Dunántúli Napló, 1964. június (21. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-28 / 150. szám
Régi pécsi művészek OLYANOK NEVELTÉK, pártfogolták, mint Haks Lajos és Pozsgai Dezső, az egykori „Fünfkirchener Liederkranz” neves dalnokai és olyanok mint Kalüwoda Olga és Kirechner Emánuel, akiken legkevésbé múlott, hogy Somos Jenő ma nem az operaház tagja. Pedig az lehetett volna. A pécsi zenekonzervatárium elvégzése után kezében volt már az ajánlólevél: élőszöraz operaház énekkarába, onnan a Zeneművészeti Főiskola felvételi vizsgáira. Miért válasz, tóttá hát mégis a sokkal szerényebb utat? Érdekes ennek a története. Vissza kall nyúlni érte közel negyven esztendőt. Vissza, mert így lehet csak igazán megérteni Somos Jenő választását, s így lehet végül is művészi rangra emelni sikerekben gazdag pályafutását. Nem tudni már, hogy Len- hardt Antal, a húszas évek neves pécsi hangszerkészítő mestere üzleti érdekből-e vagy a zene iránti szeretőiétől, szenvedélyétől indíttatva határozta el magát a nagy lépésre. Ugyanis amikor a pia- ninók és a legkülönbözőbb zeneszerszámok után áttért a nemesmívű hárfák készítésére, ezzel egyidőben alapította meg a Pécsi Hárfa, Dal és Zene Egyletet” is, amely glig néhány hónap alatt 120 lelkes, tehetséges dalost verbuvált és indított el évtizedekkel mért sikeres útjára. Hogyan sikerült ez egy olyan dalkarban, ahol az alapítótól a karmesterekig úgyszólván mindenki autodidakta volt? Aligha hivatkozhatnánk arra, hogy a „Fünfkirchener Liederkranz” „pé- csiesítése” magyarosítása adta hiszen éppen a németajkú da- volna hozzá a csáberőt, mert losok pártoltak át legelőször az új, a többet ígérő egyletbe. És velük együtt tódultak át a legkülönbözőbb rendű, rangú pécsi mesteremberek, tisztviselők, köztük az ifjúkorú Somos- testvérek is, Jenő bátyjukkal a família legszebb jövő elé néző dalnokígéretével. A karmesterek mindenki előtt az ő hangjára, tehetségére figyeltek fel és mindjárt a legelsők között ajánlották Kirschner Emánuel és Kalli- xooda Olga zenetanárok figyelmébe. Ritkaságszámba hajló hangterjedelme a tenortól a basszusig egyformán ígérte,' kínálgatta számára a gyors érvényesülést. Űgyany- nyira, hogy a zenekonzem- tóiium elvégzése után inkább hivatalos formaság, mint protekciós ajánlás volt az az iskolaigazgatói minősítés, amely egyszerre nyitotta volna meg az útját az operaház énekkarába, s ugyanakkor a Zene- művészeti Főiskolára is. Somos Jenő mégis másként határozott Vagy talán nem is határozott, vélekedett inkább, így vélekedett: — Felcseréljem a bizonyost a bizonytalannal? Lehetséges, hogy a tanáraim eltúlozták az ajánlást? Nagy lokálpatrióták a pécsiek, könnyen lehetséges. A továbbiakban mégis az derült ki, hogy leginkább őrá illik, amit imént a mestereire testált. — Aztán pont én hagyjam itt ezt a várost? A Tettyét, a négytornyú templomot, a Király utcát, a színházat, az avítton is kedves hangverseny dobogólzat? Akkor sem bántam, ma sem bánom, hogy így választottam. Elém tesz egy egész archívumra tellő újság- és plakát- halmazt — Itt a bizonyíték rá. Ezek is engem igazolnak. Valóban. Alig találni olyan újságcikket, kritikát, amelyben a sok „kurzív” között az ő nevét ne „fettélve" emelték volna ki a mindenkori pécsi kritikusok. Operaestek, színházi díszelőadások, nívós, „fővárosi szintű”-nek tisztelt hangversenyek, amelyeken „Somos Jenő szonózus baritonja” — „mellékzömge nélküli tiszta intonálása” s ki tudná felsorolná azt a sok felsőfokú jelzőt amivel olyan sűrűn és bőkezűen elhalmozták, s amire ma is, most is csak így reagál: — Mondom, hogy nagy lokálpatrióták a pécsiek. Ha azok, a lelkűk rajta. Mert arról aztán igazán nem tehettek, hogy ezeken az operaesteken, hangversenyeken, a pécsi kritikusok mellett olyan partnerek is gratuláltak Somos Jenőnek, akikkel együtt lépett fed Puccini Toscájában. Papp Júlia, Róna Dezső mellett sikerrel, énekelni a „sekrestyést” gondolom , ’’elér” egynémely műkedvelői produkcióval. Talán az sem a pécsi kritikusokon múlott, amikor a Don Carlosból „Fülöp király” áriája után a kolozsvári operaház sürgős szerződéskötést ajánlott fel Somos Jenőnek. Udvariasan megköszönte az ajánlatot és maradt. Itthon maradt, mert jobban, mint valaha is, bővében volt a marasztaló érveknek. De ezek már a felszabadulást követő években jelentkeztek, egyre rábeszélőbb hangon. Amikor Antal Györggyel, a Zeneművészeti Szakiskola jelenlegi igazgatójával újra kezdték a pécsi zenei élet megalapozását. Azóta újabb húsz év felezte meg Somos Jenő negyven dalos esztendejét, de milyen húsz év? Ezernél is több fellépés a legszélesebb skálájú dalosversenyeken, karban és szólóban egyaránt. Donizettitől Wagnerig, a pécsi szerzőktől Kodály Zoltánig minden jelentős műben sikerrel szerepelt a pécsi, a vidéki színpadokon. Mégis, amikor megkérdeztem, hogy a sok közül melyikre gondol a legszívesebben, szinte azonnal válaszolt: — A két héttel ezelőtti országos dalos ünnepségre, Egerben. Dicsekedjek vele? Kodály „Tedeumával” magasan az elsők közé soroltak bennünket. — Bennünlcet? — Miért? Talán lehet ezt másként is mondani? Igen, bennünket, pécsieket! HAT IGEN. Most már értem, hogy a sok megőrzött plakát — újságcikk között miért nem találta meg azt a két régi-régi ajánlólevelet. A pécsi zenekonzervatóriumét, a kolozsvári operaházét. P. Gy. JőireL a kulturális életből Tillai Ernő: Este a Vörös Téren Amikor az ember egyedül marad É jszaka is dolgoztak, így aztán az új panelházat sikerült péntekre összedobni... Amikor Princ János hatalmas darujával az utolsó betonelemet is a helyére tette, azonnal cigarettára gyújtott. Füstmacskák nyújtózkodtak körülötte, és ügyetlen kék füstbáránykák ütődtek a fülke üvegfalának, aztán szétterültek, s folyókká, vízesésekké változva hirtelen kiszabadultak a réseken. Princ az órájára pillantott. Délután három óra volt. „Mire átallok négy óra lesz” — gondolta és megkapaszkodott egy fogantyúba. — Magasra húzta a gémet, aztán az épülő házak között kanyargó patkó hajlású pályán vándorútra kelt... Lassan mászott előre a vasgóliát, s néha egy kicsit megremegett. Princ János üvegfalon át az egész városrészt látta. Az átadott épületek tetején drótoklcal és fénylő antennákkal birkóztak az új lakók, az ablakokban nők hasaltak és kíváncsian vizsgálgatták egymást. Valahol odább zászlók, vagy száradó ruhák lobogtak — a formák és színek elmosódtak a fényben. Tisztességes nyári délután volt. — Amikor a daru az épület másik oldalán az egyenes pályára érkezett, Princ kikapcsolta a motorokat. Kényelmesen hátradőlt, és egy pillanatra behúnyta a szemét. — Hé! Princ!!! Valaki kiabált a daru alatt. Princ előrehajolt és az üvegfal egyik mozdítható részét félretolta. — Princ! Van itt pár köbméter homok, áthajíthatnád a másik oldalra... — Engedélyetek van!? — Nincs. De ha átdobod egész éjszaka melózhatunk. Mi ez neked? Fél óra... Princ megindította a motorokat, aztán leengedte a gémet. A drótkötél végén csüngő keresztvasra kettesével kötözték fel a japá- nerokat. — A vasgóliát nekilendült, félig bemászott a patkó alakú kanyarba, aztán o gémet elfordítva áttette a japánerolcat az épület másik sarkára. — Princ halkan fütyörészett. Amikor harmadszor gurult be a patkó alakú pályára, hirtelen megingott a toronydarú. A teteje furcsán kilengett, s Princ úgy érezte, hogy a föld felé zuhan. Megállította a motorokat, de a daru tovább lengett, és csak percek múlva állapodott meg oldalra billenve. Princ döbbenten nézett maga elé, nem mert megmozdulni. Úgy érezte, ha megmozdul, azonnal bezuhan az épülő házak közé. Tehetetlenül várakozott. Egy idő után aztán érezte, hogy a daru egyre inkább elhajlik az egyenestől, süly- lyed. — Princ!... Princ!... Az emberek már a veszélyes területen kívül álltak és hadonászva ordítoztak valamit. Princ nem értette, hogy mit kiabálnak. Egyedül maradt. Félelmet érzett. A földön hadonászó emberek elvesztették minden jelentőségüket. Princ tudta, hogy a távolban kiabáló emberek nem segíthetnek rajta. Senkitől sem kaphat segítséget... K icsit oldalt pillantott, és látta a bután lajo- gó japánereket, amelyek súlyukkal egyre inkább megbillentették a toronydarut. Princ tudta, hogy azonnal tenni kell valamit, s egyúttal azt is érezte, hogy ami az elkövetkező tíz percben történik, mind egyedül kell végigcsinálnia. Amikor megértette, hogy egyedülsége végleges, megkeményedett az arca. Óvatosan előre előre nyújtotta a kezét, és megindította a motorokat. A daru megingott, és fent erősen kilengett. Princnek nem volt más választása. A homokkal teli japánereket tovább emelte a sín felé. Amikor a gém nagyjából a sínekkel párhuzamosan állt, rögzítette. Remegő kézzel meghúzott egy másik fogantyút, és a teher borzasztó lassúsággal a földre ereszkedett. Ekkor megállította a motorokat. A daru nem nyugodott meg. Bizonytalanul ingott jobbra, balra. — Princ kinyitotta a csapóajtót, és amikor a vaslépcsőre ereszkedett érezte, hogy remeg a térde. Ahogy ereszkedett lefelé felszabadult az összes félelme és görcsbe rándultak az izmai. Amikor a sínek közé ereszkedett, már ott álltak az emberek, és ott állt az építésvezető is. Ordított: — Princ! Maga megmar- hult!... Neki áll homok ozni a toronydaruval!? Ki engedte ezt meg? Ki felel ezért, ha rázuhan az új házakra? Ki áll majd oda maga mellé? Princ félig hátrafordult, és látta, hogy a pálya megsüllyedt, s a baloldali futómű két hátsó kereke a levegőben lóg. — Ez nem „munkapálya”! Ez „átállási” pálya Princ! Maga nem tudja, hogy az átállási pályán nem lehet dolgozni!? Ha egy épületet befejezett átáll a másik mellé, és nem korzózik.! Vissza sem néz többet, mert akkor kitöri a nyakát! Érti Princ?! Toronydaruval nem homokozunk, és az átállási pálya arra mló, hogy egyetlen egyszer végigmenjünk rajt! Aki ezt nem hiszi el, az felfordul! Az emberek közben a drótkötél végéről leakasztották a japánerokat, és a műszakiak alápolcolták a futómű baloldalát. P rinc János tudta, hogy a gémet fel kell húzni, vagy leengedni teljesen, másként a daru nem kerül egyensúlyba. Nézte a vas- góliátot, és semmi kedve sem volt felmászni a vezénylőfülkébe. B. B. Halász Rudolf: Vélemény Toulouse-Lautrec szülővárosában Június 20-án, Toulouse- ! Lautrec születésének 100. év- I frodulóján a délnyugat-fran- | ciaországi Albiban, a világ- j hírű festő szülőföldjén nagy- ; szabású kiállítás megnyitásá- • val hódoltak a művész emlékének. Toulouse-Lautrec művei közül mintegy 500 festményt, metszetet, rajzot és plakátot állítottak ki. Albiban egy 24 tagú különbizottság több mint egy évig készítette elő a nagyszabású err.lékkiállítsát, amelyben a vilájfftfegtöbb ismert műgyűjtője »fezt kívánt venni. — A Magyar Képzőművészek Szövetségének Déldu- nántúli Szervezete csütörtökön délután a Nevelők Házában közgyűlést tartott. A déldunántúli szervezet tagsága az őszi munkaprogramot vij tatta meg. O — Elkészült a Jelenkor irodalmi és művészeti folyóirat balatoni száma. A folyóirat a jövő hét első napjaiban utcára kerül. — A Pécsi Tanárkéoző Főiskolán június 30 án, kedden délelőtt tartják az oklevélkiosztó ünnepséget. — Karel V'ach 10 tagú tánczenekara ismét Magv ír- országon vendégs-cispeh A tervek szerint Pé:-s-tt n Szabadtéri Színpadon júiius 6 én lépnek fel. ni — Soltra Elemér festőművész a Pécsi Tanárképző Főiskola Gyakorló Iskolájától egy, az iskolai életet ábrázoló panneau elkészítésére kapott megbízást. A nagy1''betű 170x420-as panneau szeptemberre készül el. > Fridrich Dürrenmatt, a h íres színműíró, darabjainál szovjetunióbeli bemutatója alkalmából a szovjet fővárosb: látogatott. A képen Dürrenmatt autogramot oszt az ide gennyelvű irodalom központi könyvtárában. A Nemzetközi Fotóművész Szövetség két kiváló pécsi fotóművészt kitüntetésben részesített. Tillai Ernő, Excellence rfap kitüntetést és oklevelet, Halász Rezső pedig Artiste Fiap kitüntetést és oklevelet kapott. Pécsi fotóművészek
