Dunántúli Napló, 1962. december (19. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-31 / 305. szám

4 1962. DECEMBER 31. Három hét a Szovieionióban Nem, sajnos nem adhatok más képet, a többieket most hivatom még csak elő. Egyetlen egy van, látja ez­zel a néger fiúval. Aranyos emberke volt. Szocsiban ta­lálkoztam vele. Tudja, olyan furcsa, hogy a talpuk és a tenyerük fehér... hát per­sze, nem egészen, de mégis világosabb. Milyen nyelven beszél­tem vele?... Barátnőm, már akit kint szereztem, fordított oroszra, mert ő tudott Oro­szul. Élmény? Nem, azt nem lehet szavakkal elmondani. Csodálatos volt és felejthe­tetlen. Augusztus? — Nem, nem augusztusban, szeptem­berben indultunk, hetedikén reggel 7 óra öt perckor a Keletiből. Honnan tudom ilyen pontosan? Ö, én min­denre emlékszem majd, ha nagymama leszek, akkor is. Életemben még nem vol­tam külföldön, gondolhatja, . mennyire izgultam. Csoma­golás, ruhák, cipők... Jaj mit is vigyen az ember? Az­tán végre eljött. Az első állomás Moszkva. Annyiszor láttam moziban, képeken, de életben? Nekem nagyon tetszett. Hangulata van annak a városnak, saját­ságos kedves hangulata, öreg és mégis fiatal. Órákig elnéztem a hosszú ember­oszlopot a mauzóleum előtt, a Kremlt, nagyon tetszett a TURIST szállónk. Egészen modern, persze. És mennyi fiatal! ‘ Moszkva után mentünk le Szocsiba. A tenger .ragyogó, gyönyörű. Maga látott már tengert? Igen? Én most lát­tam először. Csónakáztunk, fürödtünk. Az ellátás? — Beszélni sem kell róla. Szo- csi . világvárosi fürdőhely. Tánc, szórakozás, de legjobb süttetní áz ember arcát a nappal és közben fúj a szél— Szocsiból aztán a Kauká­zusba mentünk, hihetetlen magas szerpentineken. Óri­ási sziklák, vad erdők! Szeptember huszonötödi­kén értem haza. Már a busz­nál vártak dnyámék. Mil- liószor el kellett mesélnem. Képzelje, az első este még bort is hoztak tiszteletemre, irtó kedvesek voltak a fiúk, lányok. A képek? — Szive- sen megmutatnám, de nem is tudom, miért nem hivat­tam elő. Azt kérdezi, hogyan kerül­tem ki a Szovjetunióba? Hát... úgy küldtek. Juta- \> lomüdülésen voltam. Nekem sókba került volna. Három- ezerháromszázötvenöt fo­rint. No nem mintha rosz- szul keresnék. Nálunk a bor- jádi tsz-ben harmincnégy forintot ér egy munkaegy­ség és nekem már kétszáz­nál több vgn. Szép emlékem marad 1962- ből. Jó évem volt. De most - már megyek vissza, mert várnak a többiek. Különben Pócsán lakom, ha egyszer erre jár, majd megmutatom a képeket. Remélem, jól si­kerültek. Viszontlátásra!-Jr 1962 december 28-án je­gyeztem le szavait. Neve: Tar Margit. Huszonnégy éves. 1960 óta tsz-tag. A ker­tészetben dolgozik. A sárga­répatisztításból jött el be­szélgetni, pár percre. Külön­ben Debrecen környékére való, édésapja napszámos volt. most tsz-tag. Nyolcán vannak testvérek. Szilvesz­terre völegényjelöltjét várja Borjádra, technikus és mesz- sziről utazik. Együtt töltik az új esztendő első napjait. Piver Zoltán tsz-elnök csak annyit mand Tar Margitról, hogy munkájával érdemelte ki a külföldi üdülést. Sz. L Munkában az érvarrógép Egy jelentős pécsi műtét László István Kiskunfélegy­házáról származott Pécsre. A pirosképű, gesztenyebama ha­jú 19 éves fiatalember segéd­vájár lett. Jól dolgozott, jól keresett, második otthont az Olimpia melletti gyönyörű ú) lcgényszálláson talált. Mindig jókedvű, vidám volt, élte a „jól kereső mai fiatalember” szinte gondtalan életét. Szeptember 1-e volt Számára egy életre emléke­zetes dátum. A delet harangozták, amikor munka közben felkapaszko­dott a bánya kisvasútjára. — Csattogtak a csillék kerekei, nagyokat zökkent a „vonat” a váltókon, s az egyik forduló­nál a csille „elkapta” a jobb lábát. Iszonyatos fájdalmat ér­zett, valami roppant a testé­ben ...' Szirénázva rohant a mentő­autó a városon keresztül, az­tán odakanyarodott a II. szá­mú sebészeti klinika elé. Gyors léptekkel sietett az ügyeletes orvos. — Törés — mondta a se­bész az első pillantásra. — Nagyon súlyos eset, azonnal megröntgenezni — tette hoz­zá A röntgenvizsgálat megál­lapította: eltörött a combcsont­ja Később kiderült: a tört csont széle elvágta a láb fő­erét is. Vér híjáin már hideg a végtag. Színe mint a viaszé Az alsó lábszárban megszűnt a vérkeringés. — Ugye, nem vágják le a lábamat... doktor úr? —- kérdezte kétségbeesett hangon. Arca eltorzult a fájdalomtól. Néhány órával ezelőtt még felvillant benne az esti prog­ram: moziba megy ... S most > Valami mérhetetlen kétségbe­esés vett erőt rajta. Tizenki­lenc éves, s lehet, féllábba: hagyja el a klinikát? A műtő készen várta. Az altatógép mellett egy orvos állt, másik három or­vos határozott, gyors mozdu­latokkal a műtéthez szüksé­ges műszereket készítette elő. Már ott feküdt a műtőasz­talon a hatalmas lámpa fény- özönében. Egyik asszisztens a pulzusmérő műszert szerelte» beteg lábra ... S megkezdődött. ,. Itt minden pillanatnak, min­den mozdulatnak „élet” a je- ler/ősége. A tét: sikerül-e a lábat megmenteni vagy amputálni kell. Elaltatták. Már nem tudott semmiről, az ő számára órákra meg­szűnt az élet... Csend. Ü&GI0! Az orvosok kezében villan­nak a műszerek. Legfonto­sabb: az elszakadt fő eret ősz - szekapcsolni. Ha sikerül, a lá­bát megmentették... És működésbe lép a szovjet érvarrógép. A drága műszert nemrég kapta a klinika... Múlnak a percek... az órák... A pulzusmérőt figyelik az orvosok: kileng-e a mutató? Ha igen, a vérkeringés ismét megindult. S a mutató megmozdul! Szállítja már a vér az életet... De ez a műtétnek csak az egyik fele. A combcsonttörés ellátása még 'vissza van. Csillog az izzadság a sebé­szek homlokán.^ Már esteledik, amikor a tolókocsin kitolják a műtőből. Alszik, nem tud semmiről. Az orvosok fáradt mozdu- latokk'áj veszik le mágukról a fehér ícöpenyt... László István október 12-én saját lábán hagyja él á klini­kát Kelesem a legényszálláson — Nincs Itthon, hazautazott Kiskunfélegyházára — mond­ja a szobatársa — Semmi ba­ja, már kiírták, újév után jön dolgozni — teszi hozzá. Akkor moziba akart menni* Most már mehet Garay Ferenc SIKERÜLT ELEGENDŐ KLŐRT SZEREZNI A PÉCSI •*-f nr "ty-’'-" Es mégis élvezhető! Erb János rajza bízunk T artoztunk e lá­togatással Pal­kó Mihály Béke­aknai csillés család­jának. Amikor be­léptünk a mosás gőzöktől párás kony hába még nyár- eleji kérésüknek tet­tünk eleget, mert akkor akaratlanul is tanúskodtunk amellett, hogy 55 200 forintot lottónyere­ményként az OTP Színház téri fiókjá­ban felvettek. A konyhában nem tudnak helyet szo­rítani egyetlen ven­dégnek sem, alig fér el itt egy tűz­hely, egy asztal, két szék a konyha- szekrénnyel és a sarokba szorított fekhellyel. De ha még a mosóteknőT is elő kell venni, éppen csak tenyér­nyi hely marad. A székeken kettesé­vel ülnek, a fek­helyet teljesen le­foglalják a gyere­kek. Flórinak, aki a bá- dogteknő előtt szor­galmasan hajlado­zik, már nem is jut­na hely és Palkómé is csak úgy fért ki­adós gyaloglás után a tűzhely mellé, hogy a sezlononegy más ölébe ültek a gyerekek — Kicsit szoro­san vagyunk, de boldogok így is, hiszen négy évvel ezelőtt még putri­ban laktunk a túlsó völgyben. Ez a pici — öleli magához kétéves kislányát Palkómé — már nem tudja, hogy mi az, de a nagyobbak ott éltek. Igaz? A lányok — egyik szebb, mint a másik — pergő beszédbe kezdenek. — Magyarul be­széljetek! . — szól rá az anyjuk. — Különben azt mond jak, hogy sokkal jobb itt. Itt rádiót is tarthatunk és villanyunk is van. öt villanyunk! Csak kattintunk egyet és már vilá­gosság van, nem úgy, mint a putri­ban. De kell is a a izer éneiében! világosság. nem tudna két iskolát végezni egyszerre a Miskám, ha pet­róleum pislákolna és kunyhóban kel­lene meghúzni ma­gunkat. A lányok »* büszkék rá: papá­juk vájártanfolyam­ra jár, s közben az általános iskola V—VI. osztályát végzi Szabolcson, ám példáját csak a negyedikes Kati követi, aki boltos­nak készül és ép­pen ezért még hár­mast sem hoz iiaza az Iskolából. — De hát nem is ez érdekli igaz-e? — inti le a kislá­nyokat Palkóné. — Inkább megmutat­nám, mire költöt­tük a pénzünket. Azt az ötvenötez­ret, amit a lottón nyertünk! E lőbb a kony­hában kell körülnézni, ami ott áll, mind új szerze­mény, aztán a szo­bába vezet, abban is teljesen új a beren­dezés, mintahogy annakidején elter­vezték. A falakon fényképek a család minden tagjáról, sőt pótolva a régi hiá­nyokat a szép Pal- kónéról és férjéről még esküvői kép is készült, de ebben közrejátszott már a fényképész ügyes­kedése is. — Még rendet­lenség van a szo­bában — szabadko­zott az asszony — ne nézzen^ túlságo­san körül, arra ké­rem. — De azt mégis csak látni kellett, hogy olyan szép ágynemű virí­tott az ágyakon, és olyan tisztaság volt az egyetlen szobá­ban, amit bárki megirigyelhetne. És a sarokban rendben ott állt a nyáron vásárolt mosógép, s csak azért nem az­zal mostak, mert kismosáshoz, né­hány blúzhoz, töröl­közőhöz, zoknihoz igazán nem érde­mes elővenni. — Hát erre köl­töttük a pénzünket. Amit rtt látnak, ugyancsak új. Tíz­ezer forint ment ágyneműre, párnák­ra, tolira, huzatok­ra. Valamennyien felöltő zköd tünk, nyolc nagykabátot, nyolc pár cipőt, me­leg ruhákat, haris­nyáikat, fehérneműt vettünk. És még mindig van egy kis pénzünk, pedig ka­rácsony előtt kilenc ezer forintot hoz­tunk ki a takarék­ból. Hatezerhárom­száz forintból két disznót öltünk, tele­raktuk a spájzot en­nivalóval. Mert ahol ennyi száj van, kell ám! Megkérdezzük, a férje iszik-e? — Rit­kán — mondja az asszony —, néha azért előfordul, hogy berúg egy ki­csit De a nyere­ményhez hozzá nem nyúlt és a fizetését is rendesen haza­adja. — Nagyon rendes ember ám, szereti a családját* Ha nem szeretné, nem is hozott vol­na ki bennünket a nyomorúságból ide a völgybe... Palkóné kabátot vesz, a tanácsra in­dul a jövő évi tej- jegyekért. A kisebb lányok utánasomíor dalnak, s hiába az új cipő, mezítláb ki sérik az udvarig. — Mentek vissza, megfáztok! — Ezt a szokást még a kuny hóból hozták ma­gukkal — magys - rázza az anyjuk — nem hiszik el, hogy megbetegedhetnek! Bíznak a Szerencsé­ben. 0-9 ^ e ‘én is ám! Azóta is minden héten lot­tózunk, és sokszor volt már két talá­latunk. A héten is volt egy. És meg kell jönni mégegy- szer a négyesnek is: S akkor jöjjenek el újra hozzánk, néz­zék meg majd asa- ját házunkat, ahol nagyobb lesz a kony ha és legalább két szobánk lesz benne! (Harsányi) JHélui Qtuiús visszaemlékezik ^ V A pécsi bányák hőstörté­netében minden bizonnyal aranybetűkkel jegyzik fel Garai József bányamentő nevét. Azt az idei február végi napot, amikor marok­nyi csapatával 14 órán át tartó önfeláldozó munkával megmentette négy fiatal bá­nyász életét. Nemcsak a ba­ranyai szénmedencék 30 ezer bányásza kapott hírt akkor, a szinte csodával ha­táros életmentés részletei­ről, hanem az ország népe is szívébe zárta a hős bá­nyamentőket. De senki nem hallotta még azt a szörnyű élményt, amit a betemetett bányászok él­tek át, amíg a drámai for­dulatokkal teli 14 óra után, visszakapták a legértéke­sebb kincset, az életet. Hall­gassuk meg közülük Méhn Jánost, a legfiatalabbat. 1 — Február huszonhetedi- kén délután két órakor száll tunk le a Béke-akna ötödik szintjére. Munkahelyünkön, a hetven méter hosszú ti­zenegyes telepi fejtésben, mindent a legnagyobb rend­ben találtunk. A fémtámok szilárdan álltak a helyükön, nyugodtan fogtunk hozzá a munkához. — Mi négyen, Gyöngyi Istvánnal, Puskás Balázzsal, Pesti Pityuval, mint mindig, akkor is egy csapatban dol­goztunk, Ha meg kellett fog­ni a munkát, szó nélkül csi­náltuk, de ha egy kis sza­bad időnk volt, mindjárt a tréfán járt az eszünk. — Hogy miért? Négyen sem értük még el a száz esz­tendőt. Talán ezzel lehetne megmagyarázni. — Délután négy óra felé járt már az idő, amikor egy­szerre csak megrekedt a széncsúzda. Máskor is tör­tént ilyesmi, nem is tulajdo­nítottunk semmi különöset a megálláshoz. Tíz-húsz perc kellett hozzá, hogy megja­vítsák és ez az idő untig elég ahhoz, hogy kifújjuk magunkat, meg ahhoz is, hogy viccelődjünk. — Úgy emlékszem. Pesti Pityu volt a soron. Pár hét­tel előbb kislányuk született és ugye el lehet képzelni, mi mindennel gyanúsítot­tuk ... — Egyszer csak felkiabált Pityu: Gyerekeik vigyázzunk, szemetel a szénfal! — Valamelyikünk azon­nal elfutott Kisander bá­csiért, a csapatvezetőért. Jött is percen belül és amikor körülpillantott már ki is ad­ta a riasztó parancsot. — Menekülni! Menekülni! — Kisander bácsi előre ugrott, mi azonnal mögéje. Az volt a baj, hogy szűk volt a fejtés és csak liba- sorban nyomulhattunk utá­na. — Nem tudom hány lé­pést tehettünk meg, amikor robbanásfélét hallottam és iszonyú porfelhővel együtt már zúdult is ránk a fejtés. Engém egy acéltám verhe­tett fejbe, mégis az volt egyik megmentője vala­mennyiünknek. Az óvott meg bennünket tizennégy órán át a ránkhullott kőzet borzasztó nyomásától és azt hiszem a megfulladástól is. — Egyikünk sem veszítet­te el az eszméletét. Egymás közelében feküdtünk, ki­nyújtott kézzel el is értük egymást és így győződtünk meg arról, hogy valameny- nyien életben maradtunk. Ez adott erőt ahhoz Is, hogy ne veszítsük el a lélekjelen­létünket. — Később szólni is tud­tunk egymáshoz. Kisander bácsit emlegettük. Életben van-e. Sikerült-e kimene­külnie — Aztán egyre nagyobb lett fölöttünk a nyomás. Ne­kem a halántékomat és a bal lábamat akarta össze­roppan tani a rámnehezedő acéltám. Puskás Balázs se­gített rajtam. Szabadon ma­radt kezével valahogy el­nyomta a fejemről és egy kicsit megkönnyebbültem. — Aztán Pesti Pityu és Gyöngyi került életveszély­be. Elfogyott a levegőjük és hörögve hértek segítséget — Nem tudom, mi adott erőt ahhoz, hogy a szabadon maradt balkezemmel lyukat fúrjak hozzájuk az omlás­ban. Valahogy sikerült ma­gam alá kotorni az omladé- kot és mindkettőjükhöz ki­csiny alagutat fúrtam. Ami­kor nagyon sokára a fejük­höz ért a kezem, elcsende­sedtek és hallottam, hogy szabályosan lélegzenek. — így segítettünk egymá­son órákon át megállás nél­kül. — Azt hiszem, igazi kitar­tást mégis az adott vala­mennyiünknek, hogy a ránk­hullott szénfalon keresztül is hallottuk a mentők mun­káját A bányamester utasí­tásait tisztán megértettük. Csak az volt a baj. hogy ők nem hallották meg a mién­ket Pedig mi is kiáltoztunk. ,— Aztán bekövetkezett a legnehezebb óra. Minden percben nagyobb lett felet­tünk a nyomás. A bal lábam egészen élhalt és a jobb ke­zem sem tudtam mozdítani. Puskás Balázst már hiába szólítgattuk. Nem válaszolt Azt hittük, meghalt. Már a kétségbeesés környékezett bennünket, amikor egyszerre csak világosság vágott a sze­membe. — Én voltam az első, akit Garai Józsi bácsi kikapart az omladékbóL Azonban a me­nekvés órája még messze volt. Csak derékig tudott ki­ásni és hiába rángatott ki­felé. a bal lábam két acél­tám közé szorult Már hár­man Is ráncigáltak, de a lá­bam nem tudott kiszabadul­ni. — Ekkor jutott eszembe, hogy amíg velem vesződ­nek, addig a társaim meg­fulladhatnak. Könyörögtem Józsi bácsinak, hogy a bal­tájával vágja le a bal lába­mat Amikor hallani sem akart róla, valahogy kikap­tam a kezéből a baltát de szerencsémre nem volt már erőm a szörnyűséges operá­cióhoz. Eddig szól Méhn János története. A folytatást is­meri a közönség, hiszen rész­letesen megírtuk annakide­jén. p Gr.

Next

/
Thumbnails
Contents