Dunántúli napló, 1963. június (20. évfolyam, 126-151. szám)

1963-06-23 / 145. szám

1968. JÚNIUS 23. IUAVMLÖ 5 Tudósítás a cirkuszból I)p# C't'C'tvi'C'focL&V'C' A KERÍTÉSEN KÍVÜL, az országúton — autók rohannak Harkány felé, szekerek zörög­nek a környező falvakba, a Vágóhídról fehér hűtőkocsi fordul ki az útra, a Bőrgyár kéménye szürke füstöt ereget, a szombat délelőtti tömeg pe­dig rohan a járdákon csoma­gokkal megrakodva. Ez a kép a megszokott peremvárosi vi­lág. A kerítésen belül egy egé­szen furcsa élet zajlik a hatal­mas ponyvasátor környékén. Cirkusz. Ez a fogalom fel­ébreszti az érdeklődést, a kí­váncsiságot, mert a „cirkusz” asszociációja valami sejtelmet, misztikusát, nem mindennapit jelent az egyszerű halandó számára. Keresem az igazgatót, Czáh Lajost, aki a Budapest Cir­kusz mintegy nyolcvan tagú együttesét Pécsre hozta. Az igazgató sajnos nincs itt (er­ről egy tíz év körüli bájos kislány értesített) de a meg­kapó, összetartó együttes szel­leme — amelyet tapasztaltam — feltétlenül fűződik az ő ne­véhez is egy „kicsit”. Ebből az együttesből — egyelőre — egy nevet kell ki­ragadnom: dr. Joseph Clemen- dore. Párizsban végezte az egyetemet, belgyógyász orvos, most negyvenkétéves, látszat­ra nem több húsz-huszonkét esztendősnél. Nemzetisége — indiai. Produkció: jógázik. Ennyi lenne a nacionáléja, ezt viszonylag könnyű felso­rolnom, ám annál nehezebb bejutni hozzá. Nem tartózko­dó, nem is rideg az idegenek­kel szemben, csupán szűksza­vú és meglehetősen vissza­vonult életet él. „Rosszkor jöt­tek” — mondja a titkára, az­tán elmondja, hogy Clemen- dore most, délelőtt tíz órakor vette be napi tablettáját, amely pihenteti, és ilyenkor már nehéz vele szóbaelegyed- ni. Ilyenkor már készül az esti fellépésre, amely tulaj- donkéooen nem fizikai, ha­nem lelki edzést jelent. Vé­gül is bejutunk hozzá. KREOLBÖRÜ, rokonszenves férfi. Fekszik az ágyon, lábainál egy ventillátor, előtte pedig tálban jókora jégtömb, amely­ről hűs levegő árad szét a la­kókocsi kis légterébe. A fa­Ido j áras} el en tés Várható időjárás vasárnap estig: Meleg idő nappli felhőképződés. Néhány helyen, főleg holnap dél­után zivatar. Mérsékelt széL — Várható legalacsonyabb éjszakai hőmérséklet IS—18, legmagasabb nappali hőmérséklet holnap 26— 30 fok között. Ion indiai, figurális szőnyeg, mögöttünk televíziókészülék. Az agy mellett két nagy ter­moszban jégkockák. — Uram, ha hajlandó volna fogadni bennünket... — mondja a tolmácsként szerep­lő kedves Zoltán Pál, aki egy­ben a cirkusz műsorának kon­feransziéj a. Clemendore bólint, moso­ly og,/majd imára kulcsolt ke­zeit arcának magasságába emeli, és így köszönt bennün­ket, azt hiszem hagyományos indiai módon. — Please... — mondja Clemendore nagyon szűk­szavú, halkan beszél és min­dig mosolyog. Tizenkilenc esz­tendeje jógázik. Hogy a „po­rondon” mit művel, azt a kö­zönség úgy is meglátja, én csupán a kulisszatitkokra va­gyok kíváncsi. Mutat néhány röntgen-felvételt: karjait, lá­bait a forgónál — minden fáj­dalom nélkül — kiforgatja, így tudja magát úgy átfonni saját végtagjaival, hogy az ember lélegzete eláll. — Hogyan telnek el napjai? Milyen életbeosztással él? — A lehető legegyszerűb­ben .... Életmódja — szigorú. Ha este fellép (tulajdonkép­pen minden este fellép), nap­pal egyetlen falatot nem eszik és nem is iszik. A produkció­ra való felkészülés órákig tart. Ez többnyire légzési gyakorla­tokból áll. Az esti fellépés után másfél, két óra hosszat fizikai edzés következik, és csak ezután „étkezik”: nagyon híg levest, de Inkább tejet és gyümölcsöt. „Bőségesebb” ét­kezést akkor folytat, amikor nincs esti fellépése, vagyis utazás közben. Ilyenkor na­gyon kevés sovány csirkehúst fogyaszt, és ismét gyümöl­csöt. Számára ez a bőség-kor­szak. — Hallottuk, hogv ön bizo­nyos időközökben éhség-kúrát tart... — Igen. Ez hat hétig tart, és ez idő alatt sem folyadékot, sem ételt nem fogyasztok. Fekszem és pihenek. NAIV KÉRDÉSSEL kísérle­tezem: — És soha nem éhes? Clemendore mosolyog: — Nem ismerem az éhsé­get. — Volt már ön beteg? — Soha. — Talán gyermek­koromban, de abban sem va­gyok biztos. — ön szerint egészséges életmód-e ez? — Feltétlenül. — Ajánlaná-e bárkinek? Némi tűnődés után így vá­laszol: — Nem. Az én példám rendkívüli eset, de annyi biz­tos, hogy Önök túlzottan sokat esznek. — Hogy érti ezt? — Tulajdonképpen az em­ber eredetileg nem volt hús­evő lény. De ne értse félre, senkit nem akarok rábeszélni vegetáriánus életmódra. Min­denesetre a normális étkezés az embereket megóvná külön­böző betegségektől és talán biztosítana egy bizonyos fokú hosszabb életkort is. — Tehát mit tanácsol? — A napi étkezések idő­pontjának pontos betartását. Reggel csak gyümölcslevet. Délben tejet és gyümölcsöt... Közbevágok: — Ezt Magyarországon na­gyon nehéz lenne betartani. Clemendore mosolyog: — Hogy önöknek is megle­gyen a kedvük, délután 5 és hat óra között kicsit kiadó- sabb ebédet lehetne elfogyasz­tani. Kevés és főleg sovány hússal, nagyon kevés kenyér­rel. És esti lefekvéskor csak a tejet vagy gyümölcsöt, gyü­mölcslét ajánlhatok. CLEMENDORE még megmu­tat néhány kivágott lappél­dányt New York Times-tól az Ország Világig — aztán egé­szen váratlanul elkomolyodik, és kezét ismét „imára” kul­csolja — (más ldfejezést nem találhatok erre) — és ez tu­lajdonképpen a búcsúzkodás finomabb kifejezése. A célzást értjük — elbúcsú­zunk. Rab Ferenc fl titokzatos expedíció Háromszázhatvan magyar a Szuezi-csatornánál — Kétéves háború a sivatagban Az emberiség történetében az első világháború alatt je­lentek meg először a harcte­reken a milliós hadseregek, a napóleoni háborúk és a XIX. századi nemzeti forradalmak óta először mozdult meg tel­jességében Európa. A nagy és lomha reguláris hadseregek között át- és átcikáztak a kü- könböző konspirációs alakula­tok, hol itt, hol ott bukkantak fel, de útvonalaikat, létezésü­ket a történelemkönyvek alig tárgyalják. Az Erste Organi­sierte Expedition kalandos, véres sivatagi történetét, tit­kos parancsait, emlékeit is csak az Osztrák-Magyar Mo­narchia bizalmas irattára őriz­te, és őrzi még most is Wil­helm József — a. véméndi termelőszövetkezet hatvan- kilenc éves, szinte világotjárt szerelője, aki az expedíció há- romszázhatvan magyar kato­nájából két évi sivatagi hábo­rú után hetedmagával tért haza. A többi ott maradt. Török Yasfélhold Véménden Véménden is kevesen tud­ják, tulajdonképpen csak a hosszú, öreg esték barátai, hogy Wilhelm József, ez a kü­lönöskemény, fürkészőszemű ember, aki — tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért, de állandóan a pihenő, vén ten­gerészeket juttatja az eszem­Színes vízsugarak Esténként sokan gyönyörködnek a városi tanács kez­deményezésére, Adamik Antal terve és munkája nyomán elkészült Kórház téri szökőkút színes vízsugaraiban. Ér­dekessége a szökőkútnak, hogy elektromos berendezése tel­jesen automatikusan működik, energiafogyasztása minimális, vízszükséglete pedig csak az elpárolgott mennyiség pótlá­sából áll. Foto: Aczél be — csaknem fél évszázada ] őrzi németnyelvű háborús J naplóját, harci kitüntetéseit, közöttük a török Vasfélholdat, amit Dzsemál pasa sajátkezü- leg tűzött a mellére a sivatag laza homokdombjai között. Az öreg Wilhelm furcsán, egy kicsit elégedetten ingatja a fejét, egyenletesen, mintha egy hajófedélzeten ülne, és a tenger monoton mozgása hin- táztatná. — Megvan minden ... — morogja. — Az okmányok is, hogy viselhetem a kitünteté­seket ... Hogy jutott a huszonkétéves K. u. K. katona az Arábiai- félsziget átkozott homoksiva­tagába? A nagy háborús moz­gás földrészeken át sodorta az embereket a kínai határtól az Atlanti-óceánig. Anglia vi­lágbirodalmát őrizte, ugyan­akkor fokozatosan és sziszte­matikusan gyengítette az ősi ellenséget, a császári Német­országot. Az angolok és a franciák 1915 elején a Balká­non megkísérelték a hadmű­veleteket, csapatokat szá' Ir­tottak a GallipoM-f élszigetre, és a Dardanellák elfoglalásá­ra készültek, de a németek gyorsan megerősítették a ten­gerszorosok védelmét, az erő­döket megszállták a török csa­patok, és alighanem akkor született meg a monarchia vezérkarában a titkos manő­ver ötlete. Ebben a „manő­verben” vergődött két évig Wilhelm József is. __ A háború első két évé­ben a Kárpátok között és Szerbiában csatáztunk — mondja pontos évszámokkal, precíz földrajzi meghatározá­sokkal, néha közben egy ki­csit elhallgat, vár, majd me­gint egyenletesen ingatja a fejét, mint egy öreg, vihar­vert tengerész — 1916-ban vá­ratlanul Stájerországba vittek bennünket pihenni. Jói tartot­tak, nem is tudtuk mire vél­ni a különleges bánásmódot, azután megmutattak nekünk egy sivatagi térképet. Mond­ták, hogy odamegyünk, min­denki arany vitézsógi érmet kap, és ha visszajövünk, töb­bé sohase visznek ki harctér­re. Egy ideig úgy volt civil­ruhában utazunk, mint a „diplomaták”, nem sokkal ké­sőbb mégis teljes menetfel­szereléssel bevagoníroztak bennünket, és elindultunk, háromszázhatvanan, magya­rok ... T alálkozás Lawrence ezredessel Végig a Balkánon, le Kans- tantinápolyba, onnan hajóval Haifába, Aleppó, Damaszkusz, Jeruzsálem, Bir-Zeba... Bir- Zebában csatlakoztak; egy tö­rök gyalogos alakulathoz, és ugyanott érte utol őket az a harminckét német katona is, aki tulajdonképpen az irányí­tói voltak ennek az expedíció­nak. Bir-Zebában már világos és egyértelmű volt a feladat: egyrészt nyugtalanítani és le­kötni az angol hadsereg itteni egységeit, másrészt minden áron el kell süllyeszteni egy hajót a Szuezi-csatomában, hogy ezzel megbénítsák az angol teherhajó-karavánok és hadihajók gyors mozgását. — Bir-Zebában kaptunk öt­száz tevét. Képzelheti, hogy volt nagy csodálkozás... — mondja nevetve — de akko­riban ott a sivatagban még nem voltak autóutak, ott a teve volt az egyetlen és min­den. Elindultunk, be a siva­tagba, egy beduin volt a ve­zetőnk. Az útirány: Jeruzsá­lemen át a Szuezd-csatomá- hoz... Elhiheti, hogy ember­telein út volt Hőség, szomjú­ság, kolera, tífusz, a vizet bárkabőr-tömlőkben vittük magunkkal, de átkozottul rossz ize volt... A beduin oda vitt bennünket, ahová akart, mert a térképeket alig lehe­tett használni, a homokdomb, ami tegnap még volt, holnap­ra eltűnt, elvitte a szél. A be­duin egyik éjszaka megszö­kött, és másnap délelőtt meg­támadtak bennünket a új- zélanddak és a mesterlövő bú­rok ... Wilhelm Józsefék sivatagi útja ettől kezdve állandó harc volt. Harc a mozgó, laza homokkal a nélkülözéssel, a hőséggel, ami már a délelőtti órákban elérte a negyven fo­kot, harc a terepet sokkal jobban ismerő angolokkal. Néha már annyira elcsigázta őket a fáradtság, hogy a csuk­lójukat a tevéhez szíjazták. és huzatták, vonszoltatták magu­kat az állatokkal. És egyik nap megjelent közöttük egy humuszos arab, 'akiről csak sokkal később tudták meg, hogy tulajdonképpen Thomas Edward Lawrence volt, angol archeológus, a brit titkosszol­gálat ügynöke, akit az akkori világközvélemény, mint „Law­rence ezredest” ismert. Az el­ső világháború alatt angol megbízásból ő robbantotta ki és irányította a törökellenes arab felkelést. — Ott járt közöttünk — mondja Wilhelm József, és az arcán elégedetten ugrálnak az apró ráncok — magam is többször láttam, csak nem tudtuk, hogy kicsoda... Heten a 360-ból — És a török Vasféühold? Bólogat, cigarettára gyújt, mintha ezzel az időhúzással is a török kitüntetés jelentősé­gét szeretné megértetni ve­lem. — Az bizony nagy kitünte­tés ... Ha Törökországban te­lepedtem volna le, a Vasfél­hold révén nekem nemesi rang és életfogytiglani adó- mentesség járt volna. Itthon külön királyi engedélyem volt, hogy viselhessem... Nem messze Gázától az angolok nagyon állták a sarat, az egyik oázis közelében volt egy gépfegyverállásuk. Sehogyse bír tunk vele, azt se tudtuk meg­állapítaná, hogy hol van. Ket­ten, ón meg egy török száza­dos vállalkoztunk, hogy felde­rítjük. A százados ottmaradt a homokban, én megúsztam, és berajzoltam a térképre a gépfegyvert. Tíz perc múlva megsemmisítettük. Akkor oda­jött hozzám Dzseméi pasa az adjutánsával és ünnepélyesen átadta a Vasfélholdat az iga­zoló írással, hogy engem il­let... A szuezi hajósűUyesztés nem sikerült Wilhelmóknek. Sokszor megkísérelték, hogy az üvegszárú aknát becsem­pészik az alig nyolcvan mé­ter széles csatornába, de a jól megerősített angol véde­lem mindig visszaverte a portyaszerű támadásokat. Két évi sivatagi háborúzás után a háromszázhatvan magyarból mindössze heten értek haza Budapestre. Amikor először jelentkeztek a parancsnoksá­gon, egy zászlós bizalmatlanül végigmérte őket. — Maguk honnan jönnek? — Jeruzsálemből. — Marhák! Ne vicceljenek velem! — támadt rájuk dü­höngve a zászlós, aki csak ké­sőbb értette meg, hogy egy háromszázhatvan főnyi titkos expedíció hét életben maradt katonája áll előtte. Fél évszázad távlatából Csaknem félévszázad telt el azóta, de Wilhelm József a sivatagi emberek, a drúzok, a nomád beduinok között. Ga­za, Beér-Sera, a mai Tel Aviv Jaffa, Ramon, Bir-Zeba térsé­gében szerzett élménjeinek dokumentumait némi nosztal­giával még ma is gondosan őrzi. Talán már csak egyedül él azok közül, akik hazajutot­tak. Az ilyen dolgokra szok­ták azt mondani, hogy tulaj­donképpen csak egyszer lehet elhinni, amikor megtörténik — dehát a dokumentumok, és maga Wilhelm József, az egy­kori Erste Organisierte Expe­dition életben maradt tagja? Csak egy kicsit csodálatos... Diesel-motorhoz értő hen­gerkezelőt és SZ 100-as gépkezelőt lehetőleg vizs­gával felveszünk. Erdőgaz­dasági Gépállomás, Megyeri út 20. szám. iparnak valami sajátságos ci­vilizált szívóhatásával, ami gyors és erőteljes lökéseket ad az általános falusi bevándor­lásnak. Mozgásban levő vá­ros, ugyanakkor valamit mégis csökönyösen őriz a du­nai települések jellegzetes, lassú atmoszférájából, a kicsit mindig ünnepélyes és mindig tiszta, korzózó-söröző-horgászó hangulatból. Egy jól megter­mett kamasz lehet ilyen — kicsit még régi, otthonias, de már változó és biztos, hogy új lesz, egészen más, mint ami­lyen volt. — Járt már Péterváradon? — kérdezték tőlem már a má­sodik nap az ottani magyar újságíró kollégák —. Mert azt okvetlenül meg kell nézni... Ha valamit ennyire okvet­lenül meg kell nézni, az rend­szerint nagyon becses a helybelieknek, mint Pétervá- rad is — a Duna túlsó part­ján emelkedő egykori vár, zö­mök, sárga homlokfalai ka- szárnyaszerűek és a vízre néz­nek. Mondják, hogy ezek a vastag, téglával bélelt földfa­lak, amelyek szinte mértani rendszerben szinte behálózzák az egész „budai” részt — nagy történelmi idők tanúi. Történetét sok tudós kötet őr­zi, külsejét a civilizáció egy kicsit már a maga képére ®Drmálta, de kegyelettel. Gon­dosan kiépített és példásan rendbentartott útlabirintusok, váratlan, hűvös átjárók és alagutak, az egésznek van va­lami lassú, múlt századi han­gulata és nyugalma, mintha ez az öreg várfal-rendszer tu­lajdonképpen nem is a köze­li sugárutakhoz, szépvonalú szállodákhoz és középületek­hez tartozna. A várban van egy műemlékszerű, szellős ét­terein* szinte a hídfő felett, amelynek teraszáról tízkilomé­terekre belátni a környéket — a vizet átszelő új vasúti és teherforgalmú hidat, amit az itteniek vasbetoncsodának ne­veznek, a folyó lusta és la­pos kanyarulatában fekvő vá­rost, a Fruska Gorát, a Duna tengerre emlékeztető fövenyét a finom homokszigetekkel, be- látpi a város egyenes sugár- útjára, amin mindennap este hattól tizig szinte hömpölyög a korzózó tömeg, belátni a modernvonalú középületekre, a vízpart sétányaira és a süp- pedős parkokba. Jugoszláviában több mint félmillió magyar él, legtöbb­jük a vajdaságban, de talál­koztam magyarokkal Belgrád- ban, Rijekában, Opatijában is. Szabadkán, Eszéken, Újvi­déken gyakran lehet magyar szót hallani, sőt, az embernek időnként olyan érzése támad, hogy itt mindenki legalább két nyelven tud beszélni — szerbül és magyarul. Jugo­szláviában a nemzetiségi kér­dést a legteljesebb egyenjogú­ság elve alapján oldják meg. Az összlakosságnak mintegy három százalékát kitevő ma­gyar nemzetiségnek alsó-, kö­zép- és felsőfokú iskolái van­nak. Szabadkán önálló ma­gyar színház működik, a vaj­dasági székhely, Újvidéken a Fórum, a magyarnyelvű ki­adó a város legjelentősebb erejű vállalatai közé tartozik. A Magyar Szó, az Ifjúság, a Dolgozók, a Jópajtás, a Híd — összesen kilenc magyar- nyelvű napi- és hetilap, illet­ve irodalmi folyóirat — sok- tízezres példányszámban je­lenik meg. A lapkiadáson kí­vül a Fórum foglalkozik a te­rület magyarnyelvű' könyv­kiadásával is. Évente ötven­hatvan magyar kötet jelenik meg, elsősorban az országo­san is jólismert itteni írók — Herczeg János, Majtényi Mihály, Ács Károly, Major Nándor és mások művei, de a Fórum adja ki magyar nyel­ven a szerb-horvát irodalom és az élő világirodalom leg­szebb alkotásait is, évente kö­rülbelül százezer dollárnak megfelelő összeget költenek külföldi könyvbehozatalra. Az Újvidéki Rádió. Tizen­négy éve létesült, a főállomás reggel öt órától éjfélig sugá­roz műsort. A napi tizenki­lenc órás főadással párhuzamo­san működik a Novi Sad II. — déltől este hétig. A téli műsorrend napi hét órányi szöveganyagából öt óra ma­gyarnyelvű, egy óra román és egy óra szlovák. Az Újvi­déki Rádió, mint sokan el­mondták — rendkívül népsze­rű, például az iskolai okta­tással teljesen összehangolt rádióiskola előadásait 25—30 ezer diák hallgatja rendsze­resen. A rádiónál nyolcvan újságíró dolgozik, sok művész, közöttük az önálló színtársulat két rendezővel és tizennyolc színésszel... Jugoszlávia az „ezerarcú” ország? Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy a „nem­zetiségiek” országa, hiszen a hat köztársaságban tizenkét nemzetiség él, magyarok, né­metek, románok, szlovákok, bolgárok, kisoroszok, albánok, olaszok, görögök, cincárok... A harmadik nap új ismerő­seim így búcsúztak: „Miné- künk, nemzetiségieknek jó erős kapocsnak kell lenni... igaz?” A válaszra nem is na­gyon figyeltek, mert amit mondtak — természetesnek tartják. Hiszen az is. (Következik: A Terezljától a Kalemegdánig.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents