Dunántúli Napló, 1963. október (20. évfolyam, 229-255. szám)

1963-10-09 / 236. szám

■

ÉT

SOL OKTÓBER 9.

DiapiA

74 ezer mázsa sertést vásárolt a tsz-ektő! \ az Állatforgalmi Vállalat

ttr

Sikeresnek mutatkozik az idei év a sertésfelvásárlás szempontjából. A Baranya megyei Alilatfargalmi Vállalat szeptember 30-ig 68 ezer 537 sertést vett át. Egy sertés átlagsúlya 110 kiló körül járt, az említett darabszám tehát 74 ezer mázsa összsúlynak felel meg. A felvásárolt sertések túlnyomó többsége a termelőszövetkezetekből került ki, a háztáji gazdaságok részesedése alig haladja meg az ötezer darabot. Ez a mennyiség a ház táji gazdaságok jelentőségéhez és lehetőségeihez mérten nagyon kevés, ezzel nem lehetünk megelégedve;

Az Allatforgalmi Vállalat ez

évi sertésfelvásárlási terve

92 ezer 700 darab hízó.

Mivel ennek zöme már beérkezett, a vállalat arra számít, hogy az évi tervet mintegy két százalékkal túlteljesítik. A túlteljesítés körülbelül 2 ezer mázsa sertéshústöbbletet jelentene.

A korábbi éveikben a vállalat ősszel volt kénytelen átvenni az évi sertésmennyiség zömét, mivel többségüket arra az időszakra hizlalták meg. Az idén — a vállalat történetében először — egész évben, folyamatosan érkeznek a sertések a vállalathoz, hovatovább a tavaszi, illetve nyári hónapok forgalmát nem lehet megkülönböztetni az ősziektől. Ez az idei év legfigyelemre méltóbb eredménye a sertésfelvásárlásban. Aligha szorul bizonyításra, hogy milyen előnyöket jelent ez a lakosság rendszeres ellátása és az export szempontjából. Mindebben a nagyüzemi gazdaság fölénye mutatkozik meg;

Érdekessége az idei évnek az is, hogy a mohácsi járás elvesztette korábbi elsőbbségi hegemóniáját, a sertésfelvásárlásban. Ez a járás ugyanis — amely ^legtöbb sertéssel rendelkezik a miegyébén — a-f eladott sertések számát, és az eladás koraiságát tekintve hosszú éveken át vezetett. Az idén, a háromnegyed év 61,6 százalékos teljesítésével mesz- sze a sásdi, sellyei és szigetvári járások mögött maradt, amelyek szeptember 30-ra 82,8,

78,4, illetve 76,6 százalékot értek el. A legpéldásabbnak egyébként Mohács városa bizonyult: szeptember 30-ig a leszerződött darabszám 95, a vál lalt súlymennyiségnek pedig

101,5 százalékát adta át.

Termelőszövetkezeteink egy másik nagy jövedelmi forrása a szarvasmarha hizlalás. Az Állatforgalmi Vállalat szeptember végéig 18 ezer 234 darab hízott marhát vett át a tsz-ektől. Ez az évi mennyiség

70,7 százaléka. A több mint 18 ezer darab marha összsúlya 91 ezer 390 kilogramm, egy egyed tehát mintegy öt mázsát nyomott. A szarvasmarha felvásárlás egyébként nem gond a vállalat számára, mert olyan nagy a kínálat, hogy nem is tudja teljes mértékben felvásárolni.

A vállalat 70 millió forintot fizetett ki a termelőszövetke- izeteknek a szarvasmarhákért. 'Ebben az állattenyésztési ágiban a sombere&i Béke őre Tsz ia legkiválóbb, amely 160 hízott imarha ellenében 1 millió 416

ezer forintra tett szert. Jellemző, hogy a magyeszerte ismert mágocsi Béke Tsz 212 szarvasmarháért kapott 1 millió 489 ezer forintot. A két tsz — különösen a sombereki — a megye legnevesebb hízott marha exportáló tsz-ei.

Az ÁUatforgalmi Vállalat egyébként már a jövő évre köt sertés és szarvasmarha felvásárlási szerződést a termelő- szövetkezetekkel. Eddi g 26 500 sertésre szerződtek le.

A vállalat számításai szerint a jövő évben mintegv 10 százalékkal több szerződéses sertést vásárolnak fel, mint ebben az esztendőben.

Kivényvédeimi KGST-érlekszlet kezdőin Budapesten

Kedden Budapesten, a Royal Szállóban megkezdődött a KGST növényvédelmi állandó munkacsoportjának 4. ülése. A tanácskozás fő témája: a tavaly indult nemzetközi növény védőszer-vizsgálatok 1962. évi eredményeinek értékelése. A tanácskozás napirendjén egyéb fontos növényvédelmi kérdések is szerepelnek, így a dohány- peronoszpóra elleni védekezés újabb módszerei, a vetőburgonya-szállítások növényegész- ségügyi vizsgálata, valamint a betakarítás előtti utolsó vegyszeres kezelések egységes szabályozása.

A növényvédelmi állandó munkacsoport 4. ülését szombaton fejezi be.

A kisablakon innen és túl

A kabaré-színpadokon, vagy a humor más „berkeiben” néhányszor már megtépázták különböző intézményeinket — többek között az SZTK-t is — akár okkal, vagy otk nélkül, így aztán ez a „téma” már unalmassá válhatna, ha ... ha az SZTK például nem adna újra és újra okot a bosszanko- dásra, következésképpen — a nyilvános pellengérezésre. De most már nem tréfából és szellemes körítéssel kell az intézmény néhány fonákságát szemügyre venni, hanem mérlegelő kamóliyBággal felvetni a kérdést: meg akarják-e végire reformálni ügyintézésüket, vagy sem?

Elöljáróban némely dolog tisztázandó: Az SZTK-t szidni annyit jelent, hogy a Rendelő- intézetet elmarasztalásra ítélik, pedig e kettő bármennyire is „egy cég” — az orvosi rendelésekre aligha van panasz. De a betegek mégis félnek az intézménytől, mert idejük és türelmük legjavát maga az ügyintézés végtelen bonyolultsága rabolja el. (Lásd: nyugdíj és táppénz-ügyek...!) Lehet, hogy paradox a hasonlat, de amíg más munkaterületen kisebb vagy nagyobb mértékben — mindenféle munkafolyamatot határidőkhöz kötünk, — addig az SZTK-hiva- tallfoan erről aligha lehet beszélni. Kedddn a déli órákban például egy MÁV tiszt pontosan 90 percet várt a pénztárfülke ablaka előtt. Nem intézték el az ügyét. Legalább közöltek volna vele valamit! Mondjuk ezt: ,,Jöjjön egy .óra múlva! Jöjjön holnap! Jöjjön két nap múlva! Várnia kell másfél órát, fáradjon akkor

vissza...!” Semmit. Pedig egyszerűbb megoldást is találhattak volna: elintézik az ügyét. Ki hiszi el, hogy egyetlen ember óhaját nem képesek még 90 perc alatt sem orvosolni, akár pró, vagy kontra?! A „fél” mit tehet? Toporog a folyosón és még vitára, vagy kérdésekre is aligha van alkalma, mert a kisablakok pillanatok alatt lecsapódnak, sőt, — a földszinti ablakokat még redőnyszerű üveg-lamellákkal is ellátták, hogy azon a jámbor ügyfél még csak be se nézhessen, még csali ne is mutogathasson. ha máir szavait elszigetelik, eme precíz nyílásokkal.

Nem tudom akaid-e ember a városban, akinek sikerült már eleve annyi papírt és igazolást beszereznie, hogy azzal egyes-apásra elintézhesse ügyét? Ké- remszépen: egy orvosi receptet, — amelyet ugyan ebben az épületben az orvos egy perc alatt kiállított, s amelyen feltüntette az ügyfél munkahelyét is — jogosításra kell beadta az I. emeleti kisablakon. A válasz: „Kérem hozzon biztosítási igazolványt!” Ügyfél: „Hiszen rajta van a recepten, hogy hol dolgozom?” Válasz: „Ennek ellenére sem tudhatom, hogy hol dolgozik ... !” Ügyfél: „Itt van a személyigazolványom ...” Válasz: „Az nem jó kérem ...!” Mi a teendő tehát? Visszamenni a munkahelyre, ahol majd kap még egy papírt.

Ez már nem vicc.

Ugye, az SZTK-díjat 1945 óta a munkaadó fizeti. Akinek tehát van munkája — az egyben SZTK-tag is. S akinek munkája van — eme

tény benne szerepel a személyi igazolványban. És mégsem jó! Az az igazolvány nem jó tehát erre sem, amit vegytintával állítottak ki, legalább öt féle igazolás ellenében, s ami hivatalos okmány, s amit ha elveszítünk, ötszáz forint büntetést fizetünk, s aminek bevezetése alkalmából a hivatalos szervek kinyilatkoztatták, hogy a kis könyvecske ezentúl mindenféle igazolásra elegendő.

Az igazolvány ennek ellenére nem megfelelő.

Két hónappal ezelőtt a III. kerületi tanács igazgatási osztálya, végrehajtó bizottsági ülésen számolt be arról, hogy az ügyintézés felesleges és idegesítő mellékhajtásait egyszer ' s mindenkorra letépkedik: egyszerűbbé reformálják az állampolgárok ügyintézését, a lehető legminimálisabbra csökkentik a különböző igazolások felmutatását, s közben megteremtik a személyi igazolvány — különben a már bölcsőjében elfojtott — tekin- téjét és rangját. Mindezt az ügyfelek iránti tiszteletből és megértésből teszik.

Ezt a példát azért hoztuk fel cikkünk végezetéül, hogy — többek között — az SZTK is követhetné a kerületi tanács hivatalnokainak kezdeményezését, Nem másért, mint tiszteletből és megértésből. Vagyis: bújjanak ki az ablakok mögül és több figyelmet szenteljenek az embereknek, akiknek sem idejük, sem idegük nincs arra, hogy szitkozódva ácsorogjanafc a folyosókon, hosszú kínos órákon át.

Rab Ferenc

KOPOTTAS, kék színű ove- rallban, bőszárú gumicsizmában sétált a kötélpálya alatt Kökönyös felé. Fején a svájci sapka feltolva, két keze mélyen a zsebében. A ruházata különösképpen nem vonta magára a figyelmet, ellenben az arca és a szeme az igen. Haja, szemöldöke és szakálla tárka volt. Fele fekete, fele szürkésen őszes. Arányosan őszült, egy szál fehér, egy szál fekete. Nagy bozontos szemöldöke volt és kurta, rövidke bajusza. Az arca barna és mélyen beesett, a fogatlanság miatt.

Melléje értem és lassítottam. Nem akartam megelőzni, gondoltam, beszélgetek vele a kökönyösi legényszállásig, az új szállodáig. Persze, nehéz igy ismeretlenül, vasárnap délben. ’ Vajon mit kérdezzek tőle? A fürgébb szurkolók már szállingóztak a pálya felé, pedig az előmeccsig legalább egy őrá volt vissza. Hátha ö is oda igyekszik?

— Mikor kezdődik a tartalék? — vizsgáltam az öreget és előhúztam a cigarettás dobozom.

— Nem tudom én azt, — nézett vissza szúrós kék szemével és intett a kezével, hogy a Terv cigarettát nem szereti, Munkást vett elő és tüzet adott nekem is. Két tenyerét összehajtotta, a gyufa lent az alján égett. A keze talán ráncosabb volt, mint az arca, de kemény cserzett kéz volt*

BESZÉLGETTÜNK a fut- ballról, mire kijelentette, hogy még életében nem volt mécsesén és nem is kívánja, hiábavalóságnak tartja az egészet.

— Hol dolgozik?

— Hármas aknán, a lámpakamrában.

— Régóta?

— Fenéket, négy hónapja kerültem oda. önálló ember voltam én ez idáig. így hozta a sors, — legyintett hatalmas tenyerével, majd mind két kezét visszadugta a zsebbe. A cigarettát a szája szegletében, tartotta, s néha-néha rám sandított.

— Milyen mestersége volt ezelőtt?

— Pásztor ember voltam, azt a mesterséget viseltem negyven éven keresztül.

— Merre?

— Ismerős maga kapósban?

— kérdezi vissza rám, mire én intek és mondom, hogy ismerős vagyok, valamikor arra katonáskodtam, ott táboroztunk a nagybajomi erdőben.

— Ott voltam én pásztor Csökön, Jákónagybajom az állomása.

— S miért hagyta el azt a

szép mesterséget?

— HOSSZÚ SORA VAN annak. Egyedül maradtam, csupasz egyedül. A feleségem a tavaszon halt.meg, a gyerekek

szanaszéjjel mentek. Az itteni fiam hívott. Lakásuk van, gyerekek is vannak. Azt mondták megleszek velük. — Újra gyújtja a Munkást, kialudt a szájában, közben szidja a dohángy árakat, hogy ilyen rossz cigarettát készítenek mostanában. Látszik rajta, hogy felengedett valamelyest, sőt, mintha szívesen venné az idegen ember érdeklődését sorsa, élete felől.

— Mennyit keres a lámpa- kamrában?

— Kilencötvenet. Eddig nyolcat adtak, de a múlt hónapban javították kilenc és félre.

— Nem valami sok.

— Nem. Csökön többet kerestem, de egyedül nem bír a férfiember. Nem élet az úgy, nincs aki rendbe tegye a lakást, a ruházatot. Én álljak neki meleg ételt főzni? Ah, a fene ezt a cigarettát, többet nem gyújtom meg, — hajítja széles ívben az úttest közepére a félig elszívott Munkást.

Anélkül, hogy kérdezném, újra sorolni kezdi a régi jövedelmét, amelyet mint pásztor kapott a csökői termelőszövetkezettől:

— Készpénzben ezer forint havonta, akkor egy kataszteri kukoricaföld, egy kataszteri rét, ezenfelül nyolc méter hasábfa, tíz kocsi ági tüzelő. Ez,

egy esztendőre szólt. A szopós malacokért megint adtak jutalékot.

Vigasztalni próbálom, hogy azért a városban más, hiszen á lámpakamrában nyolc órai a munkadő. kényelmesebb az élete a kis unokák társaságában. Mégsincs egyedül.

Elhagyja a mosoly és kémleli a piros eskélyű szállót, ahol emberek állnak, élvezik az őszi napsütést.

— Szép ez a ház. Mit gondol, drága lehet ebben élni?

— tekint rám az öreg és megáll.

— Úgy tudom nem drága,

— válaszolom, hisz magam sem tudom pontosan mennyibe kerül a havi lakbér. — Négyen laknak egy szobában, rekamiékon alszanak, fürdőszoba, minden van, ami csak kell. Az ott az étkezdéje, — mutatom a modern épületszárnyat.

— Ide kerülök én is. Érzem, hogy ide kerülök. Az öreg útba van mindenütt, — sóhajt bánatosan, majd a svájciját igazgatja. — A faluba más volt. Csak ne maradtam volna olyan egyedül. De igaz is, a Fekete Gyémántnál el kellett volna fordulnom Egy ismerősöm lakik arra, — lép hirtelen vissza, — azt akarom meglátogatni.

VISSZAFELÉ jövet, az öreget ott láttam ácsorogni a munkásszállás előtt. Nézte zsebredugott kézzel a szép piros erkélyeket,

m Gazdag!» —

Legyünk óvatosabbak

J\e

em először fordult elő, hogy egyes új-mecsekaljal házak lépcsőpihenőiről emberek estek ki az utcára. Igaz, nekik nem történt különösebb bajuk, mert kisebb zúzó- dásokkal megúszták, még csak orvoshoz sem kellett fordulniuk. De a tragikus sorsú Garai Erzsikén már a gyors műtéti beavatkozás sem segített, az esés okozta sérülésekbe néhány órán belül belehalt.

Azokban az órákban, amikor annál a lépcsőpihenőnél, amelyről a hároméves kisleány az utcára zuhant, éppen védőkorlátot ácsoltak az emberek, a 64-es épület tetejéről 16—18 év körüli leányok fadarabokat, pallótöredckeket dobáltak le, kis híján a ház körül játszadozó gyermekek lejére. Nem sokkal korábban ugyanezen a tetőn helyezte el karonülő csecsemőjét és elsőoszíályos gyermekét egy fiatal mama arrj, az időre, amíg bevásárol a boltban. Csak a véletlenen múlott, hogy az élénk kisfiú nem bukott át szaladgálás közben a mindössze 40—50 centis tetőszegélyen.

Számos példát lehetne még bizonyításképpen felhozni arra, hogy gyakran mellőzzük az óvatosságot, de majdnem ugyanannyit találunk arra is, amely Uj-Meesekalján amellett szól, hogy kellő gondosság, körültekintés híján épültek meg egyes házak. így többek között azok a típusok, amelyekből Garai Erzsiké Id esett, mert elmulasztottak védőkorláto'; tenni a lépcsőpihenőkhöz, és a hétemeletesek, amelyeknek tetőzetére felmenni tilos ugyan, de ez a tilalom nem mentene meg senkit attól, hogy alacsony szegélyén átbukjon, ha szerel, vagy egyéb dolga van a tetőn.

Ák szomorú tanulságokat levonva, a PIK valószínűleg nem zárkózik el az elől, hogy megvizsgálják egyes új-mecsekaljai házak „biztonsági” helyzetét, s pótolják a hiányzó korlátokat. Nem árt azonban, ha a szülők isméteken kioktatják kisgyermeiket, s ha az új-mecsekaljai iskolák osztályfőnöki óráin is megtárgyalják Garai Erzsiké esetét. Ti zen Uj-Mecsekalján kizárólag emeletes házakban laknak a gyermekek, s nem árt fokozott óvatosságra inteni őket.

H. M.

Közlekedési bosszúság

Sokan várakoztak péntek este fél 7 tájban a 9 0-as buszra a Janus Pannonius utca sarkán. Hozzá nem értő ember aggódott volna, hogy fel sem férünk eiiy- nyien. Utas ugyan nem maradt le, de üres hely sem maradt a kocsiban. Amolyan telt ház volt színházi nyelven szólva, de akadtak leszállók is, tágult a zsúfoltság, s mire a III. kerületi tanács élé értünk, a „telt ház” még mindig megvolt, de kicsit kényelmesebben. Még leszálló is akadt.

Mielőtt az első ajtó becsukódott volna, jól megtermett fiatalember lépett fel, egy fiatal nő társaságában. A kocsi vezetője látta a szabálytalankodókat, eltolta háta mögött az üveg-ablakot és hátraszólt a kocsi belsejébe.

— Akik elől szálltak fel, szálljanak le.

— Leszállunk, de akkor tessék kinyitni a hátsó ajtót, mert mi is utazni szeretnénk — szólt a fiatalember és nem mozdult.

— Szálljanak le, mert addig nem indítom a kocsit — szólt újra a vezető és félig helyére tolta az üvegablakot.

Ezzel egyidejűleg Leállította a motort és a kormányra könyökölve bámult előre az éjszakában.

Jó magam és az utasok közül még néhányan magyaráztuk a két szobálysér- tőnek, hogy a közlekedési szabályokat nekik is illene betartani, s ha már az ülőkalauz-rendszer miatt hátul van a felszállás, ne bontsák meg a rendet.

— Értsék meg kérem, hogy mi nem akarunk jegy nél-cül lógni, csak utazni szerei nénk. Már három kocsi lehagyott bennünket és most is leszállt két ember, de a

hátsó ajtó nem nyílt ki, márpedig ha ketten leszáil- nak, akkor kettőnek van még hely a kocsiban.

Ezt a logikai eimefuttaiást nem lehetett megcáfolni, annál inkább sem, mert a két utas zsúfoltság nélkül elfért a kocsiban. Sőt időköziién előreadták a pénzt és a sa- lauznő kiszolgálta a jegyet, csak a vezető nem indította a kocsit.

Az utasok zúgolódtak a kocsiban, hogy mi lesz már, én pedig szóltam a 'ezető- nek.

— Elvtárs, valamit mégis csak tenni kell, mert ítélet napig itt mégsem állhatunk.

— Maga akar nekem p<ú- rancsolni? — ripakodott rám' és teljesen becsukta az üvegablakot.

A kalauzriő csengette az indulást, a kocsi motorja néma maradt és vártunk tovább.

Végülis, mikor már az emberek kórusban kiabálták a kocsiban, hogy nem lehet két ember miatt másik negyvenet büntetni, a sofőr is jobbnak látta, ha megadja magát.

Mindez csak azért kívánkozik a nyilvánosság elé, mert ez az eset nem egyedül álló jelenség.

Valami módon rendet kellene teremteni ebben a dologban a meddő perlekedések helyett, s talán jó lenne utasítást adni a személyzetnek is, hogy azt az utast engedjék felszállni a hátsó ajtón, amelyik az első ajten felszállva elfér a kocsiban.

Nem a szabálytalankodó utasokat akarom pártfogásba venni, hanem jó lenne megszívlelni, hogy nem az utasok vannak a közlekedésért, hanem a közlekedés az utasokért.

Gyenis József

Több játék- és íeleviziófihuet szinkronizálnak a Pannónia Filmstúdióban

Két egész estét betöltő játékfilm és két televízió-film szinkronizálását fejezték be a Pannónia Filmstúdióban. Elkészült a Francesco Rosi olasz rendező „Gyilkosság Szicíliában” című játékfilmjének magyarul beszélő változata. Az olasz főszereplők Kállai Ferenc, Ráday Imre és Pártos Erzsi hangján szólalnak meg. Befejezték „A benzinkút hercegnője” című szovjet filmvígjáték szinkronizálását is. A címszedeplő Rumjanceva „tolmácsa” Dómján Edit. — A magyar televízió számára két tv-filmet szinkronizáltak a Pannónia Filmstúdióban: „A mulatt kisfiú” című olasz és a „Párizs járdáiul, című francia filmet t !

Megkezdték a „Felnőttek és gyerekek” című szovjet, valamint „Az utolsó szerelem” című amerikai film szinkronmunkálatait. Magyar színművészek tolmácsolják a „Gitár nélküli élet” című csehszlovák játékfilmet is. Szinkronizálják a Német Demokratikus Köztársaság filmgyártó vállalatának, a DEFÁ-nak „A holtak nem beszélnek” című új kétrészes bűnügyi tv-filmjét is. ,

A Pannónia Filmstúdió műtermeiben feliratozzák „Az ördög és a tízparancsolat” című francia filmet. Ugyancsak feliratozzák „A félelem bére” című, ősszel felújításra kerülő francia filmet és az „Othello* című szovjet alkotást,