Dunántúli napló, 1963. június (20. évfolyam, 126-151. szám)

1963-06-19 / 141. szám

1963. JÚNIUS 19.

IUAPLÖ

3

Korszerűsítés 170 millió forintért

■ A vonattal járó emberek

■ már jónéhány napja ész- J revehették, hogy a MÁV

■ pécsi igazgatóságának épü■ letét befonják az építőáll■ ványok. Az 1913-ban épült

* igazgatóságot ilyen nagy JJ mértékben még nem csino- a sították. A mostani szépí- a tés és a bejárat átalakítása

■ több mint 800 ezer forintba

■ kerül. Az Utasellátó is a J napokban visszaköltözik a eredeti helyére, s ismét tel- a jes nagyságában az utazó■ közönség szolgálatában áll. J Erre a munkára 200 ezer a forintot fordít a MÁV fő- a nökség és az Utasellátó a Vállalat.

Az adminisztráció és ve■ zetöség épületének rend■ bentartása nem sokban

■ érinti az utazókat, a vona- ! lakon végzett javítások és J átalakítások viszont annál

■ többet jelentenek. Az igaz- a gatóság ezért az idén 140

■ vasúti hidat újít fel, vagy

* épít a Pécs—Dombóvár és

■ a Kaposvár—Balaton útvo- 2 nalon. Ezzel egyidőben fel■ újítják a vonalakat (vágá■ nyokat). A télvégi, tavaszi

■ hónapokban eddig sok he- “ lyütt sebességkorlátozást

2 kellett bevezetni. Ma már m egyetlen helyen sincs se■ bességkorlátozás a rossz

* idő okozta hibák miatt.

* Ezek a javítások 7 millió 2 forintba kerültek.

■ A pályák korszerűsítésére

■ az idén nagy gondot fordít 2 az igazgatóság: bevezetik az

■ új technikai fogásokat, hé■ zagmenteseri képezik ki a

■ sínpárokat, hogy a sebessé■ get és a kocsik kihasználá- 2 sát növelni lehessen. Ez a

■ munka 170 millió (!) forin■ tot emészt fel.

■ Ha a pályákat rendezik,

■ meg kell javítani a rakodó- 2 területeket is. Erre gondolt

■ a MÁV igazgatóság, amikor

■ elrendelte, hogy Szigetvár,

* Boly, Abaliget és a balatoni " vonal néhány állomásán a 2 raködóutat megépítsék, fl- a letve a meglévőket kijavít■ sák 2 millió forintért.

■ Mint minden vállalat és 2 intézmény, a MÁV igazga- 2 tóság is szem előtt tartja

■ dolgozóinak egészségi, szo* ciális helyzetét, s a lehető- 2 ségekhez mérten a legszük* ségesebbeket rendel kezé■ sükre bocsátja.

Korsxerüek-e a mexőgaxdasági épületek?

Tizenegy termelőszövetkezetben indít vizsgálatot a megyei mezőgazdasági állandó bizottság állattenyésztési szakbizottsága

A napokban ült össze első Ízben a májusban újjáalakult megyei mezőgazdasági állandó bizottság álLattenyósztési szak bizottsága, hogy megvitassa 1964. évi feladatait. A 11 tagú szakbizottság ezúttal igen kényes és aktuális témát választott A bizottság tagjai elhatározták, hogy augusztus közepéig mintegy kiét és fél hónap leforgása alatt megvizsgálják, hogy

a jelenlegi

mezőgazdasági épületek

mennyire felelnek meg a korszerű állattenyésztés biológiai és technikai feltételednek. E célból a mágocsi, szászvári, baksai, szajki, bólyi, beremen- di, lippói, berkesdi, kátoiyi, «szederkényi és baranyahidvé- gi termelőszövetkezetekben indítanak vizsgálatot.

Miként az első közős megbeszélés türelmetlen légköréből is kácsendíült a mezőgazdasági építkezések egyik korszaka, a szerfiás építkezés időszaka lezárult, új szakasz kezdődött Nagy összecsapásokra van kilátás a tervező- és építészmérnökök, valamint a mezőgazdasági szakemberek, az állattenyésztők között. Kormányzatunk hivatalos álláspontja Ss az, hogy építkezzünk igényesebben, kompletten, addig ne tekintsenek elkészültnek egy istállót, mig a villany és víz ellátása nincs megoldva, mig rossz útviszonyai

Száttpeg- is

kárpitozott bútor

TISZTÍTÁS, szőnyeg Javítás és karbantartás,

Pécsi TEMPO KSZ, Pécs, Sallal «tea M, Telelőn: 38-69.

miatt meg nem közelíthető, míg járulékos épületed, takar- mányos, tejház, stb., el nem készültek.

Az állattenyésztési szakbizottság vizsgálatának célja is az, egyeséges megyei álláspontot kialakítani a termelőszövetkezeti épületberuházásokkal kapcsolatban. Jelenleg az a helyzet, hogy ahány szak ember, annyiféle elképzelés van egy-egy épület kialakítására, megoldására. Ez megnehezíti a megyei Beruházási Iroda, a kivitelező vállalatok, de a tsiz-ek dolgát is, lassítja az építkezések ütemét.

A bizottság tagjai az elkövetkezendő két és féL hónapban a 11 tsz-ben közei

száz épületet vizsgálnak meg,

s 40—50 szakember véleményéi hallgatják meg a jelenlegi épü letekkel kapcsolatban. Mindenekelőtt a tsz-majortelepítési problémákat vizsgálják felül Most már nem elég az, hogy egy épület csak ma legyen jó, de fontos, hogy a specialdzá- lást figyelembe véve, távlatilag is megfelelő legyen. A kialakítandó majorban már az első épület is feleljen meg a távlati terveknek, lehetőleg könnyen átalakítható és megközelíthető legyen, feleljen meg az állat biológiai szükségleteinek, tehát téLen valóban védjen az időjárás viszontagságaitól, jól gépesíthető legyen, stb. A vizsgálat kiterjed továbbá a szabadtartásra is, mi az a határ, ameddig elmehetünk az ideiglenes építkezéssel, melyik az az optimális épületnagyság, amit célszerű építeni. (Szarvasmarha esetén 50 vagy 100 férőhely?) Megfelelően tartósok-e a szilárd épületek, istállók, nem történt-e rosszul értelmezett anyagmegtakarítás. És végül, de nem utolsó sorban megvizsgálja a bizottság, hogy állnak a járulékos beruházások a megyében. Ne fordulhasson elő többé, ami például a bd- kali tsz-ben is megtörtént, hogy megépült az új 100 férőhelyes tehéndstálló, s egy évig messziről hordták oda Iáitokkal a 100 állatnak a vizet. Előbb készüljön el a kút, s csak azután az istálló. Kövesét, víz, villany, takarmanyós és egyéb járulékos beruházás nélkül nem nagyüzemi egy major. Gondolni kell végre az állatokat gondozó emberekre is, hogy munkaidejük ne lépje túl a napi nyolc órát, s rendes munkaidejük alatt is

kulturált körülmények között

a nehéz fizikai munka alól egyre inkább megszabadulva dolgozhassanak.

A bizottság megyei vizsgálata mellett feldolgozza a legtökéletesebb hazai és külföldi épületmegoldásokat is és javaslatát így terjeszti augusztus végén a megyei végrehajtó bizottság edé.

Megkezdte termelését az új mészégető mű

A közel két hetes próbaüzemelés alatt várakozáson felüli eredményeket produkált a szamárkúti új ikeraknás mészmű. Az eddigi eredmények alapján lehetővé válik, hogy a tervezett havi 800 tonna helyett 900 tonnára emel- I jék az üzem termelését.

A legjobb megoldás

— APÁM LAKATOS műhelyében ötlött fel bennem a gondolat, hogy ha valaha is pályát választók, az csak műszaki lehet.

Ez a „valaha” hamarabb eléjesietett, mint gondolta volna. Már a középiskolai években minden vakációt ott töltött el a kis műhely satupadja mellett, s lassanként nemcsak azt tanulta meg. hogy a helyes súlypontban tartott re- szeíővel „vinklibe” hozza az Idom lapjait, hanem azt is, hogy mi a rendeltetése a kész munkadarabnak. De azt is észrevette, hogy a kis műhelyben legfeljebb csak az ismétlésig juthat el, a mások által konstruált gépek, gépalkatrészek lemásolásáig, ismétléséig; Ő ennél többet akart

— Gyártástechnológus szerettem volna lenni attól a naptól kezdve, amikor először vettem kézbe apám géplakatos szerszámait

A MISKOLCI Műegyetem

gépészmérnöki karán szerezte meg a diplomáját, három éve. De már ott is tűre lmet len ke7őah)an fokos kfrieylmn.

Kazánt tisztítanak a kéményseprők a Porcelángyárban. Incselkedve invitálnak, hog; menjek velük be, mosolyogva mustrálgatnak, amikor magamra öltöm a kék overáilt. Fatalpú bakancsot huzatnak a lábamra, szájkendőt nyomnak a kezembe. Figyelmeztetnek, hogy csak szájon át szabad beszívni a levegőt.

Bank János kéményseprővel négykézlábra ereszkedve csúszunk le a kazán alagútjá- ba. Aztán puha hamut ér a lábunk, felállunk. Fullasztó meleg csapja meg az arcomat, verejték patakocskák futnak végig a hátamon, könnyezni kezd a szemem.

— Hatvan fok! — mondja a kéményseprő. — Vigyázzon, ne dőljön az alagút falának, mert megégeti magát!

Idegesen táncol kezében a gumiköteles villanykörte, s megvilágítja a kazán hengeres testét. A kazán talán egy méter átmérőjű, hosszú-hosz- szú vascső. Több mint félmagasságig finom homoknak látszó hamuval van tele. A „homok” parányi kristályai megcsillannak a villanyfényben.

— Ezt kell kikotornunk — mondja a kéményseprő. — Különben nem tudnak tüzelni, mert a tűztémél kicsap a füst és láng.

A töméntelenül sok hamu alig néhány hét alatt gyűlt össze, a kéményseprőknek tehát időről időre, rendszeresen el kell végezniük ezt a po- *toli munkát. És nemcsak »

Porcelángyárban, hanem a

Bőrgyárban, Sörgyárban, minden üzemben, ahol kazán van.

Hosszúnyelű hamukotrót nyújtanak be a nyíláson, s a kéményseprő dolgozni kezd. Zuhogva hull a hamu a lábunk elé, olyan por támad, hogy eltűnik a villanykörte, s csak rózsaszínű derengést látok. Fuldoklunk, krákogunk az istenverte porban, úgy érzem, nem lehet már bírni tovább, de nincs megállás. Hull, zuhog a hamu, szikrák izzanak a sötétben, jelezve, hogy tüzes réteghez értünk, s most még egy ellenségünk támadt: a gáz.

Óvatosan szippantgatok az édeskéssé vált levegőből, szeretném, ha gázálarcunk volna. Mielőtt bemásztunk, arról beszéltek a kéményseprők, hogy néhány pesti kollégájukat már elvitte a gáz. Igaz, hogy Pesten történt a dolog, s az is igaz, hogy szemmel tartanak bennünket a nyílásnál.

Nem tudom, hogy a kéményseprő , is fél-e a gáztól. Lehet, hogy fél, csak nem mutatja, s még vadabbul kotorja a hamut. Prüszkölve és köhögve dolgozik tovább, mígnem — most már végképp kimerülve — kimászunk, jobban mondva kimenekülünk a nyíláson.

Pihenni szeretnék, kifújni magam, de nincs pihenő. Alkalmi kollégám egy földbe süllyesztett vas-csapóajtóhoz lép, felnyitva és könyökére támaszkodva leereszkedik a mélybe, én utána.

!— Csak négykézláb! —. vezényel. — Másképp nem férünk el!

Mászni kezd, s utánam kiáltja, hogy most a füstcsatornában járunk, s a kazán füstje ezen a földalatti folyosón megy tovább. Lihegve mondja, hogy körülbelül tíz métert mászunk, aztán a gyárkémény alá érünk. Ott kicsit hűvösebb lesz a levegő.

Csak félfüllel hallom a szavait. A fogamat összeszorítva, sziszegve mászok utána a forró hamuban. Ügy érzem, mintha pecsenyepirosra sülne a könyököm és a térdem, s hiába akarok felállni, beverem a fejem.

Előre ordítok:

— Nem ég meg a térdük??

— Barnára szokott pörkó- lődni! — kiált vissza a kéményseprő. — De mit csináljunk?? Ezt is ki kell tisztítani!

Végre a gyárkémény alá érünk. Némi derengést látok és olyan huzat támad, mintha testestül-lelkestül ki akarna bennünket szippantani a magasságba. Talán egy percig hűsítjük magunkat, majd megindulunk visszafelé. Hátrafelé megyünk, mint a part- ravetett rákok az izzó tengerparti homokban.

Zihálva kapaszkodunk fel a nyíláson. Leülünk a csapóajtó mellé.

— Milyen volt odabent?

— Tudja, hogy csak százhetven forintot kapunk ezért a munkáért?

— Ugye nem gondolt arra, hogy ilyet is csinálnak a kéményseprők?

Kérdezgetnek a kéményseprők, de nincs kedvem a

felelgetésre. Egyelőre csak az a fontos, hogy jó levegőt szívhatunk és hűs helyen lehetünk. Minden más mellékes most számunkra, még az is, hogy vasárnap délelőtt van. Csak amikor kifújjuk kicsit magunkat, csak akkor kérdem, hogy miért ilyen sürgős ez a munka? Nem tudják megvárni, míg a hamu kihűl kicsit?

Félix Ferenc, a kéményseprők művezetője, meg a Porcelángyár embere egyértelmű nemmel válaszol. Ez a kazán látja el a fél gyárat gőzzel. Ha leállna, nem mehetne a szigetelőszárító, bögre- és tányérautomata, a kályhás- részleg és más, vagy négyszáz ember maradna munka nélkül. Nincs idő hűlésre várni: vagy kitisztítják vasárnap, vagy nem megy az üzem.

Amíg bármelyikünk kibújik a nyíláson, Bánfai Gyula, Bank János kéményseprő váltótársa. Köhögve, kissé szédelegve megy a szódásüveghez. aztán leül. Biztatón mosolygok rá, de nincs kedve viszonozni, véreres szemével fáradtan néz maga elé.

— Embertelen munka! — hallom a Kéményseprő Vállalat igazgatójának hangját. — Embertelen munka! — ismétli meg, majd fennhangon töprengeni kezd, hogy miért nem fejlettebb már a világ? Miért tüzelünk még szénnel, hol van már az atom- vagy a napenergia, vagy bármi más, csak ne a szénkazán, a kéményseprők kínzókamrája.«

Magyar László

dett az utolsó évben. Még a diploma megvédésén győzködött, de már keresve kutatta, hol is állapodjon meg az utolsó diákballagás után. Volt alapja ennek a lázas keresésnek, nem is kicsi. A már előbb végzett fiatal kollégák visszavisszalátogattak az egyetemre és bizony nem a legjobb híreket hozták. Ilyeneket mondtak:

— Ne irigyeljetek bennünket. Kevés az az ezerháromszáz forint, a lakbér meg sok. Odakint nincs ám menza, se kollégium. — Egyszóval, nem dicsekedtek.

De azért jé tanácsokkal sem fukarkodtak;

— Ha lehet kerüljétek el a régi üzemeket! Szőröznek ott a fiatal mérnökökkel. Megmutatják a rendeletet, hogy csak ennyi jár a kezdőnek, és ha a lehetőségekről érdeklődtök, csak perspektívákban válaszolnak. Legokosabb, ha fiatal üze meket kerestek;

Centgráf József eleinte nem vette komolyan a hírmondók vészjelzéseit, de a gyanakvás benne is zugot talált. Különösen amikor összetalálkozott egy fiatal baranyai kollégájával, aki alaposan megrendítette még maradék hitében is. Az meg ilyenekkel traktálta:

— Kellett nekem a diploma. Tudod, mire használtam? Hónapokig munkalapokat csinál; tatott velem a főmérnök. Persze, hogy meguntam.

Szóval ilyen „tapasztalatokkal” indult el az egyetem után Centgráf József, hogy megkeresse a maga „eszményibb” üzemét, ahol nincsenek kötekedő, féltékeny főmérnökök, ahol majd bebizonyíthatja, hogy vele „ki lehet jönni”.

Mindamellett mégsem válogatott sokat, visszajött Pécsre és sorravette a szóbajöhető három üzemet. A Sopianában, a Porcelángyárban „telt ház” volt, maradt hát a Bőrgyár. Megvolt az oka, hogy utoljára haggya, hiszen ott is csak azért kínálkozott felvétel, mert előtte nemrég hagyta ott a gyárat egy nemrég végzett mérnök kollégája.

«— őszintén megmondom; rossz előjelnek találtam a kolléga gyors kiválását, érthető, hogy szorongva léptem a helyére,

AZÓTA három év múlott el, és Centgráf József gépészmérnök nem bánta meg a választását. A később tragikus körülmények között elhunyt Hamik István mérnök vezette be az üzem gyakorlati életébe. Először a bőripari gépekkel ismerkedett meg, majd a gyártás technológiai sorrendjével.

— Ma már magam is mosolygok a három év előtti túlbuzgóságaimon. Emlékszem, egyik alkalommal Tóth Géza főtechnológussal jártuk az üze met és megjegyzést tettem a gépek korszerűtlenségére. Különösen az nem tetszett, hogy a gépek miért nem áteresztő rendszerűek. Meg is kérdeztem, miért nincs helyesebben' megoldva a gyártás folyamatossága. Tóth elvtárs nagyon furcsán válaszolt; Azt mondta, helyes, hogy vannak ilyen meg látásaim, de azért jobb, ha megvárom, míg szert teszek nagyobb gyakorlatra. Ezen aztán megsértődtem;

Ma már restetti ezt a sértődöttséget, mert amint mondja is — rájött, hogy valóban csalókák voltak az első benyomásai gépekről, emberekről egyaránt. De másra is rájött a fiatal mérnök. Méghozzá anra, hogy Istókovics József művezető személyében az egyik legjobb tanítómesterét kapta meg, noha a művezetőnek nem volt mérnöki diplomája. De volt nagy nagy tapasztalata, gyakorlata és ami a legfontosabb, szíve is volt ahhoz, hogy maradék nélkül átplántálja kincseit a hozzá forduló fiatalokba.

Tehát sok minden kellett ahhoz, hogy Centgráf József mérnök ma már otthonosan mozogjon a gyárban. S ha ő sem volt mentes attól, hogv 1300 forintos „tanulópénzzel” kezdje a (gyakorlati életet, anv nyit mindenesetre elért, hogy az elmúlt három évben eev- szer sem kellett bekopogtatnia fizetésemelésért. Az a figyelem, ami szinte észrevétlenül végigkísérte eddigi ténykedését, mindig idejében jelentkezett. Ma már a 2200 forintos havi jövedelme ha szerényen is. de honorálja a három év alatt elért eredményeket.

S HA a fiatal mérnöknek vannak még ma is sérelmei, azok már rég nem kapcsolatosak a beosztásával.

— Ha egy hónappal előbb szülétek, az ma százhetvenkét forint pluszt jelentene a fizetésemben. Az az egy hónap nyakamba varrt egv százbe*- venkét forintos ..honvédségi adót”, azt vonják tőlem minden hónapban.

Amikor aura utalgatok hoev ezen is lehet segíteni, Centgraf József elérti a célzást.

— Gondoskodtam róla. ho?v ne sokáig vonják. A nyáron megnősülök.

Hát igen. Ez a legjobb megoldás. p. r.T,