Dunántúli Napló, 1962. december (19. évfolyam, 281-305. szám)
1962-12-24 / 301. szám
ff «Btffl fogva az a. szokás, hogy a kará- cscnyi elbeszélésekben megfagyasztanak évente néhány szegény kisfiút és kisleányt. A Jobbáraim karácsonyi eJbrectólés hőse, a kisfiú, vagy a kisleány, rendszerint valami nagy ház ablaka előtt áll, és az üvegen keresztül gyönyörködik a pazar szobákban tűn- döktó karácsonyfában, sok kellemetlensége* fe keserűséget érez át, azután megfagy. Megértem a karácsonyi eHteszSLések mer- Miiék jó szándékát noha hőseikkel szemben kissé ksgyetäenek; tudom: csak azért ítélik fagyhalálra a szegény kisfiúikat és kislányokat, hogy emlékeztessék a gazdag gyermekeket: yennek ám szegények is. De én mégsem merem rászánni magam, hogy megfagyasz- szaik akár egyetlön kisfiút Vagy kisleányt is, még ilyen — fölöttébb nemes — cél érdekében sem... Én magam sohasem fagytam meg, sohasem voltam jelen szegény fiúcska vagy leányka megfagyásakor, és áttol tartok, hogy a fagyási érzetek leírásában sok nevetséges dolgot firkálnék össze... Kulinfoen is kényelmetlen megölni egy élőlényt csak • azért, hogy létezésének tányéré felhívjuk egy másik élőlény figyelmét... Én tehát helyesebbnek tartom, ha olyan fiúcskáról és leánykáról mesélek, akik nem fagytak meg Szentestén, hat érakor történt.' Fújt' a szél és itt iá, ott is felkavart egy-egy áttetsző hófelhőcskéh Ezek a szétfolyó körvonalú hideg, könnyed és szép fethőcskék, mint gyűrött muszűimdarabok repkedtek mindenütt, bele-belecsapódtak a jároketók arcába, jég- tűként szurkolták orcájuk bőrét, és telehintették a lovak, pofáját. Ä lovak csak kapkodták fejűiket, harsányan prüszköltek, és forró páragomoiyokat fújtak .ki orruk lyukén , A távírővezjetékpkről fehér plüss- zaínorok: zúzpiarafürtök csüngtek alá... Tiszta volt az ég,.,sok-sok csillag ragyogott odafenn. Oly fényesem tündököltek, mintha erre az estére valaki knétás kefével szorgalmasan kitisztogatt» volna őket, atni persze — elképzelhetetlen." •7 ajos és Bér* voüt az ute* Nyargaltok az " ügetők, jöttek mentek a járókelők, egyik tóét ősén, a másik ráérősen. Ez. a különbség szemmel, láthatóan attól függött, hogy az egyiknek, volit valami, .dolga, gondja^baja, vagy nem : volt meleg, ruhája, .a másiknak meg nem volt semmi dolga, gondja-baja, de volt- meleg ruhája,, sőt bundája te. Azoknak az uraknak egyike -elé, akiknek nincsenek gondjaik,-de van pompás gaÜlérá bundájuk — mondom, egy ilyen lassan, és méltóságo- ean lépkedő férfinak a lába elé odagurult két kis rcogycscmó, és előtte pörögve, ké*- szólambam, búsan sápítoztafc: . _ — Drága Jó uram..’v ■— sBOlftréta meg eJnyűjtott, csengő -hangon a kislány. ^- Nagyságos uram .i. — segített a fiúcska wkédtetfc;. imí ■ . .-^“tAdjqa 'rtBtemtlt a laegängr gyerekek■.yt&'s*#*/i-.' ;; •; ■ ■‘ ■'T.r-o' v-:: * ál" C&Sr' egy kopejkát, kenyérre* Az ü»- nep örömére!'-i- tejezték be együtt mind a ketten. ’* . . fezek áz én hGsefen: a stegény gyermekek voltak. A- fiút Bibiresók Miskának, a lányt Ragya Katykának hívták... Az úx csak. ment tovább, ök meg fürgén cikáztak a - , lábánál, és lépten-nyomon kér resztbe szaladtak előtte. Katytaa a váraké- zás izgajanáboii^ zihálva, feliig suttogva. issné- telgetite: „Adjon valamit!..." Miska meg a járásában iparkodott máméi jobban akadályozni az úriembert & iám, az út —'amikor már ugyancsak megunta őket — szértnyitotta a bundáját, előhúzta, orrához' emelté pénztárcáját, és piszmogni kezdett vele. Aztán kivett egy pénzdarabot, és a feléje nyújtott kicsiny és nagyon piszkos, kezek egyikébe nyomta. A két rongycsomó menten eltűnt a bun- dás úr útjába és tüstént egy kapualjba kuporodott Egymáshoz simultak, és egy ideig némán tekintettek az utcának hói innenső, hol túlsó oldalára, — Nem látott meg az a gazember!... —súgta kajánul Miska, a szegény kisfiú. PÁKOUTZ ISTVÁN i MAXIM 60RKIJ skia US iS ís & VT?. ¥ urn Um fi síiSffl i£i&f ifin — Karácsonyi elbeszélés — — A kocsisokhoz ment, a másik utcába... — felelte kis barátnőj <» — Mennyit adott ez az úr? — Tíz kopejkát! — felelte Miska közönyösen. — És mennyi gyűlt már össze? — Hetvenkettő! — Már annyi?!... Akikor nemsokára ha- zamegyünk, ugye? Hideg van!... — Ráérsz még! — mondta Miska szkeptikusan. — Vigyázz, ne mássz ki olyan hamar, mert meglát a zsarú, elkap, aztán meg- cibálja a varkacsodat... Itt jön egy uszály- hajó, gyerünk! SZ“ id&rült, hogy az uszályhajó egy kerek ■*“- köpönyeges hölgy, ebböL viszont világosan ' látszik, hogy Miska nagyon rosszmájú, neveletlen fiúcska volt, és nem tisztelte az idősebbeket — Drága asszonyom... — zengedezfce. — Adjon, a Krisztus nevében, adjon!... — énekelte elnyújtva Katyka.- — Három kopejkával szúrta ki a szemünket ... Ej!. Rühes satrafa!... — saiitko. zódott Miska, és megint besurrant a kapu -alá. Az utcán még egyre csapomgtak a könnyű hőfélhőcskék, és a hideg szél élesebben fújt. Tompán zúgtak a távirópósyiák, sivítva csikorgóit a hó a szántalpak alatt és valahol messze — csengő, üde női kacagás szállt szerte az utcán... — Ma is részeg lesz Arafisaa Béni? — kérdezte Katyka, és még szorosabban pajtásához simult — Hát persze! Miért éppen ma ne ígyék? Részeg lesz... — felelte Miska komolyan A tótel valami karácsonyi éneket dúdolt csendesen, és lesöpörte a tetőkről a havat Valahol megnyikardulft egy ajtósarok. Aztán üvegajtó csörömpölése hallatszott '— Bérkocsi! — kiáltotta egy csengő hang. — Menjünk haza! — ajánlotta Katyka. — No! Már megint nyöszörögsz?! — acsar kodott rá a komoly Miska. —Mért mennénk haza.? — Otthon meleg van... — magyarázta röviden a kislány. — Meleg vanU — utánozta a pajtása csú- fondárosan. — És ha mind odacsődülnek és befognak bennünket, hogy táncoljunk... az jó? Különben tóLeönitenek pálinkával és megint öklendezünk... Haza? Jól kitaláltad! ... Miska dideregve összehúzta magát, és olyan arcot vágott, mint aki nagyon te jól tudja, mit ér, és szilárdan hiszi, hogy ez esetben teljesen igaza van. Katyka görcsösen ásított egyet, és a kapualj szögletébe guggolt — És ne fecsegj annyit!... Ha fázol, hát tűrjed... Sebaj! Úgy megmelegszünk mi barátocskám, mint a pinty... Én már tudom! Azt akarom barátocskám,.. Miska szünetet tartott, hogy feffltoeSA* kis barátnőjének érdeklődését az iránt, amit akar. De a kislány még jobban összekucorodott és semmilyen érdeklődést nem árult eL Ekkor Miska kissé aggodalmasan figyelmeztette: — Vigyázz, el ne aludj, mert megfagysz! Katyuska! — Nem... Nem alszom... — felelte fogvacogva. Ha Miska nincs vele, talán megfagy, de ez a tapasztalt lurkó szilárdan eltökélte: mindenáron megakadályozza, hogy Katyka végrehajtsa ezt a szokásos karácsonyi cselekedetet. m A Gáspár reprezentál: szinoronnyat tömött Iszák függ a jászol fölött; egy gumicsizmás kerekfarú angyal meglóbdlja a tömjénfűstőlőt„ de Menyhért még Un ** esok nehezen viseli el az istáHószagoi s dohog, mert az izgága szerecsen ott sumákál a csodapásztorok között! *-> Bizony, arany * tömjén helyett ajándékod kesernyés mirha lett, nagyálmú, színesbőrű Boldizsár! de lázadásod erőt érlel, .és kigyúl a csillagos felismerés: az ember m ilye n megváltásra vár! Bárdos! Németh László: Fahordás fát hozott a vaskos, nagy kocsis, erdő-szaga volt minden ágnak, S ahogyan szórta, dobálta le a havas ágak muzsikáltak. Muzsikájukban madár aludt, madár-szájjal sípolt a sok ág t a vak pince-mélyben is zenélt, zenélt a sok ágacska tovább. Hisz nemrég még fészket ringatott, madártanya volt lombja-törzse. a favágó is óvatosan apxő játék-hasábra törje. Gondosan rakjuk mi is tűzre, hogy érezzük azt a meleget, amikor még élő, nagy faként eget, madarat ölelgetett — Állj fel! így rosszabb. Állva nagyobb vagy: nehezebben jár át a hideg. A nagyokká, nem boldogul... ládd, a lovak sose fagyna:: meg. De az ember kisebb a lónál... azért fagy meg... Állj fel, ha mondom! Mindjárt kikerekítjük egy rubelre, aztán ... gyerünk! IÁ atyka felállt; egész testet borzongatta a hideg. — Szörnyű hideg van ... — suttogta halkan. Csakugyan: egyre hidegebb lett. A hófel- höcskék kavargó gamolyokká sűrűsödik. Itt minit fehér oszlopok pörögtek, ott mint .briliánsokkal teleszórt, hosszú, pazar kelmevégek, lengedeztek... Kellemes volt nézni, amint e kelmevégek az utcai ‘ lámpák felett lobogtak, vagy tovaröpogntek a boltok fényben úszó kirakatai előtt. Ilyenkor tömérdek színes szikra csillant meg rajtuk, amelyeknek káprázatos, hideg tündöklés* szinte szúrta a szemet De — bér es mind nagyon szép volt — az én két hősömet egy szemernyit sem érdekelte. Miska kidugta az orrát a barlangjából. — Odanézz! Úsznak! Égése csapat... Ne téted a szád! — Nagyságos uránná!... — sipította elfulladó, sirós, reszkető hangon a kislány, és kigurult a járdára. — Adjanak a sze... szedd a lábad, Ka- tyusika — üvöltötte Miska. — Megállj átok csak! Majd adok én nektek!... — kiáltotta és sziszegte egy magas rendőr, aki váratlanul megjelent & járdán. De ők már elillantak. Mint két nagy rongy labda, sebesen elgurultak előle, és nyomuk veszett. — Elszaladt a két ördögfióka! — dönynyögte a rendőr az orra alá, végignézett az egész utca hosszán, és barátságosan elmosolyodott A két ördögfióka meg futott és kaca- Katyka lába minduntalan belegabalyodott lecsüngő condráiba, és lépten-nyomon élesett. — Jézusmária! Megint... — kiáltotta Ilyenkor, aztán felállt ás ijedt nevetéssel hátratékinigetett. — Utolér?... Miska az oldalát fogta, és teli torokból nevetett. Minden pillanatban beleütközött egy-egy járókelőbe és sok fricskát kapott — Elég volt! Vigyen el az ördög!... Ni, hogy bukfencezik! Jaj, te bolond! Püfí!... Uramjézus! Megint! Zsupsx! Nahát! Ez aztán nevetséges. Katyka bukdácsolása barátságos hangulatba hozta a fiút — Most már nem ér utol. Csendesebben, hé! Különben te rendes ember __Az a múltkori, az belefújt a fütyülőbe... Ahogy szaladok ... neki egyenest az éjjeliőr pocakjának!... Úgy beleütöttem a fejem a kereplőjébe, hogy majd szétrepedt — Emlékszem rá! Gumó támadt rajta... — felelte Katyka, és megint szaggatott kacagásra fakadt — No, jól van! — szólt komolyan Miska. — Elég legyen már! Most ide hallgass!— Nyugodt járással ballagták egymás mellett, mint két komoly és gondba merült ember. — Hazudtam az Imént... Az az ár háss kopejkát adott... Azelőtt te füllentettem... hogy ne nyagass: gyerünk már haza. Ma nagyon sezrenesés napunk volt Tudod mennyit ’ szedtünk össze? Egy rubel öt kopejkát! Ugye, jó sok?! — Sok!... — suttogta Katyka. — Ennyi pénzen talán már egész cipőt te vehetnénk... a zsibvásárban, ha... — Cipőt? Ugyan! Cipőt majd lopok én neked... csak várj egy kicsit... Már régóta pályázok egy párra... Csak várj egy kicsit, nemsoká eäemelem... Hanem, tudod mit? Menjünk a vendéglőbe. De most mindjárt, érted? — Majd megint megtudja a néni, aztán megrak bennünket__ mint a múltkor! — mo ndta elnyújtottan, tűnődve Katyka. Hangjában már benne csenget, hogy élőire élvezi a meleget. — Megrak? Nem rak meg! Olyan vendéglőt választunk ki, barátocskám, ahol egy lélek sem ismer bennünket. — Az más!... — suttogta reménykedve Katyka. — Nahát... Legelőször te veszünk egy fél fant kolbászt, az nyolc kopejka; egy fon* fehér kenyeret, az öt kopejka... Ez összesen tizenhárom... Két rétest, hat kopejka. Ez eddig tizenkilenc! Két pohár tea, hat. összesen huszonöt kopejka. És marad... IMiska hallgatott és megállt. Katyka toér- dóén és komoran nézett a fiú arcába. — Nagyon sok lesz.., — mondta félénken kétezer te. — Hallgass... Várj .... Dehogy lesz sok!... Sőt kevés! Még megeszünk nyolc kopejkát... Az harminchárom! Gyerünk, ahogy bír a lábad. Legyein egyszer nekünk is karácsonyunk ... És marad... ha huszonötöt költünk, nyolcvan kopejka.... ha harminchármat: akkor hetven meg egynéhány! Látod milyen sok marad! Hát mi a nyavalya kell még annak a boszorkánynak?.,. Gyerünk! Gyorsabban, szedd • lábaidat! Megfogták egymás kezét, és ugrándozva futásnak eredtek a járdán. Arcukba csapott a hó, és majd betapasztotta a szemüket. Néha egész hófelhő takarta be őket tetőtől talpig, és áttetsző lepelbe bugyolálta kicsiny alakjukat,, de a két gyermek gyorsan szétszakította ezit a hóleplet, amint erősen iparkodott a jó meleg és az eledel felé... —* Tudod — szólalt meg Katyka, bár lihegett a gyors járástól — csinálj, amit akarsz ... De ha megtudja... Akkor elárulom, hogy te találtad ki az egészet... Szóval, ahogy a Ica rod! Te el tudsz szaladni, de nekem sokkal rosszabb .... Engem mindig elcsíp és jobban elpáhol, mint téged... Engem nem szeret... Mondom: vigyázz!... — Beszélhetsz nekem! Gyerünk! — intett a fejével Miska. — Ha megver, megver. Ebcsont beforr... Annyi baj legyen... Be szélhetsz nekem ... Csupa virtus volt a kis legény: hátravetette a fejét, és fütyörészve haladt tovább. Arca sovány volt, szeme huncut, de felnőtte- sen rideg, orra meg hegyes és kicsit görbe. — Ahol a vendéglő, ni! Kettő is. Melyik- , be menjünk? — Abba az alacsonyba. De előbb gyerünk a boltba... No! — Mindent megvásároltak a boltban amit szándékoztak, aztán bementek az alacsonyabb vendéglőbe. A vendéglő tele volt párával, füsttel és kábító, savanykás bűzzel. A sűrű füst ködében bérkocsisok, katonák és csavargók ültek, az asztalak közt meg eszményien piszkos pincérek cikáztak... És kiabált, káromkodott, gajdéit az egész lebúj... Miska tüstént megpillantott sasszemével egy szabad asztalkát a sarokban — és ügyesen lavírozva — odament, gyorsan levetkőzött és a pult felé indult. Katyka szintén levetette felső rongyait, és félénken nézegetett körüL — Adjon két teát, bácsi — szólt Miska a Iriezoigálának, és öklével enyhén a pultra csapott — Teát? Neked? Tessék, vedd él. te... Forró vízért menj magad... De vigyázz, ei ne törj valamit De Miska már rohant te a forró vízért. Két perc múlva pedig nagykomolyan ott ifit az asztalnál, és a szék támlájának dőlve, min* egy fuvaros, aki ugyancsak kidolgozta magát — fontoskodó arclufejezéssel, elmélyültem — egy cigarettát sodort mahorkábei. Katyka tisztelettel nézett rá: milyen otthonosan tud viselkedni nyilvános helyeken. Ö bezzeg sehogy se tudta még megszokni a kocsma fülsiketítőén erős harmóniáját, és titokban mindig azt várta, hogy kiteszik a szűrüket innen, vagy még nagyobb bajuk esi k. De nem akarta elárulni titkos aggodalmát, kacsójával lesdmította lenszőke haját, és igyekezett közvetlen egyszerűséggel, fesztelenül nézegetni maga körül. A nagy igyekezet minduntalan pírt fakasztott szurtos arcán, és kék szamecskéje zavartan hunyorgott. Miska meg higgadtan oktat gáttá. Hanglejtésében és szóhasználatában egyaránt Szdgnyejt, a házmestert iparkodott utánozná, aki nagyon komoly ember, jóllehet részeges, és a múltkor három hónapot ült lopás miatt. — Te. példának okáért, mindig csak ku- nyorélsz... Minek kunyorálsz? Megmondom neked, avval ugyan semmire se mégy. „A-ad- janak, a-adjanak!...” Nem ez annak a módja. Mássz a járókelők lába alá!... Úgy iparkodj, hogy megijedjen; no most már mindjárt keresztül esik rajtad... — Ügy csinálom ezentúl... — egyezett bel* engedelmesen Katyka, — No, látod!... — szólt pajtása, és fontoskodva bólintott. — Ügy is kell Aztán még valamit: ha példának okáért Anfisza néni. Tudod, mi az az Anfisza?... Hát először is: boroshordó! Aztán meg... És Miska kereken megmondta, hogy azonkívül micsoda még Anfisza néni. Katyka helyeslőén bólintott, mert teljesen egyetértett Miska meghatározásával. — Látod, te sokszor ellenkezni vele... Nem így kell azt csinálni. Csak mondjad neki, hogy így meg úgy néni, nem leszek én /ossz, szót fogadok... Szóval: tömd be azt a nagy pofáját, aztán csináld, ami jólesik... Ügy kell azt!... Miska elhallgatott, és nagykomolyan megvakarta a hasát, ahogy Szignyej szokta, valahányszor befejezi mondanivalóját. Ezzel minden témát kimerített. — No, lássunk hozzá! — Jó, együnk! — egyezett bele Katyka, aki mohó pillantásaival már rég szétporeióz- ta a kenyeret meg a kolbászt. És a kormos lámpák gyér fényével megvilágított lebúj nyirkos, büdös ködében, cinikus káromkodások és nóták zsivajában nekiláttak a vacsorának. Érzéssel, mértékkel, ritmusosan ettek, mint a vérbeli ínyencek. Ha Katyka mégis kiesett az ütemből, és mohón harapott egy-egy falatot — amitől majd kirepedt az arca, és mulatságosan kidülledt a szeme —, a komoly Miska mindig gúnyosam dörmögte: — Ejnye, de nekiestél mátuska!... Katyka restellte a dolgot, és annyira igyekezett mielőbb megrágni az ízletes eledelt, hogy néha majd megfulladt tőle. |7nmyl az egész, Most már nyugodtan hagyhatom, hogy befejezzék szentesté iü két Higgyék esL, ezek már nem fagynak meg! Bitek: már « maguk helyén vannak... Hát miért fagyasztanám meg őket? ... Szerintem roppant ostoba dolog fagy halálra ítélni olyan gyerekeket, akiknek minden lehetőségük megvan arra, hogy sakkal egyszerűbben és természetesebben pusztuljanak efL. (189C Makai Imre fordítása D|tyfs á X 1 A, kc$M é a kislány