Dunántúli Napló, 1963. július (20. évfolyam, 152-177. szám)
1963-07-12 / 161. szám
4 puapiló 1963. JÚLIUS 12. Mozsgói kuriozitások Állítsuk pirosra a jelzőt< Ritka érdekességekről, úgynevezett kuriozitásokról érdeklődtem és eközben hívták fel a • figyelmem Lengyel tóti Jánosra, aki 33 éve gyűjti Mozsgón é§ környékén a tárgyi, néprajzi emlékeket. Most itt ülök muzeális értékű bútorokkal berendezett szobájában. Sörrel és kávéval kínál, géppel írt kéziratokat tornyoz elém, értékes magángyűjteményének darabjait mutatja. Festetten, primitíven megmunkált üvegpoharat ad a kezembe. Nem látok rajta semmi rendkívülit és csak akkor nézem meg figyelmesebben, amikor hozzáértő szavaival mintegy életrekelti az elcsempült, zöldesszínű poharat. — Részaránytalan testét évszázadokkal ezelőtt a lukafai üveghuta cseh munkásai tömör üvegmasszából alakítgatták. elferdült alját sima tárggyal ütögették laposra, — magyarázza és ujjai között féltő gonddal, hímestojásként forgatja a durván formált poharat. Azután az üveghuta időrendben következő gyártmányait, százévesnél régebbi kézifestésű vadrózsamintákkal díszített poharat, Mária Terézia korát idéző koronacímerrel ékesített ivópoharat mutat, ez utóbbin megtalálható a múlt században divatos, sötét narancs-sárga színű nap-ábra is, amelybe a tulajdonos jegyezte nevét. — Az 1896-os, ezeréves jubileumra készített ólmos poharaknak a motiválása kézifestés helyett már gyártási séma szerint történt — veszi elő a sorozat újabb darabját, majd fúvóssal készült múltszázadbeli tükrös vázákat, foncsorozott figurákat vonultat el szemem előtt, az aljukon látható lyuk, a fúvócső helyéül szolgált. Azután elhajló szárú, meg- gyűrődött kelyhű talpas poharakra irányítja figyelmem. — A porig égett Biedermann kastély hamujából Szedtem össze ezeket a tűzben olvadt, címeres poharaikat. A lukafai üveghuta tulajdonosai valamikor nászajándékba adták a Biedermann báróknak — fűz hozzájuk magyarázatot. Az üveghutában egyébként félévszázada hagytak abba a munkát, pécsi lerakata — a Király utcában, a Színház mellett — néhány évvel ezelőtt zárt be. Ez volt a híres „Lukafai”. A huta bozóttal benőtt romjai ma is láthatóak a Kalamáz völgyben — egészíti ki a mondottakat. A főhelyet foglaló könyv- szekrényen vastagon ül a por, éleden rajzolódik ki a bemutatásra leszedett üvegtárgyak helye. Pillantásom körbefut az asszonykézt nélkülöző lakáson. — Fiatal tanító koromban íratlan törvény volt, hogy a tanítónak kell elvenni a bíró lányát. És inkább nem nősültem. Most viszont nincs lehetőségem a rendszeres és alapos takaríttatásra — válaszol a kimondatlan kérdésre. Tudom Lengyeltóti Jánosról. hogy az 1956-ban viselt dolgaiért — az angyal- címeres, koronás zászló kitűzéséért, íreden tista' jelszavakért és egyebekért — leváltották a mozsgói iskolában 27 évig viselt igazgatói tisztségéről. Jelenleg kántorizál és ez nem sokat hozhat a konyhára. Kisgyerek nyit be, kezében ha r" ^oszold fűfélét szorongat. Az ’gazgató úrnak hoztam ez" a sóskát — nyújtja át szó anlősen. Megsímogatja a-/ ’ ’-olatáskával érkező kisír’ '-'At és elküldi azzal, hoy később jöjjön és mondja ezt a többieknek is. — Szeret engem a nép, többeknek tanítom most is a gyerekét. Amikor áthelyeztek másik községbe, alacsonyabb beosztásba, azt mondták: — Maradjon csak az igazgató úr. Amíg a tyúkok tojnak, magának is lesz mit enni — állapítja meg látszólagos elégtétellel. Később a naplóját mutatja Lengyeltóti János. F.lső sikertelen mozsgói látogatásomról csupa kérdőmondatokban ír, lényege a következő: — Szomszédaim mondták, hogy ma keresett egy újságíró. Vajon mit akarhatott? A rehabilitációmat, vagy rosszabbat jelent-e számomra a jövetele?” Mindebből látható, hogy Lengyeltóti János vár embertársaitól valamit, bizonyára sorsának fordulását, máskénti alakulását. Itt az alkalom, hogy szót váltsak vele erről, egyelőre azonban tartom magam a tárgyakban rejlő kuriozitásokhoz. És ezeket szállítja Lengyeltóti bőven. Patkó Bandit és mozsgói szeretőjét, Pücsök Katát ábrázoló szarufaragást mutat, majd Patkó Bandi mozsgói látogatásainak emlékeiről, az egyházi parókiát ma is látható, 1857-ben átlőtt képről, Zappf Gottfried betyárok okozta haláláról beszél. Szóba kerül a jelenlegi mozsgói esperes másfélméter hosz- szú fapipája, amit Ibafáról hozott emlékbe, a falu határában levő titokzatos, feltáratlan alagút és sok más érdekesség. Jobbágyok keresztalakú kezevonásával hitelesített legelőelkülönítési egyeséget, 1825-ös keltezésű terjedelmes céhjegyzőkönyvet és más értékes iratokat szed elő a szekrény mélyéből. Kiderül, hogy Lengyeltóti János a 33 év alatt amit Mozsgón eltöltött, a néprajzi, gazdaságtörténeti tárgyak, írásos emlékek ezreit gyűjtötte össze, a pécsi levéltárnak a Biedermann kastélyból megmentett mázsá- nyi iratanyagot adott át. Hiteles források alapján megírta Mozsgó történetét és ezzel országos pályázaton első díjat nyert. Belelapozok kéziratainak tömegébe. Három regényt írt: a történés színhelyei Szigetvár, Pécs, Mozsgó — gyerekkorának, ifjúságának és férfikorának élményanyagával. A lapokról gazdagon patakzó szókinccsel, jelzőkkel, hasonlatokkal áradnak a nyers, szu- gesztív erejű, szépen megformált mondatok, az érdekes meseszövés. Azután az újságokban a Bt. világháború előtt és alatt megjelent írásait mutatja, iratköteget vesz elő. — Iskolai és leventeoktatói jellemzések — mondja az iratcsomagról. — Itt éltem, tanítottam, ismerem az egész falut — fűzi hozzá és ebben a kiegészítésben benne van az is, hogy őt tehát nem ítélhetik meg a falubeliek azért, amit tett és amit tesz. Foglalkoztatott Lengyeltóti János személye és úgy éreztem, adósa maradok, ha nem írok személyes problémáiról. Hiszen gondosan vezetett naplójából, elejtett szavaiból megtudtam, hogy látogatásomtól a bensőjében még lezáratlan 1956-os szereplésének tisztázását, ügyének pozitív előbbre jutását remélte. Éreztem, szenved attól, hogy nem taníthat, megremeg arra a gondolatra, hogy visz- szakerülhet az iskola falai közé. Elmondták róla, . hogy ma is szereti ha igazgató úrnak titulálják, őt igazoló sorscsapásnak tekinti azt, hogy utána nem tudnak hosszabb időre meggyökerezni igazgatók a mozsgói iskolában. Közismert tény, hogy szüntelenül keresi vélt igazát, sérelmesnek tartja azt a döntést, amely 27 éves igazgatói múlt után megfosztotta tanári katedrájától. Ezért végül elhatároztam, hogy írok róla, segítek tiszta vizet önteni a pohárba. Érdeklődésemre Lengyeltóti János — tömören összefoglalva — a következőket mondotta magáról. — Szegényparaszti sorból származom, ezt a múltban sem szégyeltem, most pedig büszke vagyok rá. Mindenki tudja rólam, hogy vagyont nem gyűjtöttem, mindenem — munkám, tudásom — a népnek adtam. Jó pedagógusnak ismertek, tanítványaimból 14 tanárt neveltem. Uj tankönyvek írásához minisztériumi szinten is kikérték a véleményem. A falumhoz ragaszkodom, ismerem minden kövét, minden lakosát és úgy érzem, itt megbecsülnek. Amikor két évig tanfelügyelő voltam, azt is azzal a feltétellel vállaltam, hogy Mozsgón maradhatok és taníthatok mellette. Túlzott büntetésnek tartom 1 az elbocsátásomat. A járási tanácson Jakubács András tanulmányi felügyelő és Grafics Lajos gazdaságvezető egyaránt jó véleménnyel vannak Lengyeltóti Jánosról, mint szakemberről. Szavaik szerint iskolája kiváló iskola volt, rangsorolásban a szigetvári járásban a második helyen emlegették. Az úttörő- csapatban, a szülői munka- közösségben és a népművelés területén szintén jól dolgozott. Főrésze volt a mozsgói művelődési ház megépítésében, a szervezésen kívül kétkezi munkájával is példát mutatott. Mindezt ellenforradalmi szerepének tárgyalásánál is figyelembe vették. Tetteit jóindulatúan, mérték- tartással ítélték meg és másik községbe, alacsonyabb beosztásba helyezték. Ezt azonban Lengyeltóti János megfellebbezte, mire bírósági úton elbocsátását mondták ki. Ekkor vállalt egyházi szolgálatot és azóta is kántorizál. — Van lehetőség arra, hogy visszakerüljön tanítani? — kérdezem. — Olyan pedagógusaink is vannak, akiket korábban elítéltek, letöltötték büntetésüket és most újra tanítanak. Ha Lengyeltóti János szakít egyházi szolgálatával és vállalja azt a minden pedagógus számára kötelező feladatot, hogy szocialista társadalmunk szellemében, materialista világnézeti alapokon végzi nevelői munkáját, akkor igen. írja meg a minisztériumhoz visszavételi kérelmét és mi támogatni fogjuk azt — válaszol Jakubács András. A falu vezetői, akiktől szintén érdeklődöm az ügyben, régebben laknak Mozs- gón, mint Lengyeltóti János, tehát jól ismerik őt. Körültekintően, szókimondó őszinteséggel ismertetik álláspontjukat. — Az ellenforradalom alatt, amikor a tanácstagokat lemondásra szólította fel, az volt az érzésem, hogy a Bie- dermannok világát várja visz- sza és ennek ellenkezőjét azóta sem bizonyította semmivel — mondja róla Kiss György, a községi tanács v. b. elnöke. — Mégis, mit írna a javára? — kérdezem. — Jó iskolaigazgató, jó tanító volt és ezért szükség esetén én is sokszor kiálltam mellette, ha igaztalan támadás érte. — Az aktivitása sem lebecsülendő — vetem közbe. — Mindig is aktív volt — ért velem egyet a tanácselnök. — Már gyerekkorában, Szigetváron a barátokhoz járt be segíteni, később a KALOT- mozgalmat is lelkesen szervez, te és mint leventeoktató sem vallott szégyent. — Mindez régen volt. Es sokat tett a népért — idézem Lengyeltóti szavait. — Én azt is láttam, amikor leventéket pofozott és az urakkal paktált — emlékezik Kiss György. — De nehogy azt gondolja, hogy akár én, vagy bárki más neheztel Lengyeltótira azért, amit korábban helytelenül cselekedett. Az már lezárt ügy. Csak azért említem, hogy személyével kapcsolatban lássa a jót és rosszat egyaránt. így teljes az ember és így kaphat választ mai helyzetére vonatkozóan is. A tanácsházáról a községi párttitkárhoz, Kékes Józsefhez visz az utam, ő egyben a termelőszövetkezet elnöke. — A járásnál hallottam, hogy Kékes elvtárs lányából is Lengyeltóti nevelt tanárt. — Abból ugyan nem — válaszol. — Igaz, hogy nagy kedve volt a gyereknek hozzá, abban az évben azonban a pap húgát és egy volt katonatiszt lányát javasolta a főiskolára. Emiatt azonban soha nem nehezteltem rá, de hát így volt. A lányom jelenleg már tanít és közben levelező úton végzi a tanárképző főiskolát. A Szigetvári Cipőgyárban 1800,— forintos ál- í lást hagyott ott feleannyi fizetésért, olyan nagy benne a < tanári hivatásszeretet. — Egyébként mi a véleménye a Lengyeltóti ügyről? — kérdezem azzal a gondolattal, hogy itt azután melléfogtam. — Nagyon jó tanító volt az kérem. Az iskolában olyan rendet tartott, hogy na. Eleinte sajnálták is nagyon a faluban. A járási tanács végrehajtó bizottsági ülésén, — mert járási vb.-tag vagyok — én is szót emeltem az érdekében, hogy adjanak néki alkalmat a hiba jóvátevésére. — És azóta hogy alakult a helyzete? — Megsértődött, nem köze-; ledett hozzánk azóta sem és1 úgy néz ki, hogy talán már el is szalasztotta a megfelelő alkalmat. önmagát szigetelte el, templomjáró öregasszonyok vigasztalója, maradt. Vállalt volna bármilyen más munkát, régen visszakerülhetett volna tanítani — fejti ki véleményét. — Talán újra igazgató lehetne Mozsgón, — toldják meg a járáson. Mindenesetre értékes embernek tartják, elismerik jó tanári, népnevelői ké-! pességeit, szervezőkészségét; mozgékonyságát — ez azonban nem elég. Lengyeltóti János a két világnézet közötti eszmei harc középpontjába került és ebben a harcban a túlsó oldalra állt. Az idealista világnézetet, a vallásos hitet vallja és hirdeti. Ehhez joga van, ezért bántódás nem érheti. Ha orvos, kőműves, könyvelő lenne, idealista meggyőződése megszerzett hivatása gyakorlásának sem lenne I akadálya. De hogyan lehessen nevelő olyan iskolában, ahol meterialista világnézeti alapokon tanítanak és ahol szükséges a nevelj, személyes példamutatása is? Az eszmék, a világnézetek küzdőterén nincs amnesztia. Vonatkozik ez Mozsgóra, minden baranyai falura, városra, az egész világra. Városban, ahol jobban elmosódnak az eszmei küzdőfelek és küzdőterek közötti határok, talán nem mindig látható ez annyira világosan, mint például Mozsgón vagy egyszerűen falun. Beszélgettünk erről Lengyeltóti Jánossal. Azt mondta,) hogy levélben írja meg a vá-; laszát. Érdeklődéssel várom és < remélem, hogy problémáinak í megoldásához megtalálja a [ szocialista fejlődés irányával < egybeeső utat. Igaz Sándor A Pécsi Rádió szerkesztőségébe számtalan esetben jönnek kétségbeesett szülők és kérik: mondjuk be, bogy gyerekük ekkor és ekkor eltávozott hazulról. — Azóta nyoma veszett. Most nem tudják, mi lesz... Es sírástól elcsukló hangon várják a segítséget. Előre bocsátom, hogy az „elveszett gyerekek” még mindig megkerültek, hol innen, hol onnan. De hogyan kerültek oda, ahol megtalálták őket? Szomorú hangú szülők érkeznek és mondják: — Lajcsi jó tanuló, soha semmi baj nem volt vele. Ma reggel elment az iskolába, azóta nem jött haza. Ilyenkor — a rendőrséggel megbeszélve — közleményt olvasunk fel a rádióban. Hallgatóink között mindig akadnak segítők. Lajcsika esetében egy bányász telefonált, hogy a gyereket a kisállomáson látta. Pénzt kért kölcsön, 1.80 forintot, aztán eltűnt. Később a szentlőrinci rendőrőrs értesítette a megyei kapitányságot, hogy a gyerek ott van Lőrincen a — nagymamánál. Másik eset. Esztike a napokban vendégségbe Pécsre jött. Reggel filléres bevásárlásra ment... s nyoma veszett. Tessék elképzelni a vendéglátók helyzetét, vagy Esztike anyukájának lelkiállapotát, aki Simontomyáról rohant Pécsre. Es két nap múltával a reménytelenségtől összetört anya megtudja, hogy kislánya — Fonyódon tartózkodik, A következő eset is tanulságos. Ismerősömet egyik este fiatal, rokonszenves rendőr kereste fel lakásán és kérte, utazzék Dunaújvárosba, de azonnal, mert gyermeke az ottani rendőrőrsön van... A papa rohan és tényleg ott találja fiát pingpongozás közben. — Hogy kerültél ide? — jön a felelősségre vonás. — Hát kiváncsi voltam erre a szép városra és autóstoppal eljöttünk. Úgy akartunk Pécsre is visszamenni, de a rendőr bácsik kocsiját állítottuk meg, akik behoztak ide. Itt jegyzem meg, hop-' a gyerek nem a szülőktől, hanem a szerető ' agymamáéktól lógott meg világot látni. A gyerekek csavargásának okáról nem mindig lehet tiszta képet alkotni. Hol a szülői fenyítés' elöl, hol csak úgy mehetnékböl, kalandvágyásból vágnak útnak, vagy a hirtelen támadt rokoni érzés ösztönzi őket: Minden meggondolás nélkül, s minden lehetőséget megragadnak, hogy céljukat elérjék. És a oyerekek eltűnéséért, eltávozásáért nem minden esetben a szülők a felelősek. A szülőknek pizony legtöbbször a gyerek utáni reménytelen kutatás, tépe- lődés, az álmatlan éjszaka jut. Felelősek viszont azok. akik gépkocsijukkal megállnak a gyerekek integetésének és felveszik őket. Es ha vonaton utaznak, akkor? ... Akkor a jegy ellenőrzés fokozására szeretném kérni a kalauzokat. Nem tartom lehetetlennek, hogy ezek a gyerekek a vonaton jegy nélkül utaznak. Ugyanis eltávozáskor néhány forintnál több nem csörög a zsebükben, ami hosszabb utazáshoz kevés. Mindany- nyiunk kötelessége a gyerekekre vigyázni, azoknak is, akiktől pénzt kémek a kisgyerekek, a gépkocsivezetőknek is, amikor autójukra felkéretőznek és 8 jegyvizsgálóknak is a vonaton. Ezzel sok nyugtalanságtól megkímélnénk a szülőket, felesleges munkától a rendőrséget. Éppen ezért a szülők nyugalma érdekében, a gyerekek védelmében állítsuk pirosra a jelzőt a kalandkereső, meggondolatlanul utazgató gyerekek elé! Nagy István c?i jőüú fraktárosa Az idős, köményes G 35-ös bizony már kapkod a levegő után, mint az öregember, de azért megy. — Jó gép ez még! — üt a traktorra idős Széli Jenő, mintha lo vára ütne. Kis matrózblúzos, hosszúnadrágos emberke toppan elém. — A fiam! — mutat rá az apja. öt is Jenőnek hívják. Tizenegy éves. — Mindig kijön utánam. A tarlón tízszer is körülkísér a táblán, figyeli, mit csinálok, hogyan vezetek. Amikor meg ápolom a gépet, már nemcsak nézi, hanem segít is. Apró szél kerekedik. A fiú olajos kezével kiemeli szeméből a hajat. — Tudja, volt nekem egyszer egy segédvezetőm — magya rázza az apa. — Kérte: engedjem őt dolgozni egész vasárnap, kellene neki a pénz. A kocsmában kártyáztam, jött ám a segédvezetőm, azt mondja: nagyon mélyen szánt az eke, "-crick. állítsam be. Én bizony nem me- jgeK. — mondtam neki —, hanem ott van a fiam, a Jenő. szóljon annak, majd az megmutatja, hogyan kell beállítani az ekét. Meg is mutatta, pedig csak kilenc éves volt akkor. A fiú pirulva lesüti a szemét, s szinte arasznyit nő, ahogy apja dicséri. — Figyelje csak meg ezt az esetet! Leszedtem a hengerfejet. kivettem a dugattyút és be kellett mennem Sellyére. Mire hazajöttem, a gyerek kitisztította a hengerfejei, leszedte a gyűrűt, mindent szakszerűen megcsinált. — Ez igen! — De szétszedi, összerajka, kitisztítja 5 a porlasztót is. Valóságos gépzseni. — És a bizonyítvány? — Az csak közepes. De számtanból ötöse van, meg oroszból is. Tanár nem lesz belőle, de traktoros az lehet. — És lesz is? A fiú bólint. Felül a traktorra, hogy lefényképezhessük és egyszerre beszél helyette az arca. úgy ül ott, mint valamikor a parasztgyerekek az álló kocsin a lovak, gyeplőjét fogva, csetiinl- getve, biztatgatva a lovakat, ö a kormányt fogja, szeme a barázdát kémleli, mintha csak azt várná: engedélyt adjanak neki az indulásra. Aztán a traktor új barázdákat hasít a tarlóba. A túlsó táblákról hordják a kombájnszalmát a lovaskocsik, a mellette lévőn a keresztek között elődugki fejét már a másodvetésű kukorica. Ezt nézegetem és közben arra gondolok: a kémest tsz határában nemcsak új kukorica dugja a fejét, hanem, lassan növöget eqn új traktoros is, aki még csak tizenegy éves, de akár már holnap levizsgázhatna. Szálát Jéaw Kimondottan perfekt GYORS- ÉS GÉPIRÖNÖT felvesz a Pécsi Porcelán- gyár. Jelentkeziés: a vállalat személyen osztályán.
