Dunántúli Napló, 1962. április (19. évfolyam, 77-100. szám)
1962-04-08 / 82. szám
fass. Április 8. IVAPRÓ „Nem tudott élni, csak énekelni" Emlékezés Juhász Gyulára, halála 25. évfordulóján A VERONÄL lassan hatni kezdett. A hornályosutó tükröt még át-áttörte az emlékezés kiris- tálytava. Felködlöttek előtte gyermekkori emlékei: a nagyapák — Juhász Pál, aki először adott kezébe gyalul, Kálié Antal, az utolsó gombkötő mester Szegeden. Egyik nőrokona sohasem ment férjhez, ment reménytelenül szerelmes volt Kossuth Lajosba, öt is Ilyen furcsa fából •— férfi formában. Majd Vác. Az édesanyja mindenáron papnak hajszolta. Nyolc hónap elég volt a kemény kolostori cellákban. „És éreztem, bennem mint támadóénak Az örökölt, a sztarnyadK bánatok.” Talán ezért wtt legkedvesebb olvasmánya Schopenhauer, Ibsen és Nietzsche. Ezért hívta őt Kosztolányi „Zarathusztra Gyulá”-nak. És 1905-ben megjelenik Ady cikke, a Földindulás, az orosz polgári forradalomról. Fel kell Sikoltania: „A legnagyobb magyar költő: Ady Endre!” Ott Váradon — a márama- rosi és lévai tanárkodás intermezzo ja után — „fiatalos hittel és reménységgel” nézett a forradalmi fejlődés felé. Mily jó volt tüntetni a várad! piacon a kérges kezű parasztokkal, s lesni: megjelenik-e a Népszavában a május 1-re írt vers ,,Szép ünnepet, boldog ünnepe f'Kívánok a proletároknak!” MOST .MAR TUDJA, ezért mondtak fel a várad,i premontreiek, ezért kellett 1911 őszén a felvidéki kisvárosba, Szakolcára kerülnie. A Miava partján Tantalusként kellett látnia, hogy a modem technika világában a vágy, a tett, a nagyratörő álom mind káprá- zat, mind balgaság: „Ó mennyi szárny és mennyi vágy Törik le bennem mindörökre F’ Rettenetes volt a hatszáz nap Szakoicán, Gvadányi városában. Ott csak egy jelszót ismertek az emberek: „Itt inni kell, itt borban az igazság!” Felrémlik benne, mintha már egyszer mondta volna valakinek ezeket a szavakat. Egy újságírónak 1914-ben, amikor a Rókusbán mell-lövé- ses sebét kezelték. Lelke hiába volt tele az örök Anna iránti utolérhetetlen szerelemmel, hiába hívta harsogó hangulatával a magyar puszta, a déli tájak perzselő napsütése, nem mehetett. Ezért kellett szakítania mindennel. Vissza Szegedre! „Egy márciusi napon föllobogott keleten nyíltan a régi világot megemésztő tűz.” A pirkadó magyar nyárban is történnie kell valaminek: „Mi lesz, ha egyszer szikrái vet a szalma, És fellángol e táj, e néma, lomha?” MILYEN JÓ VOLT, hogy az utolsó pillanatban kitépte magát a közoktatásügyi kínos kereked közül! Mórával, Hollóssal meg kellett alakítani Szegeden is a Nemzeti Tanácsot. Kábuló aggyal is milyen jó visszaemlékezni az 1919-es óv első napjára, amikor a Tűz c. folyóirat irodalmi estjén „Petőfi és a kommunizmus” címmel tartott előadást1 „Legyünk tisztában azzal, hogy ez a magyar forradalom!“ Úgy érezte, hiába volt akkor minden. Hiába sürgette a földosztás, a város és a falu forradalmi szövetségének megkötését, hiába tüzelt verseiből a jövendőbe vetett hit fénye: „Az Embert ünnepeljük, Az Embert, aki alkot... Hogy ezután a földön Ünnep legyen az élet... S ember legyen az ember.” Ady örökét vállalni kellett betegen is, üldözötten is. „A pálma a teher alatt nő, az üldözés csak erősíti az erős meggyőződéseket.’ ’ Amikor még a nagyoknak mondott költők is megtorpantak, a vórgőzös ellenforradalom idején a Munka hasábjain merte hirdetni: „Nem engedjük a forradalom vívmányait! Ne bántsd a munkást! Világ proletárjai egyesüljetek!” Nem volt soha sem tagja a kommunista pártnak. Talán a szülők származása, talán valami megmagyarázhatatlan erő a munkásosztályhoz kötötte. Hozzájuk írta, nekik hirdette az örök vallomást: wSzeretlek szép, munkás és szenvedő... ... szent az élet és szent az ember. Ki jövőt épít, mint korállt a tenger, Ki a, sötét odúkból fényre vágyva, Majd győzni fog a földön nemsokára!” AKKOR MÉG BÍZOTT abban, amit írt. Most már tudja, hogy gyász az élet és rettenetes az ember. Csupán az elmúlás nem félelmetes. Most csak az élők sírnak, a holtak boldogok. Még pár perc és a veronai őt is boldoggá teszi. Hisz nem ő dobta el az életet magától, az élet dobta el őt. Mindennek vége. „Elfogytak a rímek, megsántultak a versek. Nem írok többet. Nem . tudok írni.” Már sírni sem tudott. 1937. április 6-án a költő tekintete nem tapadt többé a tündöklő tavaszi tájra. Dr. Tóth István Koncz István: Tűzrakó Tüzet raktál s én lestelek titokban. Leguggoltál, hogy a hamut kihordd. Ma sem tudom még: lágy mozdulatodban oly ősi-ősi asszonyos mi volt? Tán egy barlanglakó asszony csiholt valaha tüzet így: a Nő, a roppant nyugalmú, kinek régen szétiiport parazsa — épp most — újra lángra lobbant Felmordultak a barna házi-oltár odván a lángok — irigy lelkűek — mert egy szikrát szemedbe visszaloptál... (Lásd, rég megfagytam volna nélküled, S nem is ismerném talán a tüzet, ha hűvös estéken te nem lobognál.* A1 KOMLÓI Zrínyi Művelődési Házban működő városi! könyvtár, amely a Bányaipari Dolgozók Szakszervezete komlói területi bizottsága hatáskörébe tartozik — az általános- és szakmai műveltség emelése érdekében 15 ezerrel több mint 20 500-ra növelte könyvállományát. A kökönyösi, kenderföldi, bétái legényszállásokon, a lányszálláson, Gesztenyésben, Mecsekfálun, Mecsekjá- nosiban, Kisbattyánban letéti, illetve fiókkönyvtárakat létesítettek, így az olvasók száma majdnem ezerrel emelkedett. Tegnap este mutatták be a Pécsi Nemzeti Színházban Jean Paul Sartre: London királya című művét. Képünkön az előadás egyik jelenete. Káldi János: vMávn-tötU fa Uéipéee Ahogy Itt járok, eszembe jut ez is: egy régen volt éjjelen , dőlt át ez a nyárfa a folyón, ét azóta hídként itt pihen. Húsz éve, még gyerekkoromban vad vihar járt erre. Százfelé tépte a lombokat, s c fát is akkortájt egy villám törte le. S éppen úgy dőlt át itt a folyón, hogy átkötötte a két mezőt. S mind, akinek erre dolga volt, átjártak rajta az itt-menök. Nem vitték innét az emberek, íme, azóta is itt feszül a két partrész között, hasznára a falúnak, s emlékezetül! Elnézem ezt a régi fát itt: éppen mosolygón lépeget át egy lány, s mögötte a fiú, átfogja a lányka derekát. S utánuk mindjárt megy egy asszon a fején kicsike fűzkosár: viszi az aratók ebédjét. Mennyi aranyat szór rá a nyár! Elgondolom: itt állt ez a fa, s mily szép lehetett, ahogy dúdolt a szél kis ágai közt, s ahogy rá-rásütött a falusi hold! Élte vígan a fa-életet, udvarolt neki a tél, a nyár. S jött, jött az utolsó éjszaka, a villám-okozta fa-halál. Azt gondolom: milyen szép halál! Végül is úgy esni-hullni le: összekötni, mi eggyé való. Ne essék szét az E g y több fele! Használni a halál után is, ahogy esünk: azzal is írni még egy messzire nyúló, végső sort, életünk tiszta üzenetét. J\Japfényes, szeles, bolondos április. A nap elő-elöbújik a felhők mögül, hogy felmelegítse a fázós embereket, de a csípős szél ráfagyasztja a napsugarat az arcokra. Az újvárosi kis parasztház tornácán is feléledtek a legyek, bogarak, hangyák, dongók; széltől védett része ez a háznak, s ahogy odatűz a nap, felmelegíti a pirosra mázolt követ, rajta a padkát, melyre letelepszik a ház gazdája: Tapasztó bátyám hetvennyolc éves, nagybajuszé parasztember, még a múlt században gyér ékeskedett itt az alsósoron, és felesége, alig hat évvel fiatalabb, leánynevén Kecskés Róza, amúgy rövid „o”-val, köszvé- nye miatt mindig panasszal-teli öregasszony, hátán, mellén körülcsavarja fekete berliner- kendőjét. Ülnek, gubbasztanak, mint tyúk a meleg porban, szótlanul, néha kodálva-kárálva-kx- pargálva a régi idők emlékeiben. Ötven éve minden tavasszal kiülnek ide a ház elé, hogy késő őszig elmerengve nézzék a szemben lévő ház falát, a hullámzó, nyújtózkodó macska hátához hasonló nádfödeles háztetőt azzal a kábult közönnyel, amit az ifjú nemzedék „ébrenalvás”-nak nevez. 'J1 egnap nem láttam, Tapasztó bátyám. Tán beteg volt, hogy nem bújt elő a kemence mellől? — kérdi az öreget lakója, megállva a pitvar küszöbén, aki kis családjával az utcára nyíló „tisztaszobában” lakik jó pénzért. Megindul az öregek felé, letelepszik melléjük a padkára. Jó éve lakik már itt. Nagy véletlenül talált erre a szobára már egy éve: az ablakon-sárguló, régi újságpapír hívta fel a figyelmét, hogy itt üres szoba van, mert bizony az ablak négy esztendeje sem volt kinyitva, „nehogy a por, meg a köd bemenjen rajta és leegye a szoba faláról a meszet”. Az öregek aztán a nagy rimánkodásra kiadták, ác kikötötték, hogy az ablakot a nagy forrósáp idején se hagyják nyitva. S hogy a lakó a két jiregnek mindig kedvében jár, az ablakot is csak titokban nyitja ki, hát megértik egymást. I. . at is, a feltett kérdésre úgy felel az öreg, trintha saját unokájának■ mondaná: DÉNES GÉZ4: A BETEGLAP — Én-e öcsém, beteg? Mánhogy én? De még doktornál, patikában sem voltam soha. — Hirtelen megvakarja a fejebúbját, az a néhány ősz hajszála összegubancolódik rajta, s imigyen igazít a szaván: — Vagyishogy, nehogy hazugságba essek, voltam egyszer, amikor harmadéve a feleségemet kísértem el, oszt egyúttal megmutattam a lábamon a vissz- eret. De se azelőtt, se azóta ... Soha! A lakó kételkedve rázza a fejét és megkérdi: . — Hát Tapasztó néni, meggyógyult legalább? — Dehogy gyógyult, dehogy gyógyult. Csakúgy nincs étvágya, meg nem tud aludni, mint azelőtt... 'T'apasztó néni férje szavait igazolandó, böffent egyet, majd feláll, s elindul a hátsó udvar felé, enyhhelyet keresni. Jól tudja a lakó, hogy a „beteg” asszony egész nap eszik, meg három órát déltájban „déli alszik”, ezért nincs étvágya és ezért nem tud éjjel aludni. Dehát ráhagyja az öregre, aki maga is vigasztalni szokta feleségét, merthát jól esik az annak a szegény, beteges asszonynak. — Mert tudja — töri meg a csendet Tapasztó bátyánk, — megfázásra legjobb, ha aratáskor se vesszük le a jágeringet, kelésre hagymaszár, égési sebre petrezselyemződje, nehéz lélegzésre meg három nap, három éjjel áztatott fokhagymalevet inni, ez a legjobb. Ha fáj a fogam, minden beretválkozáskor piszkálok, a tövin a zsákvarrótűvel, oszt egy-két hét alatt kigyün a büdössé. És siklik-hajlik a beszéd az öreg Tapasztó két odvas foga mögül, a lakó nem győz hüm- mögni, sopánkodni, hogy bizony ma már ostobaság, ha nem megyünk el az orvoshoz, amikor szükség van rá. — Márpedig én eddig se voltam, ezután se megyek. Csak, ha nagyon muszáj. Akkor is. ha visznek. J?rre meg a kis utcai kapu nagy csikordulássál kinyílik, s megjelenik két fiatalember. Előkerülnek az alsószobából a fényes támlásszékek é# helyet foglalnak. Tapasztó bátyánk elkezdi a tapogatózó beszélgetést: — Jó üdö van. — Az. — Ez köll a vetésre. — Ez. — így kék tartani vagy egy hétig is. — így— Hát oszt??? — Csak éppen, hogy előjegyezzük magukat a nyugdíjra, mert hogy most már a mi téeszünk tagja. Meg aztán, itt van ez a zöld beteglap, ezzel elmehetnek most már ingyen az orvoshoz. Merthogy ezt is biztosítja mátul fogva a téesz. A gyógyszerbe kell csak 15 százalékot fizetni. Persze, ne használják soha, azt kívánjuk. Az elnök elvtárs is jó egészséget kíván hozzá. — Halljátok, fiaim — pödri meg bajuszát az öreg, — énvélem ne vicceljetek. Hogy a doktor ingyenes, az nem lehet. Éppen a doktor, amelyik mindig a legdrágább volt a világon. Egyszer a feleségemet vizsgálta, s hát 50 forintot kért azért a kis bajért? Node meg is nézettem a lábomban a visszeret egyúttal, ha már nem átallott annyi pénzt elkérni. Az öreg Tapasztó nem engedve szóhoz jutni a két fiatalt, határozottan megállapítja: — Számi olyan világ még nem volt, de nem is lesz, hogy doktor ingyen vizsgáljon. Punktum! — Márpedig ez a zöld beteglap arra való! —■ vág vissza az egyik fiatal. —: Na de menjünk, akár elhiszi bátyánk, akár nem, mert sok idős téesztaghoz ki kell még hordani a nyugdíjcédulát, meg a beteglapot — szól a másik, s már indulnak is kifelé. Miközben Tapasztó néne a zöld beteglapot összehajtogatja, az öreg magát nyugtatva még utánakiált a két fiatalnak: — Hát nem vicceltek, gyerekek? Tényleg ingyenes a doktor? Tlélutánra eláll a szél, másnap reggelre meg úgy kiderül, a nap úgy ontja sugarát, mint a legmelegebb nyári hőség idején. Ez az a koratavaszi idő, amikor o várt napfénytől, a zsongó tavasz életetadó illatától, a fülbemászó madárfüttytől fürgébben mozognak az öregek is, meggyógyulnak a betegek is. Az utcai kiskapu most is nagy csikordulás- sal nyílik. Ugyan ki jöhet ilyen korán reggel? — hajol ki az utcai „tisztaszoba” ablakán a lakó pufók kis szöszke felesége. Csodálkozva állapítja meg, hogy nem jön senki, inkább a házigazdáik mennek valahova, merthogy az öreg Tapasztó és felesége feketébe öltözve rakosgatja lábát nagy üggyel-bajjal. Hej, de más is az a gyalogjárda, mint a tornácon pirosra mázolt sima kő. — Hova-hova, Tapasztó bátyám? — kiált utánuk kíváncsian, a másik ablakból kihajolva a lakó, mert nem látta már őket jó éve így párosán, díszbe öltözve az utcán. — Mert tudja — magyaráz az öreg irissza- fordulva, lassan, nyugodtan rágicsálva-keres- ve a gondolatot, — az éjszaka új sajgott a derekam. Nem gyerekjáték ez, hallja-e! Dehát majd megmondja Tóth doktor úr. Az érti a dolgát. Azt mondják, mert én ugyan még soha nem voltam nála. Dehát mindennek eljön az ideje, egyszer csak elkeli menni. Hetvennyolc év nem kis idő, s hát ennek is eljött az ideje. A két öreg folytatja útját a rendelő felé, egymásba kapaszkodva, mint két gyerek, lépésről lépésre tapogatva a járda mélyedéseit. Az öregasszony kezében egy zöld lapot fuj- dogál a tangha tavaszi szellő. t ■
