Dunántúli Napló, 1963. február (20. évfolyam, 26-49. szám)
1963-02-22 / 44. szám
4 At**«»« 4% 1063. FEBRUAR a I Parujr Szevak: * I cÁ szerelem Utadba jön — nem is kerested, útjára megy — hiába nem ereszted. Mindegy — esafc tűrd szótlan panasezal! Mindegy — üvölts, ha megvigasztal! Mindegy — harapd némán a nyelved! Mindegy — párnád ököllel verjed, vagy görcsösen szorítsd a szádra! Hiszel? — most istent káromolhatsz! Hitetlen vagy? — hitet tanulhatsz! Legyintenél — az is hiába, s hiába vágyói a halálra. Hát élj, s tanuld meg elfogadni, hogy nem tud ennél többet adni: utadba jött — nem is kerested, útjára megy — hiába nem ereszted. Olasz írók a bestsellerek ellen Olaszországban néhány neves író mozgalmat indított az „irodalmi élet megtisztításáért’'. A könyvpiacon ma jóval kevesebb könyv jelenik meg, mint ötven évvel ezelőtt, viszont az egyes megjelent művek példányszáma magasabb. Ez azt jelenti, hogy kevesebb a verses mű és több a regény. A műfajok eltolódásának egyes irodalmi lapok véleménye szerint az az oka, hogy az utóbbi év tizedekben, a növekvő iparosodás következtében új középosztály keletkezett, s ez elsősorban regényt olvas, továbbá alacsonyabbra helyezték a kiadható művek színvonalának mércéjét is. Mindenekelőtt úgynevezett bestsellerek jelennek meg. A legjobb olasz írók mind gyakrabban lépnek fel az úgynevezett bestseller-regények ellen. Bírálja a könyvkiadást Pro- tolini, Soldati, Buzzati, Calvino és Vittorini. A római Tempó című lap is állást foglal a bestsellerek ellen és az úgynevezett esszéregény mellett. Ro- delfo Paolini kifejti ^ lapban, hogy az olasz írók egy része hamis amerikai példaképek után indul. Szerinte Thomas Mann, Hermann Broch, Robert Musil azok az írók, akik a modern gondolati regényt megalkották s az olasz irodalomnak ebben az irányban kellene haladnia. A mai regényírónak a társa't-dmi igazságot kell a költészet fegyverével diadalra vinnie — hangsúlyozza Paoli. Eszmecserék a mai nyugatnémet költészetről EGYES SZAKTEKINTÉLYEK szerint a mai nyugatnémet költészet magasabb rangú a prózánál, de különösen a drámánál, formakeresésben bát rabb, választékában sokkal gaz dagabb. Erről a költészetről eddig csak nagyon szűkös ismeretekkel rendelkeztünk. Tájékozódásunkat jelentősen elősegítette az a tanácskozás, amelyet Berlinben tartottak meg a német nyelvterület költőinek nemrégen megrendezett nemzetközi kongresszusa alatt. A tanácskozás anyagát a müncheni Akzente irodalmi folyóirat hozta nyilvánosságra, A mai Ura címmel. A találkozón hat, jobbára fiatal költő (Günther Bruno Fuchs, Günther Grass, Rudolf Hartung, Helmuth Heisenbüttel, Franz Mon és Walter Hollerer) olvasott fel verseiből, ismertette felfogását a költészetről és a költői alkotómunkáról. A folyóirat közzétette a találkozón lefolyt, rendkívüli érdekfeszítő vita anyagát is, amelynek során nemcsak a költők beszéltek, ha nem a közönség is hozzászólt. KÉTSÉGTELEN, hogy ez a hat költő egyelőre nem képviseli a mai nyugatnémet líra legjobb irányait, de eszmecseréjük lényegében folytatását jelenti az úgynevezett 47-es csoport megalakulása óta megindult vitának. A mai nyugatnémet költészet legértékesebb irányzata néha nehezebben érthető formában (H. Höllerer), néha tagadással, vagy a naturális költészetbe, a természetbe és a mítoszokba való meneküléssel ugyan, de pozitív emberi módon áll ki a nagy eszmék védelmében, jóllehet eléggé áthatja a pesszimizmus, es a hitetlenség érzése, az egzisztencialista hangulat vagy a nyílt állásfoglalást kerülő keresztény beállítottság. Grass költészetét a katasztrófától való rettegés, a félelem érzése hatja át, mely néha még a komoly témáknál is gúnyolódásba csap át. Ezzel szemben Enzensberger már forradalmibb, határozottabb, radikálisabb formájában is, noha tartalmilag még mindig ragaszkodik Heine és Brecht hagyományaihoz. Ö is éppen úgy vonzódik Olaszországhoz, mint mindazok, akik kényelmetlenül érezték magukat Németországban. Meglehetősen sokat utazik. Jelenleg Nyugiat-Némot- ország leghaladóbb kiadóvállalatának lektora. Höllererhez és Grasshoz hasonlóan ő is tagja a 47-es csoportnak. VAN egy olyan felfogás, hogy a mai nyugatnémet irodalom a háború után a mélypontról indult el. Ez különösen Holthausen megállapítása, de ez csak részben helytálló, csak akkor, ha elfoeadjuk azt a tételt. hogy a hitleri zmus szakítást jelentett az akkori világEgy filmgyártás kiadó Hullámvölgyben az osztrák filmipar A Habsburgok híres mondását talán így lehetne alkalmazni: Vessenek fel problémákat mások, te, boldog Osztrák film szórakoztass! A problémátlan szentimentalizmussal vagy ze- nével-tánccal, esetleg mindkettővel kitöltött szórakoztatásnak az osztrák filmgyártásban nagy hagyománya van. Erre számítottak azok, akik a tavalyi bécsi ünnepi hetek keretében is Willi Forst-ciklust rendeztek, méghozzá teljes sikerrel, mert a publikum szívesen nézte meg újra a Szerenádot és a Bel ami-1. A Karlovy Va- ry-i fesztiválon három évvel ezelőtt az Álomrevűvel szerepelt Ausztria, tavaly pedig a Csodálatos Júlia című filmmel, amely Maugham színműből készült Lili Palmerrel, Charles Boyer-val és Jean Sorellel a főszerepekben ... Mindezek után joggal mondható, hogy a tudatosan vállalt „könnyű műfajjal” az osztrák filmgyártás bizonvos szükségletre termel. De lehd-e ez csaknem kizárólagos célja egy nemzeti film- művészetnek? íme a kép, amit a legújabb termés felületes áttekintése ad: két színes vígjáték afféle sorozat részei a régi Bécs tréfacsináló grófi bohócáról. Géza von Czijra rendezésében és „Bobby gróf kalandjai” és a „Bobby gróf édes élete”, aztán a Három szerelmes levél Tirolból című zenés vígjáték sok jégbalettel, a Táncolj velem hajnalban című színes filmko- ■oédia. A mi őrült nénikéink című bohózat a Nászéjszaka a paradicsomban című operett, a Málnaszörppel minden jobban megy című kalandvígjáték. „A denevér" modern környezetben a Wiener Sängerknabener és a Bécsi Szimfonikusokra épített heppiendes történet: „A nagy kívánsághangverseny. Csaknem elvész közöttük az a néhány film, ami többet ígér a puszta szórakoztatásnál. Ilyen a Lulu, ahol a rendező ironikus melodrámaként dolgozta fel Wedekind művét és ehhez olyan szereplőket szerződtetett, mint Nadja Tiller, O. E. Hasse és Hildegrad Kneff. És ilyen talán a gazdag szülők nevelő felelősségét boncolgató, „Egy tizenhatéves vallomása” is. Az osztrák játékfilm olyan jelentéktelen állami támogatásban részesül, hogy csaknem teljes mértékben a magántőke felé kell orientálódnia. (Mellékesen: nincs önálló exportapparátusa sem, s így messzemenően függ a nyugatnémet filmforgalmazóktól is.) Az osztrák moziközönség hatmillióval fogyatkozott egyetlen év alatt, és egyre érezhetőbb a televízió elszívó hatása a maga ma már 300 000 előfizetőjével, valamint a külföldi filmek konkurren- ciája. Ausztriában csupán a szocialista országok filmjeinek behozatalát korlátozzák, meg bizonyos mértékben még a fran ! ria és olasz filmekét. Az ame- . ikai filmek importja előtt tel- I ’esen szabad az út, és majdnem I ilyen jogokat élvez a nyugatnémet filmipar is. A* 1947 és 11961 között 14 év alatt bemutaI tott 5327 külföldi filmből 2469 volt amerikai, 1207 nyugatné- I met. És mennyi az osztrák film? 1956-ban még 37 új film kerülhetett ki a stúdiókból, 1958 óta azonban csak évi 12— | 14 film készül, illetve készül I több is, de azok vagy külföldiek, vagy túlnyomórészt külföldi érdekeltségű produkciók. Mit tesznek ilyen körülmények között az osztrák filme- ; sek” Javaslatokat készítenek és | várják, hogy a filmipart terhelő igen magas adóbevétel egy | része végre az önálló osztrák filmipar megteremtését szolgálja. Közben gyártják továbbra is a régi bevált nevekkel, Paul Hörbigerrel, Rökk Marikával, Hans Moserrel, tánccal, zenével, jégbalettel biztos hasz- oo* ígérő kommersz-filmeket és ausztriai forgatásra csábítják nagy propagandával a nyugati producereket. íme illusztrálásul egy külföldnek szóló Rjánlás az egyik osztrák propaganda kiadványból: „Az amerikaiak, franciák és németek, akik Ausztriában forgatták Hímjeiket nemcsak a technikai *ökéletességtől, a kiszolgáló sze j mélyzet pontosságától és az olcsó gyártási lehetőségektől voltak elragadtatva, hanem mindenekelőtt a vidék sokszínűségtől, mely számos speciális *Ama megvalósítását teszi lehe- *ővé." Képeket is közöl a kiadvány, felvonultatja a dollár, márka és frank előtt stúdióit, gépparkját, tájait Szabad a vásár! gal és erőszakkal leszámolt a modern világköltészet hagyományaival. Ezt a kapcsolatot a háború után ismét helyreállították, de a szerényebb képességű íróknál jelentkező epigo- nizmustól, utánérzéstől eltekintve (ami végeredményben elkerülhetetlen és törvényszerű volt), a háború utáni különleges német helyzet arra kényszerítette a költőket, hogy az előbb felvázolt állásfoglalást tegyék magukévá. Walter Höllerer egyszer azt mondta, bogy a fiatal német líra ismét visz- szatér a német expresszioniz- mus hagyományaihoz. Ez a megállapítás is csak részben helytálló. Csak akkor, ha a gyakran emberi és lázadó cinizmus mellett elfogadjuk azt a felfogást, hogy a mai nyugatnémet költészet jellemvonása tulajdonképpen a tipikus Der Mensch ist gut (Az ember jó) — pátosz, de egyben absztrakt- dókba és allegóriákba, valamilyen furcsa, barokkos hangulatba merül, amelyben nem találja lázadása értelmét. Mindebből arra a következtetésre juthatunk, hogy lényegében mégis hátat fordított az optimista expresszionizmusnak és megindult az egzisztencialista pesszimizmus felé. (Magyar Szó) A SPIEGEL-ÜGY FILMEN K. F. Basedow, nyugatnémet rendező bejelentette, hogy „A Spiegel ügy” címmel filmet készít, amelyben bemutatja, hogyan reagált a német lakosság erre a politikai eseményre és „pszichológiai elemzésnek” veti alá az ügyben szereplő személyiségeket MENNYIT KERES ELVIS PRESLEY? A France-Soir „Beszédes számok” című rovatában közli, hogy Elvis Presley, a rock and roll király évi 2 millió dollárt keres, vagyis húszszor annyit, mint az Egyesült Államok elnökének a fizetése. EGY SZOVJET ÉS EGY AMERIKAI FIZIKUS Előkészületek folynak egy szovjet—amerikai kooproduk- ciós film elkészítésére. A film címe: „Találkozás két délkörön”, Mitchell Wilson hasonló című regénye alapján, Alov és Naumov fiatal szovjet művészek rendezésében. A film hőse két fizikus, az egyik szovjet, a másik amerikai; a szerepeket Alekszej Batalov és Gregory Peck játssza. UJ FILMVÁROS SZARDÍNIA SZIGETÉN Az olasz „Sarde” filmgyár Szardínia szigetén felépíti Európa legkorszerűbb filmvárosát cÁníizene, I I* égi ismerősünk és becses barátunk a jónevű zeneszerző | és kritikus ajtóstól rontott be, s képéből kikelve lóé < bogtatott egy nyugatnémet újságot. Gyorsan alája toltunk egyi > öblös karosszéket, szíverősítövel kínáltuk, s vártuk, hogy ma- 5 gához térjen, s elmondja, mi háborította fel ennyire. A ze< nész nagyokat fújt, lekapta váltig érő torzonborz parókáját S és egy hatalmas törülközővel dörzsölni kezdte verejtékező > koponyáját. Megivott egy fél üveg sört, ettől kissé lecsillapo- | dott, majd maga elé tartva az inkriminált újságot, szabad <kezével hevesen csapkodni kezdte. | — Szörnyűség! — rikácsolta magas felhangon, majd hang< ja legurgulázott a mélyebb régiókba és basszussá változott t— Szörnyűség! —• dörmögte. — Megáll az ember esze. Én ) buzgó híve vagyok a modern zenének, végtelenül imádom < Sztravinszkij és Hindenmithet, Sosztakovicsot, meg Briiter.t, az elektronikus zenét jómagam is művelem, de azért sohasem esem túlzásba. Legvadabb álmomban sem jut eszembe az, amit néhány idióta csinál. Inkább elhiszem azt, hogy hazudik az újság, semmint ári, hogy a modern zene iviesba- deni fesztiválján olyan szörnyűségeket követtek el. Nem, ez lehetetlen! így elmélkedett muzsikus barátunk, majd hirtelen felkapta a leejtett újságot és sebtében fordítani kezdte a wies- badeni fesztiválról közölt helyszíni riportot: „Legelőbb egy holland együttes produkálta magát a dobogón. A fiatal zenészek komplett konyhafelszerelést hoztak magukkal, az egyik tepsit püfölt, egy másik meg egy lábosU a harmadik befőttes üvegeket ütögetef, nyújtófával, az ötödik pedig vizespoharakat csapkodott a földhöz. Ezek voltak a szólisák. Egy csenevész, kopasz emberke kísérte őket zongorán. A billentyűket előbb öklével, majd könyökével verte, végül frakkjának zsebéből hatalmas kalapácsot vett elő. azzal kezdte zengetni a zongora húrjait. Amikor a zenebona tetőfokára hágott, a zongorista a billentyűkre ugrott, táncolni kezdett és a zsebéből előhúzott egy hosszúcsövű pisztolyt és színes rakétákat lőtt a közönség fölé”. A mi zenészünk itt egy pillanatra abbahagyta a felolvasást, szemét ránk meresztette, lehajtott egy pohár vizet, majd lassan tovább fordította a cikket. „Ezután egy olasz muzsikus, név szerint Stlvano Bnsotti lépett a dobogóra, a zongorához lépett, egy kosárból üveglemezeket, plasztikus anyagból készült dobozokat, keféket, pa- pirlabdákat szedett elő és bombázni kezdte a húrokat. Ztjos szántának befejezése után egy amerikai jelent meg, hogy előadja a Veszélyes muzsika, második számú variáció című szerzeményét. Leült egy rozoga székre, fejét hátravetette, felesége melléje lépett és egy hatalmas ollóval nyírni kezdte a haját. A szakszerű nyírás után a zenész egy kiló vajat és tizenkét t'jist kent szét a fején. A zenét kommentár egészítette ki. A szövegmondó bejelentette, hogy mindez antizene, tiltakozás a művészei ellen, mely, mint a neve is mutatja mű, — azaz mesterséges alkotás. A zene egyébként is bambává teszi a hallgatót, elvonja figyelmét a valóságtól, a zenébe belegabalyodott ember többé nem gyönyörködik a lepke kecses repülésében, az esőcseppek dobolásában. Ha a zene megszűnik művészetnek lenni, és általában, ha eltűnnek az összes művészetek, az emberek ismét megbecsülik majd a hétköznapi tárgyakat. Ezenkívül mindazok, akik ma a művészettel foglalkoznak és haszontalan munkát végeznek, a társadalom hasznos tagjai lehetnek, éspedig matematikusok, ablakpucolók kéményseprők, aszfaltozok etb.” A mi zenészünk fölugrott, csak nehezen tudtuk lecsillapítani. Amikor kissé megnyugodott, magyarázni kezdett— Ezt már nem lehet kibírni, ez már tűrhetetlen. Nemrég Párizsban járt egy ismerősöm és elment egy hongkongi kínai „antizene" hangversenyére. Csak két számot hallgatott végig, attól is majd megütötte a guta. A pódiumon megjelent egy frakkot kiwi és a hóna alatt két macskát szorongatott. Az egyik macska, a könyökével nyomkodta, a másikat egy pálcával piszkálta, bökdöste, majd a közönség szeme láttára megfojtotta. — Ez a szerencsétlen kínai — hevült neki a mi muzsikusunk — bizonyára nem tudta, hogy már jóval előtte feltalálták a macskazenét. A Krünitz lexikonjában szépen és érthetően le van írva, hogy Károly, hesseni őrgróf már több mint kétszázig ötx en evvel ezelőtt feltalálta az úgynevezett macskazongorát. A lexikonban található rajz és leírás útmutatása nyomán a nevezetes zongorát így lehet elkészíteni: Negyven—ötven macska közül ki kell válogatni tizennégy különféle hangút, s ezeket hangsor szerinti beosztással be kell zárni a zongora tizennégy egymás melletti rekeszébe. A macskák feje elől künn van, és látható, farkuk pedig a rekesz hátulján le van rögzítve, úgyhogy nem mozgathatják. Ha egy billentyűt leütünk, a megfelelő hegyes tű a megfelelő macska megfelelő farkába döfődik, s a macska elnyávogja magát. Kellő mélységű és magasságú mac: kihangok sorbaillesztése esetén kedves macskadallamokat tehei eljátszani. — Meggyőződésem, — heveskedett zenészünk, — hogy az antizene modern művelői sokat tanulhatnának a régiektől. Egy regi újságban olvastam, hogy az 1800-as évek legelején Londonban Invalidusok Akadémiája címmel szokatlan h ingverseny* tartottak. Nemcsak furcsa szerzeményeket adtak elő, hanem a zenészek is nem mindennapiak voltak. A műsort így Alii* •tták össze: Hegedűkettős — előadja két púpos. Trió — részt vesz benne egy félszemű, egy nagyorrú és egy dagadtnyakú. "onósnégyes — előadja egy béna, egy törpe, egy hold- világképü és egy nyúlszájú. Égy másik londoni hangversemen meg csupa állatművész lépett fel: papagájok, dalosmadarak, idomított kutyák, meg egy fogatlan vén oroszlán is. Mondám sem kell, hogy a közönség tódult. Mindez vedig azt bizonyítja, hog-j az eredetiség tekintetében a hajdani zenészek sem maradi, ak l2. De hogy is mondja a költő: ,,Bcdo>idságnak semmi sem elég, áj, hogy a ne fogadja a csőcselék.*