ismered a régi fogásokat? Götz hallgatott. — Mikor aludtál utoljára a szabad ég alatt? — Tíz éve. — Félsz-e a villámoktól? — Villámhárítók között élek. ként megcsóválta a fejét, mi elismeréssel nézett végig Götz szikár alakján, azután hosszú körmondatokban ismertette a Kultúrpalota legfontosabb adatait: mikor épült, hány tonna cementet használtak fel, hány ezer köbméter földet mozgattak meg, hány terem, szobor, szakkör, alkalmazott és festmény található az épületben, ezek közül mennyi az eredeti mű és mennyi a reprodukció. Götz a gondolataiba merült. Hálás volt Miszternek, tulajdonképpen e hála miatt nem árulta el távolmaradásának igazi okait, ugyanakkor nehezen tudta áttörni magát azon a furcsa, kellemetlen állapoton, amibe Remete a kérdéseivel sodorta. Néha megborzongott, mintha fázott volna, valahonnan hideg húzott a lábára, és úgy érezte, mintha eltért volna egy megszokott, biztonságos útvonaltól. A Kultúrpalota igazgatója, ” az előzetesen kidolgozott program szerint két csésze feketekávét tett az asztalra. Götz igyekezett közben megjegyezni az igazgató arcának filozófikus vonásait, esetleg jó lesz majd egy novellában, gondolta. Az igazgató sokáig kevergette a kávéiát, Götz megborzongott, egy ideig arra gondolt, hogy tulajdonképpen tisztességtelenül viselkedik, azután felállt. Valamit mondani akart az Angyal utca jellegzetességeiről, a múltkori álmát is el akarta mondani. de ebben a helyzetben ez nevetséges lett volna. Götz nagyon vágyakozott az ismerősök meg a barátok után. de minden látomásszerű volt, megfoghatatlan, mintha az egész utca, az ismerősökkel meg a barátokkal együtt víz alá süllyedt volna. Végigsétált a márványfolyosókon, az ismerős arcokat meg az eligazító táblákat kereste, azután az előcsarnokban megkérdezte valakitől, hogy melyik teremben lesz az irodalmi est. Második emelet jobbra, második emelet jobbra, azután nem is érezte, amikor benyitott az elő adószerű terembe. ahol minden szék foglalt volt, csak azt érezte, hogy már benn áll, a huzat megcsapja az arcát, és minden a helyére billen. A közönség figyelmezettnek látszott. Götz örült, hogy egyedül^, maradhatott ezekben a percekben, és sikerült, szinte észrevétlenül találkoznia a közönséggel. Leült az asztalhoz, megigazította a térítőt, kissé idegesítette az arcok merevsége, a katonás jelleg meg a halk moraj, ami a folyosóról szűrődött be, és nem értette, hogy miért van a terem végében egy filmvetítő gép, mert az ő felolvasásához nem volt szükség vetítőgépre. Közben észrevett néhány ismerős arcot, és ez meg nyugtatta. Götz kissé elérzé- kenyülve a gyermekkorára gondolt, meg erre az utcára, amiért abban az időben meg tudtak volna halni, meg a barátokra, meg hogy többet kellene megjelenni ezen a környéken, szemmel tartani az eseményeket, hiszen az Angyal utcának nemcsak múltja van. Nagyon szerette elkezdett felolvasni. Időnk felnézett, de nem vette és: hogy az emberek nem a s mébe néznek. A novella hatodik bek dése után benyitott az ig gató. Először csak egy vo látszott az arcából, mini valakit keresett volna, m, amikor észrevette, hogy G áll az asztal mellett és ol\ elsápadt. Szorosan Götz m< állt — Feltűnés nélkül hág abba! Götz meghökkent. — Miért hagyjam abba? — Ezek egytől egyig sü tek. — Micsodák? — Mondom, süketek. — Mit keresnek itt? — ki tóttá Götz, és érezte, hogy < különös nehéz érzés kezd hatalmasodni rajta. — A gépzaj tönkre tett* fülüket. Hetenként kétszer vábbképzésen vesznek rés; Götz egy ideig bénultan ; az asztal mellett, és nem m a közönségre nézni. Min< olyan furcsa volt, mintha fordították vqlna. — Menjünk át a másik rembe. Ahol az én közön gém van — mondta fáradt — Félék, hogy fölösleges. — Miért? — Nincs ott senki. Götz nagyon sokáig n tudta tisztázni, hogy mi t tént. Az irodában valaki mondta mellette, hogy ke metlen, nagyon keltemet] de hát ez nem adminisztrác kérdés. Azután elindult az cán, negyvencentis hó v nem tudta, hogy közben me: nyi idő telt el, egy ideig be élte magát novellahősének sorsába, aki elkeseredéséi fel akarta gyújtani az eg világot. Nem sokkal késő az egyik sarkon feltűnt igazgató, sapka és kabát n kül. — Álljon meg! Álljon m — kiáltozott. — Mit akar? A z igazgató szétnyitc " a tényerét, meg öss: csukta egy ideig zavart vollt, szemmel láthatóan idei sítette a kialakult helyzet. ■— Az elszámolás. — Milyen elszámolás? Az igazgató egy töltőtoll egy részletes számlát, rr néhánykzáz forintot húzott a zsebéből. — Alá kell írni valamit. Götz a számlára nézett, i után az igazgatóra, aki i tajdonképpen ártatlan ve majd megint a számlára r zett, azután elolvasta a té leket: útiköltség hetvenháro: húsz, tiszteletdíj háromsz gyalogpénz nyolc kilómét- kilométerenként á négyötvi százalék, öregségi, kelt, a írás, lakcím. Götz, Remet« gondolt, meg a többiekre, m a locsolóautóra, amin jobb dalon volt a kormánykerék, nem hallotta az igazgató i radt, kissé szomorú hangját — Egy igazolást is kér majd, a karambolról.
