Dunántúli Napló, 1964. június (21. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-28 / 150. szám
9SL JÚNIUS t*. 5 Pécsiek Indiában Az TncBai Köztársaság kormánya nemzetközi pályázatot írt ki két bánya megnyitására, illetve két akna felépítésére. Sok államból érkeztek ajánlatok, végül a magyarok kaptak megrendelést. Huszonegy magyar aknamélyítő indult útnak a múlt év augusztusában. köztük öten a pécsi körzetből: Tapasztó Ferenc és Gungl József technikusok, Andrási Ernő, Fritz Károly és Kocsis József vájárok. A kiválasztásnál sok mindent figyelembe vettek, ki milyen szakmunkás, bírja-e majd egészségileg az ottani kiimát és így tovább. „HAZAT” VISZONYOK A VASÜT ÁLLOMÁSON A magyar különítmény ért-, hetö izgalommal indult a több mint egy esztendős útra. Budapesten az aknamélyítő szakemberek csomagolták a gépeket és a szerszámokat, hogy semmi se hiányozzon. A hatalmas ládák és velük együtt a szakemberek is megérkeztek a mesés Indiába, a déli részen fekvő Rudrampur városkába, hogy onnan körülbelül kétszáz kilométerre lévő őserdőben tanyát verjenek egy kis bányász település szomszédságában. A vasútállomáson „hazai” viszonyokat találtak. Pontosan érkeztek, minden rendben lett volna, ellenben az indiai fél elfelejtette a teherautókat kirendelni. A vasút jelezte, hogy mennyi a kötbér óránként. Mit volt mit tenni, kirakták a ládákat és másnap újra rakodtak a gépkocsikra, mivel akkor meg rakodómunkásokat felejtettek ei kirendelni. Az egyik aknamélyítő szomorúan csóvál gáttá a fejét és rmegjegyezte: > Jíem tőlünk tanulták véletlenül' a szervezést? A kővetkező meglepetés már munka közben érte a magyar akhamélyítőket. Az indiai fél pontos adatokat szolgáltatott az épülő aknákat illetően, különösen a geológiai viszonyokra. Jelezték, hogy vízre egyáltalán nem kell számítani, a kőzet kitűnő. A mérések azonban tévesek voltak, t az egyik almában olyan nagymérvű a vízbetörés (percen-1 ként 4300 Hter), hogy három hónappal eltolódik a határidő is miatta. MILYENEK AZ INDIAI MUNKÁSOK? 1 Végül is minden a maga kerékvágásába került és elkezdődött a munka. Az első kapavágásra megérkezett a madras! kormánybiztos is. Tapasztó Ferenc első levelében panaszkodik. így in „Az indiaiak gyengék, soványak. Bányát még sosem láttak, nemrégiben toborozták őket vala- merrőL" A levelekből persze sok minden kiderül, az is, amit nagyjából tudunk az indiai viszonyokról, az ottani kasztrendszerről, s akik ott az aknamélyítésnél dolgoznak, azok a negyedik kaszt tagjai, az úgynevezett sudrák (rabszolgák ivadékai, bérmunkások), életszínvonaluk nem is hasonlítható európai emberéhez. Átlagos életkoruk 35—38 év, s soványak, „negyven kilós emberek”. Hárman bírnak el egy- bányabeli idomkövet, amelyet Tapasztó egyedül szokott a helyére vinni. Lakásviszonyaik: egyszerű Ids viskó, minden különösebb bútorzat nélküL Ruházat: egy vászon nadrág, esetleg ing is melléje. Étkezésük: főzelékfélék, kecske- és bárányhús. Azon a részen, ahol az aknákat mélyítik, sűrűn esik az eső. Esőben is dolgoznak az emberek, de mezítláb járnak a munkahelyre is, a bányába is. A kereset? A magyar különítmény anyagilag jól jár. Az itthoniak megkapják a férj :endes fizetését. A kint lévő szakmunkások havonta kaplak 1300 rúpiát (egy rúpia körülbelül 5 forintnak felel meg) is 23 dollárt Az indiai segéd- nunkások keresete naponta !—5 rúpia. MAGYAROS KOSZT Amikor augusztusban a maty árok kiérkeztek, majd meg- ulladtak a szokatlan párás tőségtől. Az augusztusi nyár- itó 30—40 fokos meleget léiéit rájuk. Hiába az őserdő lúslombú farengetege, a szép- éges táj, meleg van, hőség ran. Éjjel elviselhető a 15 fo- os meleg, de nappal nehezen. Várták a telet, amely be is köszöntött november végén és februárig tartott, akkor 20—30 fokos volt a hőmérséklet Márciusban újból nyár lett „Unalmas egyhangú koszt...” — írják. Pörkölt és megint pörkölt, természetesen kecskehús és birkahús. A marhahúst és a sertéshúst nem fogyasztják. Pedig — amint azt a statisztika bizonyltja — India állatállománya számottevő: szarvasmarha és zebu 158,7 millió, de csak igavonásra használják, mert húsát vallási okokból nem eszik. A sertéshúst sem eszik. „A koszt megváltozott, mióta a Király Sanyi lett a szakácsok nagyve- zfre” — írják. Azóta magyarosan főznek az indiai szakácsok, a sertéshúst azonban nem forgatják meg a lábasban és kérik a magyarokat, hogy tálalják fel ők. AZ EGYIK AKNA RÖVIDESEN ELKÉSZÜL Hogyan haladnak az aknák építésével? A liasz korabeli bányamedencében már eddig is bányászkodtak, de kizárólag lejtaknákat építettek az indiaiak. Most ez a két akna lesz az első függőleges. Az egyiket 260, a másikat 270 méter mélységig építik a magyarok. Mind a két akna átmérője hat méter. Az aknák felső részén mintegy harminc méteres szakaszom idomkővel falaznak és minden berendezést elkészítenek az aknákhoz. Az első akna júliusban elkészül, a másik — amelyben a vízbetörés zavarja az építkezés menetét — körülbelül j novemberre lesz kész. Az In- j diában dolgozó pécsi aknamélyítők mind jól viselték az éghajlatot, ahogy írják, megfelelően aklimatizálódtak.' Talán akkor éri majd őket a meglepetés, ha hazaérkeznek s a mi novemberünk havas széllel fogadja őket Hogyan értik meg egymást a magyarok az indiai munkásokkal? Többen is jól beszélnek angolul, tehát nincs probléma, s az indiaiak is megtanultak már néhány magyar mondatot Amint írják, káromkodni már csak magyarul szoktak az indiaiak is. Baranyai puszták Akik a legmélyebbről indultak, azoknak a legnehezebb. S akiknek a legnehezebb, azoknak kell legtöbbet segíteni! Egy kis nyelvi kitérő Gyermekkoromban mindig félreértettem ezt a Petőfi sort: „Hejh, mostan puszta ám igazán a puszta!” Egyszerűen azért mert dunántúli vagyok. Petőfi nyilván az Alföld füves, széljárta síkságaira, legelőire, gazos szikeseire gondolt, mi' kor kimondta ezt a szót: „puszta”. Nálunk mást jelent. Néhány házat, istállókat, magtárokat esetleg egy gazdatiszti lakással vagy „kastéllyal”. A mi puszta szavunknak semmi köze a nagy kiterjedésű síksághoz, a szabad szárnyaláshoz, a szabadsághoz. Sokkal inkább rokon a pusztulással, pusztítással. A Dunántúlon számtalan puszta van. Hogy milyenek? Legtöbbje a félfeudális magyar földbirtokrendszer jellegzetes terméke, nagy jól megépített istálókkal, sokszobás kastéllyal és földhözlapult, vertfalas, apróablakos, közös- konyhás cselédlakásokkal. Sok baranyai pusztán jártam, kicsin, nagyon, de legtöbb helyen látszik, hogy a cselédlakások elhelyezésénél mindig többre becsülték, az istállókét, magtárét, gazdatiszti házét. Félőn vigyáztak, hogy az istállók körül ne legyen nagy sár, inkább azok kerüljenek magasabbra, mint a közös- konyhás cselédházak. Szomorú örökség Ügy maradtak ránk ezek a puszták, mint Budapestre a Mária Valéria telep, meg a nagyvárosokra a nyomorne- dek. Azzal a különbséggel, hogy a nagyvárosok nyomornegyedei szem előtt vannak. Vagyis voltak, amíg megvoltak. A puszták azonban maradtak ott, ahol voltak, útíalan utak járhatatlan szövevénye mögött, távol a világtól. Kevésbé szúrtak szemet és valljuk be őszintén, kevesebbet törődtünk velük. Pedig a régi állapotok felszámolása folyamatosan tart. Baranyában például nincs már közös konyha. Földes szoba is kevés van, a villanyt is bevezették már jóné- hánv pusztára. A fejlődés állandó, most már olyan puszta is van, ahol járdát építettek. Az összkép azonban még így is elszomorító. Az elhagya- tottság, a távolság, a járhatatlan utak sok embert vágnak el az előbbrejutás lehetősé gétől. a még mindig nem megfelelő szociális körülmények pusztai gyerekek százainak életútját vágják derékba. Nem mondom, hogy a statisztikai adatok mindig tökéletesen tükrözhetik bárminek is a helyzetét. Különösen a pusztákét nem, hiszen ahány, annyiféle. Lélekszámban, útviszonyokban, falutól való távolságban nagyok köztük a különbségek. Adataim egyébként sem teljesek. Mindenekelőtt azonban szeretném ideírni a Központi Statisztikai hivatal egy 1960-as adatát: Baranyában úgynevezett külterületen 32 ezer ember él. Ebbe a külterületbe nemcsak a puszták tartoznak bele, hanem nyilván az erdészházak, szőlőhegyek, tanya-települések, cigány-telepek s távoli külvárosok is. A 32 ezer ember nagyobb része azonban kétséget kizáróan pusztákon lakik (pusztán értem a régi nagybirtok- rendszerben épült, mezőgazdasági jellegű, rendszerint szórt településeket). Szerkesztőségünk néhány hónapja egy kérdőívet küldött el minden baranyai község! tanácsnak. A közigazgatásilag hozzájuk tartozó puszták vagy egyéb kisebb települések adatai iránt érdeklődtünk. Nevezetesen: az illető pusztán van-e villany, bolt, iskola, kocsma, vezet-e hozzá kövesút, hány kilométerre van tőle a legközelebbi falu? A kérdőívek háromnegyed része érkezett csak visz- sza. összesen 182, a 182 tanács közül 57-hez nem tartozik kisebb település. A többihez 197 kisebb település, puszta tartozik. A kérdésekre érkező válaszok rendkívül tarka, szinte rend3zerezhetetlen képet mutatnak. Néhány jellemző adat azonban azt hiszem világosan rámutat a puszták mai helyzetére. A 197 település közül nyolcvanon nincs villany, kilenevennek nincs kővesútja, hatvan településen a kérdezett létesítmények közül egyik sincs meg. Ennek a 60 településnek a lakossága 1308 ember. Ezen kívül 36 településem csak a villany van bevezetve, 14-nek csak köves- űtja van, 34-nek villanya és kővesútja, de más semmi. ezeréves elmaradást nem lehet egycsapásra behozni. Ez így is van. De vajon mindent meg- tettünk-e a puszták érdekében ? Nyugodt lelkiismerettel elmondhatjuk-e, hogy 20 év alatt csak idáig tudtunk eljutni, s hogy idáig jutottunk az is szép eredmény? Itt is különbségeket kel! tenni. Van néhány állami gazdaság, minden dicséretet megérdemelnek, mert ami tőlük telt, azt megtették. De nem mindenütt! S főleg nem azokon a pusztákon, amelyek ma termelőszövetkezetekhez tartoznak. Nyilván több a gondjuk, nagy fáradságot jelent a közös gazdálkodás jó mederbe terelése. S különben is egy-egy faluban csak néhány emberről, 30—40 pusztairól van szó. Ez a szám tényleg nem nagy, csak akkor nagy, ha összességében nézzük a pusztákat és a puszták helyzetét. Javítsák az utakat! 9 9 bori sátrat és az alatt háltunk. — Télen is? — Télen is. Huszonnyolcban telepedtünk le Palko- nyán. Ugyanis én Sásd mellett születtem, Gödrekeresz- túron. Sajnos megöregedtem, nincsen erőm, nincsen munkám, — maga elé csüg- geszü a két kezét. A fejét is lehajtja. Kijzben megérkezik Péter is, s hazatér Pápai János nagy fia Ferenc. A rokon gyerekek lassanként be- somíordálnak a szobába, — híre ment az újságírónak — lehetünk vagy nyolcan- tizen. Pápai János büszke jóvágású nagy fiára. — Ö nagyobbra vágyott, — int feléje — gyárba jár. Kazánfűtő. Nem is ajánlom neki. hogy ezt a mesterséget folytassa. Egyébként is befellégzett ennek. — Miért? — Ugyan ki foitoztat manapság lábast vagy lavórt? Újat vesznek a boltban. — Mennyiért javít meg egy bukás lavórt? — Egy folt három forint, egy vödörfenék tizenöt. — A saját vödrüket fe- nekelte-e már? — Majd bolond lennék abból a drága lemezből. Harmincötért újat vett az asszony. Nézek kérdően Pápaira. Az öreg Ignácz sóhajt és mondja a szentenciát: — Befellegzett ennek • fcázalo iparnak. Régen, akkor igen, akkor volt munka, de milyen szép munkák voltak! Cserépedények. Ahhoz kellett ám a tudomány, meg az ügyes kéz. — Cserépedényeket is foltoztak? — Akár öt darabban is lehetett. Finom sárgaréz dróttal kötöttük össze. Még a pecsenyéstálat is rendbehoztam, a dróttól még csillogóbb lett. Nem folyt egyáltalában. — Szép munka lehetett... — Volt Vásárosdombón egy híres iparos. Tán még ma is él. Az értette csak igazán. Akárhogy széthullott a tajtékpipa, ő megcsinálta. Dísz-munkákat is készített. Megfőzte a tyúktojást és dróttal kockásra kötötte. Nem lehetett megállapítani, hogy a drót eleje és a vége merre van. — Hogyan lehet valakiből vándoriparos? — nézek kérdőn a családra. — Ipart kell váltani, — mondja Pápai János. — Valami vizsga? — Semmi. Az ősök jogán a gyerekeknek is megjár. — János is előveszi a saját jogosítványát. Évenként kell hosszabíttatni, és az adót is évenként kell fizetni. Háromszáz forintot. Drótozó vándoriparos mesterségre szól a papír. Bár Jánosnak a köszörűs iparra is van engedélye, de azt nem folytatja. Ott porosodik a kétkerekű köszörűs masina a kamrába». Pedig Pápainak Osztott iskolák híre volt a környéken; még a borotvát is élesre fente. — Ma volt-e munkája? — érdeklődöm. — Mattyra hívtak, • néhány folt és egy lem!... — Mennyit keresett? Mielőtt válaszolna, körülnéz a szobában majd erősen a szemembe. — Nem mondom meg. Nem firtatom. Mit tudom én, nem az asszony miatt marad-e titok a kereset A családi béke pedig mindennél fontosabb. Péter is beszámol ipari tevékenységéről. Kiderül, hogy félállásnak is kevéske az az engedély. A termelőszövetkezetben kanászko- dik. — Ez csak olyan tartalék ... — húzogatja a vállait. Kimegyünk a* udvarra. János most "az egyszer „háztáji” munkába kezd, saját lavórjukat foltozza. Melléje áll Ignácz Vendel, bánatosan nézi a kalapácsot, hallgatja a kopogást, öreg szívének félévszázadon át volt legszebb muzsikája ... Gazdagít István összesen 18 olyan paszta van, ahol minden kérdezett létesítményt megtalálunk. Ezek nagy része azonban jó- néhány baranyai községnél is nagyobb település, mint például: Sátorhely, Kishárság.v. Püspökbóly, Szentegát, Erdőfű puszta, Csobokapuszta, Tar- esapuszta stb. Ezeken a pusztákon új házak épülnek, sőt fürdőszobás lakások némelyik helyen, a gyerekek osztott iskolába járnak — tehát az itt lakók már el tudnak jutni arra a színvonalra, amely legalább kijár egy huszadik századi embernek Magyarországon. A kisebb puszták legtöbbjén azonban nem így van. Annyira nem így, hogy az ember okvetlenül felteszi magának a kérdést: miért van szükség ezekre a pusztákra? A legtöbb uradalmi major, puszta ma állami gazdasági és termelőszövetkezeti kézben van. A gazdasági épületek ki- tűnőesk — ezekről semmi eset re sem mondhatunk le. Nem beszélve arról, hogy egy-egy puszta leggyakrabban egy gazdasági egység központja. Szükség van rájuk — legalább is a legtöbbjére. A használhatatlan és fejleszthetetlen pusztákat már amúgy is lebontásra ítélték — s fokozatosan lebontják. Ezzel azonban még csak a probléma nagyon kis része oldódik meg. Mit kellene tenni ? Világos, hogy a puszták helyzete nem máról holnapra megoldható kérdés. Sok helyen figyelmeztettek rá, hogy az Sok mindenről lehetne beszélni, az osztatlan pusztai iskolába járó gyerekek szinte behozhatatlan hátrányáról, arról, hogy egynéhány pusztai tanító mennyire nem felel meg feladatának. S ha a tanügyi vezetők ezt tudják is, nem tehetnek semmit, mert ki megy ma pusztára tanítani!? Vannak persze ellenkező példák is. A lajostanyai Varga Géza tanítóról riportot is írtam. A* ő lelkesedése, ügyszeretete azonban ritkaság — s bármennyi« igyekszik is nyolc osztályt egyszerre tanítani a mai követelmények mellett mégiscsak más, mint amikor egy nevelő teljes tanítási idő alatt csupán egy oáz-- tállyal foglalkozik. S bármennyi« furcsán hangzik is az iskolahelyzet — és még sok egyéb is — csak utak építésével lenne megoldható. Meri a fölázott őszi utakon, télen a nagy havazásban olykor-olykor semmiféle járművel nem tudnak közlekedni. Ott ahol kövesút van rendszerint bejárnak a gyerekek a legközelebbi faluba, osztott iskolába. Méghozzá úgy, hogy reggel is délután is az állami gazdaság vagy a tsz biztosit nekik járművet. De ahol csak földes út van?l Többet kellene áldozni ezekre a pusztákra! Minél több új egészséges lakást építeni. (A régi cselédlakások ha már nem is közöskonyhásak, és földesek, de többnyire egy szobásak, pedig elég gyakori minden pusztán a népes család!) Ha egy mód van rá kijelölni néhány központi fekvésű pusztát, fokozatosan ott összpontosítani a gazdálkodást és a környező pusztákon legfeljebb csak néhány állatgondozó maradna addig, am g szükség van az ott lévő istállókra. S főleg utaltat építeni. Utakat, azért is, hogy a traktorok ne ragadjanak a sárba, hogy időszakonként egy két puszta ne váljék megközelít- hetetlenné — és a szállítás ne legyen ötször olyan drága, mintha köves úton végeznék. Azt hiszem a puszták helyzetének javítása — ha nem is megy gyorsan — nem utópia. Csak többet kell velük törődni! Nem szabad elveszni hagyni semmilyen szellemi vagy gazdasági értéket! Fei kell emelni a pusztákat legalább egy közepes falu színvonalára! Lázár Ervin AUTÖSOK FIGYELEM! Kiváló minóségű, vízhatlan (dublé) külső takaróval védheti minden típusú személyautóját. — Megrendelésre postán utánvéttel küldi a Pest megyei Ruhatisztító és Szolgáltató Vállalat Budapest, XI., Lágymányos, Vásárváros. Áruforgalmi osztály Levélben kérésére válaszolunk.
